Könnyű teher, szép iga

Jöjjetek énhozzám mindnyájan! – mondja Jézus. Olyan szép ez az ige, kedves testvéreim, hogy az összefüggésekből kiemelve is buzdítjuk magunkat ezzel, és gyakran másokat is hívogatunk vele: Jézushoz kell jönni: “Jézus terhe könnyű s édes, igája gyönyörűséges” (454.d.) – énekeljük Borkó Julianna szép versével, vagy ahogy egy új bibliafordítás mondja: a Jézus igája boldogító. De még azoknak is mondjuk ezt, akik nem akarnak semmiféle igát fölvenni, hanem csak könnyebbedni akarnak, hiszen azt is mondja Jézus: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik meg vagytok terhelve, akik megfáradtatok, és én megnyugosztlak titeket. Annyira szép, annyira mély és igaz ez az ige, hogy – mondom még egyszer – az összefüggései nélkül is idézzük, hogy mi is jobban igyekezzünk, terheinkkel együtt is Jézushoz. Mert, akik terheket hordoznak, könnyen megroppant az életük. És mi éppen olyan aggodalommal tekintünk rájuk, ahogy ma ki-kinézünk az ablakon, s látjuk, hogy a fák ágai egyre terhelődnek a hóval. Meddig bírják még? Igen, még egy darabig bírják, talán sokáig is bírják, de aztán, ha túl nagy a teher, megroppan a fa, leszakad az ág. Jöjjetek Jézushoz, akik meg vagytok terhelve! Gyertek, mert csak több teher következik, még nagyobb lesz a gond, gyertek, mert Jézusnál megkönnyebbedik az élet.

 Azonban, én azt hiszem, kedves testvéreim, hogy ez a szép buzdítás, bátorító hívás még mélyebb lesz, még többet fog nekünk mutatni, ha megnézzük azt is, hogy mikor is mondja Jézus ezeket a szavakat. Hiszen az evangélista így vezeti be: abban az időben Jézus ezeket mondta… Mikor mondta Jézus ezeket? Két nagyon fontos tény vagy esemény áll itt előtte, a kettő össze is tartozik, egymást feltételezik, egymásból bomlanak ki.

Az első Keresztelő János megbotránkozásának a története. Azt olvastuk, hogy Keresztelő János, aki akkor már börtönben volt az igazság beszédéért, sőt, már a halálvártán állt, s valóban, nem sokkal később Heródes király kivégeztette, tehát János, az előfutár, Jézus útkészítője hallva Jézus cselekedeteit, a csodákat, a gyógyításokat, az irgalmat, a terhek elvételét, sok élet megkönnyebbedését, hallva,  hogy Jézus válogatás nélkül osztohatja a jót, elküldte két tanítványát Jézushoz ezzel a kérdéssel: Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk? Keresztelő János megbotránkozott Jézusban – s ezt nem kell eltitkolni, az ige mindig őszintén beszél. Ő nem ezt várta. A Messiást várta, de az ő megváltója a szórólapátos ember volt, és azt is hirdette: Ímé eljön, akinek szórólapát van a kezében, és megtisztítja az Úr szérűjét – ahogyan a kicsépelt gabonát régen tisztították a szérűn, lapáttal fölszórták, s a szél a polyvát kifújta, a jó gabonamag pedig visszaesett a maga helyére. Keresztelő János ezt várta, így jön el majd Krisztus. S elkezdődik a szétválasztás, az ítélet, a végső megkülönböztetés, az igazak pedig örömre és üdvösségre mennek, a hamisak, a gonoszok, az istentelenek pedig mennek kárhozatra. De mit hall Keresztelő János a tömlöcben? Ez a Jézus mindenkinek, válogatás nélkül adja a jót. Hömpölyög a tömeg Jézus körül, vámszedőt hív el tanítványnak, bűnös ember állhat a tanítványok sorába, s nem kérdezi meg a hozzá járulóktól, hogy megtértek-e már, átadták-e szívüket Istennek, jó útra tértek-e, sőt, még az is megtörténik, nem azt mondja, a betegnek: meggyógyítalak téged, hanem azt: megbocsátottam bűneidet. Egyszóval, minden kor legnagyobb prófétája (s ezt maga Jézus mondja Keresztelő Jánosról!), a legnagyobb próféta megbotránkozik Isten üdvözítőjében.

Ez az egyik körülmény. És ahol ilyen körülmények vannak, ahol megbotránkozás, megütközés van, ott az emberre, aki egyébként is terheket hordoz, még nagyobb teher hárul. Amikor az újságokban valamelyik egyházi ember viselt dolga kerül terítékre, egész biztos vagyok benne, mindannyian összébb húzzuk magunkat, és azt mondjuk: hát nem elég, ami rajtunk van egyébként is?! Hát nem elég, hogy olyan nehéz dolog hitelesen megélni a keresztyénséget, nem elég, hogy évtizedek óta, sőt, évszázada már köpködik az egyház drága nevét, most még itt van ez az ügy is!? Újabb teher érkezik a meglévő terhekhez. A Jézus követői, akik nyilván hallották Keresztelő János kérdését, korábban éppen annak voltak tanúi, hogy Istennek ez a nagy szentje így kiáltott fel Jézust meglátva: ímé, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit! Most pedig megbotránkozva üzenget: Te vagy az eljövendő? Te vagy a messiás? Te vagy a szabadító, akire vártunk? Vagy kezdjünk el másra várakozni? A kérdés vagylagos. Jaj de nehéz, de súlyos körülmény ez!

A másik körülmény, mely Jézus hívogató szavait megelőzi, egy felismerés. S ez a tanítványoknak, és nyugodtan kimondhatjuk: Jézus szívének is terhet okozott. Azokról a városokról kellett Jézusnak ítéletet mondania - ott a Genezáreti tó mellett, Bethsaidáról, Korazinról, és Kapernaumról -, ahol földi szolgálatának kezdetekor megszámlálhatatlan csoda történt. Pontosan ott van a baj, ahol Jézus válogatás nélkül vitte végbe csodatetteit, pontosan ott éget a felismerés, ahol azok a dolgok történtek, amik miatt Keresztelő János megbotránkozott. Mert Bethsaidában, Korazinban, Kapernaumban és ezek környékén ment végbe a válogatásnélküliség. Sem Bethsaidában, sem Korazinban, sem Kapernaumban nem osztogattak a tanítványok sorszámot, hogy ha az ötvenötödik nem kerül sorra aznap, jöjjön másnap, hanem válogatás nélkül adta Jézus a jót. Leírják az evangéliumok, hogy voltak olyan napok, amikor Jézus szinte halálosan elfáradt, mert – ha szabad ezt mondani – nem tudott, de nem is akart nemet mondani az Hozzá tóduló embereknek. Idézzük föl csak azt a történetet, amikor egy alkalommal a Genezáreti tó túlsó partjára indult hajóval, egy esti időpontban. És Jézus elaludt a hajóban. Aztán vihar tört rájuk, hánykolódott a hajó, már-már elsüllyedés fenyegetette, a tanítványok pedig kétségbeesve mentették a menthetőt, dobálták ki a hajóból a terhet – ez is egy teher! – és Jézus úgy aludt ott, mint egy fáradt kisgyermek, ágyút lehetett volna a füle mellett sütögetni. Tanítványai rémülten és sikoltozva rázták fel, és kiáltoztak hozzá: Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk? Olyan fáradt volt, annyira eltörődött a gyógyításokban, a csodákban! Mert válogatás nélkül, Isten szabad szeretetével szórta – nincs más szó –, szórta Isten kegyelmét, gyógyítását, ajándékát, vigasztalását, megjobbító drága erejét. S most Jézus azt mondja: jaj nektek, mert ha Tirusban vagy Sidonban - sőt, horribile dictu! – Sodomában történtek volna ezek, azok már rég megtértek volna, még mindig lenne Sodoma, s nem kellett volna elpusztulnia. Ti viszont nem tértetek meg.

Egyszóval, kedves testvéreim, kétszeres szorítás és kétszeres teher van itt. Egyrészt a Keresztelő János megbotránkozása, másrészt Jézus a leleplező szavában a tény, hogy az sem kellett, amit szabadon adott. S itt van még egy szakasz, Jézus példálózása. Miután Keresztelő János kérdésére válaszolt, ezt mondja: mihez hasonlítsam ezt a nemzetséget? Olyanok, mint a gyerekek, akik a piacon játszanak, és mondókát énekelnek egymásnak, és így hangzik a mondóka: sípoltunk nektek és nem táncoltatok, siralmas éneket énekeltünk nektek és nem sírtatok. Keresztelő János énekelte a siralmas éneket. Jaj, a fejsze a fák gyökerére vetetett, jaj, elközelgetett az ítélet, - térjetek meg, hogy megmentsétek magatokat! Keresztelő János a végső ítéletet hirdeti, sirató próféta! S mint a gyerekmondókában, hiába a siralmas ének, nem hatott az meg senkit, senki nem rendült bele, senki nem kezdte siratni magát és az övéit. De van egy másik ének is, az pedig a Jézus éneke: sípoltunk nektek! Lagzira szólt a nóta, de nem táncoltatok, nem volt kedvetek a lakodalomba se eljönni. Mihez hasonlítsam ezt a nemzetséget?

Kétszeres tehát a Jézus követőinek a terhe. Mert ha keresztyén életünk kapcsán valami megbotránkozás, vagy akár megbotránkozást sejtető kérdés támad, annak a terhe mind rajtunk van. Aztán, ha azt látjuk, hogy nem tör át a lét sötétjén a Jézus jó és drága evangéliuma, és nem fényesíti meg az életeket, hanem továbbra is fagyban, didergésben, elveszésben vannak az emberek, az is megterhel bennünket. De az a kettő is csak valami ráadás arra, amit egyébként is hordozunk. Nézzük meg ebben az összefüggésben Jézus hívogató szavait: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettek, és én megnyugosztlak titeket.

Két szót mond Jézus, mindkettőt ismerjük: a fáradtságot is, meg a megterheltetést is. Nem ugyanaz a kettő, de az élet nagy drámájában összeadódnak, mert amikor megfárad valaki, az erőtlenségében még újabb terheket raknak rá. S azt már nem lehet bírni. Elég az embernek önmaga életét fáradtsággal, gonddal, törődéssel, végső erőfeszítéssel vinni, - tudjuk. De ha már erre újabb megterhelés jön, ha még erre is rátetéznek, akkor nem lehet tovább menni. Gyerekkoromban láttam, képszerűen előttem van. Szénát gyűjtöttek kaszálás után a mezőn, egy egyszerű kis kordéllyal ment ki a gazda. Jól megrakták, de mivel maradt még begyűjteni való, hazaballagott a gazda, hozott két rudat, rákötötte a kordélyra vendégoldalnak. Nem lett volna nem szabad, mert a könnyű alkotmány ilyet nem bír el.  De úgy gondolta, próba-szerencse, hátha egy fordulóval sikerül mindent hazavinni. Az lett a dolgo vége, hogy kiment a kordély kereke, és odalett minden. A teherre még teher? Hisz akkor nincs tovább! Mintha azt mondaná Jézus: hogyha van még némi maradék erőd, csak egy lépésre való,  ha van még a lelkedben, de akár az izmaidban egy csöpp kis erőtartalék, akkor gyere énhozzám. S azt ígéri és ezt mindig meg is teszi: megnyugosztlak titeket. Talányos szó ez, sokfelé mutat: megnyugtatni, megnyugosztani. Jelentheti csupán annyit: meg lehet állni, erőt lehet gyűjteni, aztán lehet folytatni. De leginkább ezt jelenti: le is lehet tenni a terhet, egy kis szünetre. Én szünetet adok nektek, mondja Jézus, vagyis le tudod tenni a terhet, s amíg nincs rajtunk teher, erőre kaphatunk.

Azonban azt is el kell mondanom, hogy ha csak eddig mennénk el ennek az igének a magyarázatában és a megértésében, és csak ennyivel buzdítanánk magunkat és hívogatnánk másokat is, akkor csak a felét mondanánk el az igazságnak. A féligazságok pedig nagyon veszélyesek. Jézus ugyanis folytatja: vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek. Milyen szép ez a történet: gyere énhozzám minden terheddel, én leveszem a válladról ezeket a terheket, de csak azért, hogy egy másikat felvehess. Tehát nem azt mondja Jézus, ha hozzám jöttök, én majd valami titokzatos doppingszerrel, valami roboráló-szerrel megfrissítelek benneteket, és mehettek tovább. Ahogy marathóni futáskor, hogy a versenyzők az pálya szélére állók kezéből frissitővel teli palackot kapnak ki, s futtukban magukra locsolják és eldobják a palackot – de mi nem így megyünk Jézushoz! Hanem azt mondja: aki hozzám jön, arról leveszem a terheit, és egy másik terhet teszek rá: az én terhemet, az én igámat. S ebben a pillanatban a megelőző drámák is ott visszhangzanak a fülünkben:  a Keresztelő János megbotránkozása, a kapernuemiak, a bethsaidaiak, korazimiek hitetlensége, ahogy az ember kiüti Isten kezéből a felé nyújtott drága ajándékot, aztán az ezen való megszomorodottságunk, és a rettentségünk, hogy milyen iga ez a Jézus igája?

Tanuló-iga. Mert azt mondja Jézus: vegyétek föl az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok.

Megrendítő ellentét ez, amit Jézus példálózása és hívogatása között látunk. De ilyen az Isten beszéde. Isten nem azért hív bennünket, hogy áltasson, Isten nem valamiféle altruista módszert akar alkalmazni, s nekünk nem úgy van Istennel a dolgunk, hogy az adósságaink, a terheink, a bűneink, a nyomorúságaink láttán Isten behunyja a szemét: egy kicsit eltussolja, egy kicsit elnapolja, egy kicsit odébb teszi, úgy tesz, mintha nem is lenne, s azzal hiteget bennünket, hogy maguktól is megoldódnak ezek. Ezt mi szoktuk csinálni, tetézve terheinket, s ez vezet oda, hogy csak rakjuk, rakjuk egyik terhet a másikra, és ennek vége összeroppanás. Inkább válasszuk ezt a jézusi módot! Ő nem mondja sem Bethsaidának, sem Korazinnak, sem Kapernaumnak: jaj, jaj, sok csoda történt, sok áldás volt, nem vettétek észre, nem tértetek meg, nem baj, lesz ez még másképp is! Csak azt mondja, egyenesen és világosan: jaj! És akik fölött jajt mondott, most ugyanazoknak mondja: gyertek énhozzám, tegyétek le a terhet, vegyétek föl az én igámat, és tanuljatok tőlem szelídséget és alázatot.

Hogyan fér össze ez a kérlelhetetlen, csalhatatlan, világos és tiszta ítélet és a szelídség? – jaj de nagy kérdés ez Bennünk a kettő bajosan fér össze, mert ugyan szeretjük a szelíd és alázatos embereket, de leginkább azért, mert ők aztán nem fognak nekünk semmit a szemünkre hányni. Ők inkább félreállnak. Mi az Arany Jánosokat szeretjük: ha úri hintó bevert sárral, nem pöröltem, letöröltem, félreálltam. Igen, ezt szeretjük! Óh, ha a mi országunk, és világunk, csupa-csupa ilyen szelíd emberrel lenne tele! Nem mondanának semmit, hagynák, eltűrnék, félrefordulnának, behunynák a szemüket… A szelíd ember, az alázatos ember, - az ilyeneket szeretjük. S ezért nem fér össze az, amit most Jézusban látunk. De nyissuk csak meg a szemünket, és engedjük, hogy ez a látvány lenyűgözzön: mert él a Jézus valósága. Feketén, fehéren, igazságot nem kendőzve, a bajokat nem tetézve elhallgatással kimondja a legsúlyosabb prófétai szót: jaj! Ha próféta azt mondja: jaj, az már a bekövetkezett bajt jelenti. De azt mondja ugyanez a Jézus: tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok, s így folytatja: ha ezt megtanuljátok, nyugalmat találtok lelkeiteknek.

Ha beálltok a Krisztus iskolájába, és megtanuljátok a Mestertől ezt a csodálatos isteni igazmondást és szelídséget – ahogy az apostol mondja, ha megtanuljátok az igazságot szeretetben követni – akkor megtaláljátok a nyugalmat is! Akkor magától értetődő lesz, hogy bármekkora a teher, Isten erejével, békességével és bölcsességével le is lehet tenni ezt a terhet, és föl is lehet venni ezt a terhet, lehet erőt gyűjteni. Akkor nem azt érzi az ember, amit egy vízvezeték-szerelő mondott nekem, amikor este 11-kor hívtam csőtörés miatt: Jaj, Tiszteletes Úr, megszakadok! Akkor nincs megszakadás, hanem erő van, békesség, és a boldog célba érés biztonsága.

Mert végül ezt mondja Jézus: az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. Szép ez a magyar szó: gyönyörűséges, de hadd idézzek egy újabb kori fordítást, mert a mi számunkra a “gyönyörűséges iga” az azt szokta jelenteni, amit sokszor látunk lovon: a kantárt meg a zablát, a cifra sarkantyút. Gyönyörű. Ez az iga, amiről Jézus beszél: boldogító iga. Jó iga, gyönyörűségére van az embernek, nem esik nehezére hordozni. Hozzátoldja, megerősítőleg: az én terhem könnyű. Hadd hirdessem most ezt a titokzatos isteni paradoxont! Mert ez paradoxon, hiszen könnyű teher nincs. A teher a teher, a súly az súly, ami nehéz, az nehéz. Mégis Jézus megmutatja: van olyan teher, ami könnyű. Tehát van olyan teher, amit ha vállalunk – nem fölvállalunk! – van olyan iga, amibe ha beállunk, alatta hirtelen megtapasztaljuk, hogy mindent, de mindent megkönnyebbít. Ez az a Jézusnak a terhe és igája, aki válogatás nélkül, Bethsaidának, Korazinnak, Kapernaumnak, és itt a Budahegyvidéki-gyülekezetnek, ennek a kis nyomorult népünknek, mindenkinek, mindenütt a világon bőven ad szabad szeretetéből. Ha annyi csoda esett volna Sodomában, Gomorában, Tirusban és Szidonban, amennyi közöttünk itt esett, ők már rég megtértek volna. Térjünk meg! Így hív a Mester: jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én nyugalmat adok nektek.
Ámen

Imádkozzunk! Urunk, megvalljuk, hogy bár sokszor letesszük, sőt ledobjuk terheinket, azok megtalálnak bennünket és többszörös súllyal nehezednek újra ránk. Nehéz, amit hordoznunk kell, - nehéz a betegség, nehéz a kilátástalanság, nehéz a munka, nehéz a  hiábavaló igyekezet, de még nehezebbé teszi ezt a bűnöknek, vétkeknek rejtegetése, még nehezebbé teszi ezt a döntő lépés elodázása, elhordozhatatlanul nehézzé teszi, hogy magunkban vagyunk Nélküled. Erősíts és add, hogy szívünkben igazán meghalljuk a drága és szent hívást, mely nekünk szól, minket fáradtakat, megterhelteket hív az igazság szavával, hogy megtérjünk, hogy Krisztushoz igyekezzünk, hogy ami bennünket nyomaszt, ami már-már összeroppantja az életünket, azt letegyük, és az Ő igáját vegyük föl, Tőle tanulva az alázatot, szelídséget, Tőle tanulva a szeretetnek minden munkáját, Tőle tanulva a nagy titkot, hogy van könnyű teher. Ezt a könnyű terhet kérjük, mely megtölti életünket élő reménységgel, boldogsággal, szent várakozással. Az üdvösség terhét kérjük, az üdvösségét, melyben nincs könny, fájdalom, nincs éhség, szomjúság s nincs a bűnnek semmiféle terhe, nincsen halál. Így vigasztald, Atyánk, a szomorkodókat, gyógyítsd áldó erőiddel beteg testvéreinket. Újítsd hitünket, boldog reményünket, szent elkötelezettségünket neved dicsőítésére, országod építésére. Krisztusért, kérünk hallgass meg bennünket.

Ámen