Király

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Nagypéntekünkön a felolvasott ige alapján két lényeges elemet szeretnék kiemelni és elétek állítani. Az egyik, mely súlyos állításként, és mintegy, az eseményeket mozgató meghagyásként újra meg újra a fülünkbe hangzik, ez a tétel: a zsidók királya. Ez lesz Jézus kárhoztatásának az indoklása, ezt fogják a keresztfára kifüggeszteni a feje fölé (római szokás szerint nyilvános kivégzéskor kifüggesztették az ítélet indokát is). A zsidók királya. Egy király áll ma előttünk, akit azzal vádolnak, hogy királlyá tette magát. Ez a nagy titok és ellenmondás jelenik meg most itt a kereszten, a keresztig vezető úton, a keresztút megkezdése előtt a pilátusi ítéletben és már a pilátusi ítélet előtt is, mikor megkötözik Jézust és így viszik ítéletre. Kezdjük elölről az utat. Jézust azzal vádolják be Pilátusnál, hogy a zsidók királyának tette meg magát. Ezt a különös és borzasztó vádat talán akkor értjük meg a legélesebben, amikor elérkezik az amnesztia lehetősége, a megmenekülés lehetőségének a pillanata. Húsvétkor az volt a szokás, hogy a római helytartó amnesztiát gyakorolt. Nagy ünnepről van szó, akit a nép kívánt, azt az egy embert szabadon engedte a helytartó. S most ez az ember, akit szabadon fognak engedni, Barabás, akiről Márk evangélista nagyon tömören ennyit jegyez meg: volt ott tömlöcben egy Barabás nevezetű férfi, azokkal a lázadókkal együtt, akik a lázadás alkalmával gyilkosságot követtek el. A lázadás politikai kategória. Ugyan a többi evangélista latornak és gyilkosnak mutatja be Barabást, ám tudjuk jól, hogy amikor lázongás, nyughatatlanság tör ki, akkor a szabadságharc és a bűncselekmények össze szoktak keveredni. Kevés olyan pillanata van a történelemnek, mikor egy forradalom idején nem történnek ilyen cselekmények.

Itt tehát arra utal Márk evangélista, hogy nem sokkal korábban lázadás tört ki, és a lázadók gyilkosságokat követtek el. A gyilkosok között volt Barabás. Nem tudjuk eldönteni, szabadságharcos volt-e vagy egyszerű haramia-vezér. De hogy a szabadság, az önállóság ügye, Isten népe szuverenitásának kérdése itt forog, az nem kétséges. És milyen döbbenetes: a királyt ott hagyják ítéletre, és a közkatonát, aki súlyos bűncselekményeket követett el, szabadon kívánják látni. Ebből a nagyon egyszerű, fekete-fehér tényből értjük meg, hogy igen, hamis vád volt az Jézussal szemben, hogy királynak tette meg magát, mégis, úgy van valóban: egy király áll előttünk, kinek országa nem ebből a világból való, Jézus királysága spirituális királyság, uralma azt célozza, hogy az emberszívek visszaforduljanak, és Istenükhöz találjanak. Nem ideig való, egy-két történelmi korszaknak szóló, egy-egy látványos eseményig tartó királyság ez, nem földi királyság, mennyei királyság ez, Isten igazi szeretet-uralmának királysága. A vád a királlyal szemben, hogy király,  - az égi király ellen az a vád, hogy földi király.

Ez vezet oda, hogy amikor Pilátus kimondja a verdiktet, kiadja Jézus a vitézeknek, a katonáknak, hóhéroknak, a kivégző brigádnak. Azok meg elvitték Jézust az udvarház belső részébe, ahová összehívták az egész csapatot, és egy borzasztó, megalázó, rémisztő paródiába kezdenek. Itt mutatkozik meg igazán, milyen a bűnös ember. Az áldozatot, a halálraítéltet, aki nem tud visszaütni, aki mellett nem állnak légiók, akit becseréltek egy közönséges bűnözőre, akit a saját népe is halálra kíván – most megalázzák, és mint királyt alázzák meg. Bíborpalástot adnak rá, az egyik római katona köpenyét, töviskoszorút nyomnak a fejébe – írja Márk evangélista igen tömören –, nádszállal verik a fejét, megköpdösik, és térdet hajolva tisztelegnek neki csúfságból. Királyként csúfolják a királyt. A vitézek azt hiszik, hogy kezükre került egy lázadó, egy maga csinálta király, kezükre került valaki, aki törtetett a hatalomért, programokat hirdetett, embereket csődített maga mellé, végre a kezükre került, hát elbánnak vele, királyként megalázzák, megköpdösik és csúfolják. De a királyt csúfolják. Mintha az egész emberiség története megjelenne itt, egy pillanatra, - az ember Isten elleni haragja, Isten elleni lázadása. Az ember sokszor szinte kifigurázza Istent – ha teheti. Istent csúfolja, Istent köpdösi le, Isten fejét veri nádszállal, mert azt hiszi, a kezére esett, és azt tesz vele, amit akar. De még ennél is mélyebb Isten szeretetének a titka, mert ez a király hagyja, hogy királyként csúfolják ki, ez a király nem szól semmit a vádakra, nem cáfol. Pilátus szinte rémületbe esik, amikor az újra meg újra bekiáltozott vádak nyomán megkérdezi Jézustól: Nem hallod, hogy mennyi mindennel vádolnak téged, nem hallod, hogy mit hoznak a fejedre? Egy szót sem szólsz magad mellett? S a király hallgat, nem védi meg magát, nem védi meg az igazát. S azért nem védi meg az igazát, hogy majd nekünk igazságunk legyen Istennél.

A másik mozzanat szervesen ide tartozik az igében. Ez az a pillanat, amikor viszik ki Jézust a Golgotára megfeszíteni. Az antik világ barbár szokása szerint neki magának kell vinnie a keresztrudat, a keresztfát, amire aztán felakasztják. Márk ugyan nem mondja el, de a többi evangélistától tudjuk, hogy a megvert, megalázott, kivérzett Jézus nem bírja már el ezt a terhet, összeesik a keresztfa alatt, és ekkor az éppen a mezőről arra tartó Czirénei Simont megragadják, és arra kényszerítik, hogy vigye a keresztet. Egy király keresztjét viszi Czirénei Simon, Jézus király keresztjét viszi. Ő ezt még nem tudja, ő csak annyit tud, hogy rettenetes dolog történik ővele is, hazafelé tér a dolgáról, igyekszik a városba, föltartóztatják, és kényszermunkát kell végeznie. A régi római világban a megszállt országokban minden római katonának joga volt a megszállt terület bármely polgárát arra kényszeríteni, hogy a katonai pakkját vagy a terhét egy mérföldre vigye. Emlékszünk Jézus szavára? Valaki téged egy mérföldre kényszerít, menj vele kettővel! – erről beszélt Jézus. Most éppen Czirénei Simonon a sor, őt kényszerítik, őt fogják kényszermunkára, keresztet kell vinnie, egy kivégző eszközt. Hogy akkor tudta-e Czirénei Simon, ki volt Jézus, erre nézve nincs bizonyítékunk, de az evangélista megjegyzéséből, mikor elmondja, hogy Alexandernek és Rúfusnak az atyjáról van szó, sejthetjük, hogy ez a család, s maga Czirénei Simon és a gyermekei is később majd krisztuskövetőkké lettek. Sok szép legenda született erről már az óegyház idején, hogyan és miként történt ez a nagy felismerés. Most azonban csak azt szeretném kiemelni, hogy vannak az emberi életnek olyan pillanatai – a mi életünknek is vannak olyan pillanatai –, amikor a másik keresztjét kell vinni. Nekünk elég lenne a sajátunk, néha az is nagyon nehéz és ijesztő. Összeszorul a szívünk, amikor Jézus így hív a tanítványságra: aki utánam akar jönni, vegye fel a maga keresztjét és úgy kövessen engem. Másutt azt mondja: nem lehet az én tanítványom, aki meg nem tagadja önmagát és nem veszi fel a maga keresztjét naponként. De nehéz az! És milyen nehéz a másik keresztjét felvenni, és azt vinni,  - csak a gondolat, hogy olyan helyzetbe kerülök-keveredek, amikor a másik terhét is hordoznom kell! Az egyik oldalon ebben a mozzanatban is csak az emberi elemet látjuk, hogy egy arra járó, egyébként Egyiptomból származó, zsidó ember rabszolgamunkába fognak. Akaratlanul, szándéktalanul, kényszerítve hóhérsegéd lesz, részt vesz a kivégzésben. Ez az emberi oldal. De van ennek egy másik oldala, s ezt talán az előzőekben elmondottakból értjük meg. Mondottam, Jézust királyként csúfolták, színleg alázkodtak előtte, nádszállal verték a fejét, töviskoronát tettek rá, - mi mégis tudjuk, hogy valóban a királyt csúfolták. Ugyanez a titok van itt. Mint a főpap mondásában hallottuk már, amikor még nagyhét előtt vagyunk, nagy a nyugtalanság a nép vezetőiben, nem tudják, mi tévők legyenek. Ekkor azt mondja a főpap: ti nem tudtok semmit, jobb lesz nekünk Jézus elfogni akármilyen módon, és halálra adni, mert jobb, hogy egy ember vesszen el, semhogy az egész nép. Ehhez hozzáteszik az evangélisták: próféciát mondott. Nem azt akart mondani, a javaslata politikai megfontolás volt, egy állami vezető meggondolása, mondhatjuk, javaslata állam-raison: jobb, ha egy vész el, mint az egész. De az evangélista azt mondja: próféciát mondott. És ugyanígy bontakozik ki az isteni titok abban is, hogy királyként verik Jézust, noha Ő valóban király, és Czirénei Simon kereszthordozásában is ezt látjuk. Másnak a keresztjét hordja, egy kivégzendő keresztjét hordja, kényszermunkát végez, és mégsem csak azt. Az Üdvözítő keresztjét veszi magára!

 S ha azt mondottam, hogy bár nekünk az önmagunk keresztje mellett a másik keresztjét is felvenni sokszor szinte felháborító, nem vállalható, nem kérünk ilyen feladatot Istentől, mégis hogy ilyen feladatot is betölthessünk, s hogyha szükséges, a más keresztjét is felvegyük, ahhoz még azt kell látnunk, hogy Czirénei Simon csak a keresztet vette fel, Krisztus azonban mindannyiunkat felvett. Czirénei Simon csak ott és akkor, arra a negyed órára, míg kiértek a kivégző helyre, vállalt valamit Krisztus helyett. Krisztus mindannyiunkat vállalt, és éppen ebben a mozdulatban, ebben a különös nagy ellentétben látszik ez meg. Az ember elindul valakivel a kivégző hely felé. Azzal, akit halálra kívántak, azzal, akit halálra adtak, azzal, akit kicsúfoltak, azzal, aki olyan gyenge, hogy még a saját keresztjét sem bírja el, - de ez a Jézus, akit így kísérnek ki, így visznek ki, így aláznak meg, majd így feszítenek meg, így végeznek ki, ez a Jézus is elindul velünk egy úton, az igazi keresztúton, mindannyiunk keresztútján. Csak az lehet a Krisztus tanítványa, aki valóban megtagadja magát, aki valóban fölveszi a keresztet, aki megteszi azt, amit Pál mond, hogy megöldökli a régi, az ó-embert, hogy föltámadjon benne, bennünk, mindannyiunkban az új ember. Hogy mondhassuk boldog és hálás szívvel ennek a Krisztusnak, akit most a keresztúton látunk, akit most halálba visznek: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, Nagypéntek nemcsak engedi láttatnunk Krisztust a maga szenvedésében és halálában. Nagypénteken mindig meglátjuk, kik vagyunk mi igazából. Meglátjuk, milyen az ember, meglátjuk, mire képes az ember. De, ha belenézünk az igazságnak ebbe a tükörébe, ne feledük soha, hogy a tükröt a szabadító evangélium tartja elénk. Királyként gyalázták a királyt, valaki felvette Krisztus helyett a Krisztus keresztjét,  - hogy lássuk és értsük, Krisztus viszont fölvette mindannyiunk életét, hogyha valaki hisz Őbenne, ha meghal is, élete legyen annak.
Ámen