Kimondhatatlan

És nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése támadt, és eltötötte az egész házat, ahol ültek. (ApCsel 2,2)

Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét.  Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Hasonlatosképpen pedig a Lélek is segítségére van a mi erőtelenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Lélek esedezik mi érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. (Róm 8,15-16.26)

Pünkösd történetében mindig megüti a fülünket egy különös szó. Ezt írja Lukács: mikor együtt voltak a tanítványok, zúgó szélnek zendülése töltötte meg a házat. Megzendült, fölharsant egy mindent átható hang. Az egyik zsoltár ugyanezzel a szóval fejezi ki a tenger szüntelen zúgását. Egyszer Hollandiában voltam egy testvérgyülekezeti látogatáson, s ők kedvesen elvittek a holland tengerpartra. Hollandia azonban mélyföld, ott nincsenek hegyek, hgy messziről lássuk a tengert, csak mentünk laposon, a homokos úton hosszan, hosszan. Aztán egy kis dombocskát láttunk, mire mondja a házigazda: na, mindjárt ott is vagyunk a tengernél! De a mélyföldből nem lehetett látni semmit, meg is kérdeztem tőle, honnan tudja, hogy közel vagyunk már? Azt felelte:  hallom. Mert a tenger zúgása már átjött azon a gáton. Valami ilyen zendülésről, zúgásról beszél itt Lukács evangélista. Ez megtöltötte a házat, de kihatott abból a házból, kizendült belőle. Ugyanezzel a szóval mondja Pál apostol a thesszaloniki gyülekezetnek, amikor dicséri őket, hogy: „nemcsak Macedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenben vetett hiteteknek, annyira, hogy szükségtelen arról valamit szólnunk” (1Thessz 1,8). Ez egy erős, átható hang, jelképesen is használjuk arra, amikor elképesztő gyorsasággal, föltartóztathatatlanul terjed egy hír, mindenki hallja, mindenki érti, mindenkinek eljut a fülébe. A próféták ugyanezzel a szóval írják le, amikor megzendül, megharsan az Úr szava. Mikor Ámos prófétát csendre akarták inteni, hagyja az Isten jövendöléseit, menjen vissza pásztornak, meg fügetermesztőnek, ami az eredeti foglalkozása volt, akkor ezt mondja Ámos próféta: ki ne félne, ha ordít az oroszlán, ki ne prófétálna, ha szól az Úr, ha megzendül Jeruzsálemből (Ámós 12,2; 3,8). Ugyanezzel a szóval írja le a szenvedő Jób azt, amikor az okoskodó ember megszeppen Isten hatalma előtt, isteni hang zendül az ő fenségének hangjával mennydörög, s nem tartja vissza azt. Ha szava megzendül, ki ne csendesedne - mondja Jób (Jób 37,2). Ézsaiás próféta azt jövendöli, hogy ettől a zendülő szótól elfutnak a népek: ha te felemelkedel, zendülő szózatodtól szétszélednek a népségek (Ézs 33,3). De van ennek a szónak bensőséges tartalma is. Az egyik zsoltár a nyugtalankodó szív csillapíthatatlan hangját jeli ezzel, s ki ne ismerné  közülünk azt, amikor se éjjelünk, se nappalunk, amikor zakatol a szívünk, amikor ugyanaz a hang, ugyanaz a mondat gyötör bennünket visszatérő módon, keserű órában, bánatban, panaszban, betegségben, gyászban, vereségben, szinte mindenféle élethelyzetben. A feldúlt lélek, mondja a zsoltár, olyan, mint a zajongó város (Zsolt 42,11), csillapíthatatlan a zaja, vagy olyan fűzöm tovább a szót, mint a tenger zúgása, bármilyen magas is a gát és bármennyire is kívül esik a tenger a  szemhatáron, halljuk már, hogy itt van, vagy mi ott vagyunk.
Pünkösdkor ez történik. A megrettent szívű tanítványok, akikről János evangélista jegyzi fel keresetlen szóval, hogy félelemből voltak ők ott együtt, s mint a feltámadás napján, most is egymásba kapaszkodtak, mikor megjelent közöttük a feltámadott Úr és ezt mondta: vegyetek Szentlelket. És kizendül. Tegnap az egyik konfirmandusunk a Szentlélekről szóló részből felelt, és így mondott választ a kérdésre: mit tesz a Szentlélek, mi a Szentlélek munkája bennünk? Ezt felelte, az Isten igéjéhez és a Káté értelméhez is igazodva: a Szentlélek tanít meg bennünket arra, hogyan beszéljünk Jézusról. Én lerövidítettem magamban ezt a helyes és pontos feleletet. A Szentlélek tanít meg arra, hogy egyáltalán beszéljünk Jézusról. Ez a zúgó szél ad bátorságot. A Szentlélek a Jézus hírét zendíti ki: ahogyan Lukács evangélista is feljegyzi, mikor a gyógyításai, a szabadításai, a tanításai csodálattal töltötték el az embereket, mint a zúgó szél terjedt szét  a híre egész Galileában (lukács 4,37). A Szentélek tanít meg arra, hogy egyáltalán Jézusról beszéljünk. Ez a mi nagy és boldog tapasztalatunk. A Lélek ereje, bátorítása kell ehhez. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ismét félelemre, mondja az apostol, hanem a fiúság lelkét kaptátok, akivel együtt kiáltjuk abbá Atyám (Róma 8,15). Ez a bátor szólásnak a Lelke, és kell ez a bátorság, mert Istenről beszélni mindig veszélyes, még boldog békeidőkben is, mint ott Jeruzsálemben. Kiáradtak a tanítványok a házból, magasztalták Istent, mindenki hallotta őket a maga nyelvén, de némelyek azt mondták róluk, hogy részegek. Milyen kedves ez az ítélet, még szelíd humor is van benne. De néha nem így kapjuk a választ vagy a minősítést. Hanem kik ezek egyáltalán? és miről akarnak ezek beszélni? Ezek a keresztények, ezek a reformátusok, csak hallgassanak, ne szóljanak egy szót sem! Elvesztették a jogukat bármiről beszélni. Istenről beszélni veszélyes, és mi magunktól, a magunk okosságából, erejéből nem tudjuk kitalálni, hogyan beszéljünk Róla.

Itt érkezünk el a felolvasott igének a második feléhez, a Római levélhez, ahol azt mondja az apostol: nem a szolgaság lelkét kaptátok félelemre, hanem a fiúság lelkét, aki által kiáltjuk Abbá, Atyám, és ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk, és a Lélek segítségére van a mi erőtlenségünknek, mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk, de maga a Lélek esedezik mérettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal (Róma 8,14-15.26).
A lélekkel együtt kiáltjuk Abbá, Atyám! Milyen mély, elkötelező, hatalmas munkája ez a Szentléleknek bennük, mert ez a fohász, hogy: „abbá Atyám!”, ez tanúságtétel is. Így is mondja az apostol:  a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt. Tanútársunk a Szentlélek, bizonyságtevő társunk a Szentlélek Isten és vele kiálthatjuk bátran: abbá, Atyám! De kell itt másról is szólni, amit még itt a 26. versben olvasunk. Nem csak az a kérdés, hogy beszéljünk-e Jézusról, és hogyan beszéljünk Istenről, hanem az is kérdés, hogyan szóljunk őhozzá? Csak az tud jól és helyesen imádkozni, csak az tudja Istent jól és helyesen megszólítani, jól és helyesen neki hálát adni, őt megkérlelni, behívni az életünkbe, aki Istenről helyesen tud beszélni -  és megfordítva is. Pál azt mondja, hogy bennünk rettenetes gyengeség van, erőtelenség ural minket, és nemcsak a külső viszonyaink miatt (mert Istenről beszélni veszélyes, mert szájon ütnek, mert rád legyintenek, mert azt mondják, hogy édes bortól részegedtél meg és ez a legenyhébb ítélet, amit kapunk ilyenkor), hanem azért is, mert bár tudjuk, hogy mit kellene kérnünk, de azt nem tudjuk, hogy miképpen kérjük. Ebben a helyzetben, ebben az erőtlenségben, amikor az ember külső és belső okok folytán lecsüggeszti a kezét, ebben siet segítségünkre a Lélek.
Különös szó ez, hogy: segítségünkre siet, vagy segítségünkre van a Lélek a mi erőtelenségünkben. Ismerjük jól a történetet, mikor Jézust a barátja, Lázár megvendégelte. Márta és Mária, a két nővér ott voltak ezen az alkalmon. Márta szorgalmas volt, igyekezett, forgolódott, felkészített, végezte a háziasszony dolgát. Mária csak ült Jézus lábainál és hallgatta a Mestert. Egy ponton aztán Márta kifakadt és ezt mondta Jézusnak: Uram, parancsold meg az én nővéremnek, hogy legyen nekem segítségül (Lukács 10,40). Nehéz magyarul visszaadni ezt a szót: azt jelenti, hogy részt vállalni valakinek a feladataiból. Megy valaki az utcán, egymaga cipel egy nagy bevásárlószatyrot, odalépek mellé, adja ide, kedves, az egyik fülét, az már az enyém, és ketten visszük tovább. Úgy vállalok feladatot valakinek a munkájából, életéből, hogy amit vállaltam, azzal azonosulok, az az enyém lesz.
Tudom, hogy mit kellene kérnem, mert Isten igéjéek a bizonyságai megtanítottak rá, és megtanít rá az életem is, a sok bajom, nyavalyám, szükségem. Betegségben gyógyulást kell kérnem, háborúságban békét kell kérnem, zaklatottságban megengesztelődést kell kérnem. Vétkek súlyától összeroppanva bocsánatot kell kérnem. Tudom, tudom én, hogy ezeket kell kérnem. És tudom, hogy Istentől befogadtatást kell kérnem. De hogyan kell kérnem? Hogy lesz az én szavam hathatós esdekléssé? Hogy jut el az én szavam Isten kegyelmes királyi székéhez? Hogy talál el Isten szívéhez az emeri szó? Nem tudjuk. Nem is reméljük talán, hogy eljut. De a Lélek segítségünkre siet. Belép erre a helyre, magára veszi ezt a feladatot, és amit mi nem tudunk (hogyan és miképpen), azt ő kimondhatatlan fohászkodásokkal, kimondhatatlan esedezésekkel mondja helyettünk. Titokzatos szó ez a kimondhatatlan. Arra utal, hogy mi nem tudjuk megformálni, nem találunk gesztusokat, magunkra maradunk a szükséggel, magunkra maradunk a kéréssel és nem jut el a szívünk vágya, a bajunk, a gondunk, az esdeklésünk a kegyelem királyi székéhez. De a Lélek tudja, mert ismer minket, és segítségünkre siet, és amit én nem tudok kimondani, ami számomra kimondhatatlan, azt a Lélek kimondja. A Szentháromság titkához érkezünk, és ezt szinte kimondani sem merem, mert csak megsejteni és megérezni lehet hogy a Szentlélek Isten imádkozik helyettünk magához Istenhez. Isten fohászkodik Önmagához és jár közbe értünk helyettünk. Ki se tudjuk mondani, csak halljuk: kizendül. Csak kizendül a nagy titok, kizendült kétezer éve, és kizendül azóta is minden szívből és minden életből és minden helyzetből minden pünkösdkor, amikor a Lélek odaáll mellénk és elvégzi azt, amire én gyenge vagyok, kimondja azt, ami számomra kimondhatatlan, elhozza neem azt, ami számomra elérhetetlen.
Ezért énekeljük: jövel Teremtő Szentlélek. Ha zúgó szél zendülése támad kint és bent, ha a Lélek szól kifelé és bent a szívben, ha a Lélek megtanít Istenről beszélni és megtanít Istenhez beszélni, róla bizonyságot tenni és őt kérni,  mi is  pünkösd csodáját éljük át. Ámen.