Krisztus csillaga alatt

Most, amikor dicsérjük Istent ebben a megújult templomban, és köszönjük meg, hogy a lelkipásztoruk méltó körülmények között lakhat, és a régi paplak immár az egész gyülekezet közösségének az otthona lett, természetesen hálával fejezzük ki örömünket, hogy sok buzgó könyörgésünket meghallgatta. S milyen jó ezen az órán abba a nagy titokba beletekinteni, amelybe a mai ige bevezet bennünket. Sőt, beletekinteni ebbe a nagy titokba többszörösen is szükséges. Egyrészt szükséges azért, mert segít megérteni, hogy mire való megújítani egy templomot? Miért kell az itteni dolgokat rendbe tenni? Miért építkezni, fáradozni, csinosítani? Igen, hallom sokak hangját: minek az a külső dolgokkal foglalkozni? De amikor János evangéliumát kezdjük olvasni, érdemes a régi magyarázókat is fellapozni. Én most csak Szent Ágostonra hivatkozom, aki mielőtt magyarázni kezdené János evangéliumát, azt mondja, hogy ezt óhatatlanul össze kell hasonlítanunk a többi evangéliummal, Mátéval, Márkkal és Lukáccsal. Ők ugyanúgy Üdvözítőnk történetét, a megváltás nagy munkáját mondják el, de másképpen. De ez olyan, mint ahogy a solti templomot is több oldaláról lehet nézni. Ugyanarról a templomról beszélünk, de ki honnan nézi, úgy írja le. Az üdvözítés nagy eseményét más és más féleképpen mondják el az evangélisták. S azt talán mindannyian észleljük, hogy míg az első három evangélista igen részletesen mutatja be számunkra, hogy az Úr Jézus Krisztus milyen földi körülmények között élt, és gondosan feljegyzik Jézus életének a külső körülményeit, addig János inkább a belső történettel foglalkozik. A többi evangélistát az életünk mindennapos dolgai érdeklik, Jánost a lelkünk. Lehetne mondani, hogy akkor éljen János, mert mi lelki emberek vagyunk, és csak lelki dolgokkal akarunk foglalkozni. De ez nem így van. A keresztyénség nagy titka, hogy bár megkülönböztetjük ezt a kettőt, de nem szakítjuk szét. Ha azt mondanánk, hogy nekünk csak János evangélista kell, akkor ez a templom már rég romba dőlt volna. Sőt, annak idején, a solti atyák meg se építik. Bizony, számít az, hogy milyenek a külső körülményeink. Nem parancsolta meg az Úr, hogy az egész életünket mezítláb, éhkoppon töltsük, reszketve-várva, hogy eljöjjön a teljesség órája. Jézus betegeket gyógyított, megelégítette az éhező embereket. Megparancsolta a tanítványainak, hogy a hiábavaló halászat után jobb oldalra vessék ki a hálót, és annyit fogtak, hogy szinte elsüllyedt a csónak a zsákmány súlyától. Mennyi-mennyi földi dologba bonyolódik bele, még az adót is befizeti. Ám arra a kérdésre, hogy arra, hogy ezek a dolgok miért fontosak, éppen János evangélista ad világos válaszokat. Mert földi dolgaink nem önmagukért fontosak. Nem azért kell egy épületet megújítani, hogy csillogjon-villogjon. Nem azért kell a romok közül elővenni szinte már elsüllyedt régi dolgainkat, hogy megmutassuk, lám, volt nekünk ilyen szépségünk is. Mint ahogy nem azért öltözünk jól fel télen, hogy megmutassuk, milyen szép ruhánk van, s nekünk telik erre is. A keresztyénségben minden külső körülmény belső ügyet szolgál. Erre mutat rá János evangélista itt az evangélium elején is.

Az első, amit az ige kapcsán el kell mondani, hogy van itt egy szép szó, gyakran használjuk is, különösen karácsony táján: kegyelemteljes. Kegyelem teljes áldott ünnepet szoktunk kívánni! Mitől lesz, hogyan lesz a kegyelem teljessé, hogyan lesz kegyelemmel terítetté az életünk? Ez nagy kérdés. Az evangélista azt mondja, mégpedig szemtanúként, hogy ő látta a dicsőségét Krisztusnak, aki teljes volt igazsággal és kegyelemmel. Ezért mindjárt az elején ki kell mondanunk – és ez a dolog veleje –, hogy akkor és azáltal lesz kegyelemmel teljessé az ember élete, ha Jézus Krisztust magunkhoz öleljük. Hiszen Ő a kegyelemmel teljes Megváltó. És aki áldott, boldog, biztos jövőt remélő életet akar, annak szívbeli meggyőződéssel mondom, ölelje magához Jézus Krisztust. Úgy talál kegyelmet a megkegyelmezőnél.

Másodsorban arról szól az evangélista, hogy a testet öltött ige, Krisztus: a Szentháromság második személye, és Krisztus itt lakozott a világban, sőt minden általa lett, ami lett. Nélküle pedig semmi sem lett, ami lett. Krisztus eljövetele pedig olyan, mint amikor felragyog a hajnali fény. A világosság felragyogott, az övéi közé jött, folytatja az apostol, de az övéi nem fogadták be. Ez pedig a kereszthalálának a nyitánya.  De hozzáteszi: azok azonban, akik befogadták a kegyelmet, azok hatalmat nyertek arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek, mint akik nem testből, nem vérből, nem férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.  És máris itt vagyunk a kiinduló kérdésnél: minek a templom? Minek azt megújítani? Minek a gyülekezeti ház? Minek azt berendezni gyerekeknek, fiataloknak? Minek a lelkészi hivatal? Minek a hétközi alkalmakra a gyönyörű imaterem? Minek a papnak parókia? Minek rendbe tenni itt mindent? Azért, hogy kiteljesedjen bennünk ennek az isteni szülésnek a folyamata. Akik befogadták őt, mondja János, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek.  Isten annyi mindennel ajándékoz meg bennünket. Ha elkezdjük ezt száma venni, életünk minden napján itt ülhetnénk, és hetven kezünk se lenne elég, és semmilyen számítógép nem lenne elég, hogy összeszámoljuk. Én most csak egyetlen egyet mondok. A zűrzavaros, lázongó, minden szépet elrontó, mindent fölborogató világban – mert ilyen ez a világ! –, el kell tűnődni azon, hogy mi tartja össze ezt a világot?  Miért nem dőlt még szét minden? Miért nem gyász-szertartáson ülünk itt, siratva, hogy ami volt, az mind elveszett, készülve arra, hogy ami még van, az is el fog veszni? Mi tartja össze a világot? Miért van az, hogy el tudom végezni a munkámat, hogy hálás lehetek az Istennek, hogy boldog család vesz körül, hogy együtt vagyunk még és szerethetjük egymást, és békénk van? Miért van ez? Mitől van ez? Lehetne sorolni a történelmi tényeket, a politikai körülményeket, a nagy emberi akaratokat és igyekezeteket. Azt is lehetne mondani, hogy a világot az tartja össze, hogy reggel felkel a Nap és este lenyugszik. Mégis így éneklünk: ‘száma nincsen, Uram jótéteményidnek!” De mégis, miért tartja fenn Isten ezt a világot, és miért tart meg minket? Miért segít a külső körülményeink rendbetételében? Azért, mert ez a döntő mozdulat, a Krisztus befogadásnak a döntő mozdulata megtörtént. Akik befogadták őt, mondja az evangélista, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Vagyis, aki Krisztust befogadja, az a legnagyobb ajándékot kapja, ez pedig az Isten-gyermekség ajándéka. A többi ráadás. Aki már ment életében nagy emberhez, tudja, hogy olyankor megpróbáljuk magunkat helyzetbe hozni. Kedvesen megyünk, nem rúgjuk rá az ajtót, nem üzentünk hadat neki. De nem azért megyünk hozzá, hogy gyermekévé fogadjon bennünket, hogy a családtagjai legyünk, hanem csak adja meg, ami nekünk kell. Istennél fordítva van a dolog. Bármit kérsz, és kérhetsz bármit, Isten valójában nem azt akarja megadni neked, hanem fel akar venni Isten-gyermekségre.  Isten gyermekévé lenni – ez Jézus Krisztus nagy munkája közöttünk mindig. Ezért van keresztyénség. Ezért gyakoroljuk a hitünket, ezért ragaszkodunk Jézus Krisztus nevéhez. Ezért szorul össze a szívünk, ha azt tapasztaljuk, hogy Isten gyermekeit üldözik, és ki akarják verni a szívükből az örök boldogságot. És ezért törődünk a külső körülményekkel is, hogy érjen el a szívünkig, ebben a szent templomban is Istennek a megújító igéje. Szépen mondja a zsoltár, hogy Isten kéréseket meghallgató Isten, és ehhez toldja az evangélista, hogy Isten gyermekké fogadó is.

Végül, visszatekintve sok munkára, még egy kérdést itt fel kell tenni. Azt mondja az evangélista az Isten-gyermekségről, hogy akik befogadták Krisztust, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekeivé legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek, akik nem vérből, sem testnek akaratából, sem férfinak indulatjából, hanem Istentől születtek. Szent Ágoston szép egyszerűséggel jelezte nekünk, hogy Jánost az érdekli, ami mellett talán a több evangélista elment, mert más tartottak fontosnak. Ám a kérdést mégis fel kell tenni: mi végre mindez? Hallottuk már a feleletet: avégre, hogy Isten gyermekeivé legyünk. És ez, hogy lesz meg?  Kérlek, írjátok a szívetekbe a választ. Azt mondja János, hogy nem vérből, nem is testből, nem is emberi akaratból, hanem Istentől születnek az ilyenek. Vagyis az igazi dolgok Istentől jönnek. Ezt a magyar embernek, bizony, sokat kell magyarázni. Mi akaratos nép vagyunk. Ha bedöntöttek az árokba, kijövünk belőle, ha lerombolták a kerítést újra építjük.  Ilyen a magyar ember. Akaratunk van. Ügyességünk is van. És erőnk is van. Az evangélista azonban miránk is, kései utódokra nézve is azt mondja, ami igazán számít, az mind Istentől van. Gyermekkoromban, amikor vittük a megkelesztett kenyeret a pékségbe, hogy süssék ki, a pék sokszor odaengedett maga mellé, kinyitotta a nagy kemence ajtót, betolta a sütnivaló kenyeret, én pedig nézhettem pár pillanatig, hogyan lobog a láng, ő pedig elmagyarázta nekem az egész csínját-bínját. És én egyből péknek éreztem magam. Lám, az ige ma beengedett az Isten titkos műhelyébe, és megmutatta neked, hogyan ad új életet Isten. Befogadott a legnagyobb titokba, s láthatod, hogyan hatja át a kegyelem és az igazság az egész világot. Ezért adunk leginkább hálát ma is, ezen a szépen munkán keresztül. 

Megmelegedett a szívem, amikor megláttam a templom mennyezetén a nyolcágú csillagot. Mg karácsony előtt a Parlamentnél jártam, s megnéztem a Parlament mellé állított nagy karácsonyfát. Annak a csúcsán egy nyolc ágú csillag volt. A mi református csillagunk! De az sem baj, ha másnak 24 ágú, vagy 4 ágú, vagy 7 ágú csillagok ragyognak az égen, mindegyik Isten kezének munkája. Csillag vezette a napkeleti bölcseket is az újszülötthöz. Ha tehát beléptek ebbe a templomba, láthatjátok itt ragyog fölöttetek a ti csillagotok. Ez buzdítson János szép szavát hinni: akik befogadták őt, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek. 

Legyetek Isten boldog gyermekei! Ámen