Lélek szerint

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Vigasztaló üzenetet hallottunk a Római levél 8. részéből, mégpedig azt a vigasztalást, melyről okkal mondhatjuk: az egyetlen vigasztalás. Sokféle helyzetben, sokféle körülmény közepette, gondok, betegségek, aggodalmak, szomorú kilátások gyötörnek bennünket. Természetes hát, hogy vigasztalást, mi több vigasztalásokat keresünk, és hálásak vagyunk minden jó szóért, hálásak vagyunk minden fölvillanó kis reménysugárért, akár másoktól jön, akár belőlünk fakad, akár mások mutatnak rá, akár mi találunk rá. Sokféle tehát az is, amivel vigasztaljuk, vagy vigasztalni próbáljuk magunkat. Mégis, ha ezeket mind összegyűjtjük, akkor sem elegendők arra, hogy megvigasztaljanak bennünket abban a nagy ügyben, amiről most az apostol beszél. Szeretnék ezért előbb néhány olyan vigasztalás-formát vagy gondolatot bemutatni, melyekkel minden nap élünk, mondjuk magunknak és másoknak, s ideig-óráig valóban megsegítenek bennünket, de azt a végső távlatot és igazságot, amit az apostol itt megmutat, nem érintik, nem tudják nekünk megmutatni. Szoktuk magunkat azzal vigasztalni, hogy: lesz ez majd még másképp is. Nehéz a helyzet, sokféle gond gyötör, tele van a szívünk aggodalommal, mindenfelől nagyon rossz híreket hallunk, de azt mondjuk, hogy: lesz ez majd még másképp is. Sőt, időnként, akik a bajt a nyakunkba hozzák, akik szorongatnak bennünket, azok is azt mondják nekünk, hogy: tessék csak várni, egy-két-három-öt esztendőt, és lesz ez majd jobban is. Az idősebb nemzedék, aki annak idején hadikölcsönt, bocsánatot kérek, békekölcsönt volt köteles vásárolni, mely a magyar hadigazdaságot növelte az ötvenes években, elég sokszor hallotta: ímé, itt vannak a három-négy-öt, meg ki tudja hány éves tervek, és majd a végén jobb lesz minden. Ez is egyfajta vigasztalás, és ha más nem mondja, mondjuk mi önmagunknak. Szoktuk aztán azzal is vigasztalni magunkat, hogy: előbb-utóbb majd csak fölragyog a fény az alagút végén. Igaz, még bele se mentünk az alagútba, de már mondjuk magunknak, hogy: lesz majd a végén valami. Valami fény fölragyog majd. Vagy azt is szoktuk magunknak mondani, hogy: ha összeszorítjuk a fogunkat, ha kitartunk, ha gyakoroljuk a lemondás erényét, ha összeszervezzük magunkat, akkor majd jutunk egyről kettőre. Ezek általános vigasztalások. De sok más helyzetekben, például amikor beteget vigasztalunk, betegágy szélére ülve megveregetjük a kezét, valami különös, áttűnő mosollyal azt szoktuk mondani: viszontlátásra, hamarosan találkozni fogunk. Eközben mi is tudjuk, az orvosok is tudják, meg talán a betegünk is tudja, hogy meglehetősen reménytelen a helyzete. De megtesszük ezt a kis mozdulatot, és úgy gondoljuk  – talán okkal is –, hogy ez vigasztalás. Nemrégiben beszélgettem egy férfivel, aki nagyon súlyos beteg, nincs túl sok kilátása. Életről, halálról váltottunk szót, meg az eljövendőről, s aztán azt mondta nekem: tudja, tiszteletes úr, engem csak az vigasztal, hogy ültettem egy diófát a kertembe, arról majd az unokáim szedhetnek. Ez is vigasztalás. Megint más, amikor gyászban volt, azt mondta: tudja, az vigasztal, hogy majd marad itt utánam valami, amit alkottam. Kedves testvéreim, azt hiszem, holnap reggelig sorolhatnám, hányféle mondattal, gondolattal vigasztaljuk mi magunkat, erősítjük a másik embert, noha mindegyikről tudjuk: részleges, töredékes. Ott és abban a helyzetben, ahol elhangzanakk, talán segítenek,  de – ha szabad így fogalmazni – ezek a vigasztalások csak fájdalom-csillapítók, ideig-óráig elkerül tőlünk a fájdalom, a szorongás, a kétségbeesés, de aztán az visszajön. Vagy olyanok ezek, mint az ostya, amibe beleteszik a gyógyszert, úgy könnyebb lenyelni. Vagy még inkább olyanok, mint a gyógyszerpirulákra ragasztott vékonyka cukorréteg, ami édes ízt ad a keserűnek, de bizony csak keserű az, s csak le kell nyelni azt.

Most azonban az apostol életről és halálról szólva, a legvégső módon, vagyis Istenhez, az élet forrásához való viszonyunk fényében beszél erről a kérdésről. A Római levél hetedik része egy fájdalmas kiáltással ér véget: „ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testétől?!” Azért kiált így az apostol, mert Isten világossága, a szabadítás jó híre egy csalhatatlan tükröt állít elé.  A csodálatos evangélium olyan önismeretre kényszeríti az apostolt, amiről azt kell mondanom,  hogy minden önismeret közül a legmélyebb és a legigazabb. Hallatlanul őszinte, tiszta és világos. Nincs benne semmiféle mellébeszélés, nincs benne semmiféle önfelmentés, nincs benne a dolgok ilyen vagy olyan típusú megmagyarázása. Nem tesz ki az apostol semmit az asztalra, mondvűn: rendben van, gond van velem, de tegyük csak a mérleg másik serpenyőbe ezt, vagy azt, meg amazt, s talán majd kiegyenlítődik a mérleg nyelve. Ugyanis miről beszél az apostol? A mindannyiunk életét meghatározó nagy dilemmáról.

Először is elmondja, hogy tiszta és világos a számára: amit Isten világa, Isten törvénye, Isten rendje az ember elé állít, az jó, mégpedig feltétlenül jó. Olyannyira jó, mondja az apostol, hogy gyönyörködik benne. Megrendítő ezt hallani, hiszen az ember a rendben, a törvényben, abban, ami elé van állítva, a hozzá szóló parancsban nem igazán szokott, nem is tud gyönyörködni. A törvény kényszert is jelent. A törvény megszabott utat jelent. Az isteni törvény megmondja, hogy ezt megteheted, ezt pedig nem teheted meg. Most mégis azt mondja az apostol: mindent összevetettem, mindent felmértem, mindenbe beleláttam, és, íme, az isteni életrend jó. Mi is lehetünk őszinték: ha nagy baj van a világgal, nagy baj van az emberekkel, nagy baj van az életben, nagy a zűrzavar, ha nem találunk fogást az élet dolgain, ha úgy érezzük, hogy egy olyan szekéren ülünk, melynek elszakadtak a fékjei és csak rohan lefelé a lejtőn föltartóztathatatlanul, s nincsen erő, mely megállítsa, vagy más kifejezéssel élve, ha kinézünk a gátra, és azt látjuk, hogy nincs olyan emberi erő, mely föltartóztassa az árvizet, és bizony át fog szakadni a gát, mindent elönt a víz, akkor bizony fölkiáltunk: de jó is ez az isteni törvény! S de jó lenne, ha az emberek tartanák magukat hozzá. A nagy gúnyolódó, aki abból űzött sportot, hogy mindent kigúnyolt, ami szent, tiszta, igaz, aki azzal szórakozott, hogy Istent minden nap a sárba rángatta, aki minden levele végére azt írta oda, hogy: tapossátok el a gyalázatost,  Voltaire, mert róla beszélek, aki azt jövendölte, hogy a Bibliát hamarost csak múzeumban fogják mutogatni, mikor szembesült az ember nyomorúságával, elveszettségével, így kiáltott föl: ha Isten nem volna, ki kellene találni! Mert egy pillanatra ő is megrendült, amikor belelátott, hogyan esik darabjaira a világ, hogyan hull szét az ember! Hogyan esek szét én! És te! Hol vannak hát azok az erők, szabályok, melyek az életet összetartják!? Elő velük!

Pál apostol azonban nem azt mondja: ha nem volna Isten, ki kellene találni, hanem azt mondja, hogy Istennek van egy életrendje, és ez a rend csodálatos,  gyönyörködöm benne! Azonban abban a pillanatban, amikor ezt kimondja, továbblép, és folytatja: de látok magamban egy másik törvényt is, egy akaratot, amely azt akarja, hogy ne akarjam cselekedni az Isten törvényét. Hiába gyönyörködöm az Isten törvényében, hiába mondom őszintén és igazán, hogy az jó. Hiába győzködök mást is, meg győzködöm önmagamat is, hogy ez az, ebben van az élet, ebben van a megtartatás, ebben van a jövő, ebben van a vigasztalás! Abban a pillanatban fölfedezek magamban egy másik akaratot, mely szintén az én akaratom, és azt akarja, hogy ne akarjam az isteni törvényt megcselekedni. Halálos kettősség ez, kedves testvéreim. Úgy elveszni, úgy semmire jutni, úgy tönkremenni, hogy közben tudom, hogy mi a jó, - ez a halálos kettősség. Ez az ember nagy drámája. Ma bármelyik könyvesboltba benyitunk, hosszú polcokon sorakoznak könyvek százai és ezrei s  oda van föléjük írva: ezotéria. Bármelyikbe belelapozunk, mindnek az a sugallata, hogy csak egy baj van itt az emberrel. Általában nincsen semmi baj az emberrel, csak egy baj van: nem tudod még, hogy mi a jó… de mi megmondjuk neked. Egy baj van, sugallják e könyvek, hogy az embernek kevés információja van… de mi megmondjuk neked. Virágzik itt-ott egy újfajta, nem is tudni, hogy vallásos, vagy szellemi mozgalom, szcientológiának hívják, s a nevében benne van, scientia, a tudás. Semmi egyébről nem szól ez a tanítás: Ha beteg vagy, megmutatjuk neked, hogyan gyógyíthatod meg önmagadat. Nyomorultul érzed magad? Kezedbe adjuk a boldog élethez való információt, az a kulcs.

De, kedves testvéreim, nem ez a baj. Nem a tudással van a baj. Hiszen a törvényt tudjuk. A rendet tudjuk. Az életutat is tudjuk. Ezt mondja az apostol: Felfedezek az én tagjaimban egy másik törvényt, egy másik akaratot, amelyik nem akarja azt, amiről tudsz, tehát hiába tudod. Van benned egy akarat, egy halálos akarat, amelyik nem akarja a jót. Ez az ember kettősségének halálos drámája. Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?! Mert ez az igazi elveszés: tudom a jót és nem tudom megtenni. Tudom az igazságot, és képtelen vagyok egy lépést tenni az irányába. Tudom, hogy mi az Isten boldogító életrendje, és nem tudok, mi több, nem is akarok beleállni. Ugye ismeritek, kedves testvéreim, ezt a nagy drámát?! Ugye ismeritek, belülről, mélyen, a szívetek legmélyén, hogy te magad is mondod és bólogatsz és meghagyod: hát persze, hát igen, ez az, hiszen Isten igazsága szerint kell élni! Aztán széttárod a karodat, és azt mondod: nem megy. Illetve, ha igazán őszinte vagy, nem is ezt mondod, hogy nem megy, hanem azt kell kimondanod, amit az apostol is kimond önmagára: nem akarom. Tudom, hogy jó, és nem akarom. Így elveszni, kedves testvéreim, ez a legborzasztóbb elveszés. Rosszabb ez, mint a görög mitológiákban az istenek által büntetésre ítélt Tantalosz kínja, kit azzal büntettek, hogy az álláig ért a víz, de soha nem ihatott belőle, karnyújtásnyira volt tőle az eledel, de soha el nem érte. Szoktuk is mondani, hogy tantaluszi kínokat áll ki valaki. De ott csak arról van szó, hogy akarja, ám külső körülmények miatt nem érheti el. Nyújtaná a kezét, de nem ragadhatja meg. Kortyolna, de hiába, a körülmények nem olyanok. Itt nem erről van szó. Nem akarod kinyújtani a kezedet. Nem akarsz kortyolni az Isten jóságából, pedig szinte belefulladsz. És nem is karnyújtásnyira van, hanem körülvesz, ahogy a zsoltárosban olvastuk, naponként megőriz, megújít és megtart.

Mutat azonban apostol egy másik törvényt is, ez pedig az Isten szent törvénye. „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint.” Ez a vigasztalás. Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak. Ahogyan sokféle vigasztalás van, úgy van sokféle kárhoztatás is. Vannak, akik félnek ettől a szótól, mert belehallják a kárhozatot, beleértik a középkor által túlszínezett, rettentőre festett poklot, ahol forró üstökben ülnek a szenvedő emberek, s mindenféle szörnyű lények kínozzák őket örökkévaló kínzásokkal. De ha belegondolunk a kárhoztatás szóba, hogy csak magyarul mit jelent, s egyébként görögül is pontosan ezt jelenti, meghalljuk benne a “kár” szót. Kárhozott az, ami kárba ment, amit kárnak és szemétnek kell ítélni, az amit talán hosszú ideig őrizgettünk, hol pincében, hol padláson, hol sufniban, aztán végül elunjuk és lomtalanításkor kitesszük az utcára: menjen a szemétbe. Már nem kell, nem jó semmire, útban van, használhatatlan. Teher az életünkben. Aztán kárhoztat a bíró is, amikor elítél. Kimondja valaki fölött bizonyítékok alapján: bűnös, majd megállapítja a büntetést. Ez kárhoztatás. Mert kár volt, amit tett, kárt okozott, és kárral kell fizetnie. És sok alkalommal kárhoztatjuk önmagunkat is, kedves testvéreim. Nem csak oly módon, hogy ítéletet mondunk önmagunk fölött. Talán így a legkevésbé egyébként. Ez hiba volt, szoktuk mondani: melléfogtam, szánom-bánom, nagyon sajnálom. Nem ez az igazi önkárhoztatás, hanem az, amikor elkezdünk magyarázkodni. Az az igazi kárhoztatás. Szerettem volna, de nem sikerült. Igyekeztem, de valami megakadályozott benne. S ugyan mi? S ugyan miért nem? Az az igazi kárhoztatás, kedves testvéreim, amikor az ember szünet nélkül folytatja önmaga ellen a pert, úgy, ahogy az apostol megjegyzi itt a Római levél elején: a lelkiismerete hol fölmenti, hol vádolja. Milyen különös úr az a lelkiismeret. Mi azt szoktuk gondolni a lelkiismeretről, hogy az aztán kérlelhetetlen, ha megszólal, nincs mese! Ha megszólal, nincs menekvés az önítélet alól! De ne csaljátok meg magatokat! A lelkiismeret hol fölment, hol meg visszatér, és újra vádol. Milyen jogrend ez, milyen perrendtartás ez? Hisz akit egyszer fölmentettek valamely ügyben, vagy akire kimondták az ítéletet egy ügyben, azt ugyanabban az ügyben még egyszer ítélni nem lehet. Alapvető eljárás ez minden jogban. Nos, milyen bíró a te lelkiismereted? Ma fölment, holnap meg elővesz, és nem hagy nyugton. Holnapután megint fölment, de jövő héten újra elővesz. És végigkísér egész életeden, hol szép magyarázatokat gyárt neked, hol pedig a legrettenetesebb ítéleteket mondja ki fölötted. S nem úgy menekülsz meg tőle, hogy elalszik a lelkiismereted, mert az nem alszik, hanem legföljebb úgy, hogy te alszol el. De még akkor sem menekülhetsz, mert arra ébredsz, hogy a lelkiismereted az álmaidon keresztül is üzent neked. Nincsen immár kárhoztatásuk azoknak - mondja az apostol -, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint. Annak nincs kárhoztatása, akit Isten fölmentett. Annak nincs ítélete és elvetettése, akiről Isten kimondta ezt a kegyelmes ítéletet: bűnös, de nem bűnös. Elveszett, de megtartatott. Önmagában elveszített mindent, de én Krisztusban visszaadok neki mindent.

 Ennek az első mozzanata, az, amit az apostol mond: nem test szerint, hanem lélek szerint járnak. Ez az isteni felmentés első lépése. Egy olyan életszerkezetbe kerül bele az ember – ez kiderül a felolvasott szakaszokból – amelyben nem azok a törvényszerűségek uralkodnak, melyekről eddig szóltam, ott nincs érvénye az önbecsapásnak és az önfelmentésnek, az önáltatásnak és az önkárhoztatásnak, ennek az örökösen lefelé szaladó spirálnak, melyből nem lehet följönni, - legfeljebb holtan már, ahogy az örvény kidobja fulladt foglyát. Itt már egy másik életrend kezd az emberen uralkodni, ezt nevezi így az apostol: nem test szerint, hanem lélek szerint. Egy mondatban aztán gyönyörűen ki is fejti, a tizedik verstől kezdődően: „Ha annak a lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az Ő ti bennetek lakozó lelke által. Ezért nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk.” Aki volt már adós, vagy aki most is adós, tökéletesen érti, miről beszél az apostol. Sokféleképpen lehet adósnak lenni. Még az iskolás gyerek is adósságba szokott keveredni olykor, s amikor hazajön és kéri a jövő heti zsebpénzét, a szülő már tudja, hogy valami kótya-vetye volt a szünetben, vagy éppen megtetszett neki a büfében valami, és nem volt rá pénze, kért hát a másiktól. Többnyire aztán kellő dorgálások közepette meg szokta kapni, amit kér. De a felnőtt világban  adósnak lenni, azt jelenti: csapdában vagyunk, foglyok vagyunk, vagy még egyszerűbben: nem vagyunk szabadok. Ma sokat hallunk arról, és azt hiszem, ebben az országban ezt nagyon sokan mindenféle vonatkozásban átélik, hogy a magyar meghatározó hányada kimondhatatlan nagy személyi adósságok között vergődik. Elmegy az egyszeri ember egy nagyáruházba, odalibben elé két kedves fiatalasszony, sugárzó mosollyal mondják, kérem, itt írja alá, s ma bármit vásárolhat itt. Hogyhát, azonnal? Miért ne? Aztán egy hónap múlva kopogtatnak. Aztán jön a végrehajtó. Vagy belefog egy család, házat kell építeni, telket kell venni, autóra van szükség, bármire, s nincs rá elég pénz. Jöjjön a kölcsön. Ugyan mindig odaírják kisbetűvel a szerződés aljára, amit senki nem olvas el: 28,6 THM. Ez azt jelenti, hogy ha valaki fölvesz százezer forintot, százhetvenezret fog visszafizetni. De felvesszük, mert kell a pénz, - és utána vergődünk. Ha van valami, a lelkiismerete mellett, ami mindhalálig gyötri az embert, úgy az az adóssága. Mi magyarok adós nép vagyunk. Anyagilag is, szellemileg is, és most már nyugodtan ki kell mondani, morálisan is. Adósa vagy a szomszédodnak igaz beszéddel, segítséggel. Adósa vagy a szüleidnek, mert már hónapok óta rájuk se nyitottad az ajtót. Adósa vagy a gyerekeidnek, mert annyi mindent elmulasztottál, amit megtehettél volna értük. Ám azt mondtad: ridegtartás! Nevelődjön csak úgy a gyerek, mint kint a mezőn a pipacs. Adósa vagy az unokádnak. Adósa vagy a testvérednek. Adósa vagy a másik embernek. Adósai vagyunk a határon túli magyaroknak. Adósai vagyunk a szegényeknek, a nélkülözőknek, a nincsteleneknek, adósok vagyunk az igazsággal, a becsülettel, a tisztességgel - és még mennyi mindennel - mindhalálig. Ez a halálod – mindhalálig!

 Van-e erő, van-e gondolat, amely egy mozdulattal eltörli ezt, és azt mondja: szabad vagy! Igen, van! Isten az! Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik nem testben, hanem lélekben járnak! Nem vagytok többé adósai a testnek! Nincsen olyan törvénye, nincsen olyan kényszere a bűnnek, nincsen olyan törvénye és hatalma az Isten-ellenességnek és az Isten-nélküliségnek, amelyre az kellene mondanod: hiszen láncon rángat engem, orromba fűzte az aranykarikát a kísértés, és azóta csak húzkod és nem enged. Krisztusban szabad vagy. Lélek által. Ezért hát, akik így járnak, azoknak nincsen kárhoztatásuk. „Annak okáért atyámfiai nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk, mert ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit lélekben megöldöklitek, éltek, mert akiket Isten lelke vezérel, azok az Istennek fiai.” Az apostol nagyon egyszerűen és világosan arról beszél, hogy amíg a régi önmagad akarsz maradni, mert az neked jó, mert az neked kedves, mert azt megszoktad, addig adós vagy és kárhozott vagy. Mások által, Isten törvénye által, önmagad által, lelkiismereted által kárhoztatott vagy. De mit mond az apostol? Akiket Isten lelke vezérel, azok az Istennek fiai. Ez változást jelöl. Radikális és döntő változás ez. Ha csak a magad elrontott, természetes életkörében forogsz, akkor csak ezt mondhatja az ige: sötétség gyermeke. Vagy: veszendőség gyermeke. Vagy: kárhozat fiai. Oda tartozol, az a családod. Az a véred. Az az életed. Az az élettörvényed. Akiket azonban Isten lelke vezérel, azok Isten fiai. Egy másik életre születtek. Egy másik világlátás van bennük. Egy más törvényszerűség uralkodik rajtuk.

És innentől kezdve, kedves testvéreim, megfordul minden. Eddig volt egy szörnyű dilemma, hogy láttam az Isten csodálatos törvényét, láttam az utat, amin végig kellene mennem, és láttam az út végén a csodálatos célt, láttam a szabadságot, láttam a boldogságot és az örömet is - de volt bennem egy törvény, amelyik ezt megölte. Volt bennem egy törvény, amelyik azt akarta, hogy egy lépést se tegyek abba az irányba. Volt bennem egy törvény, ami minden igazat elrontott. Most pedig, mondja az apostol a tizenharmadik versben: „ha test szerint éltek, meghaltok, de ha a test cselekedeteit lélekkel megöldöklitek, éltek.” Megfordul a rend. Most a lélek az, amelyik megöli benned a régi embert. A lélek az, amelyik nem engedi, és nem akarja benned, hogy a veszendő uralkodjon rajtad. A lélek nem akarja, hogy „csak úgy” élj, nem akarja, hogy irgalmatlan ember légy. Nem akarja, hogy ne ismerd az igazságot. Nem akarja azt, hogy ne szeress.

Nemrégiben beszélgettem egy családfővel, népes gyereksereget nevel feleségével tisztességben, becsületben, de a család más ága-bogával konfliktusai vannak. Valami örökségen vitatkoznak, magyar szokás szerint. Talán vannak családok, akik a török hódoltság óta vitatkoznak családi örökségen. Ahogy beszélgettünk erről a pereskedésről, valahogy kiszaladt belőle: tiszteletes úr, látom én, hogy ez nincs így jól, és meg is teszek mindent, tartjuk a kapcsolatot, igyekszünk, összejön a család, csak egyet nem tudok: nem tudom őket szeretni. Nem tudom őket szeretni. Most az apostol igéje értelmében radikálisan így kell kérdeznem: nem tudod, vagy nem akarod? Bizony, sokszor kiderül, tudnám én! Mert az ilyen egyszerű: megölelni, köszönteni, csókot adni neki, megtenni mindazt, ami a testvériességhez tartozik, ezek nem nagy dolgok. Meg tudnád tenni, de nem akarod, és mivel nem akarod, ürügyeket keresel: ezért meg ezért, meg ezért nem lehet, nem tudom. Itt megfordul a logika, kedves testvéreim: akiket Isten lelke vezérel, azoknak nincs többé érvük arra, hogy miért nem szeretnek. Akiket Isten lelke vezérel, azoknak nincs többé indokuk arra, hogy miért nem gyakorolják az irgalmasságot. Akiket Isten lelke vezérel, azoktól Isten elvett minden alibit, - ami azt jelenti szó szerint, hogy: máshol-lét. Nem lehetsz már máshol, csak Istenben. Nem mondhatod: Uram, nem tudtam jót tenni, mert máshol voltam. Nem tudtam szeretni, mert nem érkeztem oda. Nem tudtam megtenni ezt meg azt,  mert nem volt rá érkezésem. Nem mondhatod, mert Őbenne vagy. Nincs alibid. Csak ubiqui-d van, csak ottlét-ed van, Isten Szentlelkében és Isten erejében.

Látjátok, kedves testvéreim, Isten nem úgy vigasztal bennünket, ahogy mi szoktuk magunkat: minden rendben van, minden jól van, nyugodj meg, lesz ez majd másképp, látjuk az alagút végén a fényt, jutunk majd egyről kettőre, ültettem egy diófát, hagytam magam után valamit, holnapután újra találkozunk. Ha Isten vigasztal, Ő meg is változtat. Nincsen immár kárhoztatásuk azoknak, akik a Lélekben vannak, akik a Lélek szerint járnak, akik a Lélek szerint születtek újjá, mert akiket Isten Lelke vezérel, azok az Istennek fiai.

Ámen