Kicsoda szabadít meg engem?

Lectio: „Oh Uram! hadd szálljon az én könyörgésem a te színed elé; tégy bölccsé engem a te igéd szerint. Jusson elődbe az én imádságom; a te beszéded szerint szabadíts meg engem! Ajkaim dicséretet zengjenek, mert megtanítasz a te rendeléseidre. Nyelvem a te beszédedről énekel, mert minden parancsolatod igaz. Legyen segítségemre a te kezed, mert a te határozataidat választottam! Uram! vágyódom a te szabadításod után, és a te törvényed nékem gyönyörűségem. Éljen az én lelkem, hogy dicsérjen téged, és a te ítéleteid segítsenek rajtam!  tévelygek, mint valami elveszett juh: keresd meg a te szolgádat; mert a te parancsolataidat nem felejtettem el! (Zsolt 119, 169-176)

Imádkozzunk: Magasztalunk, Mennyei Atyánk, a boldog bizonyosságért, hogy igazmondó vagy és hűséges. Dicsérünk, minden rendelkezésed igaz, és egész törvényed a Te hűségeden, szereteteden alapszik. Köszönjük, hogy megkerestél, megtaláltál, és szent országodba hazavittél bennünket. Köszönjük, hogy Jézus Krisztus által minden bűnből megváltottál, vétkeinket eltörölted, a bűn zsarnokságából fölszabadítottál, és már most itt e mulandó világban Lelked ajándékaival ruházol föl, hogy ízlelhessük az eljövendő világ erőit. Köszönjük, hogy a mai napon is egybegyűjtöttél szent házadba, neved dicséretére, fohászkodásaink eléd tárására, kegyelmed boldog reménylésére, szent Igéd meghallására. Küldd el Szent Lelkedet, töltsd be szívünket, ajándékozz meg örök világossággal, mennyei bölcsességgel, szent tisztasággal. Szívünk és lelkünk nyitva, vágyakozunk és epekedünk utánad! Jöjj hát és végy közöttünk lakozást! Krisztusért, szabadító Urunkért kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.

Textus: Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve.  Mert amit cselekeszem, nem ismerem: mert nem azt művelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekeszem. Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn. Mert tudom, hogy nem lakik én bennem, azaz a testemben jó; mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok. Ha pedig én azt cselekeszem, amit nem akarok, nem én művelem már azt, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint; de látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért jóllehet én az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok. Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. (Róm 7,14-8,1)

Szeretett Gyülekezet, kedves Testvéreim! Ahogy haladunk előre a Római levél olvasásában, egyre inkább igaznak érzem azt, amit a múlt alkalommal mondtam, hogy ez a levél olyan, mint a forró nyár, még akkor is, ha felhők gyűlnek fölénk és langyos eső esik, mert ahogy odébb suhan a felhő, újra rettenetes meleg tör ránk, nincs hova elbújni a Nap perzselő fénye elől. Ilyen a Római levél. Bár próbálhatjuk elintézni a mondandóját azzal, hogy régi dolgokról van itt szó, ez Pál apostol bemutatkozó levele, az ő dolga meg a római gyülekezeté,  és amit példaként fölhoz, például Ábrahámnak, a régi zsidóknak, a törvénynek, az Isten népe sorsának eseteit, azok régi esetek, többnyire ki sem nyitott fejezetek a történelemkönyvben, mi viszont itt vagyunk, mi itt akarunk Istennel megbékélni, mi most akarunk boldogok lenni, nem biztos hát, hogy a régi példák segítenek nekünk. De még egyszer mondom, ezek csak kibúvók, és nincs hova elhúzódni a levél mondandója elő. Ezt a szakaszt olvasva eszembe jutott néhány mondás, amit az elmúlt évtizedekben, különösen az úgynevezett rendszerváltás után gyakran hallottunk, s mi magunk is ismételgettünk, hol bölcsesség látszatát keltve, hol éppen rezignált cinizmussal. Hadd idézzek kettőt, mert e kettő között csapong az életünk. Az egyik mondás az így hangzik: a törvény nem ismerete nem ment föl a törvény hatálya alól. Erre diákkoromból van tapasztalatom, amikor az Egyesült Államokba kerültem ösztöndíjasként. A vízumkérelem beadásakor aláírtam egy formulát is, miszerint ismerem és meg fogom tartani az Egyesült Államok és különösen Illinois állam minden törvényét, szabályrendeletét. Ez feltétele volt annak, hogy vízumot kapjak. Aztán megérkezvén mindjárt az első napon figyelmeztetett a sarki rendőr, hogy nem lehet csak úgy átmenni az úttesten, mert a város szabályrendelete szerint bizonyos útszakaszok nem gyalogosok számára fönntartott átkelőhelyek. Széttártam a kezem: mi lesz még itt?! Azután minden nap arra az igazságra tanított, hogy bár nem ismerem az összes érvényes szabályt, rendelkezést, törvényt, de semmi nem ment föl az alól, hogy ezeket megtartsam.  Ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak – mondogatták nekem gyakran. De számos történetet idézhetünk a mi mai magyar valóságunkról is. A magyar országgyűlés az elmúlt harminc évben szinte törvénygyárhoz volt hasonló, de a helyi önkormányzatok munkája is jó példa. Mi sokáig úgy tudtuk itt a kerületben szombaton is lehet dolgozni. Meg se néztük az önkormányzati szabályrendeleteket, melyek szerint valóban, szombaton is lehet dolgozni, csak nem úgy és nem annyit, mint más napokon. Okkal tettek hát panaszt a szomszédok a templomépítkezés kapcsán,  nem viselték a zajt  szombaton, nekünk pedig okkal kellett bocsánatot kérni. Súlyosabb eseteket most nem idézek, mindannyiunk életében akad számos példa. De egyet általánosságban hadd hozzak ide: adózás. Nos, van áruforgalmi adó, személyi jövedelemadó, és mindenféle más adó, az ábécé összes betűje sem elég hozzá. Aztán ha jön a revizor és rábök egy paragrafusra, mi csak kapkodjuk a fejünket: jaj, hát én ezt honnan tudtam volna? Nem az a kérdés, felelhetne a revizor, hogy tudtunk, hanem hogy betartottuk-e? A másik sokat idézett mondat, amit inkább hol keserűséggel, hol rezignáltsággal szoktuk idézni így hangzik: mindent szabad, amit nem tilt a törvény. Ugye, ismerjük? A vadprivatizációnak, az erkölcstelen, felháborító „kaparj kurta, neked is jut” világának, a korrupciónak elviselhetetlen özöne zúdult ránk ennek jegyében. És mi e két szélsőség között vergődünk. Egyfelől: vajon valóban mindent törvény szerint teszünk-e, nem szegünk-e meg szabályt, nem sértünk-e meg törvényt? (Ez örökös drill, rettegés az életünkben.) Másfelől: látjuk, hogy akik ismerik a törvény kerítését és látják rajta a réseket meg a kiskapukat, fittyet hánynak erkölcsre, tisztességre, becsületre, adott szóra, embertársiasságra, csak nyomulnak előre, mondván, amit nem tilt a törvény, azt nekem szabad.

Az apostol megrendítő vallomással hozza egészen közel a szívünkhöz ezt a helyzetet, s megmutatja, hogy sokkal nagyobb a tétje ennek, minthogy jól érezzük magunkat vagy tisztes polgárok legyünk.  Ez a kétféle állapot ugyanis nemcsak a társas életre, az együttélésünkre, a berendezkedésünkre, az életvezetésünkre, a társadalmi normákra, a közerkölcsökre és a közös szabályokra vonatkozik, hanem az üdvösség ügyére is. Az apostol ezért mély, egészen személyes vallomást tesz, és ennek a végén így kiált fel:  „Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?” Miért nevezi magát az apostol nyomorultnak, tehetetlennek, semmirekellőnek, aki nem tud maga mellett egyetlen érvet sem felhozni? Miért mutatja be magát úgy, akit törvényszék elé állítottak, és ott  az is vádként hullik a fejére, amit mentségéül tudna fölhozni? Azért, mert a bűnbeesett, Isten jó törvényétől elpártoló és az Isten szeretetvalóságából kiszakadt ember a borzalmas dilemmáját akarja megmutatni. Hadd olvassam föl még egyszer a szakaszt merev fordításban, éspedig azért így, hogy jelezzem, milyen fogalmak mentén kell itt nekünk gondolkodni. Azt mondja az apostol: „Tudjuk, hogy a törvény lelki, de én testi vagyok, a bűn alá eladva rabszolgának. Mert nem ismerem azt, amit véghez viszek.” (Vagyis mindaz, aki és ami vagyok, és mindannak a végeredménye, amit cselekszem vagy elmulasztok). „Mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt teszem.” Vagyis a maga folyamatosságában nem azt cselekszem folyamatosan, amit akarok, amit szívem szerint tennék, hanem azt teszem, éppen most, ebben az adott pillanatban, amit gyűlölök. Vagyis hiába vagyok kész folyton jót cselekedni, valami rossz mozzanat közbejön. S valóban, nem kell sok, hogy minden tönkremenjen. Azt mondják, hogy egy morzsától megsavanyodik a méz. Egy melléfogástól elromlik a legjobb életstratégia. Egy rossz mozdulat, melléfogás, egy rossz szó, egy rossz szemvillanás, egy rossz sóhajtás, és máris azt tettem vagy teszem (a maga mozzanatosságában), amit nem szeretek, amit gyűlölök, amit másokban is és önmagamban is megvetem, amitől iszonyodom. És sem a folyamatot, sem a végeredményét nem értem. Majd így folytatja az apostol: „Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy a törvény jó.” Egyrészt tehát a szívem szerint jónak látom Isten törvényét (azt akarom cselekedni), és belátom, hogy elrontottam a dolgot, olyat tettem, amit nem akarok. „Most már azért - folytatja az apostol – nem én viszem véghez ezt, hanem a bennem lakozó bűn.” Vagyis a bűn rabszolgája vagyok, a bűn uralkodik rajtam, és bár tudom, hogy mi a jó, és akarom is a jót cselekedni, de más diktál nekem. A régi teológusok úgy nevezték ezt, hogy más-törvényűség. Amikor az ember a legjobb meggyőződései ellenére, a szívéhez ölelt igazság ellenében cselekszik – ez az a helyzet, amikor valami más parancsol neki. Mondhatnánk azt is, hogy ez afféle diktatúra, önkényuralom. A mi népünk története tele van ezzel, és tele van ezzel az egyéni életünk története is: a legjobb meggyőződésünk ellenére diktáltak-diktálnak nekünk. Lediktálták, hogy mit gondoljunk, mondjunk, higgyünk, énekeljünk, imádkozzunk, prédikáljunk. Megszabták, mit cselekedjünk. Kivették a kezünkből a jó cselekvésének a lehetőségét, és rosszra kényszerítettek. Tehát, folytatja az apostol: „nem én cselekszem már, hanem a bennem lakozó bűn.”

Itt mindjárt húzhatnánk egy vonalat, odaállva Isten ítélőszéke elé, és mondhatnánk: látod, Uram, foglyok voltunk, magatehetetlenek, kényszerítettek bennünket, külső kényszerek hatására tettük, amit tettünk, mondtuk, amit mondtunk, gondoltuk, amit gondoltunk. Ments fel, hiszen nem mi tettük, hanem a bennünk lakozó bűn! De így folytatja az apostol: „mert tudom, hogy nem lakik bennem, azaz én testemben jó, mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót teszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” Ha fontos szavakat – véghez viszem, cselekszem, teszem - figyeltétek, láthatjátok az érvelés lényegét:  az imént még mozzanatosan beszélt a rosszról az apostol: éppen teszem. Van az életemnek, mondjuk így, egy-egy rossz pillanata, de ebből folyamat lesz, aztán végeredmény. Egyszer egy házaspárt békítgettem. Rettenetes csúnya összeveszésben voltak. Az volt a csoda, hogy egyáltalán szóba álltak egymással, valószínűleg csak azért, hogy veszekedjenek. Én nem vagyok sem oknyomozó, sem az emberi lélek titokzatos bugyrainak szakavatott kutatója, de a veszekedésükből elég hamar kiderült, hogy valamikor történt köztük egy rossz gesztus. Éppen nem a férj részéről, bár általában úgy szokott lenni (mi, férfiak, hajtsuk le a fejünket!), hanem a feleség részéről. Egy kis rossz történt, mondhatni apróság. Ez aztán megismétlődött, és megint megismétlődött, aztán makacs szokássá lett, és belekeményedett az életükbe. Vagyis az, ami egyszeri, mozzanatos eset volt (megtettem), az ebben a folyamatosságban átalakult, és ez lett belőle: cselekszem. A cselekvés tartósabb léthatározmány, hosszabb ideig tart, több csatlakozási pontja van, számos vonatkozásban megjelenik, és a minősége is más, mint amit az ember éppen megtesz. És lám, amit mentségül hoznánk föl magunk mellett, hogy ugyanis egy nehéz helyzetben, egy rossz pillanatban, sőt, külső kényszer hatására tettünk (elkövettünk) valamit, az egyszerre csak tartós magatartássá (habitussá) válik és a jellemünkké lesz, és már nem tudjuk mentegetni magunkat. Ugyanis az a jellemünk, amit cselekszünk. És amilyen a jellemünk, úgy cselekszünk. És ekkor látunk rá egészében a legfontosabb szóra: végeredmény. Ami a végeredmény, az vagyunk mi magunk. Így folytatja az apostol: „ha pedig én azt teszem, amit nem akarok, nem én viszem végbe, hanem a bennem lakozó bűn. Megtalálom azért magamban, aki a jót akarom tenni, azt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem. Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de felfedezek magamban egy másik törvényt, mely ellenkezik legjobb meggyőződésem törvényével, és engem rabszolgául elad a bűn törvényének, mely megvan az én tagjaimban.” Ez a sorsunk, testvérek!

Ezt a drámát mutatja be itt az apostol. A bevezetőben utaltam rá, hogy mi jellemzi a társadalmunkat, az egész mai civilizációt, nevezetesen, hogy mindent szabad, amit nem tilt a törvény, és hogy a törvény nem ismerete nem ment fel a törvény hatálya alól. Nem akarom ezeket kicsinyíteni, nem akarom ezeket félresöpörni, de szeretném, ha az apostol önmagáról mondott vallomásából megéreznénk, milyen rettenetes ez a helyzet, hogy ti. két ellentétes törvény hat bennünk. Az egyik az Isten törvénye, amit helyeslek, jónak látok, mi több, ahogy az apostol mondja, gyönyörködöm benne. Ezt szó szerint úgy lenne a leghelyesebb lefordítani (csak hát némileg eltorzult a magyar szó): élvezem. Hallottatok már ilyet? Hogyan? Valaki élvezi a törvényt? De hadd olvassak mondatokat a 119. zsoltárból, csak kilencet. Ez a zsoltár szerelmes vers, tudjuk, így jellemzi Szent Ágoston. Szerelmes vers, amit a zsoltáros Istenhez írt, és itt sorra ezeket halljuk: „inkább gyönyörködöm Isten bizonyságaiban, mint minden gazdagságban.” (14. vers); aztán: „gyönyörködöm rendeléseidben, beszédeidről nem feledkezem meg.” (16. vers), majd: „bizonyságaid az én gyönyörűségem és az én tanácsadóim.” (24. vers), továbbá: „vezérelj parancsolataid útján, mert gyönyörködöm abban.” (35. vers), és: „gyönyörködöm parancsolataidban, melyeket szeretek.” (47. vers), és: „kövér a szívük, mint a háj, a gonoszoknak, de én a Te törvényedben gyönyörködöm.” (70. vers), és: „szálljon reám a Te irgalmasságod, hogy a Te törvényedben gyönyörködhessem.” (77.), és: „ha nem a Te törvényed lett volna a gyönyörűségem, elvesztem volna nyomorúságomban.” (92.vers). Az utolsó pedig az, amit a lekcióban is hallottunk:  „Uram, vágyódom szabadításod után, és a Te törvényed gyönyörűségemre van.” (174. vers) Most erre a zsoltárra, meg a Jób könyvére, meg a Példabeszédek könyvére, meg Ézsaiásra, meg Jeremiásra, és a többi  prófétára visszautalva, az apostol ilyen egyszerű szót mond: szerfelett élvezem az Isten törvényét. Gyönyörködöm benne. Egész pontosan így lehetne visszaadni: Isten törvényével együtt gyönyörködöm, nem is a törvényben, hanem a törvény adójában. Ez az életemnek szép szabálya, törvénye, rendje. „Boldog az az ember, aki az Isten törvényében gyönyörködik éjjel és nappal.” Így kezdődik a Zsoltárok könyve. (Zsoltár 1,1) Éjjel és nappal. Felébredek, és eszembe jut Isten igazsága, és milyen jó az. Álomra hajtom a fejemet, és azzal a nyugalommal hajtom le, hogy Isten jó rendje tartja egyben a világot. Keserűségemben megvigasztal, hogy a gonoszok és a gonoszság nem jut végső uralomra. Csüggedésemben megszabadít Isten szilárd rendje, mert minden az Isten hűségén alapszik. És mennyi ígéretet fűz Isten az Ő törvényéhez, mennyi áldást, mennyi jótettet, mennyi szépséget. Most azt mondja az apostol, hogy a Krisztus útján járva bensőmmé lett mindez. Így gondolkodom. Így szemlélem a világot. Nem más-törvényűen élek, hanem Isten-törvényűen élek. Aztán hozzáteszi: „De látok egy másik törvényt az én tagjaimban, mely ellenkezik az elmém törvényével, és engem rabul ad a bűn törvényének, mely van az én tagjaimban.”  Ez az ember tragédiája. Ennek a másik törvénynek engedve nem akarom, hogy akarjam azt, amit helyeslek és jónak tartok. Ez a másik törvény nem akarja, hogy tegyem, cselekedjem, véghez vigyem azt, amiben gyönyörködöm. És ezért, végeredményében, én magam sem akarom, amit akarok. Nem szeretem azt, amiben gyönyörködöm. Pedig, mit mond a zsoltáros? Uram, ha nem lett volna gyönyörűségemre a Te törvényed, elvesztem volna! (Zsoltár 119, 92) A vesztemet akarom. A magam vesztét munkálom. Ekként az egész emberi élet summája egyáltalán  nem az, amit éppen most teszek (amit a pillanat kikényszerít belőle), nem  is az, amit folytonosan cselekszem (ami idővel a habitusommá, a jellememmé, a szokásommá válik), hanem én magam vagyok az egész életem summája: „óh, én nyomorult ember!” Lám, amit a mentségemre hozhatnék föl, az ítél el engem. Amivel odaállhatnék Isten elé azzal, hogy Uram, Uram, én gyönyörködöm a Te törvényedben,  éppen az hull rám ítéletként, mert nem cselekedtem meg, mert nem tartottam be.  Ezért kiált az apostol így: „Óh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem?” Majd a 8. rész elején ezt mondja: „Nincsen kárhoztatásuk azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint.”

Hogy is kezdődött ez a fejtegetés, ez a megrendítő önvallomás, ez az önfeltárulkozás? Így kezdődött: tudjuk, hogy a törvény Istentől való, a törvény lelki, a törvény jó, a törvény gyönyörűséges, de én testi vagyok (vagyis elszakadtam Istentől), bűn alá vagyok rekesztve, eladva a bűnnek rabszolgául. Hát kicsoda szabadít meg? Rabszolga vagyok, el vagyok adva – nem eladósodva vagyok, hanem el vagyok adva, és rám sütötték a rabszolgabélyeget. Azt teszem, amit parancsolnak, ha „élni” akarok, és ebbe halok bele. Élni akarok,  ezért azt teszem, amit a bűn parancsol, és ez  a vesztem. Kicsoda szabadít meg? Ki áll mellém? Ki győzi le bennem ezt az Isten és önmagam ellen hadakozó hatalmat, amit az apostol bűnnek, isten-ellenességnek, lázadásnak, gonosznak nevez?! És, ha szó szerint adjuk vissza, ellen-stratégiája van minden ellen, ami életre vezet. A szép zsoltárral gyakran énekeljük: „Szemem a hegyekre vetem, honnét jő az én segítségem?” (121. zsoltár) — kérdezi a zarándok, mikor megy a Szentek Szentjéhez, föl Jeruzsálembe. Honnét jő az én segítségem? Onnét jő! – felel a zsoltár, a magasból, a Seregek Urától! És most így kiált az apostol: Kicsoda szabadít meg? Jézus Krisztus szabadít meg! Mert nincsen kárhoztató ítélet azok ellen akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint, akiket Krisztus megszabadított, akikről leoldozta a bűn bilincsét, akikben Lelke által lakozást vett.

Ezt az erős képet írjuk jól a szívünkbe, testvérek. Az apostol azt mondja: testi vagyok, bűn alá rekesztve. Az ő korában jól ismerték ezt a szót – rabszolgaként eladva, más hatalma alá rekesztve –,  ez az árucsere-forgalom egyik kifejezése volt. Azt a terméket jelezték vele,  amin (s rabszolgáról lévén szó, akin) továbbadtak; eladták. És ezt a szót használták akkor is, amikor útra kelt egy-egy sereg, rabszolgákat zsákmányolni. Most olvastam, hogy egy walesi filozófus jóvátételt követel Olaszországtól mint a Római Birodalom utódától, mert annak idején Iulius Caesar csapatai megszállták Brittaniát, Wales területét is, ahonnan rabszolgák ezreit hurcolták Rómába. Nos, ő most, több mint kétezer év után kárpótlást kér azért, mert őseit rabszolgaság alá rekesztették. Nos, a képhez igazodva, mentegethetnénk magunkat azzal, hogy lám, elindult egy sereg, átlépte a határt, megszállt egy területet, összefogdosta az ott élőket és elvitte őket túlnan a határon és eladta őket rabszolgának. Ez történt velünk, mentegethetnénk magunkat. Csakhogy a Stockholm-szindróma értelmében beleszerettünk a rabtartónkba, aki minket foglyul ejtett és élő szerszámként árut csinált belőlünk. A rab szereti a smasszert! Az ártatlanul elítélt kitelepített rajongó leveleket ír a vérbírónak, aki koncepciós perben tönkretette az életét. Hát kicsoda szabadít meg? Kicsoda jön el értem? Kicsoda száll alá a bűnök mélységébe? Kicsoda veszi fel a harcot bűnnel, ördöggel és halállal? Közülünk ki? Bizony, csak azok fölött nincs ítélet, akik Jézus Krisztusban, a győztes Úrban vannak! A múltkor azt hallottuk, hogy nem cselekedetből, hanem hit által nyerünk üdvözítő igazságot. Az apostol itt a hit beszédével szól hozzánk. Minden tapasztalatunk ellenére, minden tapasztalatunk fölött, minden történelmi tanulság ellenére – ez a hit beszéde és ez a hit látása. Jézus Krisztus győzött bűnön és halálon! Ha tehát azt kérdezed: kicsoda szabadít fel? Kicsoda oldoz fel? Kicsoda helyez vissza régi jogaidba, az Isten-gyermekségbe? – a válasz: Jézus Krisztus, bűnön és halálon győztes Úr, minden szabadulásnak, igaz életnek, üdvösségnek egyetlen kezese. Boldogok, akik a Krisztusban Jézus vannak és Benne megmaradnak! Ámen.

Imádkozzunk: Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy megkönyörültél rajtunk, akikre csak kárhoztató ítélet eshetne, rajtunk, akik mások és önmaguk vesztére végzetesen belekeveredtek az ellened való lázadásba, engednek a bűnnek, meghajolnak  a gonosz előtt! Igen, megkönyörültél rajtunk, akik kétségbeesetten vergődünk a rossz örvényében, s valóban csak kiáltani tudunk: Óh, mi nyomorultak, kicsoda ment meg bennünket? Kicsoda húz ki a mély veremből? Kicsoda szakít ki az oroszlán szájából? Kicsoda visz haza a veszedelmek világából? Kicsoda állítja helyre Isten-gyermeki méltóságunkat? Ki mutatja meg az utat az igaz boldogsághoz? Magasztalunk, hogy Krisztusban eljöttél, bűneinkből kiváltottál, vétkeinket eltörölted, gyermeki méltóságra tiszteltél és emeltél, és igaz dicsőségedet ragyogtatod ránk. Köszönjük, hogy mindezt megpecsételed gondviselő áldásaival, jóléttel, békességgel, biztonsággal, gyógyulásokkal, szabadulásokkal, erőink megújításával, de legfőképpen igaz ígéreteiddel. Köszönjük, hogy Igéd által bizton láthatjuk magunk előtt a boldog célt. Kérünk, áraszd ki bőségedet a szűkölködőkre, elégítsd meg az éhezőket és szomjúhozókat, adj fedelet a hajlék nélkül élők fölé, gyógyítsd a betegeket, áldd meg a gyógyítókat!  Könyörgünk most járvány idején is minden emberért szerte a világon, távoztasd a veszedelmet, hozz jobbulást, szép és igaz időket. Könyörgünk mindazokért, akik érettünk fáradoznak, nehéz döntéseket hoznak, önmaguk egészségét kockáztatva igyekeznek elhárítani a bajt, óvd és őrizd meg őket! Könyörgünk a szomorkodókért, akiknek a ránk következő héten kell szerettük ravatala mellett megállni, és azokért is, akik elveszített szeretteiket siratják és hordozzák szívükben. A  feltámadott Krisztus erejével vigasztald és bátorítsd őket. S magunkért is kérünk, Mennyei Atyánk, hogy írd szívünkbe a drága Evangéliumot, a szabadulás jó hírét, a Krisztusban megnyert szabadság boldog bizonyosságát, és erősíts minket Lelkeddel, tedd teljessé szabadításodat életünkben. Krisztusért hallgass meg bennünket. Ámen.