Krisztusról—magamról

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Sokat panaszkodunk mi Magyarországon, hogy az igazságszolgáltatás, vagy ahogy mostanában az újabb keletű jogfilozófia szerint mondják: a jogszolgáltatás malmai nagyon lassan őrölnek. Időnként statisztikák jelennek meg arról, hogy hány rendezetlen ügy van még a bíróságok előtt, hány ügy van, amit talán el sem kezdettek, milyenek ezek az ügyek. Aztán arról is vannak kimutatások, hogy egy-egy, igen egyszerűnek tűnő pereskedés vagy bírósági eljárás akár hosszú évekig is eltarthat. Ha valakit vigasztal, most egy olyan történetet olvastam föl, amelyből kiderül, hogy régen sem volt ez másképp. Azt olvastuk a történet végén, hogy Felix Caesereában császári megbízottként jár el Pál apostol ügyében, és két esztendeig tartja fogva az apostolt. Igaz, enyhe fogságban, Pált lehet látogatni, a dolgait közvetítőkkel intézheti. Viszont kiderül, hogy Félix késlelteti az ügyet – nevezetesen, a vádlók berendelését -, mert azt reméli, hogy Pál pénzt ad majd neki szabadon bocsátásáért. Ez két dolgot jelent, túl azon, hogy egy korrupt római hivatalnok áll előttünk. Egyrészt ez a mi Félixünk első hallásra is meg tudta ítélni, hogy az apostol ártatlan. Ha nem lett volna az, akkor nem gondolhatott volna arra, hogy szabadon bocsássa. Ha egyértelmű lett volna számára az apostol vétkessége, és csak a peres eljárást kellett volna lefolytatnia, bizony nem törhette volna a fejét azon, hogy netalán az apostol valami pénzt ad majd, hogy szabadon bocsássa. Szándékosan ott tartotta, hogy ami egyébként járt neki – nevezetesen a szabadságot – megváltsa nála.

A másik, amiről igazán szólni kell,  az, hogy Pál apostol magatartásából kiviláglott életének célja, és ez a cél nem az volt, hogy egy vitás ügyben neki legyen igaza. Az apostolnak az a célja, hogy minél előbb szabad legyen. Szabad legyen, hogy az evangéliumot hirdesse, szabad legyen, hogy ő útiterve, nagy célkitűzése – nevezetesen, hogy Rómába juthasson, ott a fejedelmek és királyok előtt Jézus Krisztusról bizonyságot tehessen –minél előbb valósággá legyen. Vagyis, nem túlzunk, ha azt mondjuk: érződött az apostolon, hogy szeretne minél előbb szabad ember lenni, és talán azt sem hagyta titokban, hogy szeretne minél előbb Rómába jutni. Talán ez a másik ok, amiért a korrupt római helytartó feltartóztatja őt, eljárásjogi körülményekre hivatkozva tartóztatja fel – mondván, még nem érkeztek meg a tanúk, a bizonyítási eljárás még nem folyt le –, de azért időnként magához hivatja az apostolt, faggatja, remélvén, hogy a beszélgetés esetleg úgy alakul, hogy az apostol fölajánlj valami válságdíjat a szabadságáért. Miért olyan izgatott az apostol? Miért ébreszti föl a magatartása ennek a római helytartónak a gyanakvását, hogy ez az ember többet akar, mint egy egyszeri igazságot egy bírósági perben?

Azért, mert az apostol egész magatartásán, megnyilatkozásán és a sorsán is – amit már hosszabb ideje olvasunk – átviláglik, hogy nem róla van szó. Pontosan úgy, ahogy a múlt alkalommal mondottam: amikor az apostol önmagáról beszél, akkor Krisztusról beszél, és az ő életét, sorsát, életének az értelmét az határozza meg, hogy a Krisztustól kapott küldetést teljesítheti. Ezért olyan izgatott, ezért igyekezne minél előbb kiszabadulni, ezért védekezik itt is, amikor a jeruzsálemi zsidók felfogadnak egy ügyvédet, egy Tertullus nevezetű atyafit, aki ott Caesareabanaz ő nevükben beszél. Az apostol igyekszik előrébb vinni az ügyet. Jöjjenek csak ide, akik engem vádolnak, mondják el ők, legyen szembesítés, és akkor majd minden tisztává válik, és szabad leszek. Az apostol szeretné az evangéliumot, Jézus Krisztus jó hírét minél előbb szabadon mondani. Nemcsak itt, Caesareaban, hanem ahova Isten őt küldötte és rendelte. Arról is olvasunk az igében, hogy éjszaka az apostolnak látomása támadt, isteni üzenetet hall és ez az isteni üzenet megerősíti őt:– ne félj Pál, néked Rómában is bizonyságot kell tenned. Tehát, ha a belső, emberi lélektani gyötrelmek az apostolt elgyengítenék, vagy a célkitűzésében elbizonytalanítanák, akkor Isten segítségére siet, és megerősíti őt. De ebből természetesen nem az következik, ami talán sok esetben következne, hogy azt mondaná az apostol: - Nos, amit Isten akar, az úgyis meglesz. Ha nekem Rómába kell mennem, akkor előbb-utóbb úgyis Rómába fogok menni. Bár most éppen nem mehetek, föltartóztattak engem, itt vagyok egy rettenetes vizsgálati fogságban, de lesz, ami lesz, nyugalom. Nem kell izgulni.

Nem így van, Pál szeretne minél előbb Rómába jutni a krisztusi üzenettel. Valami sürgősséget érez. Ezt fejezi az is – ha visszafelé olvassuk a történetet, – hogy, amikor Félix egy alkalommal a feleségével együtt meghallgatja, egészen megrémül, mert – ahogy az ige mondja– amikor igazságról, önmegtartóztatásról és eljövendő ítéletről szólt az apostol, akkor Félix megrémült. Olyan átütő és átható erővel tett bizonyságot az apostol, hogy Félix egészen belerendült. De tehetünk néhány következtetést mi is arra nézve, hogy mi az igazság, mi az önmegtartóztatás és mi az eljövendő ítélet. Ez a három egyre vonatkozik, egyetlenegy tényre, arra, amiről az apostol a védőbeszéde kezdetén szól, miután elmondja, hogy hithű ember, soha senkit fel nem bolygatott, soha lázadást nem szított, soha semmi összeesküvésben nem vett részt. Egy dolog van itt, mondja Félixnek. Pál a halottak feltámadását hirdeti, Jézus Krisztus feltámadását, és e miatt vádolják őt. Vagyis, úgy tűnik, hogy az apostol elsőbben egy egyházi vitáról szól. Vannak Jeruzsálemben olyanok, akik hisznek a halottak feltámadásában, és vannak olyanok, akik nem hisznek a halottak feltámadásában. Tudjuk jól, a farizeusok hittek benne, a szalducceusok nem hittek benne. Emiatt tört ki ribillió Jeruzsálemben a vallási pártok között. S erre mondhatná, hogy ez egy veszekvős belügy. Ugyan kit érdekel, például, ma Magyarországon, hogy egy református teológus meg egy másik református teológus hogyan vitatkozik egymással, és hogy az egyik supralapsarianus, a másik pedig infralapsarianus – ez két teológiai terminus arra nézvést, hogy a predestinációt mi felől kell nézni. Belehallgatnánk a vitáikba, és azt mondanánk, hogy ezek teológiai okoskodások. Még akkor sem nagyon törődnénk vele, ha pártot is szerveznének maguknak, és a református egyházban lenne egy supra-párt meg egy infra-párt. Csak szó-kardoznának egymással, vitatkoznának egymással, küzdelmeket folytatnának egymással. Egy római hivatalnok köteles volt a Római birodalom rendje szerint a vallási békét biztosítani, egyik felekezetet sem részesíthette előnyben a másik felekezettel szemben, egyiknek az igazságát sem volt jogosult dönteni – most nem is a római jogot mondom, hanem a magyar alkotmányt, erről is szól a magyar alkotmány –, hát vitatkozzanak egymással. Pál apostolt szabadon kell engedni, vitassa meg mindezt Jeruzsálemben.

Csakhogy, kedves testvérek, amikor részletekről szól az apostol, akkor ez a Félix megérzi, hogy itt mégsem vallási nézetkülönbségről van szó. Így mondja Lukács evangélista: - És amikor őt hallotta, megrémült. Az igazságról van itt szó. Van-e halottak feltámadása, van-e élet a halál után, van-e ura a világegyetemnek? Igaz-e az ember szívében sejlő reménység, hogy ez a földi élet, az ötven, hatvan, hetven, kilencven esztendőnk nem semmivé lesz? Egyáltalán, az a kérdés, hogy van-e igazság vagy nincs. Természetesen, tudom, hogy a pragmatikus politika azt diktálná: mondjuk azt, hogy nincs. Ugyan már, az igazságon általában összevesznek az emberek, az igazság feszültséget támaszt. Nyugtassunk meg mindenkit, neked is igazad van, neked is igazad van, mindenkinek igaza van. Olyan ez, mint amikor a bölcs rabbihoz elmegy két atyafi a zsinagógába, az egyik elmondja az ügyét, és azt mondja neki a rabbi, hogy Kohn, igazad van. Másnap megy Grün is, ő is elmondja panaszát Kohnnal szemben, s azt mondja neki a rabbi: Grün, igazad van. Másnap találkoznak a piacon és mondják egymásnak: - Azt mondta a rabbi, hogy igazam van. Mire a másik azt mondja: - Nem igaz, nekem mondta a rabbi, hogy igazam van. Na, elmennek mind a ketten együtt a rabbihoz - Rabbi, most már mond meg nekünk, kinek van igaza? Kohnnak vagy Grünnek? Mind a kettőtöknek – válaszol a rabbi. Gyakorlatiasan, szellemes, és persze bölcs is a rabbi megoldása. Lehet így is megoldani a vitát. Ám mélységes önáltatás, nagy-nagy önbecsapás, amikor az ember becsukja a mennyei világ kapuját, bezárja magát saját korlátozott, semmilyen tekintetben nem végérvényes töredékekből, részleges benyomásokból álló életébe, és egyszerűen elhiteti önmagával, hogy nincs igazság. Pál Krisztusról való prédikálása ott, Félix előtt megrendíti ezt az embert, mert megérti, hogy van igazság. És az igazsághoz való viszony dönti el az ember életminőségét. Az igazsághoz való viszony a legvégsőbb életkérdéseket tárja fel az ember számára. Filozofikusan szólva, ha nincs igazság, akkor nincs értelme az emberi életnek, ha nincs igazság, akkor minden relatív, akkor az egész emberi élet etikai rendje összeomlik, akkor legfeljebb etiketté válik az emberek egymáshoz való viszonya, s bizony láttunk már elég sok udvarias rablót és elegáns martalócot – nem ezen múlik a világ, hanem azon, hogy van igazság.

Másodsoron, az apostol önmegtartóztatásról beszél, s ez igen félreérthető kifejezés. Félix számára elsőre úgy tűnhetett, hogy ez az ember, aki ott áll előtte afféle pusztai remete – ilyenből volt elég sok abban az időben , afféle Keresztelő János, aki kivonul a pusztába, erdei mézet, sáskát eszik, teveszőr csuhába öltözik, és rettenetes nagy megtartóztatást prédikál mindenkinek, ez egy Savonarola-szerű valaki, aki mindentől megfosztaná az embert, beszűkítené az ember életét. Azonban itt az önmegtartóztatás összefüggésben van az igazsággal. Hogy az ember hogyan tud helyesen élni – amire egyébként minden ember vágyik –, azt a Krisztus igazsága mutatja meg, és hogy ez megfelelő módon meglátszódjon. Ahhoz, hogy az ember életét áthassa ez az igazság, ne féljünk kimondani ezt a szót: önmegtartóztatásra van szükségünk. Két tekintetben mindenképp.

A régi teológusok arról beszéltek, hogy az ember szüntelenül két nagy ősbűn kísérti. Az egyik ősbűn a rendetlen vágy vagy az érzékiség, a másik pedig a gőg. Az érzékiségen elsősorban azt kell értenünk, amit ismer és ízlel sokszor minden ember, hogy soha semmi nem elég. Sem a pénz, sem a hatalom, sem a dicsőség, sem a szex, sem a másik fölött való uralom, semmi soha nem elég. Megenni a másikat – ez a rendetlen vágy. Feneketlen bendő az ember. A másik a gőg őskísértése. Olyanok lesztek, mint az Isten – hazudja a kígyó a paradicsomkert óta. Mennyi nyomorúság, gyötrelem, katasztrófa zúdult már erre a világra az ember kevélysége miatt! A gőg miatt. Nagyobbra, följebb, magasabbra, mindig uralkodni a másikon, mindig többnek lenni, mindig szebbnek lenni, mindig dicsőségesebbnek lenni – még Istennél is! Az önmegtartóztatás alapjaiban azt jelenti, hogy az ember tisztába jön ezzel a kettővel, és e kettővel szemben megtartóztatja magát. Ez nem az a típusú önmegtartóztatás, amit a farizeusok hirdettek, tisztogatták egész nap a tálat, hogy szép fényes legyen, megtisztulási szertartásoknak mindig eleget tettek – aztán a nagy vétkeket meg elnézték. Ahogy Jézus mondja: - Megszűritek a szúnyogot, a tevét meg lenyelitek, másokra elhordozhatatlan terheket tesztek, magatok egy újjal nem nyúltok hozzá. Itt nem erről van szó. Az apostol beszéde az ember legmélyebb problémájára mutat rá.

Végül, harmad soron azt olvassuk, hogy amikor Pál az eljövendő ítéletről szólt, megrémült Félix. Pedig voltaképpen egy pogány emberről van szó, egy római hivatalnokról, ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy még ha zsidó is volt a felesége, nem igazán ismerte azokat az apokalipsziseket, amelyek Jézus idején a zsidó világot áthatották. Ő csak a jövendő ítéletről hallott, arról, hogy minden embernek, minden teremtménynek van ítélő bírája. És az ítélő bíró a szerint fog ítélni, ahogy az ember az igazsághoz szabta az életét. Ehhez fogja mérni az ítéletét. Az igazsághoz szabtad-e életedet vagy sem? Ha valaki azt mondja, hogy nincs igazság, nincs, mihez szabja az életét, eleve ítéletben van. Ha valaki azt mondja, hogy van ugyan igazság, de nem gyakorolja az önmegtartóztatást a telhetetlenségnek és a gőgnek a kísértésével szemben, az ugyan csak mondta, de nem a szerint élt. S mindez, mind a három egyből bomlik ki – mondom még egyszer –, az apostol a feltámadott Jézusról tett bizonyságot.

Akik az előző részt olvasták s talán még magyarázatot is olvastak hozzá, találkozhattak azzal a gondolattal, hogy talán nem volt teljesen rendén való, ahogyan az apostol Jeruzsálemben védekezett. Volt abban – mondják némelyek - valami huncutság, ahogy ott állt a farizeusok meg a szaddecusok előtt, tökéletesen tudva, milyen heves viták dúltak a feltámadás kérdéséről, s bedobta közéjük ezt a koncot, s el is kezdtek rajta marakodni, s így ő megmenekült. De aki úgy gondolja, hogy az apostol részéről ez csak egy ügyes trükk lett volna, az most ezen a ponton kénytelen ezt a gondolatát visszavonni. Hiszen láthatjuk, hogy az apostol védekezésében – bocsánat, hogy így mondom: maga-mentegetésében - döntő módon nem arról szól, hogy ő nem szőtt összeesküvést, nem támasztott ribilliót, soha nem sértette a vallásos jó-rendet meg, tehát ő valóban jó ember, hanem újra elmondja a feltámadott Jézusról szóló bizonyságtételét. Majd a következő részekben arról fogunk olvasni, hogy amikor a következő római prokonzul, Festus előtt áll  majd, ez a Festus azt fogja neki mondani: - Bolond vagy te Pál. Micsoda maga mentegetés ez, ha azt mondják az embernek, hogy bolond vagy, micsoda maga mentegetés ez, hogyha a feltámadásról szóló beszéd összeszorítja a szívét és megrémíti ezt a római embert? De nem mondhat mást az apostol, mert ez az igazság. És ő immár ennek az igazságnak él. Ő immár arra tekint előre, hogy az ítélő bíró, amikor maga elé állítja, eszerint fog róla dönteni. Hát talán értjük Pál apostol mérhetetlen nyugtalanságát: minél előbb kiszabadulni, minél többször minél többeknek elmondani ezt a megmentő, fölszabadító, bennünket Isten előtt helyes életrendbe állító igazságot. Ez az ő élete, ez az ő küldetése. Nem azt látjuk hát ebben a történetben, hogy az apostol valami ügyes módon, vagy valami, egyébként valóságosan és létező indokkal kimentette volna magát, vagy éppen váltságdíjat fizet a szabadságáért. Egyiket sem teszi. Azt teszi, amire őt Istene elhívta, amit rábízott, amit a szívébe írt, ő immár ezzel azonos. Segítsen meg bennünket az Isten Szentlelke, hogy amit Őtőle kaptunk feladatul, küldetésül, azt a Krisztus nagy igazságára nézve mindig és mindenkor be tudjuk tölteni.

Ámen