Legyetek szentek! Ónodi Szabó Sándor temetése

Gyászoló Szeretteim!

Amikor kilenc földi évtized után búcsúzunk valakitől, könnyű azt mondani: sokat adott neki Isten, és sokat adott általa. Magasztaljuk Isten nevét és dicsőítjük. Mégsem mondom ezt könnyen, mert egy olyan nemzedék talán majdnem utolsó tagjától búcsúzunk, akinek egész életére nézve igaz Péter apostol csodálatos szava és buzdítása: szentek legyetek, mert én, az Úr szent vagyok. Igaz ez Ónodi Szabó Sándor testvérünk életében, ha csupán azt nézzük, hogy Isten mennyi áldással, erővel és ajándékkal segít bennünket egész elmúló földi életünk során. Mert, amikor azt mondja a próféta, hogy bizony fű a nép, akkor nemcsak a fájdalmas igazságot fűzi hozzá: megszárad a fű, és elhull annak virága, vagyis hogy porból vétettünk és porrá leszünk, hanem hozzáérti és Krisztusunk ki is mondja: miért aggodalmaskodtok, nézzétek a mezők liliomait és virágait, Salamon minden dicsőségében nem öltözött így, miért aggódtok hát kicsinyhitűek? Fű a nép. De szép az a virág. És annyi mindent adott a mi Istenünk Ónodi Szabó Sándor testvérünknek születésétől fogva, Szentesen, ahol felnőtt, a boldog és idilli gyermekkorban, a szentesi iskolában, a mindmáig megmaradó barátságokban, az alföldi magyar világ nagy és elkötelező tapasztalataiban, amelyek során – emberileg szólunk - kialakult a szinte veleszületett karakán jelleme, egyenes gerince, bátor és tiszta magatartása. Sokat adott neki Isten a gondviselésben. És a Gondviselő bátorrá tette őt olyan korban is, amikor nála erősebbek, befolyásosabbak, tekintélyesebbek, hatalmasabbak gyáván meghunyászkodtak, ő nem írta alá a katolikus bíborost elítélő nyilatkozatot, amit annak idején mindenkinek alá kellett írni; vállalta, hogy elveszíti hivatását, állását, segédmunkássá, betanított munkássá fokozzák le, s egész életét, mígnem nyugdíjba vonult, három műszakban tölti, hogy tehetséges gyermekeit felnevelje. Mondhatnánk, ez csak egy karakán magyar ember mozdulata volt. De meg merte tenni, mert megtapasztalta és tudta, hogy szép az a virág, és ha Isten a mezők liliomait olyan csodálatosan öltöztet, nincs miért aggódni a holnapi nap felől. És az az egész életén, alkatán, személyén, mosolyán, testvéri ölelésén átsugárzó gyermeki bizodalom és gyermeki szeretet (mert akiket a szívébe fogadott, gyermeki szeretettel szeretett, buzdított és bátorított!) így igazolja Péter apostol szavát: szentek legyetek, mert én, az Úr szent vagyok, - szent a gondviselő Isten, és minden ajándékával arra unszol, buzdít, és bátorít bennünket, hogy induljunk el ezen az úton.  Azért állunk itt nehezen, és mondjuk, hogy milyen gazdag és áldott volt ez a 92 esztendő, mert máris nagyon hiányzik nekünk Sándor bácsi, aki mindig előttünk járt ezen az úton, s olyan csodálatosan feltárta szívósságával, munkájával, állhatatosságával Istennek ezt a megszentelő igazságát.

De Péter apostol szava megnyit számunkra egy másik dimenziót is, amikor arra buzdít bennünket, hogy legyünk józanok és tökéletesen reménykedjünk abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus hoz nekünk, mikor megjelen, és ezért, mint engedelmes gyermekek, ne szabjuk magunkat előbbi kívánságainkhoz, melyek tudatlanság miatt voltak előző életünkben. Ónodi Szabó Sándor testvérünk életét nemcsak Istennek gazdag gondviselő kegyelme és áldása határozta meg, hanem a fiatal korában megismert, egészen konkrétan és nyilvánvalóan  a Jézus Krisztus életében, halálában és feltámadásában megmutatkozó, egyen-egyenként személyünkben megszólító isteni nagy kegyelem is. Nemcsak elfogadnia lehetett Istene szeretetét a boldog és idilli gyermekkorban, a csodálatos neveltetésben, majd az élet nehéz és mély szakaszaiban, hanem döntenie is kellett. Mert amikor a Krisztusban megnyilatkozó kegyelem az ige szaván keresztül elérkezik a szívünkhöz, akkor egy szempillantás alatt be kell látnunk, hogy bár lehetünk Jézus szava szerint boldogok önfeledtségben, ez mégis csak tudatlanság. Mert tudhatjuk a matematikát, tudhatjuk a latint, tudhatjuk a jogot, tudhatjuk a világot –  s Ónodi Szabó Sándor kiváló tehetség volt,  egész élete végéig tanult és tájékozódott - , mégsem tudunk semmit, ha nem ismerjük azt a konkrétan nekünk szóló megváltó kegyelmet. Döntenünk kell. És ő döntött. Krisztusát választotta, és egész életében, holtáig hűséges volt hozzá. Boldogan tapasztalta gyülekezete közösségében, hitben felnevelt családjában, hívő református rokonságában, ökumenikus testvéri kapcsolataiban, boldogan tapasztalta mindig Jézus Krisztus imádságának mindent meghatározó szavát: Atyám, a tieid az enyémek mind, és az enyéim mind a tieid. S akiket nekem adtál, azok közül senki sem veszett el. Nem pusztán a gondviselő Isten általános, nagy kegyelmében, hanem egészen  személyesen, konkrétan hitt az Úr Jézus Krisztusban, és vallotta, Krisztus csak azért a mienk, mert Ő elhívott és kiválasztott bennünket.  Hogyan mondja tanítványainak a Mester? Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Megélte, hogy az ember döntése csak felelet Isten csodálatosan felkínált kegyelmére, és a feleletben elkötelezés van: szentek legyetek énelőttem. Elfogadni Krisztus kegyelmét azt jelenti, hogy az ember elindul egy úton, elindul Istene felé. Mesterünk így imádkozik János evangéliuma 17. részében, főpapi imájában: szenteld meg őket. Ezt csak úgy érthetjük, ahogy Kálvin magyarázza: ha Isten megszentel bennünket, ez azt jelenti, hogy mi egészen az övéi leszünk. Szentek legyetek énelőttem... Most, a búcsúzás óráin, amikor annyira fájlaljuk, hogy már nincs velünk, olyan jó lenne, ha buzdítana mosolyával, szavával, körülölelő keresztyén testvéri szeretetével! De szóljon helyette is az ige: szentek legyetek!

S egy harmadik titkot is megnyit nekünk Péter apostol buzdítása: tökéletesen reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus hoz néktek, amikor megjelen. Szentté lenni nemcsak életfeladat, vagyis szent és áldott lehetőség, elindulni a megszentelődés útján nemcsak boldog percenkénti tapasztalat, hogy közelebb és közelebb vagyok Istenhez és inkább és inkább az övé vagyok, és ő az enyém. Itt van még az életünk nagy és végső drámája, hogy tökéletesen tudjunk reménykedni. Mert fű a nép. Mert megszárad a fű, és elhull annak virága,  mert minket a halál mégis elválaszt Istentől. Mert legfeljebb 70 vagy 80, vagy boldog ráadásként még néhány évtized adatik, és a halál nagy szakadéka elválaszt minket Istentől. De már a próféta azt hirdeti: vigasztaljátok népemet, mert bűne megbocsáttatott, mert megkönyörült rajta az Úr, mert elengedte a kifizethetetlen tartozást, mert Krisztus feltámadásával áthidalta a járhatatlan szakadékot, mert többé már sem élet, sem halál nem választ el bennünket a mi Istenünktől, ahogy hirdeti csodálatos módon Pál apostol a Római levél 8. részében. Sem élet, sem halál, sem jelenvalók, sem elkövetkezendők, sem levegőbeli hatalmasságok, sem uraságok, sem semmi teremtmény nem szakít el bennünket a mi Istenünktől. Ezt azonban meg kell tanulnunk: tökéletesen reménykedni; egészen és teljesen, életben és halálban a mi feltámadott Krisztusunkra támaszkodni, boldog hittel hinni.

 Ónodi Szabó Sándor testvérünk, ahogyan egész földi életében a szentségben, az Istenhez való igyekezetben mindig előttünk járt, most is – mondjuk ki ezt a szót – „csak” elment előttünk. Egy olyan úton, amelyre egész élete  is invitál bennünket.  Az ember életét minden életszakaszon szükségszerűen eltölti a haláltól való félelem. Ez nem a meghalástól, nem az elveszéstől, nem egy terhes és nehéz élet letételétől való félelem, hanem félelem attól, hogy a halál elszakít bennünket az élet forrásától. Most boldogan teszünk bizonyságot a szomorkodó családdal együtt,  hogy ő  felkészült az útra, és nem félt. Ahogyan nem félt egykor egy egész életet meghatározó aláírást megtagadni. Ahogy nem félt kiváló elméjű emberként értelmiségi családból beállni vasesztergályosnak, ahogy nem félt éjszakákat, nappalokat a család nevelésével tölteni, ahogyan nem félt hűséges református egyháztagként, presbiterként mindig az ige igazsága szerint élni, ahogyan nem félt mások felé kinyújtani kezét, úgy nem félt elindulni ezen az utolsó úton. Megtanult tökéletesen reménykedni.

Így hívlak mindannyiótokat, gyászoló szeretteim, ebbe az iskolába is, üljünk be az ő padjába, legyünk  padtársai és osztálytársai, és tanuljunk tökéletesen reménykedni. S ennek most legyen az első, nem könnyű leckéje a hálaadás. Hálaadás a kilenc földi évtizedért, hálaadás a gondviselésben megtapasztalt áldásokért, hálaadás a hit döntő mozdulatáért, hálaadás, hogy Isten őt elválasztotta, nevén szólította, elhívta, megszentelte, magáévá fogadta. Mindenért, amit ő kapott, és mindenért, és még többért is, amit szabad szívvel adott tovább nekünk, mint Isten megváltott gyermeke. Így méltó a gyászunk, és a szomorúságunk, így méltó átvenni az ő áldott és megszentelt örökségét. Mondja Mózessel, és mondja Péterrel együtt Ónodi Szabó Sándor nekünk is: legyetek szentek, mert én, az Úr szent vagyok!

Imáskozzunk: Köszönjük mennyei Atyánk, hogy Te az örök szent, Aki megközelíthetetlen világosságokban, örökkévalóságban és szentségben lakozol, elküldötted a Szentet, egyszülött Fiadat érettünk. Hogy mi, akik tudatlanságunk miatt  a halál útjára tértünk, a Te egyszülött Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztusunk tökéletes bűntörlő áldozata, feltámadása és megdicsőíttetése által megtaláljuk újra a Hozzád vezető utat, ezt az egyetlenegy utat, a szentség útját. Köszönjük, hogy soha életünk egyetlen pillanatában nem szűnsz meg ragyogtatni ránk ezt a dicsőséget, soha nem szűnsz meg bennünket hívni, buzdítani és erősíteni, és köszönjük, hogy így történt ez Ónodi Szabó Sándor testvérünk életében is. Kérünk hitveséért, gyermekeiért, unokáiért, dédunokáiért, rokonságáért, barátaiért, a gyülekezeti testvérekért, mindannyiunkért, akik most együtt vagyunk, segíts bennünket gyászunkban, hogy könnyeink és fájdalmunk, kétségbeesésünk és szorongásunk ne leplezze el előlünk ezt az egyetlenegy utat, mert tudjuk, számunkra is ez az egyetlen út. Kérünk hát Szentlelked vigasztaló, és megsegítő áldásáért. Gyógyítsd sebeinket, és ébressz a mi szívünkben hálát. Hálát elment testvérünk életéért, hálát minden ajándékért, amit rajta keresztül kaphattunk, hálát az ő hitben megőrzött drága életéért, s hálát mindenek felett a mi Urunk Jézus Krisztusunkért, Akiben tetőled minket semmi nem szakíthat el. Segíts minket mennyei Atyánk élő reménységgel, a feltámadás  boldog hitével elindulni most az utolsó földi úton, miközben mondjuk egymásnak szomorúan, bizony fű a nép, megszáradt a fű és elhullt annak virága, aközben mégis mondhassuk: de újjáteremtő, feltámasztó, örökéletet adó Isten vagy, Aki szent szeretettel várod gyermekeidet a mennyei hajlékba, az igével: jól vagyon én hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután. Kevés a földi élet, nehéz rajta hűnek lenni, de aki hűséges, azt örökéletbe fogadod be. Legyen Neked ezért dicsőség most és minden időben.
Ámen