Kimenekedést ad

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Ha így mondom, hogy mostanában, nem teljesen mondok igazat, de mostanában újra hallatszanak hangok, s nekem is mondják, hogy sokan elégedetlenek az Anyaszentegyházban azzal, ahogy mi úrvacsorázunk. Azt panaszolják, hogy ilyenkor mi nagyon szomorúnak mutatjuk magunkat. Miért van úgy – kérdik -, hogy amikor úrvacsorázunk, vagy bűnbánati énekeket énekelünk, vagy a passió énekét énekeljük: Jer, lássuk az Úr keresztjét! Miért nem úgy van, modnják, hogy amikor úrvacsorázunk, akkor ünnepeljünk? Ünnepeljük a drága és áldott szövetséget, a kegyelemnek a szövetségét! Miért nem úgy van, hogy amikor úrvacsorázunk, hogy szánk megtelik nevetéssel? Miért nem úgy van, hogy az úrvacsora a szabadítás vacsorája, nagy örömlakoma a számunkra? Miért úgy van, kérdezik és mondják sokan, hogy ugyan miénk az örömnek és a dicsőségnek a sákramentuma, a keresztség is, de az csak egyszer a miénk, míg a szomorú sákramentum, az úrvacsora, amely hirdeti nekünk az Úr halálát, oly gyakran bekövetkezik, oly gyakran úrvacsorázunk?! Miért van ez így? Mert talán ilyen az élet, hogy egyszer örülünk, és sokszor szomorkodunk? Talán így akarta Isten, hogy egyszer nagy örömmel felvétessünk kegyelme szövetségébe, de utána aztán félelmek és rettegések között vigyük végbe a mi üdvösségünket?

Először feleljünk ezekre a kérdésekre kérdésekkel! Aztán majd felel az Ige is, amit felolvastam. Föl kell vetnünk tehát a kérdést, válaszul ezekre a kérdésekre, hogy vajon olyan szomorú dolog-e az, hogy megbánhatjuk a bűneinket? Bánt-e az bennünket, hogy megbánhatjuk a bűneinket? Vagy olyan nagy szomorúság-e az, hogy van szabadulás, olyan nagy szomorúság-e az, hogy szomorkodhatunk a bűneinken, s előre tekinthetünk a Krisztus kegyelmére? Olyan nagy szomorúság-e az, amit itt olvasunk az Igében – és hadd legyen most ez a középpontban –, hogy Isten a kísértéssel egyetemben vagy azzal együtt megadja a kimenekedést is, hogy a kísértést elszenvedhessük? Olyan nagy szomorúság, hogy Isten ad kimenekedést? És ha értjük a viszontkérdés lényegét, máris beléptünk az Igébe, amit most az apostol a korinthusiak lelkére köt, mintegy előkészítve majd mindazt, ami a következő részben, a 11. részben mond, ahol helyesen úrvacsorázásra tanítja a korinthusiakat, merthogy a korinthusiak nem tudtak helyesen úrvacsorázni.

Azt mondja az apostol: mikor egybegyülekeztek, nem haszonra gyülekeztek egybe, hanem kárral gyülekeztek egybe. S többek között talán az volt a kárral való egybegyülekezés oka, amit az első kérdésekben hallottunk. A korinthusiak is úgy gondolták, hogy ha már egybegyülekeztek, akkor úgy és olyan módon kell azt az egybegyülekezést, a szent asztalközösséget megtartani, ahogy azt indulataik, szívük és lelkük diktálja. Tanítja tehát most őket az apostol, hogy miképpen kell helyesen venni e szentséget, és tanít bennünket is. Nem akarom pedig atyámfiai – mondja - hogy ne tudjátok, a mi atyáink mindannyian egy felhő alatt voltak, mindannyian a tengeren mentek által, mindannyian a Mózesre keresztelkedtek meg, mindannyian egy lelki eledelt ettek, mindannyian egy lelki italt ittak, de nem ment be mindenki az ígéret földjére. Mert közülük némelyek elestek.

Így van hát, kedves testvérek, valóban igaz a régi mondás, hogy az anyaszentegyház sok mindenhez hasonlítható, és egyetlenegy hasonlatban talán sohasem mondható ki, mégis két nagy hasonlat mindenképpen találó. Egyrészt az egyház olyan, mint a Noé bárkája, melynek nem volt vitorlája, nem volt kormányosa, nem volt navigációs fedélzete, honnan ki lehetett vola tekinteni a háborgó világra, mégis Isten Lelke vezette azt a bárkát, nem merült el, nem veszett el - fluctuat, nec mergitur,  mondták a régiek: hányattatik, de nem süllyed el. Az anyaszentegyház megmarad, és a poklok kapui sem vesznek rajta diadalmat. De hasonló az anyaszentegyház a Paradicsomkerthez is, melyben első szüleink kötelességszegést követtek el, nem tartották meg Isten szent rendjét, és kiűzettek onnan. Mindannyian általmentek a Veres-tengeren, mindannyian megkereszteltettek Mózes felhőjében, mindannyian tápláltattak a mennyei mannával, mindannyian vették Isten szent rendjét, de nem mentek be mindannyian az Éden földjére. A pusztai vándorlás története ezt a kettőt (hogy ugyanis az anyaszentegyház megmarad, mert Isten hű az Ő ígéreteihez, és hogy nem mennek be mindannyian, mert tudniillik a paradicsomkertből is kiűzetett Ádám), most egy történetben vetíti elénk. Ezzel arra tanít az apostol, arra figyelmeztet bennünket is, hogy míg e pusztában vándorlunk, amíg e testben vagyunk, míg az Úrtól távol vagyunk, jó, ha e régi példákat figyelembe vesszük, jó, ha a régiek esetét megfontoljuk, jó, ha azokat önmagunkra alkalmazzuk. Alkalmazzuk hát mindegyiket önmagunkra, kedves testvérek!

Csak ötöt sorol fel az apostol a sok közül, ami Isten népével a pusztai vándorlás során történt. Sokkal többet találunk ott, ha végigolvassuk a feljegyzéseket az Ószövetségben. Ő most csak ötöt sorol fel, így mondja: ezek ugyanis például lettek, hogy ne kívánjunk gonosz dolgokat, miképpen a régiek kívántak. Kívántak gonosz dolgot, mert nem volt elég a manna, s így kiabáltak: húst akarunk! Nem volt elég az Istentől tápláltatás, a manna és a sziklából fakadó víz, húst akartak, mert Egyiptomban volt, és ingyen volt, mert a rabszolgának nem kell fizetnie a táplálékért, semmivel sem tartozik azért, csak az életével.  A rabszolgának nem kell fizetnie azért, amit kap, ahogy  itt sorolják: kapott húst és mindenféle zöldséget, és terülj-terülj asztalkám volt Egyiptom! (4Mózes 11) Mégis gonosz dolgot kívántak, mert elfelejtették, hogy mindennek az életük volt az ára. Aztán mondja az apostol, bálványimádók se legyetek, mint azok közül némelyek, amint meg van írva: leült a nép enni, inni, felkeltek játszani. (2Mózes 32) Mikor? Miközben Mózes vette Istentől a parancsolatokat. Ám a nép azt mondta, nem tér  ő már vissza többé, és Áront arra kényszerítették, hogy bálványborjút öntsön, hamis oltárt állítson, s megkezdődött máris az Istentől való elhanyatlás. És paráználkodtak is némelyek, mert bár Isten megtiltotta, hogy másokkal keveredjenek. Hiszen aki más Istent választ magának, aki bálványt imád, az elkezd más rendben is élni. Így mondja Mózes könyve: azok, akik paráználkodtak, vagyis kiléptek a szövetség rendjéből, elszegődtek a hamis istenekhez (4Mózes 25). Újra rabok lettek, kívánság-rabszolgák, bálvány-szolgák, paráznaság cselédei. Aztán – folytatja az apostol – ugyanljünk, hogy meg ne kísértsük Krisztust, mint közülük kísértették Krisztust némelyek, s elvesztek a kígyók által. Emlékszünk a történetre, mikor Mózest megvádolták: azért hoztál ki bennünket, hogy itt vesszünk el, menjünk inkább vissza, mert nehéz volt nekik a pusztaság, a vándorlás, az ígéret földje felé való közeledés jó rendje, nehéz volt nekik a harc (4Mózes 11). Nem volt jó, nekik szomorúsággal, alázattal, önvizsgálatban, küzdelmekben, önmaguk megöldöklésében venni a kegyelem szentségét, a mannát, a sziklából fakadó vizet, nem volt jó vezettetni tűz és lángoszlop által, nem volt jó bizonyos bizonytalanságban élni, vagyis az emberi bizonytalanságban ezer százalékig Istenben bízni. Menjünk vissza? Int az apostol bennünket is, ahogy intette a korinthusiakat is! Hiszen látjuk és értjük, hogy mindezekben a vétkekben, amiket most felsorol (és nem mindet sorolja fel!), összegzésül egyetlenegy szót mondhatunk ki, ez a szó így hangzik: Egyiptom. Mikor Istent megkísértik, mikor Mózest megtámadják, mikor gonosz dolgot kívánnak, mikor megszegik a szövetséget, mikor bálványok előtt hajlonganak, az mind, mind Egyiptom. Ezért nem mehetnek be az ígéret honába. Nem mehetnek be az ígéret földjére, hogy oda egyetlenegy se mehessen be, aki megkísértheti a majd túlélőket, hogy oda egyetlen se mehessen be, aki majd ott, az ígéret földjén netalán azt mondja, mikor majd harcolni kell a honért, amikor a honfoglalás drámája megy végbe, mikor hűségesnek és állhatatosnak kell lenni, - ne mondhassa, hogy rabszolgának lenni mégiscsak jobb volt. A rabszolga nem harcol, a rabszolga nem kérdez, a rabszolga nem küzd, a rabszolga nem imádkozik, a rabszolga nem esdeklik, a rabszolga – ahogy Arisztotelész mondta volt - beszélő szerszám. Szerszám. Használják, és a sarokba teszik.

 De Isten a szabadítás Istene, de Isten a népet szabadságra hívta ki, és egy szabad népet vezet be ígéretébe – mert Ő is szabad. Int hát az apostol minket is, és többször is elmondja: mindezek példák lettek a számunkra. Hogy mi se csaljuk meg magunkat, és mi is megértsük, hogy Isten, amikor kísértést ad, a kísértéssel egyetemben kimenekedést is ad.

Mert vegyük csak újra a történetet, kedves testvérek! Olyan csodálatosan mutatja meg nekünk az apostol a régiek esetén, hogy mikéépen is vannak Isten útjai velünk. Azt mondja az apostol: nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok, de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessétek. Hogy  elszenvedhessétek magatokat, merthogy emberi kísértések forognak itt fenn. Hogy elszenvedhessétek, amikor gonoszt kívántok, és annak ellene kell állni, hogy elszenvedhessétek, amikor bálványok előtt hajtanátok fejet, hogy mégse hajtsatok fejet, hogy elszenvedhessétek, mikor paráznaság gyötör benneteket, hogy megálljátok a próbán, és elszenvedhessétek, amikor tele van a szívetek panasszal és váddal, hogy jobb volt rabszolgának lenni, mint szabadnak! Hogy hát jobb volt ott, a halál révén állni minden nap, mintsem boldogan menni a megígért föld felé? Micsoda kísértés, de ad az Úr szabadulást, hogy ezt elszenvedhessétek. Isten a kísértéssel együtt ad kimenekedést.

Nem is lehet azt a szót igazán egy szóval magyarra lefordítani, amit itt az apostol használ, s csak még egyszer használja majd a Zsidókhoz írt levélben. Ez egy különös görög műszó, azt jelenti: az a pillanat, amikor a bénult ember meg tudja mozdítani a lábát, amikor a gúzsba kötött ember hirtelen észreveszi, hogy még sincs oly erősen megkötözve, hogy mégse vették oly erősen körbe a halál és a kísértések és a gonoszság kötelei, hogy ne tudna mozdulni, s meg tud tenni egy lépést, és ha ezt a lépést meg tudja tenni, már szabadul. A régi görög írók ugyanezt a szót arra használják, amikor a hajó a háborgó tengerről éppen az utolsó pillanatban becsúszik a kikötőbe. Csak egy mozdulat ez, mint amikor hallod, hogy nyílik a zár, mint amikor az aszító forróságban éppen meglibben egy kis szél, csak egy esély – ahogy szoktuk mondani – emberi módon, de ez a boldog kimenekedés is, a biztos révbeérés. Igen, Isten a kísértéssel együtt esélyt is ad, egy mozdulatot, egy ajtónyitást, egy kikötőt, amiről nem is tudtad, hogy létezik. S adott a régieknek is mindig. Milyen csodálatos, amikor azok ott a pusztában gonosz dolgokat kívántak, és vissza akartak menni Egyiptomba a húsos fazekakhoz, és ezért súlyos árat kellett fizetniük, Isten mégis adott fürjeket, mert nemcsak manna és víz volt a pusztában, hanem jöttek a vándormadarak és lett hús. És amikor bálványimádásba merültek, mert azt hitték, hogy Mózes már elveszett fent a hegyen, Isten adott kimenekedést. Mert bár Mózes összetörte a Szövetség tábláit, azokat újra le kellett írnia, és így kezdődik Istennek ez az örök szövetsége: ne legyen néked idegen istened énelőttem! Sőt, nem így kezdődik, hanem úgy kezdődik: én, az Úr, a te Istened vagyok, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről. Kihoztalak, ez be van fejezve, nincs visszaút. A kiút nem visszaút. Nincs visszaút, ha rád tör a kísértés, nincs visszaút, ha úgy gondolod, hogy a bűnben mégis jobb volt. Nem tudod magadat sem visszakönyörögni, sem visszaverekedni a bűnbe, a halálba és az elveszésbe – mert kihoztalak – és köztetek marad Lelkem (ahogy a próféta ígéri, Aggeus 2:5). És amikor némelyek – ahogy mondja az apostol Krisztust kísértették – nem is Mózest, hanem Krisztust, mert Mózes volt Krisztus képe -, és sokan elvesztek a kígyómarások miatt, Isten mégis fölállította a rézkígyót. És aki arra tekintett, megszabadult és meggyógyult, még ha kígyó marta is. Kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja.

Mi más a szent vacsora, kedves testvérek, mint a kimenekedés, mi más az az egyszerű kenyér és az a korty bor, mint kimenekedés?! Mi más, mint a szabadulás csodálatos jele?! Nem sok az, csak egy szellő az aszító nyári forróságban, nem sok az, csak annyi, hogy meg tudod mozdítani kezed, lábad, nem sok az, csak egy résre nyitott ajtó, nem sok az, csak egy lehetőség, csak egy esély! De szent esély, de szent lehetőség, mert Krisztust adja benne nekünk Isten!

Ezért hát, vegyük szívünkre mi is az Igét, amit ma az apostol mond: aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék! Mert hogyha az okát kutatjuk, hogy mi volt a régiek nagy megkísértése, mibe buktak bele a régiek, miért sarjadt fel szívükben a gonosz vágy, a bálványimádás, Mózes megvádolása és a zúgolódás, csak kettőt tudunk felsorolni: s milyen egyszerű mind a kettő, hogy ez a kettő igazából véve egy: a hálátlanság. Mégis kettő, mert lehet az ember hálátlan úgy, hogy nem köszöni meg, amit kapott. Ez a legismertebb, ez a legáltalánosabb. Egyszer egy római patrícius azt mondta Augusztus császárnak, aki nagy sok jót tett vele, pártfogolta, patrónusa volt: -Császárom, sok jót tettél velem életemben, sőt minden, amit tettél velem, jó volt, kivéve egyet, mert azáltal nyomorulttá tettél, hogy soha életemben nem tudom néked méltóképpen megköszönni jótéteményeidet. De hát ez a fajta beismerés, ez a beismert hálátlanság már igazán hála. Mi nem is mondunk ilyet, hogy Mennyei Atyám, nyomorult vagyok, mert soha nem fogom tudni megköszönni mindazt a jót, amit velem tettél. Inkább meg sem köszönjük, és nem is igyekszünk rá. Ez a legáltalánosabb, legismertebb. De van egy másik is, amikor a jót, ami történt, magunknak tulajdonítjuk. Nem Isten tette, nem Isten szabadított meg, nem Isten készítette a kimenekedést, nem Isten hozott ki csodálatosan, át a Vörös-tengeren, keresztelt meg a felhőben, adott mannát a pusztában, ragyogtatta föl az ígéret földjét! Én vagyok az, én vagyok a magam szerzője, én vagyok magamnak minden jó szerzője. Micsoda öncsalás ez a gőg! Ezért hát, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék, mert az Úr a kevélyeknek ellenáll.

Miképpen úrvacsorázzunk hát, kedves testvérek? Sokan mondják, hogy nem jól úrvacsorázunk. De azt gondolom, nem a kedélyek és nem a hangulat dönti el, hogy jól visszük-e végbe a dolgot, hanem az, amire tekintünk, és az, ami a szívünkben van. Ettől függ, hogy nem kárra, hanem haszonra gyülekszünk egybe. S mire tekintünk? Arra, hogy az Úr kimenekedést adott. Hogy miképpen vesszük? Úgy, mint a kimenekedés, a megtartatás, az üdvösség szent jelét és pecsétjét. Így hívlak ma benneteket az úrvacsora közösségébe: nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, hogy a mi atyáink mindnyájan felhő alatt voltak, mindnyájan tengeren mentek által, mindnyájan Mózesre kereszteltettek meg, mindnyájan egy lelki eledelt ettek, mindnyájan egy lelki italt ittak, de azoknak többségét nem kedvelte Isten, mert elhullottak a pusztában. Ezért, aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék. Nem egyéb, csak emberi kísértés esett rajtatok, de hű az Isten, aki nem hagy titeket feljebb kísértetni, mintsem elszenvedhetnétek, sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja.
Ámen