Konferencia a Keresztyénüldözésről

Néhány nappal ezelőtt bejárta a világot a hír, hogy egy Közel-Keleten szolgáló szíriai jezsuita származású szerzetes, Henri Boulad atya magyar állampolgárságért folyamodott, és ezt a múlt héten állampolgári eskü keretében meg is kapta. Nagy öröm, hogy nem egy magyar származású, talán Magyarországról elszármazott, a világ más táján élő felnőtt ember folyamodik itt állampolgárságért, hanem olyan valaki, aki csak baráti kapcsolatokon keresztül ismeri Magyarországot. Boulard atya olyan világból érkezett, ahol, mint tudjuk, hosszú ideje óriási nyomás nehezedik a keresztyénekre, üldöztetést kell szenvedniük. Talán azért választotta Magyarországot második hazájául, mert értesült arról, hogy ez a kis ország, sok-sok keserű tapasztalat után, úgy döntött, hogy felkarolja az üldözött keresztyének ügyét. Ha nem másért, hát hálából, hogy mi szabadok vagyunk az üldözéstől. 

Boulard atya Magyarországon előadást is tartott, és ezt szeretném elsőként a felolvasott igéhez kapcsolni, leginkább azt  a teológia-történeti kérdés, amit előadásában feszegetett. Nevezetesen azt, hogy miközben az úgynevezett »nyugati« keresztyénség, Tertullianus, Augustinus, Aquinói Tamás, Luther, Kálvin és a többiek, olyan sokat foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miért öltött testet az Ige, és adták rá a választ: azért lett Isten emberré, hogy eleget tegyen az ember bűnéért, mindeközben ez a mély teológiai belátás némileg eltorzította a nyugati keresztyének szemléletét. Mi mindig a bűnről, vagyis az Isten és ember kapcsolatának a megszakadásáról beszélünk, egyszóval, a mi keresztyénségünk árnyékos, nagypéntekes, és ennek a kultúránkban, a gondolkodásunkban sok árny-oldala lett. Ezzel szemben, mondja Boulard atya, a keleti keresztyénséget a testet öltés másik nagy titka tölti el, s leginkább Athanasius egyházatya fejtette ki, hogy Krisztus azért jött, Isten azért lett emberré, hogy Istent felemelhesse az embert isteni magasságokba. Ennek van is egy szép görög kifejezése: theoszisz, magyarra úgy fordítjuk: istenülés. Tudom, ez csak egy teológiai vita, és nem árt tudni azt sem, hogy a teológusok felette hajlamosak szétválasztani és szembefordítani azt, ami összetartozik. Hiszen ez a kettő is összetartozik, a megváltás, a bűnből való szabadítás, illetve az, hogy Isten lakozást vesz bennünk, és dicsősége átragyog rajtunk. Igen, ez a kettő összetartozik. S hogy mennyire összetartozik, azt éppen Márk evangéliumából értjük meg. A felolvasott szakasz előtt olvassuk a mi Urunk színeváltozásának a történetét. Amikor Jézus elváltozott és mennyei fény ragyogott át rajta, a tanítványokat felhő fogta körül, mennyei szózatot hallottak: ez az én szerelmes Fiam, őt hallgassátok! Egyszerre látjuk itt a dicsőséget, és értünk meg mindent a kereszt titkából.

Ehhez kapcsolja aztán Márk evangélista imént felolvasott szakaszt. Ahogy jöttek lefelé a hegyről, Jézus megparancsolta a három tanítványnak, hogy erről mindaddig senkinek ne beszéljenek, amíg Ő fel nem támad a halálból. De ahogy az lenni szokott, a tanítványok, mint valami teológusok, mindjárt okoskodni kezdtek. Ímé, az előbb láttuk Illést, akiről úgy tartják, hogy előbb neki kell eljönnie, és helyre kell állítania az országot, és csak aztán jön el a messiás király, Krisztus, akiről Péter nem régen, a Caesarea Filippi országútján mondta: te vagy a Krisztus, a  Megváltó! 

A második.A keresztyénség szolgálata a világban nem akként forog, hogy itt, Magyarországon, Európában vagy a világ más táján mennyire vagyunk vonzók, vagy mit tudunk letenni a civilizáció asztalára, s mennyire megnyerő a vallási közösségünk. Tudom, ez is számít, de döntő módon mindig csak ez az egy számít, ez az egy a  döntő: Jézus a Krisztus! Minden e körül forog, minden ebben gyökerezik, mert ebben gyökerezik az üdvösségünk is. De a tanítványok mindjárt disputát kezdenek, mondom,  hogy nem úgy vane., ahogy a régiek mondják, hogy előbb Illésnek kell eljönnie? Erre mondja nekik Jézus: Illés előbb jön el és mindent helyreállít!  Retorikailag szólva ez egy concessio, vagyis megengedés, hogy jöhessen az igazi kérdés: de akkor miért van megírva az Ember Fiáról, hogy sokat kell szenvednie, és megölettetnie? Újra azzal a különös paradoxonnal találkozunk, hogy lám, együtt van itt az ország helyreállítása, az isteni dicsőség felfénylése, és itt van, másrészt, a szenvedő Krisztus. Igen, Illésnek előbb kell eljönnie, de Jézusnak miért kell szenvednie és megvettetnie?

A harmadjára hadd jegyezzem meg, hogy most olyan Biblia-kiadásból olvastam az igét, melyben a szerkesztők dőltbetűs fejezetcímeket adtak, hogy segítsék az olvasást. Ezt olvassuk Márk evangéliuma 8. részénél: Jézus először jelzi halálát és feltámadását (prima passionis preaedictio). S ahogy olvassuk tovább, a következő részeknél ez lesz a felirat: Jézus másodszor jelzi Ő halálát és feltámadását (secunda passionis praedictio). Aztán: Jézus harmadszor is jelzi halálát és feltámadását (tertia praedictio passionis). Jézus tehát előre jelzi, mintegy megjövendöli, megmondja előre a halálát. És ennek kapcsán beszél a próféták sorsától, és azonosítja magát azokkal, akik őelőtte jártak, őelőtte szenvedtek üldöztetést, mártíriumot, úgy ahogyan a Zsidókhoz írt levél felsorolja a hit hősei között azokat, akik kardélre hányattak, üldöztették, barlangokban bujdostak, hazát kerestek és nem találtak, és mindezt azért, mert valami nagyobbra, valami teljesebbre vártak.

De tudjuk azt is, hogy Jézus azt kéri a tanítványoktól, hogy azonosuljanak vele. Nem különb a tanítvány a mesterénél. Íme, elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé, mondja, mikor kiküldi tanítványait. Nem méltó a tanítvány az ő Urához, ha nem lép a nyomdokába. Itt, ebben az egyszerű beszélgetésben, ahogy jönnek lefelé a dicsőség áradásából, és ahogy a tanítványok értetlenkednek, talán még elkábulva a csodától, Jézus szavaiból meghalljuk, hogy mi a keresztyén ember sorsa. Ugyanaz, mint Krisztusé. Sokat kell szenvednie, megvettetnie, meg kell halnia és fel kell támadnia. Mert ha Krisztus körül forog minden, ha Krisztusban gyökerezik az igazi életünk, ha Krisztusban van elrejtve Isten minden kegyelme, akkor nem különb a tanítvány a Mestertől. Erra az útra hívja Krisztus  az övéit. Ennek az útnak a vége, vagy még inkább: a végcéla a feltámadás. Mindannyiunkat erre hívott meg, ennek ízét kóstoltatja velünk, erről mondja Pál apostol, hogy megízleltette velünk az eljövendő világ erőit. Ennek az örömében és reményében járjuk e földön elrendelt utunkat. Illés csakugyan előbb jön, és mindet helyreállít, de akkor miért van megírva: az Ember Fiáról, hogy sokat kell szenvednie és megvettetnie? Azt mondom nektek: Illés már el is jött, és azt tették vele, amit  akartak, ahogyan meg volt írva róla. Krisztussal mégsem azt tették, amit akartak. János evangéliumában olvassuk, hogy amikor a tanítványok óvják a Mestert, hogy Jeruzsálembe menjen, mert az életére törnek, azt mondja nekik Krisztus: az én életemet tőlem senki nem veszi el, magam teszem le azt. Ez a nagy és mély isteni tett a tanítványi lét titka. Nem azért vállaljuk a terheket, az üldöztetést, a gyalázatot a Krisztus nevéért, mert mi ilyen különös fajta vagyunk, vagy mert talán szeretünk szenvedni, s jó volna, ha félre szorítanak bennünket, hanem azért, mert mély, belső szabadságban, Krisztus gyermekeinek a szabadságában élünk, Krisztus dicsőségéért és Isten országáért, Krisztust követve a kereszt által a dicsőségig,  per crucem ad lucem. Isten Szentlelke segítsen minket ebben.

Ámen