Könnyebb?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Bizony, máig hangzik a kérdés ez itt az evangéliumi történetben: mi könnyebb? Ez nemcsak ott és akkor, kétezer évvel ezelőtt volt ez súlyos kérdés, hanem ma is.  Mi könnyebb: azt mondani, megbocsátattak bűneid vagy azt mondani, hogy vedd fel a te nyoszolyádat és kelj fel és járj? S a kérdés nemcsak nehéz, hanem érvényesen is hangzik, hiszen, ha jól megvizsgáljuk, Jézus nem is azt kérdezi, hogy egyáltalán mi a könnyebb, mi az egyszerűbb, mi a kézenfekvőbb, mit lehet könnyebben megoldani egy csapásra, hanem voltaképpen az Istenhez való viszonyunkat feszegeti Jézus ezzel a kérdéssel. Illetve megfordítva: amikor ezt a kérdést föltesszük: mi könnyebb, tehát amikor úgy tűnik, hogy választás előtt állunk, alternatíva van előttünk és föltesszük a reá vonatkozó kérdést, akkor valójában saját magunk az Istenhez való viszonyába kérdezünk. Hadd indokoljam ezt azzal, hogy néhány megjegyzést fűzök a felolvasott történethez, amely sokra vezet bennünket. Ezért viszont szükséges néhány bevezető megjegyzést is tenni.

Az első, amit el kell mondani e történet kapcsán, hogy Jézus köré azért gyűltek sokan abban a házban, ahol Jézus tanított – s ahogy Lukács evangélista megjegyzi: ültek ott farizeusok, törvénytudók és tanítók Gallileából, Jeruzsálemből, az egész országból –, mert Jézusnak híre van. A korábbi részekben elmondja az evangélista, hogy Jézus gyógyításai nyomán óriási hír támad, tódulnak az emberek hozzá; tódulnak azok, akik egyszerűen csak kíváncsiak, tódulnak azok, akik szeretnének meggyógyulni, vagy akik viszik a betegüket – velük kezdődik egyébként a felolvasott történet is! – és természetesen mennek a hitvizsgálók is, akiknek abban az időben az volt a kötelességük, hogy Isten népének vallásos jó rendje fölött őrködjenek. Kötelességük volt, hogy utánajárjanak annak, ami ezt a nagy hírt kiváltotta – tehát nem feltétlenül kíváncsiságból, vagy gyógyulni várásból vannak ott. Jézus tanít, Isten dolgait fejtegeti, adja elő, de már híre van, és ez a hír többről szól, mint egy nagyszerű tanítóról.

 Másodszor, e történet kapcsán azt is el kell mondani, s ez már szervesen a történethez tartozik, hogy közvetítők jelennek meg. A béna embert a barátai viszik oda, illetve szeretnék Jézusoz vinni, bevinni a házba, ám nem tehetik, zsúfoltság van, nem tudnak előre nyomakodni vele – egy hordágyon fekszik ez a béna ember. Fizikailag lehetetlen Jézus közelébe kerülni. S egészen képszerű, szinte filmszerű, ahogy felmennek a lapos háznak a tetejére – a régi keleti világban lapos tetejű házakat építettek -  megbontják a héjazatot, és beteg barátjukat a ház közepébe leeresztik Jézus elé. Mintha most itt hirtelen megnyílna a templomtető, és kötélen leeresztenének valakit. Azt hiszem, talán én lennék a legjobban meghökkenve, de feltehetően mindenki csodálkozna, hiszen ami megzavarja a megszokott menetet – itt az istentiszteletét, ott a beszélgetés, és tanítás menetét – az nagyon megfogja az embert. De a dolog lényege az, hogy ezek az emberek közvetítők, közbenjárók. Ők valakiért, valakinek az ügyében járnak el.

És van itt egy döntő mozzanat itt is, kedves testvéreim, amit érdemes meggondolnunk, mert nagyon-nagyon messzire vezet és nagyon-nagyon sok vitát váltott már ki a keresztyénség történetében mind a mai napig. Azt mondja Lukács evangélista: „és Jézus, látva azok hitét – vagyis a barátok hitét, a közbenjárók hitét, akik leeresztik ezt a szerencsétlen béna embert Jézus elé –, azt mondta a bénának: ember, megbocsáttattak a te bűneid.”  Másutt olvasunk evangéliumi történeteket arról, hogy amikor Jézus elé kerül egy beteg, s gyógyulásért könyörög akkor Jézus, látva hitét, ezt mondta neki: eredj el, kelj föl, meggyógyultál, vagy látva a hitét, azt mondta neki: megbocsátattak a te bűneid. De most nem az ő hitét látja, hanem a közbenjárók hitét látja.

Nagyon mély és nagyon messzire vezető kérdés ez, hogy az én hitemért másvalakinek jár-e bocsánat. Az én hitemért, az én közbenjárásomért, azért, hogy én valakit Isten elé viszek, odaszuszakolom őt Isten elé, odaerőltetem őt Isten elé, valahogy odamanőverezem Isten elé – lehet, hogy ő nem is akarja, lehet, hogy nincs tudatában! –, hogy egyszóval ezért megbocsáttatnak-e a bűnök – neki? Sokat beszélünk amúgy a keresztyén ember közbenjáró szolgálatáról. Van közbenjáró szolgálatunk – hiszen enélkül nem is lenne értelme azoknak a bibliai buzdításoknak, hogy imádkozzunk felebarátainkért, imádkozzunk testvéreinkért, sőt, imádkozzunk azokért, akik gyűlölnek és kergetnek minket, továbbá az elöljáróinkért, a hatalmasokért és így tovább – ez mind-mind közbenjáró szolgálat. De vajon végiggondoltuk-e egyszer és igazán, ennek az evangéliumi történetnek a fényében radikálisan ezt a mondatot: és látván azoknak hitét, azt mondta neki, ember, megbocsátattak a te bűneid!?

Azt kérem most mindenkitől, kedves testvéreim, hogy engedje ezt a gondolatot nagyon mélyen a szíve mélyére ereszkedni  - két okból is: egyrészt, mert ami ez után fog következni, az a szívnek a drámája lesz, másrészt pedig e radikális átgondolás nélkül nem értenénk, hogy miért vannak ezek az írástudók és farizeusok fölháborodva, miért kiáltanak azonnal: „ez káromlás, kicsoda bocsáthatja meg a bűnöket, egyedül az Isten!” Tényleg így van ez, kedves testvéreim? Mi nem bocsáthatjuk meg másik ember bűnét, s ezt tényleg tanították volna az írástudók meg a farizeusok, hogy egyedül csak az Isten bocsáthatja meg a bűnöket? Hiszen, ha bárhol fölnyitjuk az Ótestamentumot, minden lapján parancsokat kapunk Istentől arra, hogy engedj meg a másiknak, bocsásd meg a másiknak a bűnét! Nem véletlen, hogy azon senki nem háborodott föl, amikor Jézus a Miatyánkot tanította: bocsásd meg a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk másoknak! S tudták hát ezek az emberek is, hogy szabad, lehet, kell a másik bűnét elengedni – főleg, ha megkérlel, főleg, ha megengesztel. Milyen jól magyarázza Jézus a törvényt az engesztelő áldozatról: hiába viszed oda engesztelő áldozatodat az oltárra, nem ér az semmit, ha odahaza perben, haragban vagy atyádfiával. Menj el – tanítja Jézus –, békülj meg vele, aztán gyertek el együtt és mutassatok be hálaáldozatot. Az emberi élet nem lehet élet, ha nincs megbocsátás, és ha mi nem gyakoroljuk a megbocsátást. Nem ezért hangzik hát a kiáltás, hogy Jézus káromlás szólt, mert csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket, hanem azért, mert itt egy olyan dráma zajlik előttünk, egy olyan sokkoló eseménysor áll elénk, melyet nagyon nehéz fölfogni és megérteni - Látván azoknak hitét, azt mondta neki... A közbenjárásnak, a közvetítésnek a nagy drámájáról van itt szó. Az én hitemért a másiknak? Méltóztasson kérni legalább! Próbáljátok ki, testvérek, de szerintem bele sem fogunk kezdeni – csak a szónokiasság kedvéért javasolom! -, hogy majd istentisztelet után hazamenvén, írjatok össze egy lajstromot ellenségeitekről. És álljatok oda Isten elé imádságban: Uram, nézz az én hitemre, és bocsáss meg nékik. Úgyis tudom, hogy ott fog a szívünkben visszhangozni a gondolat – de legalább ő is kérje! Bánja meg bűnét. Hisz bűnbánat nélkül nincs bűnbocsánat, kegyelemkérés nélkül nincs kegyelemközlés. Sőt, mi azért jó protestánsok, jó reformátusok vagyunk! A mi ügyünk Istennel személyes ügy. Minek nekünk közbenjáró? Mitöbb, olykor még oly hetykék is vagyunk, hogy azt mondjuk: minek nekünk egyáltalán kérni, ha már a predesztinációban hiszünk – ami ugyan nem ezt jelenti, csak erre is le szoktuk fordítani! – tehát ha Isten akarja, ha Isten elrendelte, ha Istennél öröktől így van, az úgy meg is lesz. Ha pedig Isten nem akarja, nem rendelte, úgysem lesz meg! Ebből az okoskodásból, persze, soha nem lesz semmi, kedves testvéreim, még egyszer mondom, csak a szónokiasság kedvéért tettem fel e tétet.

Ám a szív drámájáról van itt szó. Mert amikor Jézus észleli, észreveszi, hogy zúgolódnak ezek az emberek, ezt a kérdést intézi hozzájuk: mit tanakodtok a szívetekben? Ez a szív drámája,  ez a szív kérdése, ez a szív felvetése – szó szerint így lehetne fordítani, mit dialogizáltok a szívetekben? Ezek az emberek nemcsak egymás között beszélnek most Jézus szavairól, hogy ez botrány. Nemcsak a jól ismert botrány-dagasztást gyakorolják, ha egymásnak mondjuk, hogy ez vagy az botrány, azzal tovább dagasztjuk, gerjesztjük – hisz az egyik azt mondja:  hí, a másik: hü, ebből lesz: hűhí, dagad a dolog. Ám most a saját belső életünkben, indulatunkban is dráma játszódik le, önmagukkal is vitatkoznak. Persze, hogy vitatkoznak önmagukkal, hiszen egyrészt tudják, hogy Isten gyermekeinek szent kötelessége közbenjárni, szent kötelessége Isten szeretetének erejével elengedni s megbocsátani – és mégis érzik ennek a feszülést. Hogy ez ilyen egyszerű? Ez ilyen pofonegyszerű dolog? Hát akkor kérek én is egy saroglyát, megkérek négy markos presbitert, kapják csak fel, s uccu neki, Jézushoz, és az ő hitükért nekem minden el lesz rendezve! Ilyen egyszerű ez a dolog? Nem vétett el itt valamit Jézus? Átveheti valaki magára a másik ember nyomorúságát, bűnét, baját, s odamehet közbenjáróként Jézushoz? És kérhet is valamit? Nagy drámák ezek, kedves testvéreim! Ezek a szív kérdései. Talán ezért már értjük, mire utal Jézus, amikor fölveti a kérdést – így fordul hozzájuk: mit tanakodtok a szívetekben, melyiket könnyebb mondani: megbocsátattak néked a te bűneid, vagy azt mondani: kelj fel és járj.

Mi könnyebb? Itt egy olyan szó szerepel a görög eredetiben, amit ritkán használ az Újszövetség. Itt nem a fizikai értelemben vett könnyebbségről van szó, ilyen értelemben általában a tömegekre szoktuk azt mondani, hogy nehezebb vagy könnyebb. Olykor minőségre, vagy feladatra vonatkoztatjuk. Ez könnyű feladat, az már nehezebb feladat. S itt inkább az utóbbiról van szó. Az eredeti szó azt fejezi ki, amit egyetlen mozdulattal el lehet intézni. Egy csapásra. Így lehetne ezt fordítani: mit lehet egy csapásra? Azt mondani: megbocsátattak a te bűneid, vagy azt mondani: kelj fel és járj? Egy csapásra. Melyik könnyebb? Én biztos vagyok benne, hogy mi most azt felelnénk erre: egyszerűbb, könnyebb azt mondani: megbocsátottak a te bűneid! Ezt könnyebb mondani. Hát persze. Az az ő bűne, az az ő baja, azzal nekem nincs dolgom, vagy, ha van, nem nagyon érint. Azt sokkal nehezebb mondani: hogy kelj fel és járj. Ki venné közülünk a bátorságot, hogy egy béna mellé odaüljön, és azt mondja neki: kelj fel és járj. Egyikünk sem vállalkozik arra, hogy kuruzslónak tekintsék, botcsinálta doktornak, értelmetlen hangoskodónak. Milyen nehéz egy beteget meggyógyítani!? Rettenetesen nehéz! Milyen nehéz valakit egyáltalán a közelébe vinni annak, hogy a gyógyulásra esélye legyen?! Az orvosi etikának az egyik legdrámaibb kérdése az, hogy egy orvos megmondhatja-e betegének, hogy nem lehetséges a gyógyítása. Megmondhatja-e ezt egy orvos? Vannak orvosok, akik azt mondják, mindent meg kell mondani, így becsületes. Ám vannak orvosok, akik azt mondják, hogy nem szabad megmondani, mert az orvos arra teszi le esküjét, hogy mindent megpróbál azért, hogy meggyógyítson valakit, és lehet, hogy ma még csak azt tudja mondani, hogy az én tudományom véget ért, de másnap már esetleg több eszköze lesz. Félelmetes, néha ijesztő, máskor felemelő versenyfutást folytat az orvostudomány azért, hogy ne kelljen soha azt mondani: nem gyógyíthatlak meg, hanem hogy mondhassuk: kelj föl és járj. Ez sokkal-sokkal nehezebbnek tűnik. A bűnnel meg úgy vagyunk kedves testvéreim, hogy majd begyógyítja az idő, majd kihullik a történelem rostáján, majd elmennek a minden élők útján azok, akik súlyos sebeket okoztak a vétkeikkel, a mulasztásaikkal, a bűneikkel – majd rendeződnek valahogy a dolgok. Majd jön egy új nemzedék, majd jön egy új világkorszak. A bűn mintha valahol éppen ott lebegne, ahol elkövették, ott megvan, esetleg vannak súlyos konzekvenciái, - de a beteg itt van! Sőt, tovább megyek, hisz nem mai keletű a vita, de talán éppen a mai dilemmák mutatják meg ennek a kérdésnek a súlyosságát. Milyen visszataszítónak tartjuk, s okkal azt -  amit én is többször láttam -, hogy belebegett valaki egy nagy beteghez látogatóba a kórházba, odaszottyant az ágya szélére, megfogta kezét és azt mondta neki: úgy-e tudod, hogy ez a betegség azért van, mert te bűnös ember vagy! A beteg meg éppen arra vár, hogy a nővérke elindítsa az újabb infúziót vagy mérjék már meg a lázát vagy tegyék tisztába, mert ágytálazni kell szegényt, de bejön a drága lelki testvér, odaül az ágya szélére és mondja: beszélgessünk kicsit a bűnökről, majd, ha abban megkönnyebbülsz, megkönnyebbülsz a betegségedből is. De borzasztó tud ez lenni! Embertelen!

S mégis azt kell mondani, kedves testvéreim, van a kettő között valami összefüggés. Jézusnak ez a kérdése éppen ezt mutatja meg. Nem úgy, ahogy az előbbi borzasztó eset mutatná, de van a kettő között valami összefüggés. Ezért nehéz és súlyos kérdés ez. És ezt az esetet csak azért hoztam föl, hogy lássuk, valóban így vagyunk ezzel és a régiek is javarészt így voltak ezzel, hogy könnyebb azt mondani: megbocsátattak a te bűneid. Ezért, kedves testvéreim, a farizeusoknak és az írástudóknak a felháborodásában, amely – bizonyos értelemben meghökkenésből is adódik – van a trükk. Mi lenne, ha Jézus azzal kezdené, hogy ennek a szerencsétlen embernek, a bénának ezt mondaná: kelj fel és járj! Kérdeznék-e utána a farizeusok és az írástudók, hogy „Kicsoda ez? Csak Isten gyógyíthatja meg a betegséget, hogy jön ez ehhez?” Nem kérdeznék. Örömmel tudomásul vennék. Ha nagyon ellenségesek lennének Jézussal, akkor azt mondanák, hogy Belzebub ujjával gyógyítja a betegséget és űzi ki az ördögöt, (tudjuk, a végén oda fajultak, hogy ezt is mondták Jézusról). Ha megfordítjuk a sorrendet, és váratlan meggyógyul egy beteg, eszünkbe jut-e, hogy valami még hátra van? Eszünkbe jut-e, hogy valami még nincs elrendezve? Amit most Jézus megmutat ebben az összefüggésben az az, hogy a a betegség úgy tartozik össze, úgy függ össze a bűnben léttel, az elveszésben léttel ahogyan az ember egyáltalán viszonyul a betegséghez és egészséghez. Nagyon találó a magyar szó: egészség. Az egészet jelenti. Ahol nincs egész-ség, ott valami hiányzik. Például ennek a béna embernek az esetében hiányzik az a biológiai-fizikai képesség, melynek a folytán járni tudna, mozogni tudna, egészséges lenne - tehát hiányzik az életéből valami. És ha bűnről beszélünk, akkor mi hiányzik? Hiányzik Isten áldó jelenléte. Megszakadt a kapcsolat Istennel. Ezért Biblában sok helyen olvasunk utalásokat arra nézve, hogy a bűn, a betegség és a halál valamilyen módon összefügg. Ahol nincs egészség, ahol nem az egészben van az ember, nem az isteni teljességben van az ember, ott így, vagy úgy, minden módon megjelenik és megmutatkozik az élete fogyatékos, hiányos volta. Úgy tűnik – még egyszer mondom – mintha Jézus kérdése valamilyen sorrendet sugallna: mi könnyebb, mivel kezdhetjük, vagy mi egyszerűbb, vagy mi az, ami egy csapásra megtörténhet? Ám láttuk, hogy nem sorrendről, nem fontossági sorrendről van itt szó, - ezen csak vitatkozzanak a teológusok, ha van-e itt valami fontossági sorrend. Lehetne még azt is mondani – s magam is hajlanék rá -, hogy valamilyen erőrendről van itten szó. Mi az, amire Jézus erejéből jobban telik? Ám hogy is folytatódik a történet?

Egészen megdöbbentő. Miután Jézus fölteszi a kérdést, mi könnyebb, azt mondani: megbocsátattak bűneid vagy azt mondani: kelj fel és járj, azt mondja: hogy pedig megtudjátok, hogy az Ember Fiának van hatalma a földön megbocsátani a bűnöket, - a gutaütötthöz fordult: mondom, kelj fel és fölvévén nyoszolyádat, eredj haza. Hogy pedig megtudjátok. Quod erat demonstrandum – mondták a régiek. Hogy bizonyítva legyen, hogy az Ember Fiának van hatalma – de nem azt mondja, hogy a betegeket meggyógyítani, hanem a bűnöket megbocsátani. Itt az összefüggés.  Ezért mindez kedves testvéreim, isteni módon kötelez minket is, amennyiben Jézus gyermekei és követői vagyunk, hogy bűnben, betegségben, nyomorúságban s mindenben bajban egyaránt eljárjunk, mindenben egyaránt közvetítsünk. Mindenben egyaránt Isten elé vigyük azokat, akik szenvednek. Mert szenved a beteg, és szenved a bűnös is. S látván Jézus az ő hitüket… Ezek a barátok, akik közbenjárók és közvetítők voltak – elnézést, szándékosan mondom így: 1 egység ember vittek oda Jézus elé. (Ha gázár-kompenzációs kérdőív alapján az ember 1 egységet jelent, a gyermek pedig 0,7 egységet, akkor ők 1 egység embert vittek oda Jézushoz. De félre az iróniával, hiszen ez így is van. Nem egy betegséget vittek oda, nem egy bűnt vittek oda, nem egy beteget vittek oda, nem egy bűnöst vittek oda – hanem egy embert vittek oda. Aki Isten előtt eljár a másikért, annak tudnia kell: azt az egész embert kell odavinnie. Ha beteg, akkor a betegségében, ha bűnös, bűnében, ha hiányos életű, a hiányában - és visszafelé nézve: ha hiányos életű, akkor a bűnével és betegségével együtt őt magát, ha beteg, akkor bűnével és hiányával őt magát, ha bűnös, akkor betegségével és hiányával együtt őt magát. Őt - a másikat.

A történet vége magyaráz meg számunkra mindent. Miután megtörténik a csoda, fölkel ez az ember, s Istent dicsőítve hazamegy. Álmélkodás fogta el az ott lévőket, dicsőítették az Istent és beteltek félelemmel, mondván: Bizony, csoda dolgokat láttunk. Nem azt mondják, hogy csoda dolgot láttunk - vagyis egy csodát –, hanem azt, hogy csoda dolgokat - többet. Pedig, mi történt? Meggyógyult egy beteg. Ez 1 csoda – számként mondom. Ez egy csoda. Vagyis úgy kellene helyesen mondaniuk: ma csodát láttunk. Talán mondhatnánk, hogy nagy csodát láttunk. Vagy mondhatnánk, hogy ilyen nagy csodát még sohasem láttunk. De ők azt mondják, hogy csodadolgokat láttak. Mert látták a bűnbocsánat hatalmát, mert látták a közbenjárás hatalmát. Mert látták fölfényleni Istennek teljes igazságát. És ez mind-mind csoda. Csodadolgokat láttunk! Az evangélista arra tanít, és arra bíztat bennünket is, hogy ha mi úgy is vagyunk és az is a vágyunk, hogy legalább egy csodát lássunk, legalább csak egy nagyszerű dolog történjen meg, tudnunk kell: ha Isten meghallgat, az eggyel mindig többet is ad. Másképp szólva, a részleges és töredékes helyett mindig egészet ad. Meggyógyulni, egészségessé lenni, teljes körűen helyreállni, Isten szeretetébe, kegyelmébe újra bejutni, ez csodák sorozata. Azt kívánom nektek, kedves testvéreim, és arra is bíztatlak benneteket, várjátok a csodát, higgyétek, hogy közbenjárásotoknak, imádságotoknak van foganatja Jézus kegyelme által,  és tudjátok csak, hogy ha Isten egy kéréseteket meghallgatja, bízvást többet fog adni annál, mint amit abban az egyben kértek.

Ámen