Kovács Mihály ny. esperes temetésén

Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben. Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettél minden népeknek szeme láttára. (Lukács 2,29-31)

Kovács Mihálytól búcsúzunk szerettei, szolgatársai, hívei, barátai és tisztelői körében. Vigasztalásunkat pedig a hálaadásban találjuk meg. Az ige vezet minket – úgy teszünk, ahogyan az Isten ígéretének teljesedésére várakozó Simeon tett, ő a hálaadásba foglalta bele elindulását az élet és a halál mezsgyéjén - békességgel. Az igaz és istenfélő Simeon a templomban nemcsak meglátta a csecsemő Jézust és szüleit, hanem látta Jézusban Isten üdvösségét. Ezért látta azt is, ami teljesedett majd Jézus földi szolgálatában, halálában és feltámadásában; látta, hogy Isten beteljesíti az ősi prófétai ígéretet, nevezetesen azt, hogy bár fű a nép, bár romlandóság alá vagyunk rekesztve, de az isteni Ige örökre megmarad és új életet ad: a teremtő Ige újjáteremtő Ige is, Isten legyőzi a végső ellenséget, a halált. Amit tehát Isten teljesít Krisztusban, arra vonatkozott a szent ember teljes élete, egész életideje.

Kovács Mihály egész életideje és szolgálata ebben a látásban telt. Az életünk egyetlen valóságos nagy ügye, hogy a mulandók közepette meglássuk és aztán tévedhetetlenül és mindig lássuk az örökkévalót. Aki pedig Krisztust látja, az megtalálta az élet értelmét, és boldogan hordozza a színről-színre látás nagy reményét is (1Korinthus 13,12), nem fél már a haláltól sem, békében él és hal – ahogy az apostol mondja: akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk (Róma 14,8). Kovács Mihály gyermekkora, tanulóévei, lelkipásztori szolgálata, közegyházi szerepvállalásai, holtig tartó hűsége igehirdetésben, vigasztalásban, szolgatársak erősítésében, tisztségekben, építésben és újraépítésben ebben a bizonyosságban teltek. Mindenkor hálában. Ha összedől egy világ, amelyben felnőtt, elrejti azt az újrakezdés reményében. Ha istentiszteleti hely kell a martonvásáriaknak és a tárnokiaknak, kijárja és megküzd érte, ha templom kell a külső-kelenföldeiknek, templomot épít, ha fel kell újítani a zuglói istenházát, felújítja, ha közösségei szolgálatra kérik, irodamunkát is végez értük, vállalja, hogy számvevő lesz, ha vezetnie kell, esperes lesz, ha újra kell szervezni szeretett iskoláját, harcol a Lónyayért, ha egybe kell tartani a nyugdíjas szolgatársakat, élükre áll, ha idősekhez, elesettekhez hívják prédikálni, megy és úgy készül, mint első igehirdetésére, közben hajdani ifjúsági körét is egyben tartja, ha írni kérik a jó tollú lelkészt, ír és milyen Pazar remekműveket – és szinte alig mondtunk el valamit sokezernyi szolgálatól.

A Krisztus látása köti össze mindezt. És ahogy a régi szent emberre, Simeonra visszasugárzott Isten halált legyőző hatalmának ereje, üdvözítése, és ez életrendet szabott a nagy várakozónak, úgy a megnyert üdvösség hatalma egybefogta Kovács Mihály egész életét. Simeon úgy adott hálát a neki adott személyes ígéret teljesedéséért, hogy belefoglalta azt a nagy hálaadásba Isten üdvözítéséért. Kovács Mihály is így adott hálát mindig; ha Isten megsegítette, vezette, támogatta, vigasztalta, megáldotta – mindenért Krisztus érdemét dicsőítette. Mi is most úgy adunk hálát helyesen, ha Kovács Mihály életére nézve Krisztussal kezdjük a felsorolást és Krisztussal is fejezzük be. Most, élet és halál mezsgyéjén állva, úgy adunk hálát Kovács Mihály életéért, hogy a nagyobb hálaadásba foglaljuk bele. Hálát adunk a hűséges Istennek, aki üdvösségébe, a feltámadás csodájába belefoglalta Kovács Mihályt is.

Kovács Mihály nem keresett sikert, nem a harcaival és győzelmeivel igazolta magát, nem kedvelte, ha ünnepelték, csak elfogadta, ha megbecsülték, nem méricskélte, hogy keveset vagy sokat bízott rá az Úr – azt nézte, hogy Istentől kapta mandátumát. A hálás élet kibontakozása érdekelte, mert, ahogy Simeon mondja: amit ő lát, azt Isten minden nép szeme láttára teljesíti – és megfordítva: amit Isten minden nép számára teljesít Krisztusban, azt látja immár ő. Minden látott-e Simeon, ha csak a kisded Jézus tarthatta karjaiban? Mindent nem, és mégis. Mindent látott-e Kovács Mihály, ha csak kilenc földi évtizedet kapott az Úrtól? Mindent nem, és mégis. Békés ember volt, teszünk róla bizonyságot, de pontosabb azt mondani: megbékélt ember volt, mert látta Krisztust. Elhitte és magához ölelte az evangéliumot: Isten megbékélt velünk Krisztusban. Amikor tehát hálát adott – hálából szolgált, hálaadásra hívott, isteni kegyelmet hirdetett, és Krisztushoz hívogatott  -  mindegyre remélte a boldog színről-színre látást, remélte látni a láthatatlant, magát Istent, aki majd előszólítja őt is poraiból, mikor Krisztus, a mi életünk megjelenik, és maga elé állít minket dicsőségben. Ámen