Látni a világosságot!

Kedves testvérek, szeretett gyülekezet!

A nagy magyar író, Márai Sándor 1940-es évek közepén, a világháború idején írt naplójában, talán egy újévi bejegyzésben ezt írja: „Istenem adj erőt, hogy hűséges legyek ahhoz az értelemnél is mélyebb világossághoz, mely lelkemben pislákol, és megmutatja, mit kell tennem, írnom, gondolnom. Csak ezt kérem még. Csak ezt? De hiszen ez a legtöbb!”

Minden Újesztendő elején sokat és keveset kívánunk egyszerre. Mi magunk is mondunk imádságokat, és ha nem is vagyunk írók, akik hűségesen lejegyzik gondolataikat, mi is jól emlékszünk akár a ma reggel elmondott imádságunkra, vagy az egy esztendővel, vagy sok esztendővel ezelőtt elmondott újévi imádságainkra, emlékszünk sóhajainkra, kívánságainkra, vágyainkra. És ha mindezeket egybevesszük, mérlegre tesszük, azt tudjuk megállapítani, hogy hol sokat kértünk, hol pedig keveset – ki-ki vérmérséklete és tapasztalata szerint. Hol nagyon nagy dolgokat reméltünk, és vittünk Isten elé egy Újévnek a kezdetén, hol pedig szerényen csak annyit mondtunk magunkban, legyen úgy, ahogy eddig is volt, folytatódjon minden, ahogy az énekben is énekeltük, hogy Isten az Ő áldását, hozzánk való jókedvét ne vonja meg tőlünk, hanem folytassa. Mikor kérünk sokat, és mikor keveset? Mikor kérjük azt a nagyon keveset, „csak” azt, ahogyan az író mondja, és mikor döbbenünk rá, hogy ez a „csak” az, ez a legtöbb, amit kérni lehet. Tudom, ez kinek-kinek a helyzetétől függ. A beteg csak gyógyulni akar. Az erőtlen csak erőt kér, a céltalanul élő csak célt kér Istentől, a bűnbánó csak tiszta életet kér, a békétlen pedig csak békességet remél. De nemcsak az egyéni életünkben vagyunk így, hanem minden közügyünkben, egyházunkban, nemzetünkben is. Csak békességet akarunk, csak valami jobbat remélünk, csak valami kevéssel többet, vagy csak éppen annak folytatását, ami van. Vagy éppen ellenkezőleg: nagy dolgokat kérünk. Megrendítő változást, jelentős fordulatot, akár életünkben, akár egyházunkban, akár nemzetünkben, akár a világ dolgaiban. Egyszóval, mindannyian mikor-mikor hogy vagyunk ezzel a dologgal. Ugyanakkor, bármilyen kicsiny  kéréssel indulunk ebben az Újesztendőben, mert a tapasztalat arra tanít bennünket, hogy ne kérjünk, és ne reméljünk túl sokat, ha elkezdjük ezt a legkisebb kérésünket mélyíteni, akkor ez a kevés egyszerre csak sok lesz, hiszen minden kevés tud egyszerre nagyon sokká, szinte lehetetlenné is lenni. Visszatérve az előző példára, a beteg csak gyógyulni akar, de milyen nagy ez a kérés, ha nincs esély a gyógyulásra. Az erőtlen csak erőt kér, talán csak egy kicsivel többet, mint ami most van. Ám ha az nem áll a rendelkezésére, máris nem abból áll a dolog, hogy átcsoportosítja tartalékait, hanem tudnia kell, hogy ezek az erők csak Istentől jöhetnek. S egyszerre ez a kicsi kérés nagyon naggyá lesz. Akinek nincsen célja, hányódik ide-oda, nem tudja, mitévő legyen, egyszer csak megérti,  az a kis kérés milyen naggyá lesz, hogy csak valami felragyogjon a horizonton, csak valami értelmes cél legyen, csak valami tennivaló akadjon, csak valahogy átélhesse, szükség van rá, fontos ő itt, a családjában, a barátai körében, itt ebben a világban. Aki szeretné a bűneit letenni, mert hogy az Újévben valóban új életet akar kezdeni, az is tudja, milyen nehéz, sőt, szinte lehetetlen ezeket letenni. Most még megvan az elhatározás, s hozzá az akarat, a jókedv, a lendület is, aztán délutánra, vagy holnapra kelve bekopogtat a régi ismerős, sőt, kiderül, el se ment, mindig is ott volt az a régi bűn. S akkor az a kevés, amiről azt hittük, hogy némi fegyelemmel, morálistartással le lehet tenni, mint egy nagyhatalom jön értünk, s bizony felette nagy lesz a kérés, amit Isten elé kell vinnünk, hogy valóban új életet tudjunk kezdeni. Aki békét akar, a szívében, a családjában, a rokonsága körében, békét akar a munkahelyén, a kollegái között, békét akar az egyháznak, a nemzetnek, s végképp békét a világnak, az máris érzi, hogy nem holmi egynapos, két perces, pillanatnyi békességről van itt szó. Igen, olyan nagy ez a kérés, hogy csak Isten elé vihetjük.

Mindazáltal, nemcsak azzal szembesülhetünk a felolvasott Ige fényében, hogy a kevésből hogyan lesz sok, a kicsiből hogyan lesz nagy, hanem azzal is, amivel az író megrendülten néz szembe imádsága végén, hogy ez a „csak” a legtöbb. Értjük-e, érezzük-e, hogy amikor kérünk, és Istentől kérünk, akkor nem keveset, nem többet, nem kicsit, nem sokat, hanem mindig a legtöbbet kell kérnünk. Mindig a legmélyebbre hatót kell kérnünk. Ez az a világosság, amiről Ézsaiás próféta jövendölt, ez az a világosság, amit Máté evangélista felidéz, mintegy a prófécia beteljesültén: „a nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot.” Igen, ez a legtöbb. Ez a világosság. Mert ennek a világosságnak a fényében kezdünk el látni. Kezdünk el úgy látni, ahogy maga Ézsaiás próféta, amikor az Úr szentélyében látta a seregek Urának dicsőségét, s egyszerre megértette a mindent betöltő isteni ragyogást, amely elől még az angyalok, a szeráfok is eltakarják szárnyukkal a szemüket, megértette és ki kellett mondania: jaj nekem, mert elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakozom. Igen, amikor felragyog Isten világossága, az ember elkezd látni. S ennek a világosságnak a fényében legelőször saját nyomorúságait látja meg, elkendőzhetetlenül, félretehetetlenül. Az Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség, mondja az apostol. Ez a világosság mindent beragyog, mindent megmutat. Megértették ezt Jézus kortársai is, a betegek, az ördöngösök, a mindenféle aszkórosok, a senyvedők, rászorulók, bűnösök, hogy annak az isteni világosságnak a fényében, ami Krisztusban felragyogott eltakarhatatlanul megmutatkozik egész életük. S ugyanúgy nekünk is ezt kell megértenünk, meglátnunk az isteni világosság fényében. Nincs mit félremagyarázni, nincs mit eltusolni, nincs mivel takarózni. Ha felragyog a világosság, amely az evangélista szerint a sötétségben ragyog fel, rámutat életünknek minden bűnére, nyomorúságára, szükségére, hiányára. Ám amikor felragyog a világosság, éppen akkor kezdjük megérteni is, mit is kéne nekünk igazából kérnünk. Mi az a döntő dolog, a legfontosabb, amit ennek az esztendőnek az elején, első imádságainkban Isten elé oda kell vinnünk. Olyan gyakran, megcsaljuk magunkat, gondolván talán, hogy Istent is megcsalhatjuk, mint valamiféle huncut gyermek, s nem azt kérjük, amit kérnünk kellene, nem azt visszük oda Istenhez, amit igazán oda kéne vinnünk. Igen, mint a gyermek, aki rossz fát tett a tűzre az iskolában, hazajön, és ahelyett, hogy megmagyarázná az intője okát, elkezdi mondogatni, hogy rosszul volt begombolva a köpenyem, a tanár pikkelt rám, az osztálytársaim rosszul viselkedtek,  nem volt jó kedvem, és így tovább, ahelyett, hogy egyszerűen elmondaná, mi történt. Jaj, de gyakran megyünk így Istenhez! Uram, ez van, Uram, az van, Uram, ezért, Uram, azért, Uram, így, Uram, úgy…. Ha felragyog az a világosság, amiről a próféta beszélt, meg kell érteni, hogy sötétségben ülünk. Éppen akkor értjük meg, hogy sötétségben ülünk, amikor felragyog az Istennek a világossága. Ezt minden bölcs tudta. A nem bibliai bölcsek közül talán a legigazabban Platón, aki az egész emberi életet úgy hasonlítja, mint amikor megbilincselt emberek ülnek egy barlangban, befelé fordulva. Kívül, a barlang előtt zajlik a valóságos élet, és ők csak a beszűrődő árnyékokat látják rávetülni a barlang falára, s azt hiszik, hogy az az élet, arról beszélnek, tanakodnak, ábrándoznak, azt próbálják javítgatni. Akkor jön a nagy eszmélés,  ha felszabadulnak, ha a barlangból kiléphetnek, ha igazi világosságra kerülnek, megérthetik, hogy kik ők valójában.

Nem hiszem, hogyha Isten világossága ránk ragyogott, szükséges még nekünk bármit magyarázni, elodázni, halogatni, hiszen éppen ez a prófétai üzenetnek a második nagy mondandója, hogy amikor felragyog Istennek ez a mindent beragyogó világossága, azzal egyidejűleg az ember szívében remény is ébred. Valóban úgy vagyunk az Isten világosságával, mint azok, végigvirrasztottak egy hajnalt, várva a napkeltét. Mikor feltűnik a Nap lassan, fokozatosan mindent beragyogó fénye, ráébredünk – bár ébren vagyunk -, hogy nem mi keltettük fel a Napot. A Nap kelt fel. A világosság támadt fel. S ebben van a remény,  mikor felragyog az Isten világossága. Az embert, aki ott, abban a pillanatban meglátja kicsiségét, esendőségét, nyomorúságát, bűneit, ezzel egyidejűleg remény is eltölti, hogy van megváltás, van megoldás, lehet, szabad kérni, nem hiábavaló kérni. Úgy ahogyan Júdeának, Galileának, sőt az azon túli népeknek egy része is megértette, hogy lehet Jézushoz menni. Mikor elterjedt a hír, hogy beteljesedett a prófécia, a nép, amely nagy sötétségben ült, látott nagy világosságot, s jöttek mindenünnen hozzá. Elterjedt a híre, és hozzá vitték mindazokat, akik rosszul voltak, különféle betegségekben, kínokban sínylődtek, ördöngösöket, holdkórosokat, gutaütötteket, és ő meggyógyította őket, s hirdette nekik az Isten országát: „térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa.”

Ez sem tőlünk való. Ez sem a mi szívünkből fakad. Mi szeretnénk kis és nagy kérésekkel Isten elé jutni, szeretnénk, ha kis és nagy kéréseink lehetőleg minél hamarabb, késedelem nélkül beteljesednének. De az, hogy térjetek meg, nem a mi kérésünk, hanem Isten kérése. Ő nemcsak kicsit, nagyot, fontosat, kevésbé fontosat akar igazítani az életünkön, hanem az egész életünket akarja a helyére igazítani. És ez az Ő üzenete. Ez Jézus üzenete. Ha feltámad a világosság, ha meglátjuk, hogy kik vagyunk, ha megértjük, hogy Isten könyörülettel és irgalommal fordult hozzánk, máris hangzik ez a kérés, ez a felszólítás, ez a hívás: térjetek meg. Nem lehetetlen, nem valami régi-régi abszurd ez, nem valamiféle pietista babona – ez az Isten legigazabb kérése hozzánk. Térjetek meg. Forduljatok meg. Azért, hogy, amint a próféta mondja, végül magát a világosságot lássuk. Mert eddig csak arról beszéltünk,  hogy mit látunk a világosságban. Meglátjuk a világosságban, hogy mire szorulunk rá, meglátjuk a világosságban, hogy van segítség, könyörület és irgalom, de a próféta ennél többet  mond. A nép, amely a sötétségben ül, lát nagy világosságot. Látni magát a világosságot. Jézust látni, ez a világosság. Őt látni, annyi mint magát a világosságot látni. Amikor a költőhöz csatlakozva azt a legtöbbet kérjük, hogy a lelkünkben pislákoló, minden értelemnél mélyebb fény megmutassa, mit kell tennünk, gondolnunk,  érezzük, a költő is Krisztusról beszél, Róla, az örök világosságról. Kedves testvérek, hadd legyen ez a mi boldogító, reményt adó, bűnöket eltörlő, hitünket megjobbító, Isten szeretetére hívó programunk. Látni Jézust. Látni a világosságot. Látni Őt, magát, akit Isten elküldött hozzánk és értünk. Mert, ha Őt látjuk, látjuk magát az Istent. Ha Őt látjuk, látjuk azt a szeretetet, ami továbbviszi az életünket. Ha Őt látjuk, látjuk az életünk végső és teljes értelmét. Ha Őt látjuk, mindig világosságot látunk. A nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot.

Végül azt is el kell mondani,  hogy ha Őt nem látjuk, akkor nem látunk semmit. Ha Jézust nem látjuk, ha a Krisztus dicsőségének felragyogását nem látjuk meg életünkben, dolgainkban, gyülekezetünkben, egyházunkban, népünk sorsában, a világban, akkor nem látunk semmit. Csak konstrukciókat látunk. Magunk gyártotta meséket, történeteket. Rendezgethetjük a dolgokat jobbra és balra. Ám mégiscsak a próféta szava lesz érvényes ránk. Ézsaiás egy más helyen azt mondja: tapogatjuk, mint vakok délben a falat. Ilyenek vagyunk Isten nélkül. S nem ez minden életfordulatunk, élethelyzetünk nyomorúsága, meddősége, kudarca? Nem ahhoz kell az Isten világossága, hogy a jól elrendezett életünkben, ahol minden a helyén van, valami kis kevés fénnyel mégis eligazodjunk! Aztán, ha nincs, az se baj, majd tapogatózva is eligazodunk, mint amikor valaki éjszaka kel fel, nem akar felzavarni senki, nem kapcsolja fel a villanyt, hanem a sötétben botorkál. De nem így van, kedves testvéreim, az igazi és lényeges dolgokban. Azokra nézve csak a krisztusi világosságban látunk, mert ebben a világosságban van maga az élet. Látni akarjuk Jézust. Látni akarjuk az életet. Amikor kicsit és sokat, keveset és nagyot, egyszerűt, vagy bonyolultat kérünk, remélünk, óhajtunk az év a kezdetén magunknak, másoknak, mindenkinek, akkor az életről van szó. És az igazi élet ebben a világosságban rejtőzik. A nép, amely sötétségben ül, lát nagy világosságot. Milyen érdekes, nem azt mondja a próféta, hogy jár a nép, hanem ül. Már leült. Már feladta. Már nem csinál semmit. Ül, mint a gyászoló, magába roskadva. Adja meg Isten mindannyiunknak, ezt a boldogító vágyat, és boldogító vágyunk még boldogabb beteljesedését, hogy lássuk Jézust, az Ő szabadítását, nagyszerűségét. Hogy mi is, akik sokszor csak ülünk, egy tapodtat se teszünk már előre gyászoljuk és siratjuk magunkat, most ebben a világosságban fel tudjunk állni, el tudjunk indulni, tudjunk járni, s igazán, Isten akarata szerint élni, szeretetével betöltekezni, igaz és tiszta szívvel szeretni mindig.
Ámen