Közösségben

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Szoktunk itt a gyülekezetben is olykor tréfálkozni azon, hogy milyen hosszú az igehirdetés. Hogy jobb lenne olykor, ha rövidebb lenne, mert 11-kor már jó lenne kint lenni, hogy az udvaron és az utcán még a pletykálni valót is meg tudja beszélni a gyülekezet egymással. Persze, bőbeszédű prédikátor lévén, azzal vigasztalom magamat, hogy hosszú igehirdetés nincs, csak unalmas, és ha unalmas, abból két perc is elég, ha pedig komoly és tartalmas, mindegy, hogy mennyi ideig tart. Mindezt azért hozom ide, mert az Apostolok cselekedetei jelzi, hogy ez nem újmódi probléma, nem a vizuális kultúra baja ez. Történet szerint ez a fiatalembe elszunnyadt Pál hosszúra nyújtott beszéde alatt, s elszunnyadván kiesett a harmadik emeleti ablakból. Holva szedték föl, de Pál életre támasztotta. De szándékosan tovább olvastam a történetet, egészen odáig, ahol Lukács megjegyzi, hogy Pál tulajdonképpen egy nagy hajsza kellős közepén van. Azt olvassuk a Troaszban történtek bevezetéseképpen, mondja Lukács: mikor pedig a kovásztalan kenyerek napjai után kieveztünk Filippiből, s öt nap alatt, elmentünk hozzájuk Troaszba, ahol hét napot töltöttünk. Utána pedig szinte nem is tudjuk követni feljegyzését: görög szigetek és kikötők neveit olvassuk. Vagyis egy hosszú utat nagy sietséggel tesz meg, mert  – ahogy megjegyzi Lukács – pünkösdre Jeruzsálemben akart lenni.

A kovásztalan kenyerek napjától pünkösdig ötven nap telik el – ennyi idő kellene Pálnak kisebb megszakításokkal Jeruzsálembe érkezni. Sietnie kell. Annyira, hogy Efezusba be sem tér, hanem a tengerpartra hívatja le az efézusaikat, hogy ott búcsúzzon tőlük. Siet. De akkor miért ér rá annyira Troasban? Mert ha valaki ennyire igyekszik ott, az Égei-tengeren, nehéz hajózási körülmények között, egy-egy helyen  csak kötelező módon, kényszerből áll meg. Az apostolnak nem volt saját hajója, többnyire fölkérezkedett egy-egy kereskedelmi hajóra, és ahol a hajó megállt, ő is megállt.

Egybegyűltek tehát az atyafiak az Úr napján, úrvacsorai közösségre készültek. Ez kora délután lehetett, de az apostol megnyújtotta a tanítást. Egészen éjfélig. És aztán, amikor bekövetkezik a rettenetes baleset, Pál – a feltámasztó csoda után visszamegy, és folytatja, mintha mi sem történt volna, egészen hajnalig. Mi ennek az oka?  Az apostol egy életmegtartó üzenetet ad át, és ahol észleli, hogy nem volt hiábavaló az evangélium magvetése, ahol befogadták az Igét, ahol elindultak a Jézus Krisztus útján, ott minden esetben munkálni kezdte a növekedést is. A 16. században, a reformáció idején, amikor romantikusan szólva, kinyílott az Isten igéje, bele lehetett olvasni a Bibliába, végre lehetett az igét olvasni, anyanyelven prédikáltak és eljutott sokakhoz az Ige, és nyugodtan mondhatjuk, hogy a középkori Európán egy nagy ébredés, egy nagy megújulás söpört végig, mert a reformáció egy nagy megújulás volt. Akkor a reformátorok nagyon sokat beszéltek arról, hogy egy dolog, az ige által elültetni az anyaszentegyházat, ezt egyházültetésnek nevezték, és másik dolog az, amit Kálvin így mondott: église dresser, amikor föl is öltöztetjük, amikor meg is szervezzük az egyházat. Pál is sok időt töltött azzal, hogy elmélyítse a meghallott drága evangélium következményeit.

Az egyik ilyen következmény volt, annak megértetése, hogy a Krisztus követése közösséget teremt. Bármilyen furcsán is hangzik, de ez egyáltalán nem volt magától értetődő, és az apostolnak sok küzdelme, munkája és fáradtsága volt ezzel kapcsolatban. Ha kinyitjuk a Korinthusi levelet, ott egy rendkívül érdekes tükröt tart elénk az Ige, s ezt hihetetlenül mainak tartom. A mi korunk emberei is a tömegtársadalmak világában él, úgy, ahogyan a kétezer évvel ezelőtti Római birodalom is tömegtársadalom volt, a tömegtársadalomnak pedig az egyik jellegzetessége az, hogy minden tömegtermelésben zajlik. Minden. Bele sem tudunk gondolni abba, hogy a 16. vagy a 17. században egy, azaz egyetlen kinyomtatott Biblia egy szürke magyar marha ára volt, az pedig annyit ért, mint ma egy Mercedes. Ma már annyi Bibliánk van, amennyit akarunk. Tömegtermelés folyik, az értékeknek, a kulturális javaknak, a gondolatoknak, de nyugodtan mondhatnám, a jogoknak, a szabadságoknak, a szellemi értékeknek a tekintetében is tömegtermelés folyik, tömegtársadalomban élünk, ami azt is jelenti, hogy az ember lelke óhatatlanul kezd arra felé hajolni, ahol sokan vannak. A létünk biztonságát, az élethez való bátorságunk forrásait, indokait ott találjuk, és ott keressük, ahol sokan vannak. Olykor-olykor még a keresztyének is beleesnek ebbe a hibába, mert ha valahol sok keresztyén van együtt, ezer, tízezer, azt gondoljuk, hogy az már valami. Pedig a keresztyénség nem mennyiség, hanem minőség. Jézus Krisztus azt mondja: ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. És nem tesz a kettő és három mellé se két nullát, se hármat, se ötöt, se ötvenezret. Nem szab ilyen feltételt.

De a tömegtársadalom ereje minket is óhatatlanul ebbe az irányba sodor, és sodorta az első keresztyéneket is. Mindezt azért mondom, mert mindeközben az ember keresi ennek az ellenszerét is, hiszen nem akarunk tucatemberek lenni, nem akarunk futószalagon legyártott emberek lenni, tizenkettő egy tucat, mert minden ember egyed, különlegesség és sajátosság, és az evangéliumnak éppen az az egyik nagy, megrendítő és életformáló üzenete: ne félj, neveden szólítottalak, elválasztottalak, enyém vagy. Neveden szólítottalak. A keresztyénség döntő üzenete az, hogy mindenkinek van neve, mindenkinek saját arca van, van ujjlenyomata, mindenki egyediség és páratlan a maga nemében. És nem azt mondja a Jelenések könyve sem, hogy a keresztyének általában föl vannak írva az élet könyvében, hanem azt mondja, hogy akikek nevei föl vannak írva. S ebben a nagy örömben és meghallásban természetesen óhatatlanul bekövetkezett, hogy a tömegtársadalomban élő ember átcsapott a másik végletbe, és az élet leglényegesebb és legfontosabb dolgait a saját szíve kis titkos rekeszében őrizgette. Ezt fedezte föl Pál apostol is Korinthusban, ahol az ő prédikálására tértek meg, ahol ő plántált. Ezek a drága, jó keresztyének azonnal mind szaladtak ezerfelé. Nem bírtak együtt megmaradni: én Pálé vagyok, én Apollosé vagyok, én Péteré vagyok, én a Jézusé vagyok, - mondogatták. Volt pár tucat tagja a korinthusi gyülekezetnek, de legalább harminc pártot alapítottak. S ennek két oka lehetett: vagy magyarok voltak, mert a magyarok, ha ketten vannak, öt pártot alapítanak. Szóval, komolyan, azért volt ez, mert a tömegtársadalom nyomása alól ebbe az irányba akartak kitörni. Az apostol pedig hihetetlen sok munkát és fáradtságot ölt abba, hogy megértesse az első keresztyénekkel, hogy a Krisztus-követés nem azt jelenti, hogy beülök a lelki katapultba és kiröpülök a világból. A keresztyénség nem olyan, mint ami tíz, tizenöt évvel ezelőtt Japánban divatozott, a tömegtermelés társadalmában, hogy aki már nagyon elfáradt, kimehetett félórára a munkahelyéről és bezárta magát egy kapszulába, ahol tizenöt vagy húsz percig hallgatta a csendet zavartalanul. Egy kapszulában.

Aki így gondolja el a keresztyénséget, hogy ha már nagyon eluntuk a magunk világát, vagy olyan roppant teherrel nehezedik ránk, hogy már elviselhetetlen, akkor a kegyelemnek, a csendnek, az áldásnak a kapszulájába bezárjuk magunkat, hogy ott megfrissüljünk, regenerálódjunk, aztán kezdjük megint a darálót, kezdjük megint a taposómalmot, az rosszul gondolja. Ezért tölt az apostol olyan sok időt Troaszban is. Közösséget szervez. Ezért küszködik annyit a leveleiben, szól oly sokat arról, hogyan tartoznak össze a keresztyének, hogyan lesznek Krisztus által egy testté, és különbözőségeikben is hogyan élnek egymásra utalva, és megajándékozottságukban hogyan kell megérteniük, hogy azért kapták, hogy tovább adják, hogy megosszák a másikkal. Hát ezért ül ott az apostol Troaszban éjfélig, amikor aztán megtörténik szörnyű, ijesztő baleset. Majd mikor észreveszi, hogy él az a fiatalember, folytatja tovább egészen hajnalig, amíg ki nem virrad, és útnak nem induhat. 

Mindazáltal van itt egy másik ok is, amiért az apostol így megnyújtja a szót. Ez pedig éppen ebből a feszültséget okozó megjegyzésből tetszik ki, amit Lukács mond itt: föltette magában, hogy pünkösdre Jeruzsálembe megy. Pedig, később kiderül, a végzetébe megy. Elmegy Jeruzsálembe, Jeruzsálemben megszövik ellene az összeesküvést, kitör a ribillió, kimenekítik, mert római polgár, elszállítják Rómába, hogy ott tárgyalják le a perét, de ez az idő már belecsúszik a Néró féle keresztyénüldözésekbe, halálra ítélik és lefejezik. 

S mintha az apostol sejtené, hogy ebben a munkában, amire őt Istene elhívta, már nincsen sok ideje. És akinek nincsen sok ideje, az minden percet és pillanatot megragad, és fáradtságot nem ismerve, önmagát nem kímélve, éjt nappallá téve fáradozik, hogy csak egyet is megragadjon a Krisztusnak. És ezen most már nem azt értjük, hogy mindenkinek elmondja az üzenetet, hogy aztán tovább álljon. Oh, kedves testvérek, ha ilyen egyszerű lenne a dolog, akkor arra buzdítanék mindenkit, hogy menjen föl az internetre, telepítse föl az evangéliumot, lője föl a világhálóra – s elvégeztük a dolgunkat. Látjuk, hogy nem erről szól a történet. Az életeket formálni kell, az emberek életét egymáshoz kell igazítani. Meg kell tanítani az embereket Isten útján járni, meg kell tanítani, hogy megtalálják egymást, meg kell tanítani, hogy fölfedezzék a másikon Isten csodálatos képmását, mégpedig az igaz embernek, Jézus Krisztus világosságának a tükrében, meg kell tanítani az embereket, hogy szeressék egymást. Mert, hogyha csak annyi a keresztyénség, hogy vettünk egy információt, egy üzenetet, s tudomásul vettük, elraktároztuk, akkor nagyon egyszerű a dolog.

 Amikor ez a fiatalember lezuhan az ablakból, s holva találják, Pál is alámegy, ráborul, magához öleli, s ezt mondja: ne háborogjatok, mert a lelke benne van. Vannak, akik úgy magyarázzák ezt a történetet, hogy Pál föltámasztotta ezt a fiatalembert, és nem is kétlem, ez történt. De van egy másik magyarázat is, ami ezen belül forog, hiszen, valóban, Isten az apostoloknak halottakat támasztó különleges erőt is adott. Azért adta nekik ezt a különleges erőt, hogy az evangélium még fényesebben világoljon. S mégis, milyen érdekes, ott van az a fiatalember, aki alázuhant az ablakból, megriad mindenki, de lehet, hogy valakinek a szívében már az van, hogy na, miért bóbiskolt el a lelkem, unta az apostol szent és csodálatos prédikálását!? Vagy kétségbe vannak esve, mert látják, hogy holtan van. S az a mozdulat, ahogy az apostol ráborul és magához öleli, az magának az életnek a mozdulata. Az apostol a holva talált fiatalember esetében demonstrálja, hogy köze van hozzá, magához öleli, pedig halott. Van-e nekünk közünk a halottakhoz? Nincs. És akkor, amikor majd Pál elindul Troasból, szívében a jövendöléssel, hogy Jeruzsálemben bilincset raknakrá, elviszik Rómába, hogy ott királyoknak és fejedelmeknek hirdesse az evangéliumot, a halálból életre támasztó Krisztust. És most, itt ennek a fiatalembernek az esetében, amikor holt már ugyan, de magához öleli, ráborul, ahogyan ráborul az édesanyja a beteg gyermekre, és szinte azt tudom mondani: életre ölelgeti. Ha valaki tudni akarja, hogy mi is a feltámadás titka, mi az a nagy titokzatos isteni mozgás, ahogy nekünk Isten Krisztusban új életet, feltámadást, örök életet készített, az talán egy kicsit megízlelhet ebből. Amikor ezt a mozdulatsort végigköveti, látja, ahogy egy édesanya magához öleli a beteg gyermeket, látja, ahogy két embert összeölelkezik, nos, ilyen életre ölelő szeretet az Isten szeretete. S lám, az imént még azt mondottam, hogy az apostolnak óvnia, intenie, tanítania kell az első keresztyéneket, hogy nem az a keresztyénség, hogy megkaptam a nagy jót és semmi közöm nincs többet senkihez, végre kiléphettem ebből a nyomorult világból, hanem éppen ellenkezőleg, Krisztus által lesz közöm igazán a másikhoz. Lám, itt van a szemünk előtt egy ifjú, akit baleset ér, de az apostol szeretete által, Krisztus hatalmas szeretete által, Isten teremtő szeretete által visszaadatik az övéinek. És milyen csodálatos. Ezután fölment, megszegte a kenyeret és evett, és sokáig, mind virradatig beszélgetett velük. Már nem ő beszél, hanem beszélgetnek. Éjfélig beszélt, éjfél után beszélgetnek. Amíg ez a nagy csoda, a feltámadás előízének megkóstolása meg nem történik, addig csak beszélünk, aztán amikor ez megtörténik, mikor az élő hit ereje fölgyullad a szívünkben, onnantól kezdve beszélgetünk. Közösség vagyunk, Krisztus gyermekei. Egymáshoz tartozunk, mert Istenéi vagyunk, Tőle elszakíthatatlanul.
Ámen

Imádkozzunk!

Köszönjük Mennyei Atyánk, hogy ma is megvilágítottad Igéd által, akkor ismerjük meg magunkat igazán, amikor Téged megismerhetünk. S akkor jutunk el igazán embertársunkhoz, amikor Hozzád eljutottunk. S köszönjük, hogy ez az igazság, mely sokszor oly lehetetlennek és teljesíthetetlennek tűnik a számunkra, mégis igazság lehet, mert bár mi, megsötétedett szívünkkel, eltorzult gondolkodásunkkal alkalmatlanok vagyunk arra, hogy megismerjünk, vagy egyáltalán akarjunk megismerni, Te Krisztusban megismertetted Magadat és bár mi, megsötétedett szívünkkel és eltorzult akaratunkkal soha nem tennénk egy lépést Feléd, Te Krisztusodban eljöttél és megkerestél bennünket. Add drága Mennyei Atyánk, hogy a csodálatos evangélium csodákat munkáljon szívünkben és egész életünkben. Ragyogjon föl rajtunk örökkévaló hűséged és szereteted, s erősíts bennünket, Krisztus gyermekeit, hogy egymáshoz is tartozzunk, s egymást erősítenünk kell, egymás hite által épülnünk kell, egymást szolgálnunk kell, mert így együtt, mint Hozzád tartozó népet, családot, megáldott gyermekeket akarsz bennünket látni.

 Így most együtt is eléd visszük ezért beteg és szenvedő testvéreinket. Különösen azokat, akik magányosan hordozzák szenvedéseiket, még inkább azokat, akik titkolják, hogy betegek, mert egy olyan torz társadalomban és világban élünk, amikor ők úgy érzik, hogy ezt titkolniuk kell. Áraszd ki rájuk gyógyító irgalmadat, hozd őket közénk vissza, hogy meggyógyulva kegyelmedből velük együtt dicsőíthessünk és magasztalhassunk Téged.

Könyörgünk Urunk a gyászolókért, a szomorkodókért, akiknek szívébe beköltözött a halál rettenete. A feltámadott Krisztus hatalmával, dicsőségeddel, életre ölelő szereteteddel vedd őket körbe, erősítsd, vigasztald és bátorítsd őket. S kérünk Urunk, hogy a Te áldott magvetésed hadd teremjen életünkben sok-sok gyümölcsöt Neved dicsőségére, embertársaink javára, hogy életünkön keresztül is láthatóvá és nyilvánvalóvá legyen örökkévaló irgalmad és szereteted. Kérünk Krisztusért, hallgass meg bennünket.
Ámen