Látni Jézust!

Szeretett Gyülekezet! Kedves Testvéreim!

Egyik régi kedves tanítónk a Teológián soha nem szűnt meg bennünket arra inteni, hogy ha azt halljuk a szószékről, hogy az igehirdető mindenféle teológiai vitákról tájékoztatja a gyülekezetet, az egyértelmű jele annak: kifogyott a  mondanivalóból és fellapozta régi tankönyveit a azokból idézget. Gyakori jelenség ez, de nemcsak a szószéken, hanem minden katedrán, hogy mikor kifogy a tanár a mondandóból, akkor régi anekdotákat idéz, vagy vicceket mesél, vagy beszámol a családi élete legújabb fejleményeiről. Ezért elnézést kérek a gyülekezettől, de nem mondanivaló hiánya okán fogok most az igehirdetés elején két teológiai vitát bemutatni. Látni fogjuk, hogy ezek  szorosan vágnak a felolvasott textushoz , és annak megértését segítik. Régóta folyik  vita a felolvasott szakasz azon részéről, melyben arról olvasunk, hogy  a Jeruzsálemben lévő görögök Filephez és Andráshoz fordultak azzal, hogy látni szeretnénk Jézust. Mit jelent ez?  A kérésükben valóságos látásról van szó. Tudjuk jól, hogy a világban legalább kétféle látás van. Lehet közvetlenül, színről-színre látni, és lehet valaminek a képét, lenyomatát, reprezentációját látni. Egy dolog, ha valakiről mutatnak nekünk egy fényképet, vagy egy festményt, és egészen más dolog, ha ugyanőt szemtől-szembe láthatjuk. Egy dolog, ha valakiről mesélnek nekünk valamit, idézik szavait, s egészen más, ha ezt az  ő szájából halljuk. Egy dolog valaki tetteinek közvetett hatását megtapasztalni, és megint más  a közvetlen közelségében lenni. A teológusok filozófiai segédeszközöket is alkalmazásba véve, azon vitatkoznak,  hogy magát,a valóságot, az ideát akarják-e látni ezek a görögök, vagy csak a teóriát, a képzetet, a képet. Így vagyunk mi is, a vita nem oka fogyott. Valóságos kérdése ez a ma emberének is. Beérhetjük-e azzal, hogy Jézusról beszámolókat hallunk, lenyomatokat látunk, filmeket nézünk meg, vagy pedig az Ő személyes valóságát akarjuk megtapasztalni? Vajon a görög atyafiak, akik hallottak valamit Jézusról, csak többet akarnak tőle tudni, valami mélyebbet, vagy, ahogy ezt az eredeti szöveg is jelzi, közvetlenül, magával Jézussal akarnak találkozni? 

A másik teológiai vita még mélyebb. Ez arról folyik, hogy eljuthat-e az ember magától és magából Istennek a megismerésére? Ha igaza van Kálvinnak abban, hogy nekünk minden boldogságunk abban áll, hogy megismerjük Istent és magunkat, akkor meg kell ismernünk Istent. De rögtön jön a kérdés, hogy lehetséges-e ez magunktól? Van-e bennünk valami képesség, alkalmasság arra, hogy kultúra, civilizáció, vallás nélkül, magunkból, ahogy ma mondják: „magunk módján vallásos” úton megismerjük az igazi Istent. Nem a bálvány-isteneket. Nem azt, amit az ember a saját szívében fabrikál. Nem azt, amit elgondolunk Istennek, hanem a valóságos, igaz Istent, az ember Teremtőjét, Gondviselőjét, Megváltóját és Üdvözítőjét.  Lehetséges ez? Vannak, akik azt mondják, hogyne lenne lehetséges. Isten a maga képmására teremtett bennünket. Nézz bele a másik ember szemébe, s ha őszinte pillantást látsz benne, máris láttad Istent - így mondta sok misztikus. Nézz bele a saját lelkedbe, indulj el a lélek titokzatos ösvényein, s máris találkozol Istennel - mondják korunk divatos vallásfilozófusai. Hiszen az ember Isten képét hordozza. Hát hogy ne ismerhetné meg Istent, ott van benne a lenyomata. Ott van az Alkotónak a kezenyoma az emberi életen. Ez pedig kapcsolódási pont. Sőt,  ha akarja az ember, ha nem, úgyis elkezdi Istent keresni. Akik így érvelnek, azt felhozzák, hogy mióta a világ világ, az ember mindig vallásos volt. Még a legvadabb ateista korban is vallásos volt, mert az ateizmus is egyfajta vallásosság volt: ellen-vallásosság, vagy valláspótlék. Az ember, ha sötétben, kilátástalan helyzetben, tévelygésben is bolyong, keresi, tapogatja Istent, mert Nélküle nem tud élni. A másik tábor viszont azt mondja, hogy az ember magától nem ismerheti meg Istent,  mert ez az Isten-kép összetörött.  S nemcsak az Isten-kép törött össze, hanem ahogy Ady mondja egy mélabús versében: minden egész összetörött. Minden, ami életet, sorsot, történelmet, kultúrát, egybetarthat, darabokra törött. Az összetört pohárból nem lehet inni. A széttört tányérból nem lehet enni. A széttört tartályból elfolyik a tartalom. A bűneset miatt nemcsak megrongálódott az ember Isten-képűsége, vagy eltorzult a természetes Isten-érzék, hanem össze is tört.  Ha tehát  Isten nem interveniál, ha Ő maga nem jön, Ő maga nem nyilatkoztatja ki  magát, nem ragyogtatja ránk világosságát, ha nem szólítja meg az embert,  reménytelen helyzetben vagyunk, elvesztünk.

Kedves Testvéreim, azért mutattam  be ezt a két vitát, mert mindkettő a felolvasott részhez kapcsolódik. Ezt János evangélista a virágvasárnapi bevonuláshoz kapcsolja. János nem részletezi azt, hogy az ünneplő a tömeg és a gyerekek miképpen kísérik Jézust Jeruzsálembe, és mi történik velük. Csak egy drámai mondatban tudatja, hogy a főemberek látva az ujjongást, azt mondják egymásra legyintgetve: látjátok, semmit se értek, az egész világ őutána megy. Egymásnak mondják: semmit se érünk.  Semmi taktika, semmi praktika, semmi rágalom nem ér itt semmit, Jézus megállíthatatlanul népszerű. Híre megy. Ezután a mondja el az evangélista azt a történetet, melyet a többi evangélista nem beszél el. Az egész világ őutána megy. Néhány görög is volt azok között, akik felmentek, hogy imádkozzanak Jeruzsálemben. Íme, itt van a világ.

Néhány éve egy német hittudós igen érdekes könyvet jelentett meg. Jézus életét dolgozza fel benne, és nagy erővel próbálja bizonyítani, hogy ami Jézus nyilvános működése során lezajlott, az nem egyéb, mint egy agrárproletár mozgalom. Jézus afféle Dózsa György figura lehetett, aki a szegény sorba döntött Galilea nyomorultjait gyűjtötte maga köré, a pásztorokat,  szántó-vetőket, a halászokat, az útfélen csellengőket, meg azokat, akik már partizánnak álltak. Jézus mozgalma vallási-politikai színezetű mozgalom volt.  Ez volt a Jesubewegung, a Jézus-mozgalomnak. Jézus volt a zászló, Jézus volt a hivatkozási pont, Jézus volt a referencia. Az Ő zászlója alá gyülekeztek a kor szegényei, proletárjai, elnyomottai, és most, itt a pillanat, megyünk Jeruzsálembe. Íme, kivívjuk a diadalt. Íme, eljön az igazságosság kegyelmi pillanata. A hittudós aztán a kritikák mérlegén megadta magát, mert a mai textust kihagyta értekezéséből. Ő ugyanis Jézus életét, és a körülötte kialakult mozgalmat  úgy próbálta bemutatni, mint mely kizárólagosan etnikai alapon zajlott, egy provincián belül, anyanyelvhez és helyi kultúrához kötötten, s amelyet később Jézus feltámadása után a tanítványok emeltek nemzetközivé, Jézus szavait és gondolatait egyetemes vallássá alakítva. Ám itt áll az evangéliumban: „Néhány görög is volt azok között,  akik felmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen.”  S ezek elmentek a Galileából való Filephez, és azt mondták: „Uram, látni akarjuk Jézust.”  Dicsőséges pillanat ez. Messzemenően igazolja azt, amit a főemberek korábban egymás szemére lobbantottak: nem érünk mi semmit, az egész világ utána megy. Jézus után megy a világ. Őt akarja látni mindenki. Íme, az  ember szívének legmélyebb, legtitkosabb, talán soha ki nem mondott, vagy oly töredékesen mutatkozó vágya: látni Őt. Mert aki Őt látta, látta az Atyát. Akinek Jézushoz köze van, annak az élethez van köze, - így mondja János apostol a levelében. Aki Jézusban  van, a világosságban van. Amiből szeretnél kiszabadulni, ami fogva tart, az élet nyomorúságaiból, a megsötétedettségéből, bűneidből, behatároltságodból, elveszettségedből, mindabból, ami mélységesen átható, meghatároz és megbéníts végül, a halálból, mindebből Ő szabadít ki. Mi az éljük át, hogy értelmetlen dolog bármi jót, nemeset és szépet tenni, mi csak a bűn elvesző foglyai vagyunk, s egyik halálos körből zuhanunk a másikba. Tudjuk, nem igaz, amit a filozófusok sugallnak, hogy a világ spirálban felfelé emelkedik, egyre magasabbra, a szellem régióiba. Dehogy! Spirálban lefelé, a pokol bugyraiba zuhanunk! S ebből, Ő,  Jézus szabadít ki. Látni akarjuk Jézust!

Másrészt azért is dicsőséges pillanat ez, mert felfeslik, felszakad, felpattan a burok, amit a Jézus irigyei rászőttek, rátekertek, ráborítottak Jézusra és a tanítványaira. Másról sem olvasunk a János evangéliuma kezdetétől, mint hogy iszonyatos birkózás folyik. Jézus nyilvános megjelenésével, kinyilatkoztatásával, szavaival, csodáival felfeslik a világ halálos szövedéke, de a bűn emberi kétségbeesetten próbálják ezt leplezni, eltakarni, sötétben tartani, elhallgattatni. Csak nehogy kimenjen a híre, nehogy messzire hallatszódjék! Igaz, Jézusnak van már 12 tanítványa, aztán már 70 is, meg 120, de sebaj, ezt még el lehet fojtani! Ám a végén eljutnak oda, hogy Kajafás kimondja az ítéletet: jobb, hogy egy ember vesszen el, mintsem az egész nép, mert idejönnek a   rómaiak, és elveszik a hatalmunkat.  Zugba kell tenni ezt a dolgot, el kell hallgattatni. Eltakarni Isten felfénylő dicsőségét, semmissé tenni, kisszerű provinciális mozgalommá süllyeszteni, igen, a galileai szegényparasztok lázadásának titulálni,  vallásos rajongó mozgalomnak beállítani, ez a cél. De nem lehet. Ímé, néhány görög Jeruzsálemben...  Mit keresnek ott egyáltalán?  Görögök a zsidóknál? Mi  köze Jeruzsálemnek Athénhoz? – kérdezte Tertullianus egyházatya még 200 évvel később is. Mi köze van Athén emelkedettségének, filozófiájának, műveltségének, a Római Birodalom  megbecsült kultúrált polgárainak ehhez a kis júdeai provinciához, az ószövetség sötét, obskurus vallásához?  Mit kerestek ott? Uram, látni akarjuk Jézust!

És végül erről a dicsőségről azt is el kell mondanunk, hogy ezt magára nézve is mondhatja Jézus, és mondja is: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia!”  Egyszerű szavakkal: Jézus nemzetközi hírű lett. Ez nagy dicsőség. Úgy tűnik Jézus szavaiból, Ő erről beszél.  Eddig csak a pösze galileai halászokkal volt dolga, néhány vámszedővel, csodát látni akaró tömeggel, eddig csak a főtanács aggodalmaskodóival volt dolgom, de most itt vannak a görögök. Maholnap Athén Agoráján rólam fognak beszélni. S csak egy lépés, aztán a Római Birodalom szívében, a nagy Rómában, a Forum Románumon fogják a nevemet visszhangozni.. Most jött el az óra, hogy megdicsőíttessék az Embernek Fia!

Mégis, amilyen fölemelő, nyugodtan mondhatom, magáért beszélő mindez, olyan megrendítő,  ami ezután Jézus mond.  Mert Jézus azt mondja: „Bizony, bizony mondom néktek: ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt.”  Jézus a haláláról beszél.  Arról, ami bekövetkezendő lesz ott, Jeruzsálemben.  Arról, amiről annyi alkalommal szólt már a tanítványainak: Ímé, az embernek Fia felmegy Jeruzsálembe, elárultatik, a főpapok kezére adatik, elítéltetik, megfeszíttetik, meghal és harmadnapon feltámad. De sokszor elmondta ezt Jézus a tanítványoknak. És de sokszor mondták a tanítványok: érthetetlen beszéd ez. Ugyan, miről beszél a Mester? Nem tudják elhinni, nem tudják elképzelni, hogy ez a dicsőség, amiről Jézus beszél, az elhaló gabonamag dicsősége. Hogy ez a dicsőség az emberért életét adó Jézusnak a dicsősége. Nem tudják elgondolni, hogy ez a dicsőség az odaadásnak, az önfeláldozásnak, a bűnökből szabadító halálnak a dicsősége. Ők is csak az emberi dicsőséget tudják elgondolni. Csak úgy tudják elgondolni ezt a dicsőséget, mint, amikor bedobnak egy követ a vízbe, s a nyomán egyre terjed a hullámgyűrű. Egyre szélesebb, egyre tágasabb, egyre többet tudnak róla.  De úgy, hogy a gabonamag elhal, és azáltal, halála által terem gyümölcsöt, így nem tudják elképzelni.

Szeretett Gyülekezet!  Kedves Testvéreim! Azt hiszem, sok pillanata van a mi életünknek is, mikor a maga módján kereső emberek  odajön hozzánk, keresztyénekhez, hozzánk, akiknek a neve  a Krisztus nevéből van, és azt mondják: látni akarjuk Jézust! Vajon, – és ez virágvasárnap egyik nagy kérdése a számunkra – , még azok közé tartozunk-e, akik ott állnak pálmaágakkal, ujjongva, lelkesedve, sok jót és nagyszerű dolgot megtapasztalva, remélve, hogy az Ő országán a poklok kapui sem vesznek diadalt, nemhogy egyik vagy másik  politikai irányzat, és magasztaljuk Jézust, dicsőítjük Jézust, mert győzhetetlen Uruk Ő, dicsőséges Királyuk Ő. S bárkit szívesen  kézenfogunk, és odavezetünk ehhez a csodálatos Jézushoz. De így jó választ adunk-e? Teljes választ adunk-e? Ne kapkodjuk el a feleletünket. Jézus itt arról beszél a tanítványainak, hogy Őt elsősorban, mint az elhaló gabonamagot kell bemutatnunk. Róla úgy kell bizonyságot tennünk, mint Megfeszítettről. Van ennek a virágvasárnapi történetnek egy későbbi folyománya. Egy evangéliumhirdető a világot járva eljut Athénba. Oda, ahonnan talán ezek a görögök is jöttek. Az Areopagoszon bizonyságot tesz Jézusról. Csodálatosan kezdi bizonyságtételét.  Azzal a meggyőződéssel, hogy van kapcsolópont. Megdicséri a görögöket, akik még  az ismeretlen istennek is oltárt állítottatok. No hát, mondja ez az apostol, Pál, mert róla van szó, én most az ismeretlen Istenről fogok nektek prédikálni. S csoda szavakat mond Isten türelméről, gondviseléséről, világigazgató hatalmáról, s Jézusról is, mint megdicsőítettről.  De nem beszél a megfeszítettről, csak a megdicsőült Jézusról.  Kinevetik, s azt mondják, mit csacsog ez itt,  és némi kacaj kíséretében azt mondják: gyere el máskor is, meghallgatunk. Érdekes dolgot mondtál, valami új filozófiát, valami repülő istenségről, aki fent a mennyben röpdös. Pál Athénból Korinthusba ment, és később azt írja  a korinthusiaknak:  félelmek és reszketések között mentem közétek, de feltettem,  hogy nem akarok közöttetek másról hallani, mint a megfeszített Krisztusról. Pálnak is meg kellett értenie, hogy az igazi, érvényes keresztyén felelet erre a kérésre: látni akarjuk Jézust, - a megfeszített Jézus megmutatása. Miért? Azért, mert Isten a kereszt gyalázatába rejtette el dicsőségét. A kereszt ítélete alá rejtette el  megmentő szeretetét. Az egy Ártatlanba rejtette el mindannyiunk feloldozását. Ezért az Egyért, az egy gabonamagért, mely elhal, az Egyért, ki életét adja  barátaiért és ellenségeiért, ezért az Egyért, ki megveti az ő életét, hogy megtartsa sokakét, ezért az egy Krisztusért ad nekünk igazságot, ad nekünk boldogságot, ad nekünk szabadulást.

S legutoljára, kedves Testvéreim, térjünk vissza a kezdeti kéréshez: megismerhető-e Isten, képes-e az ember Istent megismerni? Sokan azt mondják, igen. Én azt mondom, nem. Sokan azt mondják, hogy ott lakik a szívünkben, minden ember szívében ott lakik, csak meg kell találni a kulcsot, hogy felnyissuk azt a titkos szobát, ahova bezárta a sors, a történelem, a bűn, a nyomorúság, Ő ott van. Sokan azt mondják, hogy nézzük csak a világot! Mennyi csoda van ebben a világban!  Nem, kedves Testvérek. Aki az embert megmenti, az az Isten. Aki az ember számára a megoldást hozza. Egyszerűen szólva: a megoldás az üdvösséget jelenti. Üdvözülni akarok. Megoldást akarok a betegségre, megoldást akarok a bűnre, megoldást akarok az élet értelmetlenségére, megoldást akarok a halálra. Ez az üdvösség. Isten Jézus Krisztusban mutatja be magát. Aki engem látott, látta az atyát – mondja Jézus. Aki nekem engedelmeskedik, azt az Atya megbecsüli. Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.  Látni akarjuk Jézust. Voltaképpen Istent akarjuk látni. Tehát az élet forrását akarjuk megtalálni.  A megoldás érdekel bennünket kezdettől fogva. Szeretett Gyülekezet!  Kedves Testvéreim! Ma is keres az ember. A mai ember is vallásos ember. S olykor megszólít minket, s kérlel minket: látni akarjuk Jézust! Mutassátok meg őt! A keresztyén felelet: a kereszt Jézusa, akiben Isten elrejtette szeretetét, dicsőségét, és kegyelmét. Aki Őt látja, látja Isten valóságát, látja Isten dicsőségét, bennünket megmentő, megáldó szeretetét. Ámen