Lélek-csoda

Lekció: Apostolok Cselekedetei 2,1-21

Textus: „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban.  A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.  Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1János 4,16-19)

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, kedves konfirmandusok! Pünkösd előtt mindig buzgón tanulmányozom az időjárás jelentést, de egészen más okból, mint általában vasárnapok előtt szoktam. Máskor mindig azért szorítok, hogy ne legyen eső, és senkinek ne kelljen szélben, viharban az Úr házába jönnie. Pünkösdkor azonban nem bánnám, ha mondjuk fél tizenegykor zúgó szél zendülése töltené meg itt az istenházát, villámcsapások, mennydörgések rendítenének meg. S akkor nem kellene az első pünkösd történetéből magyaráznom, hogyan történt az kétezer évvel ezelőtt ott, Jeruzsálemben, ahol összeszaladtak az emberek az utcán, mert hatalmas szél zúgott, zendült, aztán kettős lángnyelvek jelentek meg. Mi akar ez lenni? – kérdezték. Ha most ilyen zúgó-zengő szél törne ránk, nyomban értenénk őket. De mostani a pünkösdünkön inkább arra hajlott a gondviselő Isten, hogy szépen, békésen, esernyő nélkül jöhessünk el a templomunkba. Ezért csendesebb történetet fogok elmondani, ámbár a szívünkben ez a történet éppoly csodálatot és ámulatot tud ébreszteni, mint a másik. Sőt, azt hiszem, Isten Szent Lelkének jóvoltából a mi életünkben is végbemegy ez a történet.  Ehhez még arra is ki kell térnem, hogy bár a Lukács evangéliuma az Apostolok Cselekedeteivel folytatódik, a bibliai kánonban a két egybetartozó könyv közé oda van a János evangéliuma. Sokan mondogatják, hogy ez így hibás sorrend, mert így nem lehet egyben olvasni a Lukács által leírt történetet. Ám régi zsinatoknak számos oka volt, úgy határozni, hogy Lukács evangéliuma után jöjjön a János evangéliuma, s majd aztán az apostolok története. Az egyik ok éppen az, amit ma szeretnék elmondani, s ez egy csodatörténet. Igen, ma egy Lélek-csodát szeretnék elmondani. Ahol pedig Lélek-csoda van, ott van szív-csoda is, ahol a Szentlélek kiárad, ott megmozdul az emberi szív. És ezt éppen a János evangélium mutatja meg. Sőt, ezt külön megerősíti az a tény is, hogy amit mondandó vagyok, annak minden egyes lépésénél ott volt János evangélista is, mint szemtanú. Mik ezek a lépések?

Az első lépés Nagycsütörtök éjszakáján megy végbe. Ott ül Péter a főpap udvarán, úgy tűnik, teljesíteni igyekszik fogadalmát. Pár órával korábban, amikor Jézus megjövendölte, hogy a tanítványai megbotránkoztok benne és elhagyják őt („megverem a pásztort, és elszélednek a juhok” – idézi a prófétát, Márk 14,27), Péter előállt, és nagy bátran, Péterre jellemző harsánysággal ezt mondta: „Uram, én kész vagyok veled akár tömlöcre, akár halálra menni!” (Lk 22,34) S lám, Péter követte a letartóztatott Jézust, majd egy tanítványtársa (ez János), bevitte a főpap udvarába (Jn 18,16), ott ül és nézi az éjszakai kihallgatást. És ekkor odalép hozzá valaki, rámutat és azt mondja: ez is vele volt! Péter tagad: nem, ismerem őt. Aztán más lép oda, és egyenesen a szemébe mondja: te is azok közül való vagy!  Péter újra tagad: nem vagyok. Aztán harmadjára, egy óra múlva, más valaki mondja: ez is vele volt, hiszen Galileából való is. Máté kibővíti: hiszen a beszéded is elárul téged, mondják neki (Máté 27,73). A régi időkben az embereket az öltözetük is azonosította, amilyen viseletet hordtak, abból lehetett látni, hogy milyen tájékról valók. De most sötét éjszaka van. Pétert a beszédéről azonosították. Nem volt nehéz, a galileaiak erős tájszólásban beszéltek. Ha valaki itt valaki „ö”-zve szólalna meg, nyomban mondanánk, hogy Kecskemétről jött, vagy talán Szegedről. Nem volt hát nehéz Pétert azonosítani: galileai! És ekkor teljesedik Jézus jövendölése, amit Péternek mondott: „nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem” (Lk 22,34).

Lépjünk egy nagyot! Ötven nap múlva, pünkösdkor zúgó szélnek zendülése tölt meg egy házat. Aztán kilép ebből a házból tizenkét ragyogó arcú férfiú, és Isten nagyságos dolgait kezdik hirdetni. A zarándokok, akik összefutottak a jelenségre, zavarba jönnek, mert ki-ki a saját, otthoni nyelvén hallja őket. Érti a szkítiai (ősmagyar), érti a Rómából jött latin, érti a kappadókiai görög, érti az arab szigetekről jött, érti mind, ahogy az Isten nagyságos dolgait hirdetik nekik. Hazaérkezett az evangélium! Mert ez az evangélium hazaérkezése, amikor én a saját magam nyelvén, a saját magam sorsában, a saját magam életében hallom az Isten nagyságos dolgait. De hiszen ezek az ékesszóló férfiak galileaiak! Nemcsak az anyanyelvüket, hanem a latint, a görögöt, az arabot is akcentussal beszélik. Hiába tanulsz meg bármilyen nyelvet, és hiába vagy nyelvtehetség, az akcentusodról föl fognak ismerni. Aztán találgatják, honnan jöttél. Valahonnan Európa közepéről? Ez hungarus. És mondják is nyomban ott Jeruzsálemben a tanítványokról: ezek itt mind galileaiak (ApCsel 2,7).

Tegyük össze ezt a két jelzetet, nagycsütörtök éjszakájáról: galileai; és pünkösd napjáról: galileai. Mit jelent ez? Jelentheti, nyilván, hogy a tanítványok (és köztük Péter) távoli vidékről jöttek, a Galileai-tenger mellől. De az evangélista nem emiatt jegyzi ezt meg szinte nyomatékkal, hanem azért, mert ez egy sajátos minősítés. Rövidre fogva, a „galileai” azt jelenti: proli. Vagyis műveletlen, sőt, bunkó. Nincs benne semmi kifinomultság, semmi műveltség, semmi képzettség. A galileaiak tartoznak a középosztályhoz, még kevésbé a felső középosztályhoz, akik kávéházban üldögélve, kapucsínót kevergetve szervezik a világforradalmat. A galileaiak könnyen bőszülő vademberek. Lukács azt is feljegyezte, hogy egy alkalommal galileai zarándokok érkeztek a jeruzsálemi templomba, ahol ribilliót csináltak az oltár körül. A véreskezű helytartó, Pilátus úgy látta jónak lecsillapítani a lázongást, hogy legyilkoltatta őket (Lukács 13,1). Ezeknek nem lehetett szép érveket mondani, oda kellett ütni.

És benne van a szóban maga a Péter is. Ő is galileai. Miféle akkor? Szalmaláng ember. Állhatatlan. Hirtelen föltorul, esküdözik, hogy mindhalálig kitart Jézus mellett, aztán beköltözik a szívébe a félelem. Nagycsütörtök éjszakáján. És ez a félelem nem holmi megrettenés, vagy ijedelem, ami olykor-máskor előfog minket, amit aztán utólag megmagyarázunk. Ez a félelem, amely eltöltötte Pétert, hogy megtagadja Krisztust (sőt Márk evangélista feljegyzése szerint tagadása során meg is átkozza), ez éppenséggel a szeretetnek az ellentéte. Szeretetről szólva, rendre a gyűlöletet tesszük meg a szeretet ellentétének. Ez a két véglet: vagy szeretem, vagy gyűlölöm. De János apostol (a szemtanú!) azt mondja nekünk a levelében, hogy Isten szeretete kiűzi a félelmet. A szeretet és a félelem nem tud egy gyékényen megárulni. Így is lehetne fordítani: Isten szeretete kidobja a félelmet, kiszorítja a félelmet. Ahol Isten szeretete kezd el uralkodni, ott nincs helye a félelemnek.  Ez az a csendes vihar, amelyről szólok. Ez a csendes vihar ötven napig, Nagycsütörtök éjszakájától pünkösd napjáig tart Péter szívében. Ötven napig tart, amíg bekövetkezik a nagy változás, és Isten szeretete kiűzi, kidobja, kihajítja a félelmet belőle a félelmet.

Most nézzük meg ennek köztes lépéseit. János evangélistára hivatkozom, akinek az evangéliuma oda van téve a feltámadás története és a pünkösd története közé. János igen különlegesen köti össze a kettőt. Amikor a feltámadott Jézus megjelent a tanítványoknak, bezárkózva találja őket. Félelmek között vannak. Jézust kivégezték. Pétert beazonosították, éppen csak le tudott lépni a főpap udvarából. Mi lesz velük, velük, galileaiakkal, velük, az alja néppel, hiszen a honfitársainkkal Pilátus úgy bánt, hogy lekaszabolta őket?! A feltámadott Jézus pedig azt mondja nekik: vegyetek Szent Lelket, és kiárasztja rájuk Szent Lelkét (János 20,22). Tehát János összesodorja az időket, együtt áll a feltámadott Krisztus megjelenése és ajándéka, a Szentlélek. Egybeesik a feltámadott megjelenése és a Lélek kiáradása, kitöltetése a szívünkbe.

Aztán jön a következő lépés, a csodálatos halfogás, újra Galileában, a Galileai-tengeren. Újra szakadozik a háló. Jézus újra megvendégeli az övéit. És ezt követően Jézus félrevonja Pétert, és kikérdezi: szeretsz-e Péter? (János 21) Mondhatnánk, hogy ez a számadás kérdése. Vagyis ez afféle vallatás. Péternek el kell mondania, hogy mi történt nagycsütörtök éjszakáján ott, a főpap udvarában. Illő töredelemmel be kell vallania, hogy megriadt, gyáva volt, tele félelemmel – és ezért majd dorgálást kap a mestertől. Így is indul a beszélgetés, legalábbis a mi fülünknek. Azt kérdezi legelőször Jézus: „Simon, Jónának fia, jobban szeretsz-e engem ezeknél?” (János 21,15) Idézzük csak föl Péter fogadkozását: „ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem!” (Márk 14,29) Hát megkérdezi Jézus: Péter, jobban szeretsz ezeknél? De mégsem a számadásnak a kérdései a Jézus ismétlődő kérdései: szeretsz-e? Ezek a szeretet kérdései. És ezekkel kezdődik Péter életében a féleleműzés. Mondhatnám azt is, hogy ördögűzés. Mondhatnám azt is, hogy démonűzés. Jézus Krisztus Szentlelke elindítja Péter életében a félelmeknek a kiűzését, kiszorítását, kihajítását. (János apostol a görög balló igét használja, tehát van isteni ballisztika!) Hogy mondja a szép zsoltár? „Amilyen távol van a napkelet a napnyugattól olyan messzire veti el (hajítja el, dobja el, űzi el) tőlünk a mi vétkeinket.” (Zsoltár 103,12)

Ez a belső történet. A külső történetet már nem kell hosszasan ismételgetni. Ezt Lukács írja le. Ennek az egyik pólusán, a főpap udvarán, Péter, félelmek között, megtagadja a mestert. Mikor aztán megszólalt a kakas, Péter keserves sírással, önmagát elsiratva ment ki onnan. Mert akin győz ez a félelem, mely elszakít Istentől, az elveszett. Elveszett a hit, elveszett a tanítványság, elveszett Péter. A másik pólusán, pünkösd napján, halljuk Pétert bátran szólni.  A mámoros tanítványok Isten nagyságos dolgait hirdetik, de sokan csak legyintgetnek rájuk: jó, jó, de mégiscsak galileaiak, hajléktalan alkoholisták. Most ugyan egy kicsit meg vannak mámorosodva, beszélnek itt össze-vissza. És ki az, aki kiáll a tanítvány sereglet és a tömeg közé, és ki mondja azt, hogy nem részegek ezek, hanem az történik itt, amit Jóel próféta által Isten megígért?  Ki mondja ezt? Ki idézi a próféta szavát? Péter! Ötven napja mint egy bőgő masina, futott el a főpap udvarából, mikor rámondták, hogy galileai. És most ez a galileai ember, ez a senki, úgy hirdeti az Isten nagyságos dolgait, hogy a szélrózsa minden tájáról érkezettek értik a beszédét. Ne gondoljátok, hogy a 21. században olyan nagyon különböznénk az első tanítványoktól. Mert mik azok a keresztények? Hallgasd meg a mai világ elitjét, a hatalmasokat, tehetősöket, sztárokat, a megmondóembereket, a véleményformálókat. Kereszténység? - mondják, az valami galileai dolog. Valami távoli ügy, de amíg távol van, nem zavar. Húzódjatok csak vissza Galileába, ti keresztyének, zárkózzatok csak be a templom falak közé. Azt még megengedjük. Ott mindenki úgy vallásoskodik, ahogy akar. De amint kiáradna az utcára, elérne az embereket, formálná az életeket – na akkor vigyázunk veletek, galileaiak! Julianus császár, aki a negyedik században vissza akarta állítani a pogányságot, megvető gúnnyal galileainak nevezte Jézust.

De ahol Isten Lelke uralmat vesz a szívekben, ott nincs helye a félelemnek. Miféle félelemnek? Erről kell még szólnom most. Ahol Isten Lelke uralmat vesz, ott nincsen helye az Istentől való rettegésnek. Azt mondja János apostol a levelében: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal. Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk. És akkor az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, hogy bár a szívünk vádol, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.  Szeretteim, ha pedig a szívünk nem vádol, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit csak kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte. Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fia, Jézus Krisztus nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk.  Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és hogy ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, akit nekünk adott.” (1Jn 3,18-22) Ha vádol is minket a szívünk sok vétkünk, sok bűnünk miatt, mégis bizodalommal, félelem nélkül tekintünk Isten megérkezésére, mert Isten az ő szeretetéből adott nekünk. Isten Önmagát a Szentlélek által közli, a Szentlélek által osztja meg szeretetét velünk. És akkor véget ér a bujkálás Isten elől, amivel Ádám és Éva kezdte az egész emberiség szomorú történetét. „Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém...” – mondja Ádám az Úrnak a bűneset után, magyarázva, hogy miért rejtőzött el Isten elől (1Mózes 3,10). Mit mond? Féltünk, azért rejtőztünk el. Elrejtőzni Isten elől. Kizárni Istent az életünkből. Isten nélkül berendezni a világot. Ez minden istentelen civilizációnak akár évezredes vállalkozása, de egyben csődje is.

Ha Isten szeretete vesz lakozást a szívedben a Szentlélek által, akkor mondhatják, hogy te galileus vagy. Mondhatják, hogy senki vagy, mondhatják, hogy neked csak egy rejtett zugban, megtűrt sarokban van helyed a világon! Mert lám, ilyen csoda a Lélek csodája! Aki megtagadta Krisztusát, most bátor és boldog szívvel, szerelmes szívvel tesz tanúságot róla. Kedves konfirmandusok, Pál apostol azt írja a szinte kamasz Timóteusnak: nem félelemnek lelkét adott nekünk Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét! Azt kívánja nektek a mi egész gyülekezetünk, hogy ez az isteni Lélek vegyen lakozást szívetekben, bátorítson benneteket, űzzön ki minden félelmet, és hívjon meg benneteket igazi istenszeretetre, hogy Krisztus követőjeként boldog emberek legyetek. Íme, ő veletek van minden napon a világ végezetéig. Ámen.