Lélekben és igazságban

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az óegyház idején János evangélistának a sas szimbólumát adták. Ennek sok oka volt, de az egyik minden bizonnyal és jogosan az, hogy ha János apostol mintegy felülnézetből szemléli az evangélium kibontakozásának a történetét, felülnézetből beszéli el Jézus életét. Ezért a stílusa, előadásmódja lényeges pontokon eltér a másik három evangélistáétól. De jó is ez, mert ugyanazt több szempontból is láthatjuk, az evangéliumot több megfogalmazásban hallhatjuk, s nem kis tanulságok vannak ebben. Ha ez így van ez, akkor János evangéliumát olvasva azzal kellene számolnunk, hogy – mivel ő felülnézetből mutatja be az evangéliumot – nem fog olyan sok időt a részletekkel tölteni. Aki felülről tekinti át a dolgokat, például egy kilátótoronyból, az egészen másként lát, nagyobb összefüggések tekinthet át,  mint az, aki ott van a terepen, s legfeljebb csak azt érzékelheti, ami közvetlenül körbeveszi őt. Aki felülről szemlélődik, többet lát, de ennek ára az, hogy a kisebb részletek – úgymond – elvesznek vagy eltűnnek.

Mindezt azért mondom el, mert várakozásunk néha megcsal bennünket János evangéliuma kapcsán, hiszen ebben az evangéliumban olvashatjuk a leghosszabb beszélgetéseket. János, aki – noha felülnézetből szemlél mindent – ezen a téren elidőzik, és hosszan, részletesen bemutat egy-egy beszélgetést, olykor jegyzőkönyvi pontossággal. Emlékezzünk csak Jézusnak és Nikodémusnak a beszélgetésére, vagy most itt Jézusnak és a samariai asszonynak a beszélgetésére, aztán majd később hallani fogjuk Jézus búcsúbeszédeit, amelyeket egyedül János evangélista mond el hosszú, minden részletre kitekintő beszámolóban. És ha mindezt a kettőt most összevetjük, akkor azt kell mondanom, nem véletlenül van ez így. Nem arról van szó, hogy a sas-madár, aki felül lebeg, s mintegy egyetlen szempillantásban átfogja a dolgokat, hirtelen leereszkedik és belebonyolódik a részletekbe, hanem arról, hogy Jézusnak és a samariai asszonynak a beszélgetése annyira fontos, meghatározó és döntő, hogy szinte minden részletéről be kell számolni. Nemcsak azért, mert ez egy nagyon szép beszélgetés – vagy, ha szabad ezt mondani, egy nagyon izgalmas beszélgetés -, mert egyáltalán nem azzal kezdődik, mint amivel végződik, nem gondolnánk az elején, hogy ez fog belőle kijönni, hanem sok minden egyéb miatt is. DE arról is szólni kell, hogy így van a mi dolgunk Istennel, amikor Ővele szóba elegyedünk imádságban, kérésben, belső lelki gyötrelmekben, tusakodásokban, kérdezésekben, Isten keresésében! Nem biztos, hogy az jön ki belőle, amivel kezdődik. Sokszor megtapasztaljuk ezt.

Ez a történet azzal kezdődik, hogy Jézus vizet kér. Aztán egy pillanat múlva kiderül, hogy nem is Ő az, aki igazán szomjas, hanem inkább az asszony az, akinek vízre van szüksége – na igen, nem arra a vízre, amiért kiment a kúthoz, hanem arra a vízre, amit a Jákob kútja szimbolikusan, spirituálisan kiábrázolt – az Isten ajándékára van szüksége. Jákob kútja Isten ajándéka volt, és az a víz, amiről Jézus beszél, az élő víz: nos ez az Isten ajándéka. Kérné is az asszony magának, de kiderül, hogy az nem olyan egyszerű dolog, hogy csak úgy mindenkitől, életkörülményeitől elvonatkoztatottan megkapja ezt az isteni ajándékot. Mondja Jézus: menj haza, hozd a férjedet, gyertek ide ketten. De kiderül, hogy férj nincs, férfi van. Férj tehát nincs, öt már volt, ez mostani pedig zűrős életszövevény, feltehetően rengeteg csalódással, kudarccal, összetöretéssel, megalázással együtt. Valami nincs rendben az asszony életében.

A következő lépésben az derül ki, hogy ez az élővíz, az isteni megkegyelmező ajándék ki akar áradni egész éltünkbe. Azt mondja Jézus: ha valaki ebből az élő vízből iszik, soha meg nem szomjúhozik és élő víznek folyamai, áramai szakadnak fel őbenne, túlterjednek rajta. A következő fordulója ennek a beszélgetésnek az asszony megrendülése, aki kétségtelenül elismeri, hogy Jézus belelát a szívébe. „Most látom Uram, hogy Te próféta vagy!” És ha már Jézus próféta, s látja a szív mélységeit, az asszony rögtön és nagyon gyakorlatiasan felteszi a következő kérdést: A mi atyáink itt, ezen a hegyen - a Garizim hegyén – imádják Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell Istent imádni. A kérdésben asszonyi gyakorlatiassággal az a sürgetés fogalmazódik meg, hogy Uram, szólj egy szót, s én felkerekedek, felmegyek Jeruzsálembe, - hiszen Te próféta vagy. Nagyon-nagy mélységek vannak ebben a megjegyzésben, olyan a mélység ez, melyről az egyik zsoltár, a templom pusztulását panaszoló ének szól. Azt mondja: próféta nincs közöttünk, és nincs, aki megmondaná, meddig tart ez. Isten népe hosszú-hosszú ideje próféta nélkül él. Úgy kell élnie, hogy nem kap közvetlenül eligazító, isteni szót, mely a saját élet-valóságában segítené. Természetesen ott van a törvény, ott van a hagyomány, ott van az istentiszteleti kultusz, ott vannak a törvény magyarázói, akik az Isten igazságát próbálják az élet különböző körülményeire alkalmazni, de ez a közvetlen prófétai szó hiányzik. Ez lenne az a közvetlen isten megszólítás, melyből érzem, hogy Isten odalépett hozzám és engem szólított meg. Minden egyéb általánosság. A törvény általánosság, mindenkire vonatkozik. A kultusz általános, mindenkinek részt kell benne venni. A hagyomány általános, mindenki részesedik benne. A prófétabeszéd az, ami engem közvetlenül szíven üt, amire én kikerülhetetlen módon rezonálni vagyok kénytelen, ami bennem megrezdít egy húrt, s ezért hiszem, hogy rólam van szó. Nem úgy általában a népről, nem úgy általában az igazságról, nem úgy általában a törvényről, nem úgy általában az istentiszteletről, hanem rólam. Itt most erről a samáriai asszonyról, aki a hatodik férfit fogyasztja. Rólam van szó. Rólam, a samáriai asszonyról, aki a nap hatodik órájában, vagyis délidőben lopakodom ki a vízhez, ekkor mindenki hűsöl, ne lássa senki, hogy jövök, én vagyok a falu szégyene, engem dobálnak meg a gyerekek lócitrommal, én lopakodom ki délben a vízhez. De most rólam van szó. Nem általában a bűnösökről, nem általában a megtévedtekről, nem általánosságban a kiközösítettekről, hanem rólam, aki a Sikár nevű faluban lakozom, és most Jézussal beszélgetek. Uram, tudom, hogy próféta vagy, szólj egy szót és megyek Jeruzsálembe. Milyen egyszerű lenne, kedves testvéreim azt felelni: helyes, irány Jeruzsálem, most fog meggyógyulni egy több száz éves seb. Mert ezek a Samária-beliek szakadárok voltak. Akik ismerősök a 19. század egyháztörténetében, tudják, olyanok, mint az ó-katolikusok, akik az első vatikáni zsinat után nem értettek egyet a különböző egyházi reformokkal és újonnan hozott dogmákkal, és ezért elkülönültek. Vagy még inkább olyanok, mint a 20. századi római katolikusok némelyike, akik midőn a második vatikáni zsinat bevezette az anyanyelvű misét, továbbra is ragaszkodtak a latin nyelvű miséhez. A Samária-beliek is ilyenek voltak. Amikor Isten népe visszatért a babilóniai fogságból, különböző reformokat, intézkedéseket vezettek be, mire a Samária-beliek nemet mondtak. Ők úgy akarták az istentiszteleti életet, törvényeket, a törvényeknek való engedelmességet végigvinni, ahogy az a fogság előtt volt. Zsidók voltak ők is, csak másképp gondolták. S ahogy az lenni szokott, testvérek között a legnagyobb a háborúság. Meg is jegyzi János evangélista, hogy a Samária-beliek és a zsidók nem barátkoztak. Ha testvérek összevesznek és azt mondjuk rájuk, hogy nem barátkoznak, az többet jelent, az mélyebb és drámaibb, minthogy nem állnak egymással szóba. Gyűlölik egymást. Testvér tudja testvért leginkább gyűlölni.

De itt az óra, itt a próféta! Uram, tudom, hogy próféta vagy, nektek van igazatok, Jeruzsálemben kell az Istent imádni. De milyen megrendítő a Jézus felelete, aki azt mondja, hogy valóban itt van az óra, de ez az óra az, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az atyát. Nem itt Samáriában, nem is Jeruzsálemben, hanem lélekben és igazságban. Jézus válasza megdöbbentő. Azt mondja, hogy Isten ilyen imádókat keres. Isten keres? Mi úgy tanultuk gyerekkorunk óta hittanon, konfirmáción, bibliaórán, úgy olvassuk az igében is, így szól az igehirdetés, erről beszél a léleképítő irodalom és az egész kezességünk, hogy mi keressük Istent. A nagy meghívás a keresztyén életre az, hogy keressük Őt. S az a nagy ígéretünk van Jézustól, hogy aki keres, az talál, a zörgetőnek megnyittatik, aki kér, az kap. De itt: Isten keres? Miért kell Istennek keresni, hisz Ő mindenütt jelen van?! Miért kell Istennek imádókat keresni, hisz angyalok milliárdjai imádják a Fenséges Atyát?! A teremtett mindenség imádja a felséges Istent, ahogy a 8. zsoltárban, a 19. zsoltárban, a 144. zsoltárban és megannyi helyen halljuk. A csillagok, a Nap, a Hold, az ég, a természet, az állatok, a tenger. Miért kell Istennek imádókat keresni? Egyáltalán miért kell Istennek keresni?

Jézus szava az Isten és az ember történetének egyik legmélyebb, legdrámaibb vonatkozására mutat. Jézus másutt beszél arról, hogy Isten úgy keres bennünk hitet, Őhozzá való hajlandóságot, ahogyan Ő kereste, megéhezvén a fügefán a fügét. Ha vajon talál rajta? Jézus máskor szól arról, hogy ha eljön az embernek fia, azt fogja keresni, vajon talál-e hitet a világon. Ezek a szavak fenyegetettségre utalnak de kell erről a fenyegetettségről is szólni. Isten keres, és a nagy kérdés, talál-e? Talál-e hitet a Földön, talál-e gyümölcsöt a fán, ami egyébként gyümölcsözőnek mutatja magát, talál-e Isten embert, aki elfogadta az Ő meghívását? Ebben kétségtelenül van valamiféle fenyegetettség. Ettől megrezdül az ember. Hogyan talál meg engem Isten? Ahogyan megrezdült azon az alkonyi szellőn az első ember ott az Édenkertben, mikor Isten – ahogy az ige mondja – járta a kertet. És Ádám és Éva elrejtőztek. Elrejtőztek Isten elől. Hogy kereste volna őket Isten, inkább csak visszafelé vetítjük bele a történetbe, főleg még Ady szép verse nyomán, ahogyan mondja: Isten „Ádám, hol vagy?”-ára felelnek hangos szívverések. Így gondoljuk, így érezzük, hogy alkonyi szellő járja a kertet, s az emberpár elrejtőzik Isten elől. Aztán jön a lelepleződés és a szégyen, hogy képtelen az ember arra, amire Isten teremtette, majd jön az ítélet és az elveszés.  De arról is hallunk, hogy Isten az elveszettet keresi. „Azért jött az embernek fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” Mikor Jézus a samáriai asszonyhoz szól, már erről a keresésről beszél: Isten…. keres. Az elveszettet keresi Isten, hogy megtalált legyen, a meghaltat keresi Isten, hogy feltámadott legyen, a bűnöst keresi Isten, hogy igazzá legyen. Az önmagának élő, önmaga köré tekeredett embert keresi, hogy kibontsa önmagából, és felnyissa az életét Isten iránt. Ebben is van minden elveszettségünk. Nézzük meg ennek az asszonynak az életében: amikor azt mondja Jézus, menj, hozzad a férjedet, az asszony azt vágja rá, hogy nincsen férjem, de ide nekem azt az élő vizet! Ekkor mondja Jézus: most az egyszer igazat mondasz, mert aki most van neked, az nem a férjed, öt férjed volt, a mostani nem az, ezt az egyet igazán mondtad. Mit mondott az asszony azzal, hogy nincsen férje. Azt, hogy csak én vagyok. Isten lábánál is, Isten kegyelme kiáradásánál is hajlamos az ember azt mondani: csak én vagyok. Ennek az asszonynak az egész élete, az öt férje, meg a hatodik, ki tudja, hogy nevezzük, élettársa(?), mind azt mutatja, hogy csak én vagyok. Csak ő, csak ő számít, az összes többi az ő életének járulékos, kényelmi eleme.

Most ez rendül most meg, ennek tárul fel legteljesebb mélysége, ott az isteni Szentség jelenlétében. Mert Isten azt akarja, hogy az életünk felnyíljon, hogy ne csak én legyek. Ahhoz, hogy ne csak én legyek, ahhoz először társul nem a másik ember kell, ahhoz társul Isten kell. Pontosan úgy, ahogy az ember megteremtésekor Isten az, aki a társat adja Ádámnak: teremtett neki társat, hozzá illőt.

Kedves testvérek, Isten nélkül a másik csak másik marad, Isten nélkül a másik ember nem lesz az életem részévé: Nézzétek meg: mikor eltörik az ember Istennel való bensőséges kapcsolata, ott, a magyarázkodásban hogy áll máris minden? Ádámnak pironkodnia kell, de mindjárt mondja is : az asszony mondta! Férfitestvéreim, de sokszor szalad a szánkra ez: az asszony mondta - nem én, én bele se kezdtem volna, az asszony vett rá! Aztán Éva mondja máris: a kígyó volt, nem én voltam. Mindenik esetben azt látjuk, hogy csak én vagyok, én mentem magamat. Nincs szolidaritás, nincs társiasság, nincs egybeszerkesztett élet. Isten imádókat keres, elveszetteket, és azt akarja, hogy az elveszettek élete felnyíljon az Ő isteni életéhez. De csak akkor van társam, akkor van emberem, akkor élhetek igazán közösségben, ha Isten a társam, Isten a közösségem, Istennel vagyok közösségben.

S végül, kedves testvéreim, azt is el kell e történet kapcsán mondani, hogy Isten – Jézus szava szerint –imádót keres. Az Atya ilyen imádókat keres magának. Milyen imádókat? Akik lélekben és igazságban imádják Őt. Értjük jól az összefüggésekből, hogy olyan mély és belsőséges ez az összefüggés, annyira személyünkre, életünkre, egzisztenciánkra szabott, hogy Jézus megjegyzése, miszerint nem a Garizim hegye, nem Jeruzsálem az imádság kizárólagos helye, nyilván nem azt jelenti, hogy le kell rombolni minden templomot. Hogy aztán valami szellemtestbe költözve lélekben és igazságban kelljen az istenséget imádni. Vannak, akik úgy érzik, ezeket a passzusokat arra kell alkalmazni, hogy  le kellene bontani a templomokat, és a Jézus imádói vagy az Isten imádói lélekben, szellemben és igazságban imádják az Istent, ott, ahol vannak. Lehet erről itt-ott, a magyar sajtóban is cikkeket olvasni. De Jézus nem erről beszél, hanem arról, hogy az Isten imádásának olyan vonzatai, melyek messze-messze túlmutatnak bármi helyen, istentiszteleti közösségen, vagy valamely hagyomány rögzített pontján. Hol mutatnak túl? Lélekben és igazságban.

János evangéliuma ezt a fordítást is megengedi: erőben és teljességben. Akik az Istent imádják, szükség, hogy erőben és teljességben imádják, ugyanis a lélek erő, és ez az erő nem az erőltetett imádást jelenti, hanem azt az isteni erőteret, amibe beleérkezik az ember. Azt jelenti, hogy felnyitottam magam Isten elé, és ha én imádom Őt, ha kérek tőle valamit, akkor szabad és kész vagyok arra, hogy amire az isteni erő késztet, azt meg is tegyem. Látjátok ezt, ebből a történetből is. Azzal indul, hogy asszony kér: adjál élő vizet. A végén aztán kiderül, hogy dehogyis vízről, dehogyis a szomjúság csillapításáról van szó! Arról van szó, hogy meg kell változtatnod az életedet, az emberekhez való viszonyodat. Kész vagy erre? Tudd, hogy akik az Istent imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban, erőben és teljességben, Isten erejében készen álljanak arra, hogy megváltoztassák az életüket. Ha erre nem vagy kész, akkor üresek és erőtlenek az imádságaid. Aztán azt mondja Jézus, hogy igazságban – és ezt most hadd fordítsam kedves testvérek, hogy teljességben. Egy nagyon sokjelentésű, a filozófiában is előszeretettel használt kifejezés áll itt, az aléthea szó, amit Heidegger úgy magyaráz Platon nyomán, hogy az igazság feltárulása, tehát feltárulása annak. ami leplezett volt. Ez lenne a filozófia szerepe, feladata is, hogy belelásson a dolgokba, amit az életünk, a sodortatásunk, a bajaink, a gondjaink, a nyomorúságunk meg a hazudozásaink eltakarnak előlünk. A szó a valóság teljességét jelenti. Akik Istent imádják, szükség, hogy az életük teljességével imádják, s hadd tegyem hozzá – életük leplezetlen teljességével. Ádám, hol vagy? S az ember odaáll az Isten elé azokkal a kis fügefa-levelekkel, amelyekkel elleplezgette magát a másik elől, és úgy gondolta, hogy ezzel minden el van rendezve. Oda lehet így állni, kedves testvérek, Isten elé? Nem lenne jobb, úgy, ahogy vagyunk, leplezetlenül, a lelkünk mélyéig, minden nyomorúságunkkal, bajunkkal odamenni, és azt mondani: Itt vagyok, Uram, teljesen és hozom az én egész életemet? Mert ezt is jelenti, hogy igazságban, teljességben az egész életemet hozom.

És azt is jelenti Jézus szava - lélekben és igazságban -, hogy szentségben és valóságosan. Isten Lelke a szentség lelke. Mikor Mózes a pusztában közelítené a csodát, a csipkebokrot, mely ég, de nem ég el, szózatot hall: vedd le a te sarúidat, mert szent hely, ahol jársz. Istent csak szentségben lehet imádni, csak azzal a mély meggyőződöttséggel, belső tudattal, hogy Őhozzá akárhogy nem lehet menni. Mert Ő szent, és akik Őt imádják, azoknak szentségében részesülve kell Őt imádniuk. Oda nem lehet elvinni, ahogy mondani szoktuk, a hátsó gondolatokat, oda nem lehet azzal menni, hogy majd megalkuszunk az Öreggel, ott nem lehet úgy megjelenni, hogy az ember az élete elejét fényesre pucolja, a hátulja meg piszkos, ahogy az egyszeri gyerek mindig csak a cipője orrát szokta kifényezni, mert a sarkához érve ellustul.

Valósággal. Ezt is jelenti az igazság szó: valósággal. Valóban úgy van, , ahogyan szólok, és az van, amit kimondok? Így van ez a dicsőítésben, a kérésben és most legfőképpen a bizalom szavaiban? Valóban hiszed, hogy amit kérsz, Isten megadja néked, vagy csak mormolod rutinszerűen? Így láttad a nagymamától, nagypapától, édesapától, így csinálja a pap, így csinálják a lelki emberek, hiszem is meg nem is, így mész Isten elé, ahogy kitanultad a Pascal-fogadást? Hogy mégis csak biztosabb dolog hinni Isten létében, mint azt hinni, hogy nincs? Merthogy ha nem hiszünk Istenben, és mégis létezik, abból nagy baj lesz, ha pedig hisszük Istent és még sincs – hát akkor mit veszítünk? Nyerőbb tehát hinni Istenben? Így mész oda? Vagy pedig valóságosan, azzal a bizalommal, hogy amit kérsz, azt Ő  meghallgatja, amit elé viszel, azt Ő irgalmasan felkarolja, megváltoztatja? Isten ilyen imádókat keres! Van ilyen imádó? Nincs.

De mégsem kell lehajtott fejjel elmennünk, kedves testvéreim, mert amikor azt mondja Jézus, hogy ilyen imádókat keres magának Isten, tulajdonképpen magára mutat, arra a jó pásztorra, aki megkeresi az elveszettet, arra a Megváltóra mutat, aki megkeresi és megtartja az elveszettet, arra az isteni küldöttre mutat, aki elvezet bennünket is, akik itt vagyunk, ehhez az Istenhez és szentségéhez. Merthogy Isten is lélekben és igazságban keres bennünket. Lelke hatalmában, valóságosan, teljességben és erőben. Boldog az az, aki bízó szívvel keresi Istenét. Keresi Istent, aki az Őt kereső embert lelke, igazsága, szentsége és ereje, hatalma és szeretete valóságában keresi, megtalálja, megmenti és megtartja.
Ámen