Királlyá akarták tenni

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Újra néhány fontos szereplő áll előttünk ebben a nagyszerű és ugyanakkor megdöbbentő történetben. Újra halljuk Filepet, aki annak idején Nátánaelt elvitte Jézushoz, újra halljuk Andrást, aki testvérének, Péternek tett bizonyságot arról, hogy megtalálta a Messiást.  Ők most a kenyér megszaporítása történetének a belső szereplői. Ők azok, akik Jézus elé viszik a problémát, ők azok, akik igen realista módon elmondják azt, amit mi is tudunk, hogy néhány kenyérből meg néhány halból nem lehet ötezer embert megetetni, ők azok, akik – ha szabad ezt mondani – katalizálják, előre viszik ebben most a csodatételt, vagy, ahogy János evangélista mondja: a jelet. És ezzel el is érkeztünk ennek a történetnek az egyik kulcsmozzanatához: a jelhez, és ahhoz, ami ebből a jelből következik. János evangélista nem beszél el annyi csodát, mint a többi evangélista. Mondhatni, csak egyet-egyet. Például, a kánai menyegzőben esett csodát, amikor Jézus a vizet borrá változtatta, és azt mondja róla: ez volt az első jel, amit Jézus tett. Később Jézus meggyógyít egy gutaütöttet, és azt mondja János evangélista: ez volt a második jel. Közben a többi evangélista sok-sok csodát elbeszél, és ezt a tényt János evangélista is megjegyzi, mondván: sokan mentek Jézushoz, miután látták a csodatételeket, amelyeket a betegeken cselekedett. Tehát, a történet és az üzenet megértése szempontjából fontos tudni, hogy János Jézusnak némelyik csodáját jelnek veszi, és ezeket részletezi. Még egyszer, ismétlem János is számon tartja  a csodatételeket, sőt, az evangéliuma végén azt mondja, ha mindent meg akarnánk írni, amit Jézus tett, a világ összes könyve nem foghatná be, - de ezek közül a csodák közül néhányat kiemel, ezekről részletesen tudósít, és ezeket nevezi jelnek. Egy különös esemény, egy csoda – és egyben jel.

Ezt azért hangsúlyozom különös nyomatékkal, mert a mai történet azzal ér véget, hogy amikor az emberek látták a jelet, amelyet Jézus tett (vagyis a kenyér csodálatos megszaporítását), azt mondották egymásnak: bizonnyal, ez a próféta, aki eljövendő volt. Mikor azonban Jézus észrevette, hogy el akarták ragadni és királlyá akarták tenni, ismét elvonult egymaga a hegyre. Az emberek tehát jelet láttak, de nem jelnek vették. Ez a döntő dolog. Igen, képzeljük el ezt a maga legtermészetesebb módján: Jézus töri a kenyeret és adja tanítványainak, és nem fogy ki kezéből a kenyér. Erről többet most nem tudok mondani, és nem akarom ezt a csodát racionalizálni, valami okos magyarázatot hozzáfűzni,  - ez látszik, ez a jel. De akik ezt látják, nem jelnek veszik, hanem annak, aminek az ember az ilyen történeteket szokta volt venni – csodának. Tehát különbséget jelez az evangélista, és ennek a megértése döntő a számunkra is.

Akik látják, hogy Jézus kezéből nem fogy ki a kenyér, rögvest összesúgnak, összetanakodnak és azt mondják egymás között, hogy Jézus az ő emberük, Ő az, akiről a próféták beszéltek (már ahogy az emberek értik a prófétákat), Ő az eljövendő, Ő az, akire mindig várt az ember, akire minden kor embere vár, Ő a megoldó ember, hiszen nem fogy ki kezéből a kenyér. Ez a megoldás. Nem kell szántani, nem kell takarni, magot sem kell kivetni, nem kell szorongani, hogy lesz-e aratás.  Félre a tudós professzorokkal, akik évről évre jelzéseket adnak az emberiségnek, hogy lesz-e elegendő élelem, elbírja-e a föld hátán az embert. Nem kell ezzel foglakozni, - itt a mi emberünk, nem fogy ki kezéből a kenyér! Ha hozzákapcsoljuk ehhez azt is, amit János előzőleg mond, hogy nagy tömeg ment Jézus után, mert látták a csodatételeket, amiket a betegeken tett, akkor úgy kellene mondani: itt van a másik nagy megoldás. A gyógyulás. Gyógyulások jönnek Jézustól. Ezt akarjuk, erre vágyunk. Ha van kenyér és van egészség (ahogy a magyar ember mondja: csak egészség legyen, meg kenyér legyen!), akkor a világban minden rendben van.

Ne ítéljük meg túl hamar ezt az okoskodást, mert ez a mi okoskodásunk is. Így élünk, így kell élnünk, ezekkel a reményekkel. Megtanít bennünket Isten igéje arra, hogy az Istentől való elszakadásunknak, a lázadó szívünknek, a kificamodott az emberi életnek legalább két nagyon súlyos következménye van: a szűkösség és a betegség. Ha föllapozzuk a zsoltárokat, szinte állandóan ezzel a kéréssel találkozunk: csak szűkösség ne jöjjön rám, csak elégségben legyen az életem, csak megkapjam mindazt, amire szükségem van. Maga Jézus így tanít bennünket imádkozni: Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és szabadíts meg a gonosztól. S ha egészség van, biztosak lehetünk, hogy nem rohan halálba az életünk. Ne ítéljünk hát könnyen ezekről az emberekről, akik látva ezt a jelet, nem értik, amit Jézus jelezni akar. Ne ítéljünk gyorsan amiatt, hogy összesúgnak, el akarják ragadni Jézust, és királlyá akarják tenni. Hiszen: ilyen király kell, Ő kell, Ő a megoldás, Őt kell hát az első helyre ültetni, az Ő kezébe kell adni az élet minden dolgát, Ő hozza majd a törvényeket, Ő uralkodik majd fölöttünk, kezéből mindig bőséggel telik kenyér, és kezéből mindig bőséggel jön gyógyulás.

Éppen ezért megdöbbentő, amit János evangélista mond. Jézus észrevette, hogy jönni akarnak, és Őt elragadni, hogy királlyá tegyék, ezért ismét elvonult egymaga a hegyre. Később majd Jézus elmondja a tanítványoknak a visszahúzódásának az okát, de most még egy pillanatra, adjuk át magunkat ennek a drámának, és próbáljuk magunkat beleélni akár csak szemlélőként is ebbe a helyzetbe. És mondjuk azt – mert ezt kell mondanunk! –, hát nem itt van a pillanat, hát nem ez a döntő óra, nem most kellene bekövetkeznie annak, aminek minden hívő szívében ott van a magja, hogy íme, itt van a nagy teokratikus pillanat, itt van az a momentum, amikor megvalósul az emberiség életében az, amire minden igaz hívő vágyakozik, - és az Isten jó rendje. Hát nem azért jövendöltek a próféták, és vártak a régiek, s nem ezért jött Jézus, nem azért jött közénk az Ige, hogy ez a pillanat bekövetkezzen? Isten uralmat vesz az ember fölött, és nem erőszakkal! Bátran mondom ezt a szót, hogy teokratikus, bár a modern politikában, különösen az európai logikában meg az újságírók nyelvén ez elfajult a teokrácia szó, és általában az iszlám uralmát szokták rajta érteni, és azzal rémísztgetnek, hogy jönnek majd az iszlám papok, kihirdetik a saríját és akkor lesz itt egy borzasztó uralom! Eredetileg azonban ez a szó azt jelenti, hogy az emberek önként, szabadon alávetik magukat Isten fenséges rendjének. Ahogy arról Jeremiás próféta jövendöl: eljön majd az az idő, amikor a törvény, az Isten jó rendje nem külső kényszert fog jelenteni az ember számára, nem olyan rend lesz ez, amit, ha akarjuk, ha nem, meg kell tanulni, ha akarjuk, ha nem, be kell tartani, mert erővel, szankciókkal megtanítanak bennünket rá. Hanem, azt mondja Jeremiás próféta: törvényüket szívembe írom be! Ekkor történik meg ez a nagy, szabad, önkéntes alávetés.

Másik, idegen szóval: ez a teonómia, az Isten-törvénység boldog állapota. Ez eléggé ismeretlen. Inkább azt ismerjük, amikor borzasztó világ zajlik, mint ami ma is megy, hogy mindenki autonóm, öntörvényű szeretne lenni, mindenki önmagának akar rendet szabni, maga akarja eldönteni, hogy mi a jó és a szép, közben pedig egy borzasztó heteronómia, más-törvényűség uralkodik rajtunk. Adót fizetni kell, s én hiába mondom magamban, hogy nem jó dolog az adó, az adót meg kell fizetnem. Az autósztrádán óránként 130 kilométeres sebességgel lehet haladni, s én hiába mondom, hogy nekem jobb lenne 200-zal vágtatni,  kemény törvények szabályozzák a rendet. Hiába mondja egy zseniális gyermek, hogy neki a latin ábécé nem jó, ő másfajta betűkkel tudná tökéletesen kifejezni magát, meg kell tanulnia a latin ábécét. És hiába mondja valaki, hogy térjünk vissza a régi római számokhoz, azok voltak az igazi jelek, mi ma arab számokkal számolunk. És sorolhatnám még.  Törvények között vagyunk, s csak áltatjuk magunkat az öntörvényűséggel. Illetve, egészen pontosan: folyamatosan őrlődünk az öntörvényűség és a más-törvényűség között. Ez akkor oldódna fel, amikor eljönne a boldog pillanat, az Isten-törvényűségneka pillanata. De ez önkéntességet feltételez. S, lám, itt a pillanat! Ötezer ember összeesküvést sző, és önként, maguktól el akarják ragadni Jézust, szinte rá akarják kényszeríteni Jézusra a királyságot, s nem fordítva. Nem Jézus akarja rájuk kényszeríteni az uralmat, nem Jézus az, aki azt mondja: na, most kaptatok ötezren enni, hol a trón, hol a pajzs, hol a kard, hol a sereg? – enyém a hatalom! Itt a döntő óra. De csak látszólag döntő pillanat ez - és látszólagos voltát éppen az mutatja meg, hogy  Jézus kivonja magát. Sőt, szinte elmenekül.

 Az az ige, amit itt, a 15. versben János evangélista mond, hogy Jézus „ismét elvonult” egymaga a hegyre, úgy is fordítható, elmenekült. (Ugyanezzel a szóval írja le Máté evangélista, hogy József és Mária a kisded Jézussal Egyiptomba menekültek, Máté 2:14). Tehát mintegy pánikban, vagy kétségbeesetten, de mindenképpen magányosan vonul vissza Jézus, még a tanítványai közreműködését sem kéri, s okkal egyébként. Majd később, Jeruzsálemben, a döntő héten, a döntő napokban kiderül, hogy a tanítványok is dédelgettek uralmi ambíciókat. A visszahúzódás után nem sokkal Jézus elmagyarázza tettének okát a tanítványoknak: „bizony-bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek abból a kenyérből és jóllaktatok. Munkálkodjatok azért nem az eledelért, mely elvész, hanem amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd nektek, mert Őt az Atya pecsételte el, az Isten.” (6:26-27) Ebben a szóban  Krisztus világosan kimondja, hogy a tanítványait is az emberek, a többiek közé számítja. Azt mondja Jézus: tudom, hogy azért kerestek ilyen kétségbeesetten, azért jöttetek utánam, hogy felkutassatok, mert ettetek és jóllaktatok, és nem azért, hogy a jelet láttátok. Vagyis láttátok a jelet, de nem értettétek. Mi a jel? Ez az üzenet: munkálkodjatok, fáradozzatok olyan eledelért, amely megmarad az örökéletre.

Ezzel azt mondja ki Jézus, hogy Ő azért jött, hogy helyreállítsa Istennek és embernek a dolgát. Istennek és embernek a dolga abban van elrontva ugyanis, mind a mai napig elrontva, és mi is gyakran elrontjuk, hogy mi – úgymond – csapdába fogjuk az isteni világot. Vagyis megnyitjuk a világunkat az isteni előtt, és amikor abban jelennek meg, azokat mi, mint egy csapdába, rögtön bezárjuk. Igen, nekünk kell az erő, nekünk kellenek az isteni áldások, nekünk kellenek a megvilágosodások! Nemrégiben végigolvastam egy amerikai prédikációs kötetet, egy nagyon híres „sztár-prédikátornak” az igehirdetéseit. A televízióban is lehet őt látni, Robert Schullernek hívják, Los Angelesben van egy nagy kristály-katedrálisa, ötezer ember fér bele, sőt, autós-parkolóból is, mintegy autós-mozi gyanánt is lehet őt hallgatni. Nagyon híres valaki. Végigolvastam a prédikációit, s mindegyike arról szól, hogyan kapok erőt, hogyan kapok önbecsülést, mit jelent pozitív gondolkodásra jutni, hogyan lehet kibogozni az élet összegubancolódott szálait, és így tovább. Egyszóval, nagyon gyakorlatias és fontos életvezetési tanácsokat mond az igehirdetéseiben. Nem is véletlenül népszerű – megmondom őszintén. Nyolcvan éves, de ő prédikál, és mind a mai napig tele a temploma. Igen, ezt akarjuk, erőt akarunk, a rejtvény megoldását akarjuk, kulcsot akarunk a kezünkbe az életünkhöz, gyakorlatias, praktikus dolgokat akarunk. Egy szóval mondom most: királyt akarunk! Egy megmondó embert akarunk, aki tudja a tutit, és elvezet bennünket a megoldásokhoz. De ez azt jelenti, Jézus szavai értelmében, hogy múlandókért fáradozunk. Mert azt a kenyeret, amit Ő adott, és aminek a maradékát összegyűjtette, és szétosztatta a szegények között, Jézus mégiscsak múlandó eledelnek nevezi. Az a kenyér elmúlik, azért is kellett összeszáradni, hogy meg ne száradjon, el ne vesszen, hogy amíg még ép, szét lehessen osztani.

De mit mond János evangélista? – Közel volt a húsvét ünnepe, amikor ez történt. És azért jegyzi meg ezt, mert a régiek, a húsvétban, vagyis a kovásztalan kenyér ünnepében látták meg azt, amit mi az úrvacsora kenyerében és borában látjunk, ami az örök életre való. Egyszer azt mondta nekem valaki, kicsit tréfásan – s persze talán, igaza is volt – hogy tiszteletes úr, azzal a kis darab kenyérrel, amit nekem szokott úrvacsorakor adni, meg azzal a korty borral, azzal nem lehet jóllakni, abban annyi energia sincs, hogy én azzal a Déli pályaudvarig le tudjak gyalogolni. Igen ez így van, sőt, rátoldok, lehet, hogy még a Királyhágó térig sem elég. De Isten országáig el lehet vele menni! Erről beszél Jézus.

Ti azért kerestek, mert jóllaktatok azzal, ami elmúlik, és az örökkévalót akarjátok a múlandóságok királyává tenni. Munkálkodjatok azért oly eledelért – mondja Jézus – ami örök életre való. Hogy áll helyre a rend, az isteni és emberi dolgok jó rendje? Jézusban megnyílik az út az örökkévalóban, Jézus a mi utunk az örökkévalóhoz. Mert, hogyha elrontja az ember – és gyakran elrontjuk –, akkor az úgy van, hogy kívánás támad bennünk, hogy az örökkévaló jöjjön hozzánk, múlandókhoz, legyen itt, lakozzék velünk, töltse be az életünket, adjon jó tanácsokat, adjon erőt, bölcsességet, vigasztalást, kenyeret, egészséget, gyógyulást, mindazt, ami ehhez az élethez kell, mindazt, a mi a múlandóhoz kell! De mit mond Jézus? – Én vagyok az élet kenyere, s ha valaki belőlem eszik, soha meg nem éhezik. Én vagyok az élet vize, ha valaki belőlem iszik, soha meg nem szomjúhozik. Örök élet kenyere, örök élet vize. Isten tehát Jézusban nyitja meg számunkra az örökkévalót, s mi Jézusban indulhatunk el a múlandóból az örökkévaló felé. Ez az Isten rendje, ez az Isten királysága, ez az örökkévaló uralma, és így hív múlandóból az örökkévalóba. Ezért nem akar Jézus kenyérszaporító király lenni, ezért nem akar Jézus csodadoktor-király lenni, ezért nem akar Jézus karddal a kezében politikai uralkodó lenni, ezért nem tesz tétet arra, hogy ideig, óráig, tíz évig, száz évig, ötszáz évig fölállítson egy földi birodalmat, hogy annak polgárai mindenkivel szemben elsőbbséget élvezzenek. Jézus ajtót nyit meg, Jézus utat mutat, Jézus az igazságot tárja fel a számunkra, és egy olyan életre hív meg, amely a mulandóból, az elveszőből az örökkévalóba tart. Így mondja tanítványainak: bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem ettetek a kenyerekből és jóllaktatok; munkálkodjatok nem az eledelért, mely elvész, hanem az eledelért, mely megmarad az örök életre, amelyet az ember Fia ad majd néktek.

Megkérdezik Jézustól: akkor mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Felelt Jézus és mondotta nekik: az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött. Tulajdonképpen most kellene kezdenem az igehirdetést, de befejezem, mert ez a döntő: higgyetek abban, akit Isten küldött. Mit jelent Jézusban hinni? Nem annyit, hogy elhisszük, hogy Őt Isten küldötte, hogy csodát tud tenni, s kezéből nem fogy ki a kenyér, - ezt mindenki látta, ezért akartak belőle királyt csinálni. Hanem hinni, hogy Benne Isten egyszer s mindenkorra és örökkévaló módon megnyitotta az utat az örökkévalóba. Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Az ember hajlamos arra, hogy bezárja magát önkörébe. Beengedjük ugyan az istenit, nem tagadom ezt. Sőt, állítom, hogy a mai ember is lázasan keresi és igényli az istenit és kutat utána, és próbálja azokat a forrásokat föltárni, ahonnan az isteni beáramolhat az életébe. De be is zárja, de múlandóvá is teszi, de el is veszi igazi értékét. Jézus azért jött, hogy megnyissa nekünk az utat az örökkévalóba, az istenibe. Hinni Őbenne azt jelenti: megfogadni szavát, követni útját s rábízni életünket az istenire, hogy immár ne a mi életünk hordozza az örökkévalót, ne a véges hordozza a véghetetlent (mert ez lehetetlen!), hanem immár az örökkévaló fogadja be a múlandót, és a véghetetlen hordozza a végest, Isten hordozza az embert, áldott és szeretett teremtményét.
Ámen

Imádkozzunk! Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy Krisztusunkban megnyitottad az utat magadhoz végérvényesen, elzárhatatlanul. Köszönjük, hogy meghívtál bennünket mennyei országodba. Köszönjük, hogy arra buzdítasz, azért fáradozzunk, ami nem múlik el, hanem örökké való módon megmarad. Köszönjük, hogy Igéddel táplálsz bennünket, mely által minden lett, ami lett, mely új életet teremt bennünk, és megvilágosítja utunkat. Kérünk, Mennyei Atyánk, tartsd ébren szívünket, hogy Téged soha önkörünkbe, magunkba bezárni ne akarjunk, hanem minden jót és áldást, amit Tőled kaptunk, tekintsünk jelnek, meghívásnak, unszolásnak, bizonyságnak, hogy Hozzád igyekezzünk, hogy Benned boldogok legyünk. Köszönjük a gyógyításokat, és kérünk, gyógyítsd beteg testvéreinket. Köszönjük a vigasztalásokat, és kérünk, vigasztald a szomorkodókat. Köszönjük az erőket, és kérünk, erősítsd meg életünket, legfőképpen Krisztusba vetett hitünket. Hadd higgyünk boldog bizodalommal a mi Urunkban, Krisztusunkban, Megváltónkban, ki halálával eleget tett minden bűnért, és feltámadásával legyőzte a halált. Tudjuk, Őáltala van menetelünk Hozzád, aki új eget és új földet teremtesz, melyben igazság lakozik.
Ámen