Közel

Textus: János evangéliuma 19,30-42

Bogárdi Szabó István püspök 2019.04.19-én, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetben elhangzott igehirdetése.

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

 

A passió-történet végét olvastam föl. A passió elszenvedést jelent. Amikor szenvedünk, nem mi cselekszünk, hanem velünk cselekszenek, és elhordozzuk, elszenvedjük azt. Jézus passió-történetében is teljes kiszolgáltatottságát látjuk; attól a pillanattól kezdve, amikor a Gecsemáné-kertben elébe ment az elfogására kiérkező sokaságnak, tudva, hogy miknek kell történnie; tehát elébük lépett és azt mondta: én vagyok az. Ettől a pillanattól kezdve egészen eltemettetéséig elszenvedést látunk. Talán egy meghalt esetében már nem méltó azt mondani, hogy elszenved valamit, hiszen nem él, mégis Jézus szenvedésének a történetéhez ez az utolsó záró rész is, az eltemettetés is hozzá tartozik. Ma este erről szeretnék szólni, Ézsaiás próféta jövendölésének a fényében, aki az Úr szenvedő szolgájáról azt írja, hogy bár a gonoszok között jelölték ki az Ő sírját, mégis a gazdagok között jutott neki osztályrész.

 

Ennek a jövendölésnek a beteljesülését látjuk most itt, Jézus temetésekor. A kereszten kivégzetteket kínhaláluk után sem vették le a bitófáról, hanem hosszú ideig függeni hagyták a kereszten. – elrettentésül. A római hatóságok így demonstrálták, hogy mindenki lássa, ki az úr, s tudja meg mindenki, hogy Róma könyörtelenül végez a lázadókkal, a birodalom ellen támadókkal, itt most a zsidók királyával. Emellé tegyük még oda az evangélista megjegyzését – és ma este ez egy fontos szó lesz –, hogy miután Pilátus kiszögeztette Jézus keresztje fölé a halálos ítélet indoklását (a Názáreti Jézus, a zsidók királya), mivel közel volt a kivégző hely Jeruzsálemhez, sokan mentek el arrafelé és olvashatták ezt az ítéletet és szembesülhettek Róma rettentő hatalmával. Tehát, úgymond, akár birodalmi érdek lett volna, hogy Jézus és a rablógyilkos teste hosszú ideig ott függjön, és holtukban is és hirdessék Róma hatalmát. De közel volt a zsidók szombatja. Megint halljuk ezt a szót, hogy közel! Ez most az idői közelséget jelzi, úgy, ahogy az előbb térben jelezte az evangélista, hogy közel volt a kivégző hely Jeruzsálem kapuihoz. Most egy idői közelség lép be, a zsidó napszak számítás szerint a szombatra való készülődést már a megelőző nap napnyugtakor meg kellett kezdeni. És ez a készület már belefolyt a szombat megünneplésébe. Ráadásul, ez szombat a páska ünnepével esett egybe, a szokásos ünnepet tehát fokozta a szabadításra való emlékezés. Jeruzsálem zarándokokkal telt meg, és készültek a nagy ünnepre. Ezért a Nagytanács tagjai elmentek Pilátushoz és megsürgették a kivégzettek halálát. Az antik írók feljegyzik, hogy ha sürgősséggel akarták a keresztre feszített a halálát előidézni, eltörték a lábszárait; a két lábszárcsont eltörése miatt azonnal összeomlott a vérkeringés és pillanatokon belül bekövetkezett a halál. Amúgy, a keresztre feszítettek akár napokig is agonizálhattak. Az ünnepre való tekintettel fordulnak Pilátushoz, hogy gyorsítsa meg a kivégzést. Nem irgalomból kérik, nem is megkegyelmezésből; a lábszárak eltörése itt nem afféle kegyelemdöfés, mint a középkorban nevezték – misericordia –, hanem siettetés volt, mert közeledett az ünnep. Ez a szó – közel volt, közelgett – az evangélium más szakaszaiban, főleg igei alakban szorongató közelítést jelent, amikor lépésről lépésre, percről percre, pillanatról pillanatra egyre közelebb kerülünk valamihez vagy kerül hozzánk valami, valaki; azt olvassuk, hogy mikor megérkezett a csapattal Júdás a Gecsemáné-kertjében, közeledni kezdett Jézushoz. Most is csak röpke fertályóra, és beáll az éjszaka, és  attól a pillanattól kezdve nem lehet a szombatot megszentségteleníteni. A szabadítás nagy napját úgy kell megünnepelni, hogy arra az időre a polgári hatóság is fölfüggeszti cselekményeit, és mindenki Istenre tekint és őt magasztalja.

 

Azt is olvassuk itt János evangélista feljegyzésében, hogy mivel sürgetősség állt fenn, egy közeli sírba helyezték el Jézust. Újra halljuk ezt a szót, hogy közel, vagyis néhány lépésnyire. Az a sírbolt  – tudjuk –  az Arimathiai József sírja volt, aki előre elkészíttette magának a sírhelyet (Máté 27,60). Ez a József kegyes zsidó ember volt, aki feltehetően az akkori zsidó felfogáshoz igazodva vette meg a sírhelyet és vágatott bele sírt, hogy ha majd eljön a Messiás – aki napkelet felől érkezik, ez a sír pedig napkelet felé nézett –, és föltámadnak a halottak, az elsők közt lássa meg a Messiás. Ennek nyomait Pál üzenetében is megtaláljuk elsősorban a Thesszalonika levélben. Hogy Arimáthiai József így gondolta volna, az, természetesen, csak feltevés. Az viszont biztos, hogy az ő sírhelye volt az, ahova Jézus testét elhelyezték, és János evangélista azt is gondosan megjegyzi, hogy ebben a sírban még nem helyeztek el holttestet. Tehát a sírhely egy gazdag emberé volt, és új sírhely volt. Ez azért fontos, mert ha valakit már elhelyeztek volna a sírboltba, akkor az a hely a zsidó törvények szerint, kultuszi értelemben már nem lett volna tiszta. 

 

Nos,  mit hallunk a prófétánál? A próféta azt mondja, hogy a szenvedő szolgának a gonoszok között jelölték ki a sírhelyét; ahogyan a római időkben is a kivégzetteket méltatlan helyen hantolták el vagy hagyták sokszor temetetlenül a városkapun kívül, s Jézusnak is a latrok között lett volna a helye. Erről is olvasunk feljegyzéseket, és maguk a próféták is sok helyen éppen azzal írják le Isten haragját és ítéletét, hogy a pusztulás után a halottak temetetlenül fognak a városkapun kívül heverni, ahova titokban kidobálták őket. Ez az a hely, mondja Ézsaiás próféta, amit a szenvedő szolgának is, úgymond, kijelöltek a kivégzést hozó határozattal együtt. Afféle 303-as parcella ez –, mi magyarok tudjuk mit jelöl a kifejezés: a kivégzettek helye, akiket arccal felé fordítva hantoltak el, jeltelen sírokba. 

 

Ám a sürgetősség, a szombat ünnepének a közelsége megfordít mindent. Jézust gyorsan el kell temetni, mert közel van a szombat, és, lám, van közel egy sír, az Arimáthiai József sírja,  aki gazdag és befolyásos ember volt, sőt, kiderül, hogy a Jézus titkos tanítványa is, aki ugyan a Mester haláláig nem mert nyilvánosan fellépni, de most a gyászban, a Mester halálakor bátorságot vesz magának – ahogyan ezt Lukács evangélista mondja - és bement Pilátushoz és elkérte a Jézus testét. És megjelenik itt egy másik titkos tanítvány is, Nikodemus, aki drága keneteket hoz magával, hogy Jézust a zsidók szokása szerint temessék el, s ne úgy mint számkivetettet, drága gyolcsba takargatják, amit átitattak ezekkel a kenetekkel, s még a szombat bekövetkezte előtt elhelyezték az Úr Jézus Krisztus testét.  Az ő halottjuk immár - a mi halottunk, aki íme, véghez vitte az engedelmesség munkáját, végigszenvedte a reá mért ítéletet; és íme fogják, viszik, elhelyezik őt  sírba – passió. De ő az, aki azt mondta: életemet senki nem vehet el tőlem, magamtól teszem le azt. Azt helyezték el most ebbe a sírba, akiről Ézsaiás próféta azt jövendöli, hogy az Ő halála szerez sokaknak igazságot, az Ő engedelmessége hoz népe számára szabadulást, ő hordozza el mindnyájunk büntetését. Méltó sírba helyeztetett el.

 

És mégis milyen paradoxon, hogy annak az Arimathiai Józsefnek a sírjában helyezték el Jézust, aki úgy tervezte, hogy ha neki meg kell halnia mielőtt még eljönne a Messiás, mégis, az elsők között legyen, akik feltámadván megláthatják őt. Egy feltámadásban hívő ember, aki a történelem végső értelmében reménykedik, és Isten mindent átfogó, embert felszabadító nagy, dicső tettére tekint előre - ez Arimathiai József, és az ő sírjában támad fel a feltámasztó Úr! A mi történetünk azzal kezdődött, hogy az összes méltatlanság az idő és a hely közelsége miatt esett Jézuson.  Méltatlan dolog volt, hogy egy gyorsan, elkapkodva, sürgetősen lefolytatott perben ítélték el. Miért ilyen gyorsan?  Mert közel volt a zsidók húsvétja, ahogy azt János evangélista korábban is jelezte (Jn 11,55). Tehát gyorsan el akarták ítéltetni Jézust, ezért kikövetelték a kivégzését is. Még vizsgálati fogságban sem tartották, még felülvizsgálati kérelmet sem lehetett beadni – gyorsan, gyorsan, gyorsan... Most pedig közeledik a szombat előestje, és még gyorsabban be kell fejezni ezt a rettenetes műveletet, és gyorsan elhelyezni a testet a sírban. 

 

Milyen megrázó az ember részéről ez kapkodás, siettetés, rohanás, hogy Isten szentjét minél előbb félretegye, eltakarítsa az útból,  és ne is lássa őt és ne is hallja tőle Isten örökérvényű hívását, amely Jézus Krisztusban megjelent: térjetek meg, mert elközelített az Isten országa! Lám itt is ugyanezt a szót halljuk: közel van az Isten országa! Szorongatóan közel!  És milyen nagy isteni titok, hogy ezt az emberi kapkodást – félretenni Jézust, eltüntetni Jézust! – Isten, a gondviselés munkája szerint arra fordítja, hogy Jézust méltó sírba temessék el, egy olyan ember sírjába, aki maga is várta a feltámadást! Ez a sír lesz majd az, amelyhez húsvét hajnalán kilátogatnak az asszonyok, hogy elvégezzék azt, ami még hátra van a gyászmunkából, és bebalzsamozzák - vagyis feltámadásra készítsék fel –a testet. De akkor már üres az a sír! És onnantól, Jézus feltámadástól kezdve valami egészen más közelség hat át bennünket, amelyről Pál apostol beszél a Korinthusi levélben, amikor azt mondja: Jézus Krisztus szerelme szorongat bennünket! (2Kor 5,14) Lelke erejében, dicsőségében, s azáltal, hogy megígérte és megadja nekünk a minden igazságra elvezető Szentlelket, Krisztus immár egészen közel van hozzánk. Engedjetek közelségének, Isten megmentő szeretetének, a feltámadás boldog reményének, hogy nagypéntekünk és húsvétunk igazi hálára ébresszen bennünket. Az Úr közel! (Fil 4,5).
Ámen

 

Húsvét

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ