Sok titkot nyit fel ma vigasztalásunkra az ige! Megnyitja a magunkra-maradás értelmét, megmutatja a mulandóságba rekesztett ember viszonyát az istenihez, megerősít a kegyelemben.
- Ketten lesznek a mezőn – mondja Jézus a példázatában, látszólag mit sem törődve azzal, hogy éppen mindig mély gyötrelmektől vezettetve éppen ezt kérdezik tőle: mikor lesz annak vége, hogy ketten vannak a mezőn, az egyik elvétetik, a másik ittmarad? Ezt kérdeznünk kell, mert ez sorstapasztalat. Ketten vannak egy ágyban, ketten őrölnek a malomban, ketten vannak a mezőn – s az egyik elvétetik… Kérdeznünk kell ezt, mert mindig csak az egyik vétetik el – kérdeznünk kell, mert a vesztesnek, a másiknak, annak, aki itt marad, nem marad más lehetősége, mint ezt kérdezni: mikor lesz ennek vége? Mikor lesz annak vége, hogy a halál megoszt, kettéoszt – elvétetik, ittmarad !? Mikor lesz annak vége, hogy a halál dönt – az egyik elvétetik, a másik marad!? És mikor lesz vége mulandóságba zárt, kiszolgáltatott életünknek? A régiek ezt így kérdezték: mikor jön el Isten országa? Legelőbb tehát úgy tűnik, a Megváltó nem felel erre semmit, csak ugyanazt. Mintha azt mondaná: mindegyre ugyanígy lesz: elvétetik – ittmarad. Ez az ittmaradó nézőpontja. A miénk. A tieteké, gyászoló család, és a miénk is, akik veletek együtt keressük a vigasztalást. Jézus mégis egészen másképp mondja: felvétetik - otthagyatik. S ebben mindjárt érzékelteti, hogy nemcsak más nézőpontból mondja szinte, talán ugyanazt, hanem mást is mond. Mert az, ami a számunkra elvétel, az Isten felől felvétel: assumptio.
Tehát a magunkra maradás lehet a halál zsarnoksága – hogy a semmi ura dönt arról: ki és mikor indul, ki és meddig marad. S ha a halál zsarnoksága ez, valóban nem tehetünk mást, sőt, a legszebb, amit tehetünk, hogy kérdezünk: meddig lesz ez még így?!
De ez a magunkra maradás lehet isteni döntés folyománya: aki felvétetik és aki itthagyatik (egészen pontosan: otthagyatik!), egyaránt isteni cselekvés része. Nekem is, aki itt maradtam, immár azt kell mondanom: nem maradtam, hanem itt hagyott Isten – itt hagyott magamra, magamra a másik nélkül, és magamra Önmaga nélkül – ahogy majd a Megváltó kiáltja ezt a kereszten! -, de csak azért, hogy megélhessem a nélküle-lét rettenetét, és majd megélhessem a vele-lét, pontosabban: az újra-vele-lét áldását. Akkor lesz vége a halál önkényének, amikor megváltoznak a mozzanatok: nem elvétetik, hanem felvétetik – s nem itt marad magára minden, hanem felvétetik az örök istenibe, és megmarad benne.
- Másodszor, a Megváltó szava megmutatja a mulandóságba rekesztett ember viszonyát az istenihez. Amikor arról kérdezik, hogy mikor jön el Isten országa? – más szavakkal: mikor lesz vége a gyásznak, a halálnak, a veszteségnek, a bűnnek, a mulandóságnak, a kilátástalanságnak? – , akkor a Megváltó köznapi példálózással felel. Úgy lesz, mondja, mint volt Noé napjaiban, vagy Lót napjaiban. Az emberek ettek, ittak, házasodtak, férjhezmentek, majd ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek. Egyszóval: éltek. S hogy ami sebet rajtuk a halál szakított, az idő gyógyította-e? S ami kérdeznivalót halál a szívükbe dobott, hullámverése csillapult-e? S amit az életen a halál roncsolt, maga a tény, hogy éltek, helyreigazította-e? Ezek a mi kérdéseink. Amit Krisztus megmutat – az a mulandóba rekesztett ember csodálatos lehetősége: a kérdezés helyett kérhetünk! Mert az, hogy: ettek, ittak, vettek, adtak, ültettek, építettek – tehát az, hogy az ember él és alkot, tervez és elvégez, örököl és továbbad, tanul és tanít, ültet és épít, tehát azzal, hogy ez ember él, azzal nem tud kitörni a mulandóból, nem tud áttörni az örökkévalóhoz – ezért kérdezünk, kérdezzük mindegyre: miért? - és meddig? De Krisztus most megmutatja, hogy kérhetünk is: mert az, hogy az egyik felvétetik, a másik otthagyatik, az kegyelmes pillanat is, isteni beavatkozás, apokalipszis, a fátyol elvétele, a leplek elvétele, megmutatkozása a maradandónak és az isteninek az elmúlandóban – az örökkévaló belépése, működése itt és most, ahol élünk: eszünk, iszunk, házasodunk, adunk, veszünk, ültetünk, építünk, - alkotunk! Tehát itt és velünk. Ezért kérdezés helyett, vagy inkább a kérdezés fölött (mikor jön el az isteni ország?) – nekünk már szabad kérnünk is – ami talán szürracionális, de csodálatos: Jöjjön el a te országod! Körösényi Tamás tehetsége volt a kérdezés, a keresés: hol az az isteni rend, hol az a múlhatatlan? Ugyanakkor szótlansága, már-már zárkózottsága volt a kérés, amit oly sokakkal mondhatott némán is: jöjjön el az az isteni ország, melyhez egy út vezet: a felvétetés – az assumptio.
- S végre: Krisztus szava megerősít a kegyelemben. A felvétetést megelőzi ugyanis a gyermekké fogadtatás – az adoptio. Mielőtt tehát eljön a pillanat – felvétetik, ittmarad – nekünk már Isten gyermekeivé kell lennünk. S akkor nem a halál önkényét rettegjük, hanem várjuk a kegyelmes pillanatot, s közben töprengünk az apostollal: mennem jobb lenne, maradnom szükségesebb. Gyászoló Szeretteim! Ezt a kegyelmet mi azért kapjuk meg, mert Krisztus bejárta helyettünk a teljes elhagyottság, a teljes halálban-maradás, az Istentől való elhagyatottság minden mélységeit. S halálával legyőzte a halált. Ezért mondjuk: akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. Ha maradnunk kell – az Úréi vagyunk, ha felvétetünk – az Úréi vagyunk. S majd ha feltámadunk, majd ha már nem lesz egyik és másik – nem lesz, ki felvétetik és nem lesz, ki marad – az Úréi leszünk és maradunk örökkön-örökké. Ámen
