Látom...látok

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ma egyszerre több szakaszt olvastam föl, melyet három különböző napra oszt a Biblia-olvasó kalauzunk. Természetesen lehetséges – és néha kell is  - külön-külön tárgyalni ezeket a történeteket, de talán most jobban belátjuk, hogy Márk evangélista azt is meg akarja mutatni, miképpen kerül összefüggésbe minden, ha Jézussal találkozunk. Jézus ugyanis az életünknek nem pusztán egyetlenegy vonatkozásához tartozik hozzá, Jézussal nem úgy van a dolgunk, hogy életünk egyik-másik fontos vagy talán általunk legfontosabbnak tartott területéhez volna köze, a többihez pedig nem. Ellenkezőleg, minden, ami a mi életünk, minden, ami mi magunk vagyunk, Istennel kerül kapcsolatba Jézussal találkozván. Ez a három rövid kis történet a maga belső összefüggésében ezt bizonyítja számunkra.

Az első történetről csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy szinte már-már ironikus, ahogyan Márk evangélista leírja a tanítványok kétségbeesését és aggodalmát. Csónakra kelnek, elindulnak a túlsó partra, ám útközben rájönnek arra, hogy elfelejtettek kenyeret vinni magukkal, csak egyetlen kis kenyerük van, s erre tizenketten vannak és Jézus, az bizony tizenhárom embernek nem elég. Mikor látja Jézus, hogy tanakodnak maguk között, azt mondja nekik: vigyázzatok, őrizkedjetek a farizeusok kovászától és a Heródes kovászától. Erre még nagyobb lett a bizonytalanság a tanítványok között – ők úgy érzik, mintha Jézus azt mondaná: a farizeusoktól meg Heródestől és a Heródes-pártiaktól ne vegyenek kenyeret. Az a kenyér nem szabványos, nem jó, nem fogyasztható. De akkor honnan vegyünk kenyeret!? Ők úgy érzik, Jézus erről beszél, közben nyilvánvaló, hogy Jézus a lelki, szellemi befolyásról szól. Ez az első olyan pont, ahol összeütközik az, amit mi gondolunk az életről, és az, amit Jézus megmutatni, hogy mi lett légyen az élet. A tanítványok kenyérről beszélnek, hiszen éhesek, enni akarnak, s ez valóban mindennapos gondja az embernek, születésünktől egészen halálunkig ismerni fogjuk a kenyérgondot, ismerni fogjuk az éhezés lehetőségét és valóságát. Jézus viszont valami másról beszél, a kovászról szól, mely metaforikus itt metaforikus, és az ember lelki, szellemi éhségét fejezi ki. Ebben nincsen semmi új, hiszen már Ámos próféta is ezt jövendöli: eljön majd az idő, amikor Isten éhséget támaszt, de nem a kenyér utáni éhséget, hanem az Isten beszéde utáni éhséget. Ezt a jövendölést talán még a tanítványok is ismerhették. S egyébként is így van ez, a fizikai éhség, a testi kiszolgáltatottság, illetve a szükségleteink betöltése mindig alkalom arra, hogy példa legyen arra nézve, hogyan tud az ember lelkileg, szellemileg éhezni és szomjúhozni. Nemcsak a kenyeret éhezi az ember, hanem Istent is.

A következő eset, mely megmutatja, hogyan tartoznak össze a dolgok: Jézus feddőzése. A tanítványok szívét kétség tölti el, és akkor Jézus kérdez tőlük. Emlékeztek, mikor az ötezer embert megvendégeltem, mennyi maradt? Tizenkét kosárral, felelik. És amikor a négyezer embert megvendégeltem, mennyi maradt feleslegben? Hét kosár, felelik, ezt is tudják. Számon tartják, hiszen nagy csoda történt akkor. Tulajdonképp Jézus kérdezése itt be is fejeződik, mert mostmár csak feddi a tanítványokat, és ezt mondja nekik: hogy lehet, hogy szemetek van, de nem láttok, fületek van, de nem hallotok, és hogyhogy nem emlékeztek. Hiszen emlékeztek – kiálthatnánk fel. Az imént sorolták, mennyi volt a maradék. Miért korholja őket jézus ezzel: nem emlékeztek?  Az ötezer ember megvendégelése, a betegek gyógyítása, és a halott kislány feltámasztása kapcsán, elmondottam már, hogy azok az emberek, akik ezeket látták, csodálkoztak, rémüldöztek, elhűltek, hiszen minden emberben is munkál az analógia törvénye. Ha valamit csak egyszer látunk, és soha többet nem látjuk, arra még azt is mondhatjuk, hogy nem láttuk. Ha valami csak egyszer történik meg velünk és soha többé nem történik meg velünk, mondhatjuk, hogy az nem is volt. Legalább kétszer meg kell történnie valaminek, hogy azt gondoljuk, sőt – tovább megyek - hogy azt higgyük: ez lehetséges, megtörténhet harmadszor is, sokadszor is, bármikor. De ehhez legalább kétszer meg kell történnie. Ezért kérdezi Jézus a tanítványokat: mennyi maradt, amikor az ötezret megvendégeltem? Mennyi maradt, amikor a négyezret megvendégeltem? – És ti itt ültök ezzel az egy kenyérrel és aggodalmaskodtok és tanakodtok, és nem értitek, hogy miről beszélek, nem értitek, hogy én egyáltalán nem azt mondom: nehogy farizeustól vegyél kenyeret, nehogy Heródes-pártitól fogadj el kenyeret …. én arról beszélek, ami a csoda gyökerében van, arról az erőről, ami által ötezernek is elég jutott, és négyezernek is bőven tellett.

A következő történet Jézus akaratából való, mert demonstratív történet. Ezért engedje meg a gyülekezet, hogy egy többet is szóljak róla. Egy vakot visznek Jézushoz Betsaidában, mikor és arra kérik, hogy illesse meg, gyógyítsa meg. Korábban már olvastunk arról, hogy Jézus számolatlanul gyógyította a betegeket.  Ezen e téren nincsenek számok, itt nincs ötezer, négyezer, itt nincs tizenegy kosár, nincs hét kosár, itt nem tudunk számolni… Az evangélista másutt így jegyzi meg: Jézus „sokakat”, megint másutt így jegyzi: Jézus „mindenkit” meggyógyított, akit hozzá vittek. De nem is lehet a gyógyulásokat számbavenni, mert ahogy Márk evangélista megjegyzi, voltak, akik csak a ruhája szegélyét fogták meg Jézusnak, és ők is meggyógyultak. Bizony, azt gondolom, a mai magyar társadalombiztosítás nagyon nagy bajban lenne, ha Jézust fölvennék körzeti orvosnak, mert Jézus nem szedne vizit-díjat, de nem működne az adminisztrációja sem. Mert azok is meggyógyultak, akik megfogták az áldott orvos köpenyét, a kabátja szélét, akik csak megérintették. Ezt nem lehet megszámolni. Mintha ezekkel a különböző helyeken tett megjegyzéseivel azt akarná érzékeltetni, hogy Isten erejének olyan túláradása jelenik meg Jézusban, olyan isteni erő árad ki belőle, amit nem is érdemes emberi módon méricskélni. Nincsen medre, csak sodra. Aki Jézus közelébe ér áldások bőségét kapja.

Ám most egyetlenegy ember áll előttünk, egy vak. És most nemcsak úgy jegyzi fel a gyógyulást az evangélista, ahogy korábban tette volt, hogy Jézus megérinti őt vagy engedi, hogy ez az ember érintse Jézust, nemcsak azt írja le, hogy Jézus ennyit mond: eredj el, meggyógyultál. Itt azt olvassuk: kivezeti, és egészen demonstratív módon gyógyítja meg. A mai ember számára meghökkentő ez a gyógyászati mód, a régi világban viszont nem volt szokatlan: a szemébe köp. Majd megkérdezi tőle, látsz-e? S akkor ez a vak azt mondja: valamit látok... Látom az embereket, mint mozgó fákat. Ezen a ponton, szeretném, ha mindannyian megállnánk, elgondolkodnánk, és megpróbálnánk felidézni, hogy olvasunk-e az Evangéliumban olyan gyógyítási történetet, melyik ilyen szakaszosan megy végbe. Olvasunk-e történetet arról, hogy például Jézus úgy gyógyítja a bénát, hogy ráteszi a kezét, és azt kérdi a bénától: tudsz-e mozogni? – A béna erre azt mondaná: a kezem már tudom mozgatni.  Erre Jézus gyógyítja tovább. Vagy gyógyított-e úgy őrdöngőst, kiben légiónyi lakik, hogy megkérdezné Jézus – Hogy vagy? – A fele az ördögseregnek kiment belőlem. – Akkor folytassuk, menjen ki a másik fele is! Nem! Ilyen szakaszos gyógyítást nem olvasunk másutt. Jézus mindig teljesen és egészen gyógyít. Ezt olvassuk: ha vakot vittek hozzá – sokszor így mondja az evangélista – annak azonnal megnyílt szeme. Ha bénát vittek hozzá,  azonnal járni kezdett, ha leprást vittek hozzá, azonnal megtisztult, elmehetett a paphoz és megmutathatta magát. Ebben az esetben azonban nem gyógyul meg elsőre teljesen a vak. Mit látsz? –kérdi Jézus. Látom az embereket, mint mozgó fákat. Egészen szürreális, a modern költők csikorgathatják a fogukat: ilyet kitalálni! Ilyet látni! Ilyet vizionálni! – Ilyen nincsen. Persze, a költészetben van. A gyógyászatban viszont kész kudarc – csak félig lát, nem is lát, csak foltokat, homályokat – s ha így van, még nem gyógyult meg! Nos, kedves testvéreim, tegyük fel bátran a kérdést: miért nem teljes a gyógyulás azonnal, miért nem történt itt is, ahogy mindig és rendesen? Már önmagában az elgondolkoztató, hogy miért viszi ki Jézus a vakot? Eddig akárhol volt, nem rendezett külön helyet a gyógyításnak, nem vitte el külön a betegeket. Most miért? És az még nagyobb kérdés, hogy miért így? Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ez az egész emberi valónkat érintő gyógyítás lelki, szellemi üzenetet hordoz. Ugyanúgy, ahogy Jézus eszmélteti a tanítványokat a hajón, mikor azon lamentálnak, hogy csak egy kenyerünk van. Csak egy kenyerük van. Csak félig látnak. Csak félig látunk még – és ha csak félig látunk, akkor még nem látunk teljesen. S itt, Jézus nem visszafelé, hanem előre tekint.

 Ez a gyógyítás valami olyasminek lesz az illusztrálása, olyasmibe akarja Jézus a tanítványait mintegy előre bevezetni, ami nem sokra ezután történik, és ez a harmadik történet része. Elment Jézus a tanítványaival Cézarea Filippi falvaiba, és útközben megkérdezte tanítványait: kinek mondnak engem az emberek? Így feleltek a tanítványok: némelyek Keresztelő Jánosnak, némelyek Illésnek, némelyek pedig egynek a próféták közül. Honnan szedik ezeket a válaszokat a tanítványok? Engem mindig nagyon izgatott ez a kérdés Ha a másfél milliós Budapesten ötezer ember megjelenik valahol, arról tudósít a televízió – hacsak nem a magyar válogatott utolsó elbukott foci-mérkőzése az. Ha négyezer ember megjelenik valahol, – s tessék ezt elképzelni az antik világban, Galileában! Betegeket visznek, szállítanak, keresik Jézust, szinte üldözik – egy helyütt azt olvassuk, hogy rárohannak. Természetes, hogy közben tanítványok dagadó keblekkel hallgathatják, hogy: ez Keresztelő János, akiről az a hír járta, hogy Heródes kivégeztette, de itt van, föltámadt, ő a mi prófétánk! Mások azt mondják: Nem, Keresztelő Jánost kivégezték, ő meghalt, őt eltemették, ez nem ő, hanem Illés, aki nem látott halált, lángoló tüzes szekéren röpült a mennybe, és akiről a jövendőmondóink azt mondják, hogy akkor jön el az Isten országa, amikor visszajön Illés az ég felhőiből. Illés Ő. A szkeptikusok azt mondják: nem, várjuk meg a végét – de az biztos, hogy próféta. Az biztos. Nos, kedves testvérek, még a szkeptikusok is elismerik őt. , Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a tanítványokat ezek a megjegyzések, az emberektől érkező vélemények késztetik arra, hogy elkezdjenek maguk között osztozkodni a jövendő hatalmon. Leírják az evangélisták, hogy a Zebedeus fiak odamentek Jézushoz és arra kérték, hogy adja nekik a főhatalmat, mikor eljön dicsőséges országában. De Jézus soha nem mondott olyat a tanítványainak, hogy az efféle kérésekre alapot adhatott volna. Viszont az emberek mondtak. János evangéliumában azt olvassuk, hogy amikor Jézus megvendégelte az ötezer embert, el kellett előlük menekülnie, mert királyt akartak belőle csinálni. Te vagy Illés, te vagy Keresztelő János, te vagy a nagy próféta, egy vagy a próféták közül – mondják a tanítványokon keresztül Jézusnak az emberek. Ám itt mindannyiunknak meg kell állni. Emlékszem rá, kikerestem egy régi prédikációmat, melyben azon ironizáltam – és most is újra ironizálni fogok –, hogy bizony nekünk ilyen király kellene. És ezt nem kárhoztatólag mondom. Az ember egyszeri érdekéből kiindulva mondom, magamból kiindulva mondom: aki az asztalomra teszi mindennap a kenyeret – nos, ilyen király kéne. Aki, bármi baj, betegség ér, meggyógyít. Ilyen király kéne. Aki mindent elrendez – ilyen király kell. Ilyen uralom kell. Legyünk őszinték: olyan ősérdekek mozognak minden emberben, hogy – aki ezt ígéri nekünk, azt királlyá tesszük. Aztán, ha becsapott, hát becsapott, nem baj, keresünk egy másikat, aki ilyet ígért nekünk.

Azért kell itt megállnunk, mert ebben a harmadik történetben újra megjelenik egy differencia Istennek és embernek a viszonyában. Amikor Jézus tovább kérdez: ti kinek mondotok engem, akkor kellene ennek a differenciának kell megjelenni. Ezért demonstrál a vak meggyógyításával. Mit mond a vak, amikor Jézus a szemébe köp, ráteszi a kezét? – Látom az embereket, mint valami mozgó fákat. – Ti kinek mondotok engem? – kérdezi Jézus a tanítványokat. Az emberek kinek mondanak engem? Illésnek, Keresztelő Jánosnak, prófétának? Látunk Uram, mint valami mozgó fát, látunk valamit, látunk benned valamit. Valami elszűrődik a tudatunkig. Valami mozog, de nem tudom, ember-e vagy fa-e, vagy mi az. Ti kinek mondotok engem? – kérdezi másodjára Jézus a tanítványokat. Mint ahogy megkérdezi másodszor is a vakot, miután rátette kezét: most mit látsz? És akkor Péter azt mondja: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia! Máté evangélista elbeszéli azt is, hogy ekkor Jézus azt mondja Péternek: boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én Mennyei Atyám. Jézust Krisztusként fölismerni, Jézust Krisztusként imádni és tisztelni csak Isten Szent lelke által lehetséges. Pál apostol az 1. Korinthusi levélben ezt mondja: senki sem mondja Jézus Krisztust Úrnak, vagyis Istennek, csak a Szentlélek által. Mit látsz? Az egy kenyeredet látod? És ha Jézus szavát hallod, úgy gondolod, hogy Jézus eltanácsol a farizeusoktól meg a Heródes-pártiaktól, annak a boltjába ne menjél, attól ne vásárolj. Mit látsz? – Embereket, mint mozgó fákat, vagy fordítva, mozgó fákat, mint embereket? És te kinek mondasz engem - kérdezi Krisztus. Simon, Jónának fia, boldog vagy, mert Isten lelke megadta neked, hogy ki tudd mondani: Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia. Te vagy az, akinek az életed minden dolgában, a kenyeremhez, egészségemhez, a házamhoz, a hazámhoz, az emlékeimhez és a reményeimhez, mindenhez, ami én vagyok, közöd van. Te vagy a Messiás, te vagy a Megváltó, te vagy a Szabadító. Te vagy az, aki mindent megígérsz és Te vagy az, a betöltöd Istennek minden ígéretét.

Így függ össze  a kenyér és boldogság, a test és a lélek, így tartozik össze az ember és Istennek minden áldása. Boldog az, akinek Jézus a szemébe köpött és szemére rátette kezét, hogy lássa: ki ez az Úr, ki ez a Jézus, ki ez a Szabadító. Boldog az, aki életét most már teljesen kenyerével, egészségével, házával és hazájával együtt ennek a Krisztusnak a kezébe teszi le.

Ámen