Közösség egymással

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az idősebb nemzedék talán még jól emlékszik, hogy konfirmációi felkészítése során a lelkipásztor, vagy a segédlelkész, éppen aki tartotta a konfirmációs órát, szépen elmagyarázta azt, hogy mi, reformátusok, egy esztendőben hét alkalommal úrvacsorázunk, a nagy ünnepeken: Karácsonyban, Újévben, Nagypénteken, Húsvétkor, Pünkösdben, Újkenyérre, Újborra. Ma már talán  fel sem tűnik, még az idősebb nemzedék tagjainak sem, hogy ennél gyakrabban van úrvacsoraosztás. Abban, hogy ez megváltozott, bizonnyal sokak tudatos döntése is benne van, de bizonnyal benne van valamilyen kimondatlan vágyakozás is, hogy gyakoribb legyen az úrvacsorai közösség. Jó is, hogy ez megváltozott, s hát még ha azt is ide számítjuk, hogy Kálvin, aki azért sok mindenben érvényesíteni tudta az akaratát Genfben, ebben a kérdésben  vereséget szenvedett. Feljegyzi  a genfi nagytanácsnak, hogy minden hónapban legyen úrvacsoraosztás. A genfiek közölték vele, hogy egy évben csak négyszer lehet úrvacsora, a négy nagy vásárnapon, amikor a környező vidékekről is bejöttek a népek. Az idő azonban Kálvin igazát bizonyította, és ezt azért hozom fel, mert vannak, akik a gyakoribb úrvacsorázásra úgy tekintenek, mint veszedelmes folyamatra, mondván: már mi is kezdünk katolizálódni. Ezzel szemben hadd szegezzem oda azt is, amit itt, az egyik gyülekezeti tagtól hallottam: azt mondta, én csak akkor megyek templomba, ha úrvacsora is van. De a többség, azt tapasztalom, azért vágyik az úrvacsorai közösségre, mert megnyugvást, dolgai elrendeződését, megerősödést, megbékélést, vagy kibékülést tapasztal meg ebben. Így volt ez régebben is. Nemrégiben került a kezembe egy, a dán filozófusról, Kirkegaardról írt könyv, amiben Kirkegaard naplójából is idéz a szerző. A fiatal Kirkegaard feljegyzi naplójában, hogy úrvacsorázott, és kibékült családtagjaival. Aztán máshol azt jegyzi fel: el kellene menni úrvacsorázni, hogy kibékülhessünk.

Sokak számára az úrvacsorának közösségi ereje és hatalma van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy többet kell szólnunk és beszélnünk az úrvacsora titkáról, különösen, ha még azt a történetet is ide számítom, amelyik káplán koromban esett meg velem az első gyülekezetben, ahol szolgáltam. Mindjárt az első napon – egyedül szolgáltam, segédlelkész voltam ugyan, de a főnököm elment külföldre, ösztöndíjra, ott hagyott magamra – istentisztelet után egy család várt a templomajtóban, és kérték azt, hogy menjek el délután, vigyek úrvacsorát a nagymamának, mert nagyon beteg, ott lesznek mindannyian szép szokás szerint. Házi istentisztelet lesz, felgyűlik majd a rokonság. Össze is készítettem mindent, el is mentem délután, valóban alig fértünk el ott, abban a kis szobában, és az idős néni valóban már-már agonizált. Az egész család úrvacsorázott, a néni is úrvacsorázott annak rendje-módja szerint. A végén azért imádkoztam, hogyha Isten akarja, Neki ez hatalmában áll, gyógyítsa meg Mariska nénit, akit annyira szeret a családja. Másnap jött a hír, hogy Mariska néni kikelt az ágyból, meggyógyult. Többet engem abban a faluban nem hívtak úrvacsorázni, mert a Mariska néni háza már a Sanyi unokának ki volt nézve, és ilyen papot hívni, veszedelmes dolog.

Tudjuk-e, kedves testvérek, mi az Úr vacsorája, mi az Úr asztala, mi a hálaadás kenyere és a hálaadás pohara, és haszonnal gyűlünk-e egybe, amikor az Úr vacsorájára egybegyűlünk? Ezt a kérdést veti fel a felolvasott igerész. Ez a haszonra való egybegyűlés szó szerint fordítva talán azt is jelenthetné, hogy a maradandóra gyűlünk-e össze? Megmarad-e bennünk, munkál-e bennünk, jobbra, értékesebbre, maradandóbbra, amikor úrvacsorázunk? A mai és a következő vasárnapokon ezért az úrvacsoráról fogok szólni a szószéken. Ma az úrvacsoráról, mint egymással való közösségről, azután a következőkben az úrvacsoráról úgy, mint Krisztussal való közösségről, későbben pedig mint emlékezetről és reménykedésről, és legvégül pedig majd mint hálaadásról.

Ma az egymással való közösségről szeretnék néhány szót szólni, hiszen az úrvacsora közösség. Hitvallásaink úgy is rendelik, eltörölték a magányos úrvacsorázást. Tehát az úrvacsorának az a fajta gyakorlata, amely itt-ott még megjelenik, hogy a lelkipásztor elviszi egy beteghez, magányosan, egyedül neki adja, és ez már-már az utolsó kenethez hasonlít, ez hitvallásaink szerint tilalmas. Legalább ketten, vagy hárman, de mindenképpen istentiszteleti közösségben kell úrvacsorázni. Ott van a helye. A felolvasott részben, amikor az apostol korholja a korinthusi gyülekezetet – emlékszünk, ez a rész az úrvacsora szereztetési igéjét előzi meg, azaz azt, amikor az apostol elmondja, hogy miképpen is szerezte az Úr Jézus Krisztus ezt a sákramentumot –, igen komoly és feddő szavakat ír a korinthusi gyülekezetnek. Ezekben a sorokban két fontos szó szerepel, ez a két szó nem puszta szó, hanem valóság, végig is kíséri az egyház történetét, és szinte annyira egybetartozik, hogy sem a Károli fordításban, sem a Kecskeméti fordításban, sem a többi magyar fordításban nem is különböztetik meg. Azt mondja az apostol: „hallom, hogy szakadások vannak közöttetek, s valami részben el is hiszem ezt, mert szükség is, hogy szakadások legyenek közöttetek, hogy ami kipróbált, az nyilvánvaló legyen tiközöttetek”. De a görög szövegben nem ugyanaz a szó szerepel. Először azt mondja az apostol: „hallom, hogy szakadások vannak közöttetek”, és itt a skhizma szót használja, ami szó szerint valóban azt jelenti, hogy széttépnek, szétvágnak valamit, letörnek valamiből egy darabot, valami, ami összetartozott, kettő vagy több darabra szakíttatik szét. Amikor a római katonák kockát vetnek Krisztus köntösére, akkor is ugyanezt mondják: ne szakítsuk szét, mert egybeszőtt darabról van szó, ne tépjük szét. Vagy, mikor arról hallunk, hogy a csodálatos halfogásban megtelik a háló, és nem szakadozott, ugyanez a görög szó áll ott. Tehát a skhizma szó azt jelenti, hogy valamiből, ami egybe tartozik, együtt szolgál egy célt és csak egyben van értelme és jelentősége, kitépnek egy darabot, vagy széttépik. Ha Krisztus köntösét széttépik, már nem lehet köntös, legfeljebb vászondarabok lehetnek, ha a háló szétszakad, biztos, nagyon sok szép zsinegdarabot lehetne belőle összeállítani, de már nem háló, és ha a közösség szétszakad, már nem közösség.

Ez az első szó, és nagyon érdekes, hogy amikor Pál apostol a korinthusi levél első részében felsorolja, hogy miért ír a korinthusiaknak: problémákról fog írni, bajokról, gondokról, akkor azt írja, hogy „ne legyenek közöttetek szakadások”, azaz ne legyenek közöttetek skhizmák. Aztán hosszú-hosszú részeken keresztül semmit nem szól erről a kérdésről. Beszél az ismeretről, beszél a bölcsességről, a Krisztus titkáról, beszél a házastársi viszonyról, a bálványáldozatról, a gyülekezetben való bíráskodásról – rengeteg dologról beszél az apostol, a skhizmáról nem beszél. Itt beszél róla először. Az úrvacsora kapcsán. Milyen megrendítő, hogy az úrasztali közösség, amelynek közösség-teremtő funkciója van, skhizmának, törésnek, szakadásnak az okává válik.

A másik szó, amit az apostol használ, s Károli szintén szakadásnak fordítja le, ugyancsak nagyon fontos kifejezés, és ez is bekerült a magyar nyelvbe, magyarosodott formában. Azt mondja az apostol: mert szükség is – meghagyólag mondja –, hogy szakadások legyenek közöttetek, hogy a kipróbáltak nyilvánvalóak legyenek. Itt a herezis szót használja, ebből származik a magyar eretnek szó (a szakadár – ugyanaz), csak itt más hangsúly, más kép áll a szó mögött. Ez azt jelenti: aki valamit az egészből kiemel és túlhangsúlyoz. Azt is mondhatnám, hogy mind, ahányan itt vagyunk, eretnekek vagyunk, mert egészen biztos vagyok benne, hogy még a keresztyén hit dolgában sem – abban a véghetetlen nagy mezőben, amit a keresztyén hit jelent – értünk mindannyian mindenben egyet. Ki ezt hangsúlyozza, ki azt, kinek azért fontos az úrvacsorázás, mert ez számára a másikkal való megbékélésnek az aktusa, kinek azért fontos az úrvacsorázás, mert így tesz eleget egy tradíciónak, kinek azért fontos az úrvacsorázás, mert úgy érzi, hogy táplálkozik a Krisztus által – ezek hangsúlyok. Attól csodálatos az Isten gyülekezete és az Isten népe, hogy együtt tud maradni a hangsúly-eltérések ellenére is, együtt tud lenni, és Istent dicsőíteni, ha különböző módokon éli is meg a hitét – ugyanazt a hitet –, és másra teszi is a hangsúlyt.

Erre mondja az apostol, hogy ez szükségszerű. Szükségszerű, hogy legyenek közöttetek hangsúly-eltérések. Miért? Azért, hogy ami ki van próbálva, ami bevált, ami érvényesnek bizonyult, az közöttetek nyilvánvaló legyen. Mit akar ezzel mondani az apostol? Azt, hogy kell a hitnek a nagy kérdéseiről beszélni, elő kell hozni a hitnek a nagy kérdéseit, meg kell azokat vitatni. Meg kell próbálnunk a hitünket, ahogyan megéljük, a maga színességével vagy éppen szürkeségével, oda kell vinni a többiek elé – ha szabad ezt a szót mondani –  ütköztetni kell, hogy ami valóban maradandó benne, ami valóban jó benne, ami valóban előbbre visz bennünket, az mindenki számára nyilvánvaló legyen. Hallatlanul modernnek érzem az apostol üzenetét, mert idevág a modern kor egyik jellegzetessége. (Sokak szerint már posztmodernben vagyunk vagy poszt-poszt-posztmodernben, amit én poszt-mortem modernnek szoktam nevezni, miután meghalt a modern, ez egy poszt-modern állapot, és poszt-mortem hallgatunk.) A mai ember egyik jellegzetessége, hogy a hitét belülre viszi, nem beszél róla. Nem tartozik másra - mondja. A feleségemre se tartozik, a gyerekemre se tartozik. Beszélje meg ki-ki magával, vagy menjen el a paphoz, aztán majd a pap kiokosítja. Nem beszélünk hát a hit dolgairól, ezért nem is derül ki az, hogy nekem vagy neked személyesen mi a hangsúlyos, nem derül ki, hogy mi próbáltatott meg a tapasztalatban, az istenismeretben. Ennek aztán egy nagyon rossz folyománya lesz: túlérzékennyé leszünk. Én magam, mint igehirdető, beszélgetőtárs, Biblia-óravezető, konfirmáció-tanító, lelkigondozó tapasztalom, hogy ha hamari módon mondok valamit – esetleg a szószékről – , máris jön a sértődés. S nem értem. Valami nagyon érzékenyre tapintottam rá, valami nagyon belsőségeset fogtam meg? De ez azért van így kedves testvérek, mert mindenki befelé viszi, mindenki eldugja, mindenki elrejti a hitét, mindenki szemérmes a hit dolgában, nem próbáltatik meg a hit, nincsenek meg a hangsúlyok. Aztán lassan az igehirdető is oda jut, amit már a fiatalabb kortársaim szoktak javasolni, hogy ne prédikáljak én olyan hosszan és sokat és főleg olyan vastagot: tíz perc alatt nagyon veszélytelenül és kockázatmentesen el lehet mondani néhány dogmatikai igazságot, aztán ámen, mindenki haza mehet sértődés nélkül. Én ebbe nem egyezem bele, kedves testvérek! Persze igyekszem magamat moderálni, hogy rövidebb legyek, de hogy ne legyen vastagabb az igehirdetés, ne legyen lényegbevágó, a hívők beszélgetése ne érintse a hit kérdését, hogy az alapkérdések ne próbáltassanak meg – ezt én végzetesnek tartanám. Ezért hagyja meg az apostol: az jó is, hogy ilyen van közöttetek, nem baj, ha a közösség megvitatja, megbeszéli, megmutatja, mi a fontos.

A baj a szakadás, a szó első értelmében. Hogy valaki úgy túlhangsúlyoz valamit, hogy rögtön körül is határolja, letöri az egészből vagy kiszakítja az egészből – nos, ez a baj! Ez az enyém – ez az én hitem, ez az én keresztyénségem, ez az én valóságom, ebből nem engedek, nincs alku, és máris töréspontra vitték a dolgot. Értjük már, hogy amikor az apostol úrvacsora dolgában korholja a gyülekezetet, akkor nemcsak meggyőződésekről beszél. Kicsit előreszaladok az időben: vannak zwingliánusok, akik szerint az úrvacsora emlék-vacsora, vannak reformátusok, akik szerint emlék-vacsora is, de részesedés is. Vannak lutheránusok, akik azt mondják, hogy Krisztus testileg valahol biztosan ott van az úrvacsora mellett, fölött, alatt, és vannak katolikusok, akik transz-szubsztantációt gondolnak el, hogy miképpen lesz a kenyérből az Úr teste, a borból az Úrnak a vére. Lehet erről is szó, az apostol utal is rá, hogy már az első idők keresztyénjeit is izgatta az úrvacsora ezen mélysége. Most azonban a felolvasott részhez igazodva arról kell beszélnünk, mit jelent egymásra nézve az úrvacsorai közösség. Csodálatos pillanatot örökít meg az apostolnak ez az egyébként kárhoztató megjegyzése. Azt a pillanatot, amikor az úrasztala körül az eltűnnek a különbségek. Ez felfoghatatlanul nagy pillanat. Az emberi  világ, a társadalom, és azon belül a társadalomban meghatározó család is, de a munka,  a tájékozódás, a társadalmi rang szerinti csoportok is különbségekből állnak össze. Maradjunk a legközelebbinél, a családnál. Igaz, hogy a modernkor utópistái arról szólnak, hogy a családban is minden egyenlő, egy szinten van – tudjuk, hogy nem így van. A gyermek nem azon a szinten van, mint a szülő, a nagyszülőnek nem ugyanaz a rangja, mint az unokaöcsnek és így tovább. Mégis van egy csodálatos momentum a keresztyénségben, amikor a különbségek eltűnnek. Amikor azt mondja az apostol, hogy Krisztusban nincs zsidó, nincs görög, barbár, szittya, nincs férfi, nincs nő, nincs rabszolga, nincs szabad, hanem mindannyian egyek az Úrban, akkor nem emberjogi chartát fogalmaz meg, nem az általános emberi jogok anti-diszkriminációs törvényét jelenti ki! Hanem az Úrban egy mindenki, és ennek valóságos kifejeződése az úrasztala. Ott nincs különbség, mindannyian egyként részesednek a kenyérben és a borban, mindannyian egyként veszik körül az asztalt, és mindannyian egyként élik át, hogy ez az Úr értem megtöretett teste és értem kiontatott vére.

 Ez a döntő. S most itt az apostol ezért vitatkozik a korinthusiakkal, ezért korholja őket: dicsérjelek-e abban, ahogy az úrvacsorát gyakoroljátok? Nem dicsérlek, mert inkább kárral jöttök egybe, mint haszonnal. Miért? Nagyon röviden el is mondja. Képzeljük el a korinthusi gyülekezetet, egy átriumos, mediterrán házat, ahol talán 25, 30, 40 ember összegyülekezhet az úrnapján, amikor megtartották a  szeretetvendégséget, s ezt többnyire  úrvacsorával fejezték be. Az első keresztyén gyülekezetnek, mint ahogy a mostaniaknak is, mindenféle rendű, rangú tagja volt. Volt ott szabad görög kereskedő, háziasszony, hellenista értelmiségi, kikötői rabszolga, piaci zugárus, akit csak az evangélium megérintett, ennek a közösségnek a tagja lehetett. A szabadok már korán reggel összegyülekeztek, az egész napot együtt töltötték énekléssel, imádkozással, beszélgetéssel, és délután-tájt került sor az úrvacsorára, azzal, hogy addigra megjönnek a rabszolgák is a kikötőből – merthogy nekik dolgozniuk kellett. Vártak türelemmel, míg megérkeztek a rabszolga-tagok, s akkor mindenki kirakta az elemózsiát, s azt mondta - nos, akkor elfogyasztjuk, amit hoztunk. Piknikeltek. Köz-ebédet vagy köz-vacsorát tartottak. Tessék elképzelni azt a helyzetet,. Megérkezik a gazdag görög patrícius, hóna alatt a rántott csirkével, a másik hóna alatt a kovászos uborkával, kirakja az asztalra, majd megérkezik a kikötői rabszolga, leizzadva, halálosan fáradtan, éhesen, szomjasan. Mid van? – Egy száraz zsemlém. - Akkor te ezt hoztad, edd meg. Ráreccsent az apostol a gyülekezetre: nincsenek házaitok? Aki éhes, egyen otthon! Meggyalázzátok az Úr napját és lekicsinyítitek azokat, akiknek nincsen mit enniük! S máris ott vagyunk annál a kérdésnél, hogy az úrvacsorázás a közösség-gyakorlásnak felülmúlhatatlan,  páratlan pillanata, hisz benne azt éljük meg, hogy nincs különbség. Nincs különbség köztem és közted, férfi és nő, felnőtt és fiatal, beteg és egészséges, tehetős és szegény között – nincs különbség! S lám, a korinthusiak úgy gondolják, hogy az úrvacsora közlakoma, és úgy kell a Krisztusban való közösséget is gyakorolniuk, hogy mindenki elviszi a közlakomára, amije van, bemutatót tart belőle s aztán szépen elfogyasztja. Mindenki emlékszik jól, gyerekkorának azokra a pillanataira, amikor osztálykirándulás volt. Úgy kellett menni, hogy mindenki csomagolt elemózsiát. Aztán a tisztáson letelepedve tízóraizhattak. És megkezdődött a kicsomagolás. Hogyan szokott ilyenkor a gyermek szeme járni – jobbra, balra! Kinek mit készítettek? Az egyiknek csak egy kis vajas kenyeret, benne két paprika-csíkkal, a másiknak berakták a vastag téli-szalámi szeletet, a negyedik még süteményt is hozott! Ó, azok a sóvárgó tekintetek! Jaj, emlékszem én is – csak kapnék a másikból, adna nekem egy falatot, ihatnék a kulacsából! Aztán elindult a csere-bere – te haraphatsz az enyémből, én is harapok a tiédből. De rögtön azt is meg tudtuk állapítani, ki milyen vagyoni helyzetben van.  Az ételből lehetett látni a különbségeket.  Tessék elképzelni a korinthusi osztálykirándulást, kipakolják – neki ez van, neki az van, neki amaz van – már nem is úrvacsora ez, már nem is szeretet-közösség, már nem is jelenik meg az a késztetés – ami az úrvacsora megéléséből és tapasztalatából jön –, hogy bátran és szabadon megoszthatom a magamét a másikkal.

Az apostol ez után a feddés után idézi a szereztetési igét, amit mi is minden úrvacsorakor felolvasunk. És nem azért olvassuk fel,  mert az valamiféle varázsige lenne, ami majd létesíti az úrvacsorát, elváltoztatja a kenyeret és a bort. Azért kell a szereztetési igének elhangoznia, mert abban hangzik el az a döntő kifejezés, amiből  megtapasztaljuk, mit jelent az úrvacsorai közösség. Az úrvacsorázásban döntő módon azt éljük át,  ami értünk történt. „Ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ez az én vérem, amely tiérettetek kiontatik” A szereztetési ige szavai vezetnek el bennünket ehhez a forráshoz. Még egyszer hadd térjek vissza a korinthusi helyzethez, amit az előbb parodizálva mutattam be! Nyilván nagyon szerették egymást a korinthusiak, és sok mindent megosztottak egymással, ők is a szentek gyülekezete voltak, de itt túlságba mentek. Vajon kifejezte-e a korinthusi úrvacsorázás, hogy az a kenyér és az a bor, amit vesznek, az az elfogadásnak és a részesedésnek a csodálatos ajándéka? Annak a megnyilatkozása, hogy átélik, kinyilvánítják, hogy ez a sákramentum, ez a szentség, ez a nagy titok azt fejezi ki, ami érettünk történt? Érettünk törettetett meg az ő teste és érettünk ontatott ki az ő vére? És ez az érettünk formázza, alakítja, szervezi és rendezi ott köztük a keresztyén gyülekezetet? Kálvin az Institutio-jában azt mondja a sákramentumokról, hogy ezek azok az eszközök, melyekkel bennünket Isten a Krisztus által megszerzett üdv-javak elsajátításában vezet és erősít. Valaki így fordítja Kálvin szavait:  gyámolító eszközök. Mit kell gyámolítani? Azt a mély belső hitet és meggyőződést, azt a megingathatatlan belső mozzanatot, amit valóban hitnek nevezünk, amely által az ember bizalommal hiszi és elfogadja Isten megbocsátó, bűntörlő irgalmát és örökkévaló szeretetét. Ezt bizony – mert ilyen az ember – meg kell támogatni.

Egy másik helyen arról beszél Kálvin, hogy az úrvacsora tápláltatás. Amúgy elsorvad a hitünk, kedves testvérek. Bármilyen bensőséges, bármilyen forró, bármilyen lüktető, bármilyen nagy is az a hit, elsorvad, hogyha nem tápláltatik. Valóban így van. Egyszer valaki arról firtatott engem, hogy mi lehet az oka annak, hogy a modern kor keresztyénsége, legalábbis az európai civilizációban – hadd használjam ezt a képet – kiszáradóban van. Olyan a keresztyénség Európában, mint a Balaton, egyre kisebb, s már nagyon-nagyon sokat kell bemenni, hogy úszni tudjon benne az ember. Tudjuk a magyarázatot: kevés a csapadék, nincsen eső, nagy forróság van, elpárolog a víz, és hiába nyugtatnak bennünket, hogy százévenként egyszer van ilyen. Ettől még nem vagyunk boldogok. Nyugtatnak bennünket a történészek is, hogy mindig volt a keresztyénség történetében apályos korszak, most éppen ilyenben vagyunk. Most a hit nem érdekli az embereket, nem foglalkoznak vele, de majd egyszer lesz újra megint az Úr áldó esőjének bősége. Én azonban hadd toldjam hozzá azt is, hogy azért van ez így, mert a hit készségéhez, szabadságához, bizalmához valami módon hozzájött a modern ember elbizakodottsága: tudom én azt, tudom én azt magamtól. Olyan a mi modern keresztyénségünk, mint a makacs ember, aki bolyong valamelyik pesti aluljáróban, nem tudja, hogy melyik lépcsőn kell felmennie, hogy célhoz érjen. Aztán senkit meg nem kérdez, hanem már hetedére-nyolcadára próbálgatja hol ezt a lépcsőt, hol azt a lépcsőt, s mindig egyre eltéved, ahelyett, hogy megkérdezné valakitől, hogy „Tessék már mondani, hol kell itt felmenni?” – De nem, majd én megtalálom. – Hiszek, tápláltatom? – Majd én táplálom magamat. – A hitnek szüksége van külső gyámolokra, szertartásokra, rítusokra, egyházra, templomokra, mindenfajta ilyen, papos-köntösös dolgokra? – Nem, kérem, tudom én, hogy miről szól a hit. És egyre csak azt vesszük észre, hogy elsorvad a hit, kiszárad, magára marad.

Leginkább – és megerősítőleg –, az úrvacsorát nem lehet másképp venni, csak közösségben. Aki kihúzódik a keresztyén közösségből, aki kivonja magát, aki letöri önmagát a keresztyén közösségről, vagy kiszakítja önmagát, és a közösségben nem tápláltatik, az nem kapja jelét, megbizonyosodását annak, hogy érette is ontatott a Krisztus vére, érette is megtöretett a teste, épp úgy, mint az előttem menőért, épp úgy, mint a mögöttem levőért is (s ebben a tekintetben mi mindannyian boldog kedvezményezettjei vagyunk Istennek). Aki ezt nem kapja, annak megsorvad a hite.

Haszonra gyűltök-e egybe, kedves testvérek? Ez a mai igének a kérdése. Emlékeztek, a bevezetőben így fordítottam a „haszonra gyűltök-e egybe” kifejezést: maradandóra gyűltök-e egybe? Maradandóra, ami szilárd, ami titeket is megerősít és megtart? Segítsen bennünket az Isten igéje, a korinthusi helyzetbe való belepillantás és Pál apostol szava, hogy tudjuk azt mondani, boldog hittel és szívvel – igen, maradandóra gyülekezünk egybe, és igen, vágyunk szüntelenül arra, hogy ezt a maradandót újra meg újra átélhessük és megkaphassuk.
Ámen