Legelöl — vagy Istennél

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Márk evangéliumát olvasva egyre nyilvánvalóbb, hogy nem tudjuk az evangéliumot különálló szakaszokban olvasni és értelmezni, valóban az egész evangéliumot végig kell olvasni, hogy a végégére eljutván az egyes eseményeket, beszédeket, vitákat, történéseket– mintegy visszafelé tekintve - teljes világosságukban megértsük. Egy bölcselő mondotta, hogy így vagyunk az emberi élettel is, ha az isteni világ felé haladunk. Úgy vagyunk, mint az a csónakos, aki a menetiránynak háttal ülve evez, a célt igazából nem látja, csak sejti, de miközben előrefelé halad, visszafelé tekintve jól látja mindazt, amit megtett. Így vagyunk az életünkkel is, ha éppen benne vagyunk a sűrűjében, nem is értjük, ami épp ott történik velünk, de visszafelé tekintve átlátjuk a dolgokat.

A felolvasott szakaszban is két momentum áll előttünk, és az egyik a másikat világítja meg, de különösen az utóbbi világítja meg az előbbit. Márk evangéliumának 12. része vitákat tartalmaz.  Jézus a templomban van már, a passióra készülődik, az utolsó tisztázások vannak hátra. A vitapartnerekkel, ellenfelekkel sok mindenről esik szó, újra meg újra előkerül Jézus hatalma, az evangélium igazsága, a helyes cél, melyre Isten meghívta az embert. Ennek a vitatkozásnak a végén mondja Jézus: őrizkedjetek az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösben járni, szeretik, ha köszöntik őket a tereken, szeretnek a főhelyeken ülni a zsinagógában és az asztalfőn a lakomákon. A főemberekről van szó, minden kor tekintélyeseiről, akik nem valami véletlenségből kerültek első helyre, hanem, mert szeretik azt. Vagy ha véletlenül is kertültek oda, időközben megszerették. Szeretik a hosszú köntöst, mely a régi időkben a hatalomnak, a gazdagságnak, tekintélynek volt a jele, szerették, ha megsüvegelték őket, és szerették, ha a főhelyre ültették őket, lett légyen az zsinagóga, vagy egy lakoma. Önmagában véve talán nem lenne olyan nagy bűn,  ha valaki becsvágyának enged, és mindig előre nyomakszik, és ő akar az első lenni, ám így folytatja Jézus: felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak, ezekre vár a legsúlyosabb ítélet.

Egy pillanatra rá tudunk itt látni a vallásos életnek az egyik legsötétebb, legárnyékosabb oldalára. Belátunk egy pillanatra abba a kis utcácskába vagy közbe, ahol soha nincsen kivilágítva, és ha belátunk, megborzongunk, s azt érezzük, nekünk nem szabad arra menni, ott nem szabad átmenni, az egy sötét szakasz – inkább elkerüljük. Mi ez a sötét, árnyékos oldal? Azt mondja Jézus: színlelésből hosszan imádkoznak. Nemcsak az elöl ülést szeretik, a rangot, a köszöntgetést, a stallumot, nemcsak az emberek közötti megdicsőülést akarják, hanem szeretnének a hit dolgában, a vallás dolgában is az első helyen állni. Tehát színből hosszan imádkoznak.

Azt hiszem, hogy mi, 21. századi keresztyének már sokszor éppen a másik végén vagyunk a dolognak, mi színből röviden imádkozunk. Annyira rajtunk van Jézusnak ez a szava, hogy imádkozni sem merünk, nehogy képmutatás bűnébe essünk. De nem volt ez mindig így. Jézus korában nagy tekintéllyel bírt, aki hosszan tudott imádkozni. Akkoriban úgy érezték, hogy az ilyen emberben bőséggel terem buzgóság, abból az emberből, a szívéből kiárad mindaz, amit Isten elé oda lehet vinni, az olyan ember, aki hosszan tud imádkozni, megkapta Istentől a szép beszédnek, a könyörgésnek, az imádságnak, a közbenjárásnak a különös ajándékát. Nahát akkor, nemcsak a lakomán kell a főhelyen ülnie, nemcsak a piacon kell köszöngetni, nemcsak szép stallumot kell neki adni, hanem a vallási életünkben is oda kell állítani az első helyre, hogy mi, szerények, kevesebb vallási képességgel bírók, mi, akik inkább csak cidrizünk az Isten előtt és föl se merünk tekinteni, találtunk egy szószólót, menjen ő előttünk. Milyen sokszor történik, amikor valahova egy petíciót vinnénk, elmondanánk a dolgunkat, hogy valami hangos meg bátor ember keresünk, legyen ő a mi szószólónk. Menjen, aztán mondja el, mi meg odaállunk mögé. Mennyivel inkább – kedves testvérek – Istennel kapcsolatban. Mit tudok az én Istenemnek mondani? Mit tudok én mondani, csak egy szót is, amiről ne derülne ki két perc alatt, hogy kopott és kiüresedett beszéd. Mit tudok az én Istenemnek mondani, hiszen a közelébe sem merek menni, mert rám sújt villámával, összes  vétkem, bűnöm, nyomorúságom, elesettségem miatt?! – Jaj, de csodálatos dolog, hogy vannak akik – ha szabad ezt mondani – mintegy maguktól  is elé állanak! Hát mögéjük állunk. De, mondja Jézus, nézzétek, ezek az emberek nem azért mennek Isten elé, mert kaptak egy különös ajándékot, nem azért imádkoznak hosszan, mert szeretnék az imádságukban minden kérésünket, minden bajunkat, sőt minket is belefoglalni, és Istennek elmondani. Itt is elsők szeretnének lenni. És már halljuk is Jézus ítéletét: akik elsők akarnak lenni, azok lesznek az utolsók. Akik azért igyekeznek Isten elé, mert ott is elsők akarnak lenni, ott is fölül akarnak lenni, ott is meg akarják szerezni az első helyet – azok utolsók lesznek.

Aztán azt is hozzáteszi Jézus, és ezért válik drámaivá a dolog – felemésztik az özvegyek házát. A régi Izraelben, s ezt éppen Márk evangéliuma 12. részéből látjuk, az élet egész teljessége egybesűrűsödött a szentély körül, Isten körül. A régi Izrael teokratikus rendben élt, Isten törvénye, Isten rendje határozta meg az életet. Ehhez az is hozzátartozott, hogy az emberek az életükkel – és ha az életüket a pénzük fejezte ki, a pénzükkel – is ott álltak Isten előtt. Márk evangéliuma 11. és 12. részében legalább négyszer van szó pénzről. Pedig a templomban vagyunk. Először azt halljuk, hogy Jézus felborogatja a pénzváltók asztalát – máris pénzzel találkozunk. Utána elmondja a szőlőmunkások példázatát, abban is pénzről van szó, a gazda elküldi a szolgáit, majd a fiát a szőlőmunkásokhoz, adják meg a ráeső részt. Aztán megkísértik Jézust az adópénzzel: kinek kell adózni? Kell-e egyáltalán adózni? Ott is csörög a pénz. És most itt, negyedjére, azt olvassuk, hogy Jézus odaül a perselyhez és nézi az adakozókat.

De előtte még ott áll ez a rettenetes ítélet: a főemberek fölemésztik az özvegyasszonyok házát. Egy mérhetetlen dráma jelenik meg itt. Az özvegyasszony az, aki magára maradt, akinek nincs senkije. Már az ószövetségi próféták mennydörögnek Isten népe fölött, a mózesi törvényekre hivatkozva: a szegényet, az özvegyet, az árvát, a jövevényt fogadd be, mert te is jövevény voltál egykoron… Arról mennydörögnek a próféták, hogy a gazdagok telhetetlenül elcsikarják a szegényektől azt a keveset is, amijük van. Erre mondhatnánk, hogy ezek a politikusok, ők ilyenek, ezek a miniszterelnökök, azok ilyenek, ezek a gazdagok, akiknek soha semmi nem elég, akiknek feneketlen bendő a gyomruk, melyben minden elvész. De most azokról mondja ezt Jézus, akik tudják az írásokat. Az írástudók felől mondja. Ezek nem filozófusok, nem bölcsészek, nem okoskodó emberek, ők bizony Isten törvényének magyarázói, ők azok, akikhez minden vitás ügyben oda lehet menni és ők Isten törvényei alapján ítélnek. S mit hallok? Fölemésztik az özvegyek házát. Elcsikarják tőlük, kiszedik belőlük mindenüket. Miért is, miért is lehet ezt? Azért is, mert az özvegy, aki magára maradt, akinek meghalt a férje, s talán nincsenek gyermekei, talán rokonok nélkül maradt, nos, ő jeleníti meg valóságosan is a teljes mértékben kiszolgáltatott embert. Ő az, aki magára van, mint a kisujjam – ahogy szoktuk mondani. Neki már nincsen semmije, csak a teremtő Istene. De akik elöl ülnek a lakomákon, akik hosszú köntöst vehetnek magukra, akiket megsüvegelnek a piactereken, akik az imádságban elöl állnak: jertek mögém, leszek én a ti szószólótok a Mennyei Atyánál, azok elszednek mindent ezektől a szerencsétlenektől. Mindent. Megemésztik házukat. Ma is, régen is és a jövőben is így lesz, ha azt mondjuk, hogy valakinek a háza, az az életét jelenti. Az a fedél a feje fölött, az a hajlék, ahol álomra hajthatja a fejét, az a hely, ahol védelmet talál bármi ellen is – ez a háza, ez az élete. És ők ezt megemésztik. Az is kell nekik.

Hogy mennyire mély ez a dráma, azt a rákövetkező történetből értjük meg, amikor Jézus leül a templomi persellyel szemben és nézte, hogy ki hogy dobja a pénzt. S látta, hogy sok gazdag sokat dobott bele, egy szegény öregasszony pedig bedobott két fillért, azaz egy krajcárt, egynegyed dénárt, egy napszámnak a negyedrészét – mai mértékben talán 3-400 forintot. S Jézus azt mondta: látjátok, ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe, mert amazok mindannyian fölöslegükből dobtak, ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije csak volt, az egész vagyonát. Mit fejez ki ezzel Jézus?  Először is azt, hogy írástudók, akik elől járnak, akik nagy emberek, akiknek van szava, akiknek a kérésére megnyílnak a pénztárcák, és az adakozó szívek, valami nagyon különös álságban vannak. Ezt világítja meg ez a történet. Miért a szegény özvegyasszonyokon zsarnokoskodnak? Miért nem azoktól kérnek többet és többet – bocsánat a kifejezéséért – akiknek meg se kottyan?

Azért, mert a szegény özvegyasszony kész mindenét adni, mikor Istenével áll szemben. Mint mondtam, az özvegyasszony valóság is és szimbólum is. Annak az embernek a szimbóluma, aki tökéletesen átéli és tudja, hogy csak Istenre támaszkodhat. Az özvegyasszony az, akinek tulajdonképpen nincs is semmije, mert nincs senkije. Vagy fordítva, számára azért nem érdekes, hogy van-e valamije, mert egyvalakinél mégiscsak ott van, ez az ő Istene. Mindent oda tud adni, ha kell. S ha végignézzük a vallások történetét, akár csak a református egyház történetét, azt látjuk: a szegények, a magukra maradottak, akiknek nem volt senkijük, csak az Istenük, szabadon, önzetlenül, nyitott szívvel adtak, s ha kellett, mindent adtak. Ám most nemcsak a szegény özvegyasszony fölmagasztalásáról van szó (látjátok, ő adta a legtöbbet, mert ő mindenét odaadta!) hanem fény vetül azokra is, akik mádképp adakoznak, és azokra is, akikre Jézus ítéletet mond.

Először azokra vetül fény, akik szintén adakoznak, sokat is, meglehet, sokkal, sokkal többet, többszörösét, százszorosát, ezerszeresét annak, amit ez az özvegyasszony adni tud. Jézus mégis azt mondja az özvegy adta a legtöbbet. Szám szerint nem, ez biztos, hiszen egy pénztárkönyvben, banki elszámolásnál, anyagi kimutatásnál a két fillért nem lehet az élre tenni. Ez ott van a sor legvégén – két fillér, az szinte semmi. Ezt észre sem veszi az ember, ha elgurul tőle. Ezt számon sem tarjuk már. Vannak háztartások – sok helyen látom –, ahol az egyforintost meg a kétforintost, sőt még az öt forintost is csak bedobálják egy dobozba, aztán év végén összeszámolják, s odaadják a gyereknek zsebpénznek. Nem bíbelődnek vele. Kis pénz az. Kedves testvérek, ha most Jézus ideállna a Budahegyvidéki templom perselyéhez nézni, hogy ki hogyan adakozik, és valaki bedobna két egyforintost, és erre azt mondaná, hogy ő adta a legtöbbet, ugyancsak furcsán néznénk, és mondanánk, köszönjük szépen, Mesterünk ezeket a szavakat, de ennyiből nem lesz kifizetve a villanyszámla, ennyiből nem tudjuk kifizetni a hitoktatókat, ennyiből nem fogunk a gyerekeknek karácsonyi ajándékot venni, ennyiből nem megyünk semmire. De ott áll egy mély, isteni igazság, hogy ez a kevés a legtöbb, mert ez a kevés valaki számára minden.

Másodszor, újra föl kell tennünk a kérdést: ezek a mi elöljáróink, élenjáróink, főimádkozóink, nagy stallumban ülőink, lakomákon köszöntőt mondóink vajon miért nem azoktól kérik az adományt, akiknek az a sok is, amit betettek, voltaképpen kevés. Miért nem őket zaklatják? Miért nem őket nyomorgatják? Miért nem őket zsarolják? Miért nem az ő házaikat akarják fölemészteni? Ezen a ponton értjük meg azt a különbséget, amit Jézus példálózása megmutat. A különbség nem számokban fejeződik ki, hanem az özvegyasszony egyszerű gesztusába. Ő közvetlenül adja. Amikor Jézus azt mondja, hogy „fölemésztitek az özvegyek házait”, akkor egy régi szokásra utal, arra nevezetesen, hogy úgymond, meg lehetett egyezni. Voltak ott jól imádkozó testvérek, akik elöl álltak a könyörgésekben, szép szavakkal tudták odavinni Isten elé az emberek könyörgéseit, vallásos értelemben nagyot tudtak produkálni – nos, ők megegyeztek az emberekkel. Még az özvegyasszonyokkal is. Majd mi elrendezzük a dolgot. Bízd ránk, mi elrendezzük az egészet. Kérésed van Istenhez? – Elrendezzük. De tudod, fáradtságba kerül ez a kérés, tudod, ugye, hogy nagyon neki kell ám gyürkőzni Isten előtt, hogy a helyes szavakat megtaláljuk. S te tudod, azt az áldozatot nagyon ügyesen meg kell ám csinálni, mert bonyolult a törvény. 613 van belőle az Ószövetségben, meg még amit a rabbik hozzátettek. Az akár több ezer, az egy szövevény, egy dzsungel. Nagyon szívesen végigvezetlek ezen a dzsungelen, bízd rám magad, de a kalauz, az isteni idegenvezető bérét meg kell adni. A lelki rezsiköltséget meg kell adni, kerül, amibe kerül. Ám ez a mi özvegyasszonyunk nem adja senkinek a kezébe a pénzét – hanem bedobja a perselybe. Közte és az ő Istene között közvetlen a kapcsolat. Ha Jézusról azt mondja valaki, hogy vallási forradalmár volt, bár nem szeretem a hit terén a forradalmár szót, ebben a vonatkozásban egészen biztosan igazat mond? Jézus többek között azért jött, hogy meggyőzzön bennünket arról: lehetséges Isten és ember a közvetlen kapcsolat. Ha volt az emberiség történetében vallásos forradalom, akkor ez volt az, kedves testvéreim. A ember szokás szerint úgy érzi, hogy az isteni hatalomhoz csak közvetítőkön keresztül lehet eljutni. Valamit oda kell iktatni: egy pajzsot, hogy az isteni villámok agyon ne sújtsanak, egy szépen imádkozó valakit, aki az én dadogó szavaimat szép imádsággá teszi, vagy egy papi rendet, kik elvégzik értem az áldozatot. Nekem is mondták sokszor,  ifjú pap koromban főleg, ha beteget mentem látogatni, vagy családot látogattam, s hívogattam az embereket istentiszteletre, Biblia-órára, gyülekezeti életre: tiszteletes úr, imádkozzon helyettünk is, magának ez a dolga! Ilyenkor mindig azt mondom magamban: hol van az én Jézusom, hogy ennek az embernek a szívében is forradalmat hajtson végre?! Mert ez az igazi forradalom: ez mindennek a megfordítása. Mióta az ember föllázadt Isten ellen, és maga istenévé akart lenni, azóta az emberiség vallási története semmi egyéb, mint az, hogy folyamatosan odatesszük Isten és magunk közé a közvetítőket, a szerkezeteket, a vallási rendeket, institúciókat, sorba, sorba, sorba – a végére sem tudunk érni. Egészen pontosan, az elejére nem tudunk elérni, mert mindig a sor végén vagyunk. És a távolság egyre inkább bejárhatatlan. Amikor Jézus fölborítja a pénzváltók asztalát, amikor Jézus azt mondja: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, amikor Jézus azt mondja, hogy az az özvegyasszony, aki odament a perselyhez és betette mindenét – forradalmat hajt végre. Ezért olyan megrendítő, amit az írástudókról mond: felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak, szeretnek hosszú köntösben járni, szeretik, ha köszöntik őket a tereken, szeretnek a főhelyeken ülni zsinagógákban, és szeretnek az asztalfőn ülni lakomákon – ezek az emberek mindent szeretnek, de egészen pontosan: csak magukat szeretik. Szeretik magukon a hosszú köntöst, szeretik magukat abban. Szeretik, ha hosszan köszönnek nekik, és szeretik magukat, amikor ezt a megtiszteltetést megkapják. Szeretik a főhelyet, és önmagukat a főhelyen szeretik. Másutt nem. Ezeknek lesz legsúlyosabb az ítélete. Mert annak van a legsúlyosabb ítélete, aki, vagy ami eltávolít Istentől. Annak van legsúlyosabb ítélete, aki messze visz az Istentől. És azért a legsúlyosabb, mert ezt Istenre hivatkozva teszi. Mert azt ígéri, közelebb visz, mert az ígéri, hogy a te szavad is odakerül az ő imádságába. Azt mondja, hogy a te áldozatod is kedves áldozat lesz, csak hozzáteszem a magaméhoz.

Ennek az özvegyasszonynak az egyszerű közvetlenségében minden benne van. Hogy még jobban értsük, Jézus egyik példázatára szeretnék hivatkozni, a hamis bíró példázatára. Ez az imádkozásról szól. A példázatnak is van egy másik főszereplője, egy özvegyasszony, aki hosszú ideje zaklatja ezt a hamis bírót, aki magáról egyébként azt mondja: embert nem becsülök, Istent nem félek, én vagyok a bíró, amit ítélek, az lesz, hagyjon békén engem ez az özvegyasszony! De az addig jár a nyakára, mígnem elunja a bíró, és azt mondja: megadom mostmár neki, megítélem most már neki, csak hagyjon békén engem. S ekkor Jézus azt mondja: így kell imádkozni és soha meg nem restülni. Emberi példa ez, de újra a közvetlenségre utal. Vagy hadd mondjam el a másik példát, a tizenkét éve vérfolyásos asszonyt. Nem kér ő egyetlen tanítványt sem: vigyetek Jézushoz, csak azt mondja: ha a köntöse szegélyét megérintem, meggyógyulok. Ez a Jézus forradalma, kedves testvérek. Mindannyiunknak lehet imádsága, és mindannyiunk imádsága lehet kedves Isten előtt. Mindenféle közvetítő, mindenféle alku, mindenféle befolyás nélkül, közvetlenül oda tehetjük az életünket Istenünk kezébe. Akik szeretik, ha ők mondják a tósztot, és rájuk mondják, akik szeretnek hosszan, de képmutatásból imádkozni, azoknak súlyos ítélete lesz. Mindegyiktől azt halljuk, hogy sok, sok, több, több, több, még több. És íme, itt áll előttünk egy özvegyasszony, akinek nincsen senkije és nincsen semmije, s mégis őbenne jelenik meg a minden. Mert mindenét odaadja Istenének, aki az ő Mindene. Mert mindenét odateszi annak kezébe, akitől mindent kapott. Boldog, aki érti Jézus tanítását, boldog, aki őrizkedik azoktól, akik csak elöl akarnak állni, mindig elsők akarnak lenni, mert sok elsők lesznek utolsók, és az utolsókból lesznek az elsők.

Ámen