Krisztus fundamentumán

Alapkő letételi ünnepségen vagyunk, és nemsokára hallani fogjuk annak hosszadalmas, és sokszor hitet próbáló történét is, hogy most, ezen a gyönyörű vasárnapon elhelyezhetjük ennek a kis templomnak, gyülekezeti háznak és parókiának az alapkövét. És ezt azzal a bizonyossággal tesszük, hogy hamarosan látszani fog a munka. Tehát nem a távoli jövendőnek előlegezünk meg valamit, hanem külső jelet adunk arra nézvést, hogy itt Istennek szent háza épül. Ide való tehát az apostol szava.  De még jobban a miénk lesz, ha az apostol itt használt képes kifejezéseire is figyelünk. 

Az első kép a táplálás. Azt mondja az apostol: tejnek eledelével tápláltalak benneteket, miután hitre jutottatok. Amikor ugyanis hitre jut az ember, olyan, mint az újszülött, és az újszülött elé nem lehet odatenni töltött káposztát, tavalyi, jólkiszáradt sonkát, hogy egyen valami jó keményet. Tejjel kell táplálni. Istennek mély bölcsessége az, hogy akit megragadott a Szentlélek, megérintett az evangélium, akiket eltöltött az Isten szent szeretete fölötti csodálkozás, akik eltökéltek, hogy az életüket Krisztus követésére teszik, azokat Isten »tejnek eledelével« táplálja. Ahogyan megszületett gyermeknek sincs jobb eledele, mint a drága anyatej. Ide illik az is, amit a zsoltáros mond önmagáról: Uram, nem néztem nagyra, nem jártam csodadolgok után, erőmet meghaladó dolgok után, hanem mint az anyjától elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem. Olyan a lelkem, mint amikor egy csecsemő megelégszik, és megcsendesedik édesanyja karjaiban, mert tejnek eledelével tápláltatott. (Zsoltár 131) Azt mondja az apostol a korinthusiaknak: elindultatok a hit útján, mert megindított az Isten szeretete, és rezonáltatok az Isten titokzatos hívására, először tejnek eledelével táplálkoztatok. Nos, lehetséges, hogy Isten hosszú ideig táplálta tejnek eledelével a monorierdőieket, és ők már előbb nekifogtak volna valami nagynak, valami hitet és reményt próbálónak, de most talán értik ők is, hogy aminek ma örvendezünk, az jele annak is, hogy Isten ismer igazán bennünket, és jól tudja, mire van nekünk szükségünk legelőször.

Aztán utána arról szól itt az apostol, hogy más a vető, más az öntöző, a felnevelő és más az arató. Elvetni a magot, kiültetni a palántát –  ez volt az apostol nagy és szent munkája Korinthusban. És ezért ő nem féltékeny Apollósra és a többiekre, akik utána jöttek – hadd mondjam így: később jöttek! – és öntöztek, és gondozták a veteményt, mígnem felnövekedett; továbbá sem ő, sem a később jövők nem voltak irigyek arra, aki majd megéri az aratást, a szüretet. Csodálatos ritmusa ez az ültetésnek, növekedésnek, az érőre fordulásnak, a gyümölcstermésnek és a boldog aratásnak. Monorierdő vágyakozásának hosszú a története. Évekre, évtizedekre, ki tudja milyen korokra megy ez vissza. És milyen igaz, amit az apostol mond: más plántált, más öntözött, más gondozott, és majd más szedi le a gyümölcsöt. De mindegyik, a plántálás, az öntözés, a gyümölcs leszedése, mindegyik Isten dicsőségét szolgálja. Ahogyan az első hasonlat, ez a második hasonlat is a növekedésről szól. Az egyik a gyermek növekedéséről, a másik a vetemény növekedéséről –, és így érkezünk el a harmadik képhez, ahol az apostol azt mondja, hogy a gyülekezet története ahhoz is hasonlítható, aminek most együtt örvendező tanúi vagyunk: bevetik az alapot, és arra a szilárd alapra felépül az épület. 

Azt mondja az apostol: bölcs építő mesterként vetettem alapot a korinthusi keresztyének számára, és ez az alap maga Jézus Krisztus. Sőt, kategorikus az apostol, és azt mondja, nincs más alap, csak Krisztus. Senki másmilyen alapot nem vethet. Hadd fordítsam meg, hogy jobban értsük: aki másmilyen alapot vet, az semmit sem végzett el. Abból nem lesz semmi. Mert nincs más alap. És hadd bontsam ki a hasonlatot. Minden épületet jól meg kell alapozni.  S nem szabad úgy járni, mint megesett nemrégiben, hogy egy gyülekezeti ház alapkő letételére hívtak. Felhívtam a lelkipásztort, és megkérdeztem, milyen alapkőletételre hívtok ti, hiszen 50 éve áll az épület?! Azt felelte, igen, de csak most a renováláskor kiderült, hogy annakidején elsinkófálták az alapot, és csak úgy lerakták a téglát a homokba, hát utólag alapozunk. Van rá módszer, roppant költséges. Mi pedig elmentünk alapkövet letenni. A mesében van ilyen, ugye?! Meg száz évenként egyszer a valóságban.

 Szilárd alapot kell vetni, ezt mindenki érti. Értették ezt a korinthusiak is, mégpedig igen jól. Korinthust egyszer földrengés rombolta le, tehát ott mindenki értette mi ez a fundamentum. De van ennek többlet-jelentése is - és ezért beszél róla az apostol. Mindenekelőtt áll az, hogy Isten az emberi életet szilárd alapra akarja ráhelyezni. Tudjuk, hogy a nyomorúságunk éppen abból adódik, hogy mi folyamatosan letérünk erről az alapról. Az ember szellemi lény. Világban való tájékozódásunk, emberek között való dolgaink, egyáltalán ahogy vagyunk, folyamatosan a reménység dimenziójában játszódik. Ha a reménységünk nem megalapozott, akkor puszta illúzió. És Istenhez is úgy fogunk viszonyulni, hogy mi ugyan csak akkor „hiszünk benne”, ha beteljesíti álmainkat; ha nem segít bennünket, haragudni fogunk rá. Mikor haragszunk rá? Ha például nem súgja a fülünkbe a lottó ötös számokat. Milyen Isten az ilyen? - csattanunk fel. Bajom van a szomszédommal, és Isten nem ad olyan jégesőt, hogy az én kertemre nem esik belőle, az övét viszont elveri. Hát milyen Isten az ilyen? - csattanunk fel. És gyarapíthatnám a magyar emberek ezernyi dohogását napestig, de mind abból fakad, hogy nem krisztusi alapon van az életünk. Ezért aztán a remények, a kérések, a váradalmak, a tervek sem szilárd alapon állnak, hanem ingó-bingó mocsáron, és elsüllyed, semmivé lesz minden. Senki más alapot nem vethet, mint amely vettetett, aki a Jézus Krisztus - mondja az apostol, vagyis nincs más alap. Az egész emberi életnek ez az egyetlen szilárd alapja. És azt is jelzi az apostol, hogy miért van ez így. Korábban mondja: amit az ember füle nem hallott, amit az ember szeme nem látott, amit az ember szíve el nem gondolt, azt készítette Isten az őt szeretőknek.  De amit Isten elkészített, azt Krisztusban elrejtette és kinyilatkoztatta. Elrejtette, ezért a világ bölcsessége ezt nem ismeri, a világ nagyjai nem ismerik. Ha ismerték volna, akkor nem feszítették volna meg az Isten Egyszülöttjét. És ugyanakkor kinyilatkoztatta, hogy Isten a Krisztusért öröktől megbékélt velünk. Azt nyilatkoztatta ki Isten, hogy szeret bennünket. Immár csak az a kérdés van hátra, hogy ráépíted-e erre az isteni szeretetre az életedet, és felelsz-e az Isten szeretetére? 

És mit építesz rá? Később így fejti ki az apostol: sok mindent lehet az alapra építeni: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, pozdorját, aztán majd kinek-kinek munkáját megmutatja majd a végső ítélet-nap. Isten az emberi életnek egy szilárd alapot ad, amire aztán lehet megingathatatlan épületet építeni. De Isten csodálatos szabadságot is ad az Ő gyermekeinek. Vagyis lehet erre aranyat, ezüstöt, drága követ, fát, szénát, pozdorját, bármit lehet az alapra építeni.  Majdnem azt mondhatnám, ahogy tetszik. Milyen béketűrő az Isten! Milyen véghetetlen az Ő szeretete. Hány csutka-várat építettünk már erre a csodálatos fundamentumra! Hány széna-ház épült, hány pozdorja-ház emelkedett, hány fából tákolt viskót ütöttünk össze nagy hirtelen, aztán katedrálisnak akarjuk nevezni! Persze, nem az anyag minőségéről beszél az apostol, mert vályogból is lehet szép templomot építeni, hanem arról, hogy megfelel-e az életünk a krisztusi mértéknek, a krisztusi minőségnek. Széna az életem? Szalma az életem? Pozdorja az életem? Vagy csodálatos, nemes alkotás, amit odaadtam az Isten kezébe, hogy formáljon, alakítson. Kedves monorierdői testvérek, ennek a templomnak arra az egyetlen alapkőre kell épülni, arra a transzcendens isteni valóságra, a mi Megváltónkra, a mi Urunk Jézus Krisztusunkra, Akiben Isten elrejtette és feltárta az ember megváltását és az ember jövőjét. Ha erre épül, jóra épül. 

 De értjük mi, nem puszta épületről van itt szó. Hanem rólunk. És így is fel kell tenni a kérdést: mi épül a szilárd alapra? Széna, szalma, pozdorja, vagy drága, nemes Isten dicsőségét hirdető életek sokasága. Hiszem, hogy most, ebben az ünnepi órában mindannyian készek vagyunk együtt is elkötelezni magunkat arra, hogy nemes életek épüljenek erre a krisztusi alapra Monorierdőn is. Hogy szép legyen a templom, és szép legyen a gyülekezet, hogy szép legyen az életünk, Istenhez méltó. Ezért, amikor hálát adunk Istennek, elkérjük az Ő segítségét is, segítségét és áldását az építő munkához, de még inkább arra, hogy folytatódjék a Krisztusban való növekedésünk.  Dicsőség annak, Aki Krisztusban megváltott és megszabadított bennünket, Aki tejnek eledelével táplált bennünket, amikor élő hitre jutottunk, Aki adott ültetőt, plántálót, öntözőt, és ad majd aratót is, hogy legyen gyümölcse életünknek, és Aki rendel mellénk bölcs építőmestereket, akik segítenek megépülni a mi Urunk Jézus Krisztusunkban. Dicsőség Istennek örökkön örökké!

Ámen