Krisztus jelent meg

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ádvent idején aligha kerülhetjük ki az utcákon és tereken felállított sátrakat! Sokakat bosszant is ez, de tegyük fel a költői kérdést: ugyan ki ne járt volna már sátorban? Bizonnyal mindenki. Talán még gyermekként cirkuszban, vagy fiatalon nyári táborozáskor, vagy éppen valami alkalmi politikai rendezvényen, de a leginkább lakodalomban. S ha mégsem lett volna, úgy most itt az alkalom az adventi vásározások idején, mikor szérül-szerte az országban sátorokat állítanak, hogy ott vásároljuk meg ajándékainkat.

A sátor egyszerű alkalmatosság – gyorsan felállítható, gyorsan elbontható, könnyen lehet vele mozogni, vándorolni. A sátor nomádok háza, a modern városokban pedig hajléktalanok menedéke.

Ám a sátor egyúttal jelkép is. Jelzi, hogy az egész emberi élet szüntelen vándorlás-ideiglenesség, melynek során alkalmatosságul vesszük magát a sátrat is: könnyen felállítható, könnyen elbontható, hamar hajlékot biztosít, de nem rögzít egyetlen helyhez. Érkezés és indulás a sátor, vágyódás és menekülés, középpont és periféria. Ahogy Ady mondja a hazáját-hajlékát vesztett, bujdosó magyar keserű énekében:

Csak magamban sírom sorsod,

Vérem népe, magyar népem,

Sátor-sarkon bort nyakalva

Koldus-vásár közepében,

Már menőben bús világgá,

Fáradt lábbal útrakészen.

Körös-körül kavarognak

Béna árnyak, rongyos árnyak,

Nótát sípol a fülembe

Sípja régi babonának,

Édes népem, szól a sípszó,

Sohse lesz jól, sohse látlak.

Szól a sípszó: átkozott nép,

Ne hagyja az Úr veretlen,

Uralkodást magán nem tűr

S szabadságra érdemetlen,

Ha bosszút áll, gyáva, lankadt

S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Üzenhettek már utánam

Kézsmárk hegye, Majtény síkja,

Határ-szélen botot vágok,

Vérem többé sohse issza

Veszett népem veszett földje:

Sohse nézek többet vissza.

                                    (Sípja régi babonának)

De a régi időkben a szentély, a legszentebb hely is sátor volt. A felolvasott szakaszban Pál apostol megjegyzi, hogy nem kívánja részletesen leírni, hogy milyen volt szent sátor Isten népének pusztai vándorlásakor, a lényegét azonban bemutatja: a szent sátor két részből állott: a szentélyből és a szentek szentjéből. Az első rész, a szentély volt a mindennapi vallásos cselekmények helyszíne, a másik, a szentek szentje ettől elzárva állt, és oda évente mindössze egyetlenegyszer és csak a főpap léphetett be, hogy bemutassa a nagy engesztelő áldozatot önmagáért és a népéért. A szent sátor az ajándékok és áldozatok szent tere volt, legbelül, a szentek szentjében pedig az engesztelés helye.

Ahogy az előbb mondottam, a sátor egyszerre érkezés és indulás, és így volt ez a szent sátor esetén is.

Ám a szent sátor többet is jelképez, és ma ez a döntő. Azt jelzi, hogy egy múlandó világban keressük az örökkévalót. A régi szertartási törvények gondosan elválasztották a mindennapos vallási cselekményeket a szentek szentjétől. És ez igen pontosan jelzi a múlandó és az örökkévaló különbségét. Igen, a legvégső célunk a legbelső szentély, ám ezt csak a múlandón keresztül haladva, és egyúttal abból kilépve közelíthetjük meg. Miért keressük az örökkévalót? Miért keresünk egyáltalán bármit, amit rajtunk túlmutat, bennünket meghalad, ami több, mint mi vagyunk? A keresztyén hit két, egymást kiegészítő választ ad ezekre a kérdésekre.

Egyrészt azért vagyunk örök keresők, mert elveszített otthonunkat keressük, az elveszített paradicsomot, az édent, melyhez képest a legnagyszerűbb civilizációs teljesítmény is csak olyan, mint valamely könnyen felállítható, könnyen felbontható sátor, - csak puszta alkalmiság. Ha elérkezünk egy soha nem látott fokára az emberi civilizációnak, rögtön indulnunk is kell, mert az máris enyészni kezd. Újulunk és avulunk.

Mélyen megerősíti ezt a tapasztalatot életünk végessége is. Saját emberi létünket, puszta biológiai valónkat gyakran nevezzük így a régies szép kifejezéssel: por-sátor. A korintusi levélben pedig egyenesen így ír erről az apostol: tudjuk, hogy ez a mi földi sátorházunk lebomol, de épületünk van Istennél. És ebben rejlik a keresztyén felelet másik oldala. Mi nem annyira visszafelé igyekszünk az időben, valami már rég elveszített és elfeledett tökéletesség felé, hanem előre tartunk a jövendőbe. Így is olvassuk később ebben a levélben: nincs itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Sátort bontunk és megyünk – megyünk afelé, ami jön felénk. Ez ádvent egyik nagy titka.

Azután, kedves testvérek, azt is hallottuk az igéből, hogy a szent sátor az ajándékok és áldozatok helye volt: tehát templom volt. Hiszen mindig szent dolog ajándékozni és áldozni. Ma sincs másképpen – ezért készítünk mi is teret és időt, teremtünk alkalmat, ha ajándékozni akarunk. De sokkal inkább megfordítva: ezért a szentséges örömért ajándékozunk mindig, amikor minősített időbe lépünk, például, egy-egy ünnepen, évfordulón, születésnapon, jeles alkalmakkor. Nemrégiben egyik kedves ismerősöm meghatottan mesélte, hogy tavaly karácsonykor nagyszerű meglepetés érte. Egy közeli rokona, akivel évtizedek óta igen keserű, kemény, ellenséges viszonyban álltak, hívatlanul betoppant hozzá és megajándékozta – és ők ennek nyomán kibékültek egymással. Ez az én barátom lelkesen így idézte fel rokona esetét: mintha ördögből hirtelen angyallá változott volna!  Igen, valóban. Ajándékainkkal változtatni szeretnénk, áldozatainkkal pedig fordítani akarunk a dolgok menetén. Hogy mondja Ady keserű versében rólunk, magyarokról?

„Uralkodást magán nem tűr

S szabadságra érdemetlen,

Ha bosszút áll, gyáva, lankadt

S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.”

Szeretnénk másmilyenek lenni: szabadok, jók, kegyesek. Elvágyódás és olykor bizony menekülés is van hát abban, hogy ajándékozunk és áldozunk. És bizony, olyan erővel hat át bennünket ez az igyekezetünk, hogy ajándékból is mindig többet, nagyobbat, újabbat akarunk adni. Nemcsak arról van itt szó, hogy a másik adósának érezzük magunkat, hanem változni akarunk mi magunk is – ezért még hitelekbe, adósságokba is belekeverjük magunkat, csakhogy nagy és fényes legyen az az ajándék, értékes legyen az az áldozat.

Ráadásul, az áldozati ajándék: jóvátétel. Jóvátétel a hibáinkért, a mulasztásainkért, a bűnökért! De éppen a sátor alkalmi, átmeneti valósága fejezi ki, hogy ez a jóvá-tétel sosem tud teljesen jóvá-létel is lenni. S mivel a kettő közötti különbséget a magunk erejéből nem tudjuk feloldani, ezért nincs is tökéletes áldozatunk, ezért kell azt újra meg újra ismételni, mert áldozati ajándékunk csak közelíti, de nem éri el célját.

Ha áldozunk, magunk helyett adjuk az áldozatot. Nagy kegyelem ez, kedves testvérek! – az örökkévaló kegyelem előképe! Ezért mondja az ige, hogy a szent sátor szíve közepe, a szentek szentje: az engesztelődés helye. Ott tartották a szövetség ládáját, melyben a kegyelem csodálatos bizonyítékait őrizték: aranyedényben a pusztai vándorlás során kapott mannát, mely Isten tápláló kegyelmét fejezte ki, aztán Mózes fivérének, az első főpapnak, Áronnak elszáradt és megvirágzó botját, mely az új élet előképe, és legfőképpen ott őrizték a szabadság tökéletes törvényét, a tízparancsolat kőtábláit. Ott minden, de minden túláradó isteni irgalmat, kegyelmet, az isteni szeretet szabadító csodáját fejezte ki.

Aki sátorozik, valóságosan ideiglenes dolgok között él, mondhatni a periférián. Ám itt a szent sátor belső sátorában, a szentek szentjében hirtelen a mindenség középpontjába állhat, mert ennek a világnak a középpontja nem más, mint a megengesztelődés, az irgalom, a megbocsátás, a bűnök eltörlése – egyszóval: Isten szeretete. Isten szeretete nélkül alaptalan és céltalan az életünk – pontosan ezt fejezi ki a sátor valósága: ha földi zarándoklatunk céltalan, akkor csak sátorlakók, hontalan nomádok vagyunk. Viszont, ha van örökkévaló célunk a sátor hajlékká lesz. Bárhol is legyünk a világban és bármi is legyen az állapotunk, bármilyen peremre is szorít minket a sorsunk, Isten szeretetében élve mindig a lényegnél, a dolgok szívénél vagyunk. Ezt énekli a zsoltáros is, ki Isten hajléka után vágyakozik, hogy ne legyen hontalan.

Hogyan lehetséges ez? Kedves testvéreim, most döntő módon arról kell szólnunk, amit az apostol a sátor régi jelképe kapcsán megmutat. Ez pedig egy szóval így adható vissza: megfordítás. Az előbbiekben arról szóltunk, hogy az emberi élet, a történelem, az egész emberi kultúra valamiféle nagy vándorlás – ennek képe a sátor. Még a legszentebb építmény, a templom is csak sátor. Amíg élünk, megyünk, mert keresünk, mert vágyakozunk, mert hol a múltba vonzanak a jelenvalók szorongatásai, hol a jövőben keressük a kiutat – ám sátorunkat is visszük, és ez jelzi, hogy hiába a több, a nagyobb, az újabb, a fényesebb, a ragyogóbb – mindenünk alá van vetve az alkalmiságnak – ez a sátor példázata, ahogy az apostol mondja. A megoldás abszolút isteni, és teljességgel ádventi:  Krisztus azonban – hallottuk az igéből - mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, mely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.” 

Szinte fel sem tűnik ebben a szép mondatban a kulcsfontosságú kifejezés: megjelent – vagyis eljött, tehát itt van. Ádvent azt jelenti – eljövetel, megjelenés, megérkezés. Milyen nagyszerű örömhír ez a történelemben, kultúrákban, idők és idők világában folytonosan sátrat verő-sátrat bontó, elvesztegetett életével batyuzgató embernek, nekünk, akik szüntelen igyekezettel megyünk előre, vagy csak megyünk célt sem tudva, hogy Isten Fia belépett e világba, és eljött hozzánk. A régi szent sátorban csak az első szentélyen keresztül haladva lehetett a legbelsőbb szentélybe belépni. Itt most megfordítva, Krisztus a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jön felénk és lép ki életünkbe. Erről a sátorról azt halljuk, hogy nem emberkéz alkotása, tehát nem e világból való, hanem az, amiről a Jelenések könyve mondja: ez az Isten sátora, az isteni bizonyságok sátora, mely az emberekkel van Krisztus eljövetele óta.

Továbbá, a mi evilági sátor-templomaink, sátor-életünk ajándék-áldozatai múlandók és töredékesek. Szent célra néznek, de sosem érik el. Jóvá-tételt adnak, de jóvá-lételt nem teremnek. Isten nagy irgalmassága, melyet most hirdetek néktek, hogy Krisztus áldozata számunkra örök váltságot szerzett – örök engesztelést, és benne foglaltan  örök-változást, jóra-fordítást, szabadulást.

A 21. század elején, most főleg ádventben sokan indulnak el az idő szárnyain vissza a múltba: karácsonyra várva be sokan röpülnek a boldog gyermekkor felé, egykor volt szép csillagos karácsonyba. Sokak lépnek oda a keresztyén múlt mérhetetlen mély kútjához, hogy hűs és tiszta vizéből kortyoljanak: jó szót, áldozatra való készséget, irgalmas szívet, vagy pusztán valamit, ami igazán, hamísítatlanul szép. Ám aki Krisztussal találkozik, majd karácsony éjjelén ott a bethlehemi jászol-bölcsőnél, majd ott a nagypénteki keresztnél, majd ott, húsvétkor az feltámadottal az üres sírnál, majd ott Pünkösben a Lélek hatalmas, felszabadító áradásában – az sosem a múlttal találkozik, hanem a jövendővel. Az ember elvesztegetett múltjából hozza sátorát, s ahol felveri, mindig a múlandóság jelét állítja fel. Krisztus az abszolút isteni jövendőből lép be az átmenetiségek világába, s hoz döntő fordulatot – az örök és változhatatlan, a megbízható és hűséges Isten irgalmasságát. A sátor-templom, a szentek szentje az engesztelés helye – s most az lép hozzánk, aki örök érvénnyel elvégezte ezt az engesztelést. Múlandóból örökkévalóba, sátorból hajlékba: elvesztegetett vándorlétből hálás zarándoklétbe – ezt a nagy csodát hozza ádvent. Ki ne járt volna már sátorban – tettük fel a kérdést. Immár kérdéssel kell az igazi válasz felé néznünk: belépett-e Krisztus életed sátorába, hogy Istennek hajlékává szentelje azt? Ámen