Kicsoda szabadít meg?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Koreáról szólok egy szót, ahol nemrég jártam a Koreai Református Egyház zsinatán, de nem élménybeszámolót szeretnék tartani, pusztán egy mély benyomást szeretnék kiemelni. Ezt ugyan mi is ismerjük, csak kevésbé felfokozottan. Koreában nagy tempóban építik a lakónegyedeket, és az oda vezető országutakat később készülnek el. Így aztán sokat kellett autóban ülve várakozni. De abban igencsak különböznek tőlünk a koreaiak, hogy sokkal türelmesebbek, mint mi. Hogy Magyarországon ilyen körülmények között már rég forradalom tört volna ki. Azért hozom ide ezt a nagyon friss emléket, mert a Római levelet olvasva most érkeztünk el ahhoz a részhez, ahol le kell fékezni. Az előző fejezetek fejtegetéseiben csodálatos igazságok ragyogtak fel számunkra: láttuk, hogyan ábrázolta ki Isten a régi törvényben kegyelmének ígéretét, hogyan szólított meg bennünket is a lelkiismeretünk által, hogy adta tudtunkra jó és szent élettörvényét, de láttuk azt is, hogyan jelent meg az ember életében a jóra való képtelenség, hogy mit jelent az, hogy Isten ígéretét teljesítve elküldte Jézus Krisztust megváltásunkra. Hallottuk a nagy igét: ahol bővölködik a bűn, ott felette bővőlködik a kegyelem,  – igen, ez a megváltás nagy titka. Egyszóval gyorsan épült minden. De most itt hirtelen, a hetedik részben le kell fékeznünk, meg kell állnunk, nem tudunk tovább menni, mert itt Pál apostol a régi énünkről szól, mondjuk így: ősvalónkról, aki a törvénnyel felvértezve ugrik neki a világnak. S ki más, mondja régi énünk, ha nem én vagyok az, aki megcselekszi azt, amit Isten megkíván! De vajon, mikor szól így a régi én? Még régi valónkban, vagy már az új emberben? A régi én vergődik magában, vagy az ütközik bele ebbe a dilemmába, aki már megújult emberré lett Krisztusban, aki már ismeri a kegyelmet? A bűn fogságában élő ember mondja ezt, vagy mi, akik már megtapasztaltuk, megízleltük Isten országának az erőit? Ezt önmagában is nagyon nehéz ezt eldönteni, és ezért azt hiszem, érdemes lelassítani, míg majd felnyílik a sorompó a 8. részben, amit most szándékosan nem olvastam ide, most is csak utalok rá: nincs azért semmi kárhoztatásuk azoknak, akik nem test szerint járnak, hanem lélek szerint! De míg ez a sorompó felnyílik és tovább mehetünk, míg megerősödünk végképp Isten kegyelmében, addig hadd szóljunk erről a nagy dilemmáról.

A törvény jó és szent. Ezt újra meg újra le kell szögezni és  váltig hangsúlyozni kell,  több okból is. Egyrészt azért, nehogy elvessük a törvényt. Igen, a törvény elmondja, hogy mi a jó, mit kell tenni, és ehhez ígéretet is kapcsol Isten: cselekedd és élni fogsz. Ám maga a törvény nem igazít meg, nem tesz bennünket Isten előtt szentté. Sokan azért – különösen manapság – úgy gondolják, hogy nekünk nem ezen az úton kell előrébb jutnunk, hanem meg kell változtatnunk a törvényt. Vagy éppen el kell törölnünk a törvényt, vagy másfajta, emberszabta törvényeket kell bevezetnünk, és lám, nyomban kiderül, hogy tulajdonképpen mi jók vagyunk, mindig is jók voltunk, mindig is szentek voltunk. Például, Amerikában néhány évtizede divatba jött a decens társadalom ideája. És ez az elmúlt emberöltőnek az egyik nagy civilizációs törekvése lett. Törvényre törvény születik, de valójában folytonos igyekezettel  eltörlik, például, a nemek közti különbséget, és új törvényt hoznak, hogy ha valaki férfi akar lenni, legyen az, ha nő akar lenni, legyen az, ha éppen transzneműnek gondolja magát, legyen az, hadd éljen ki-ki úgy, ahogy jónak gondolja, a társadalom pedig legyen decens, tapintatosan megértő. A gondolat mögött ősi és nagyon emberi képzet áll, éspedig az, hogy miután a régi törvény rendet szabott férfi és nő között, boldogtalanná tett minket. Nem boldogultunk magunkkal, és amúgy is mindenféle rettentő dolgot tett lehetővé. Töröljük el a törvényt, hozzunk be újat – és hipp-hopp, boldogok leszünk!

Én ugyan ebben nem hiszek, ráadásul borzasztó kalandnak tartom ez a felfogást. Pontosan ugyanolyan ez, mint amikor Sztálin úgy gondolta, hogy nem jó az, hogyha északra folynak a szibériai folyók, fordítsuk hát meg a folyók járását, eztán menjen a víz dél felé a sivatagba, és nagy bőség-boldogság lesz ott is. A történelem legnagyobb környezetei katasztrófáját okozták ezzel, mindmáig nem gyógyuló sebekkel. A törvény jó és szent! Nem a törvénnyel van a baj! Erre mutat rá Pál apostol. Velem van a baj! Erről szólt már a Római levél első három fejezetében is, amikor megrója azokat is, aki azzal dicsekszenek, hogy törvényük van, ám legfeljebb csak képmutatók, és önáltatásba ringatják magukat. És megrója azokat is, akiknek nincsen törvényük. Mert akinek törvénye van, azt a törvény kárhoztatja, akinek meg nincs törvénye, az ellen a saját lelkiismerete tanúskodik – mondja Pál. Vessük el hát a törvényt? – kérdezi Pál a saját kortársaitól. De akkor nem tudjuk, merrefelé kell menni! Vessük el a lelkiismeret? – kérdezem én. De akkor olyanok leszünk, mind a holdkórosok. Valami belső tehetetlenség van inkább bennünk. A törvényt nem lehet elvetni, mondja az apostol. Bár, lehet úgy tenni, mintha nem lenne, de akkor majd a lelkiismeret fog ellenünk szólni maradandó érvénnyel. Talán éppen a mi korunk bizonyítja ezt a leginkább. Mi még ezt nem látjuk át teljes mélységében, de három-, négyszáz év múlva a kultúrtörténészek látni fogják, ahogyan mi is könnyen tudunk már ítéletet mondani a középkorról. Ha tehát jól sejtem, azért száz év múlva a mi korunk elemzői ki fogják mutatni, hogy miközben a nyugati civilizáció, vagy mondjuk így, az európai ember ennek a decens társadalomnak a bűvkörében bontotta le a régi törvényeket, altatta és áltatta a lelkiismeretét, aközben a legnagyobb gyötrelmeket élte át. Ha összehasonlítunk egy 17. századi drámát, mondjuk, egy Shakespeare-tragédiát egy mai drámával vagy tragédiával, óriási különbséget veszünk észre. A középkor nagy drámái sodró cselekményeket hoznak elénk. Öt felvonásban annyi dolog történik, hogy ha valaki pontról pontra meg akarná filmesíteni, akkor nyolc órát kéne a moziban ülnünk. A mai tragédiák pedig a lélektannak – ha szabad ezt mondani –, az archetipikus emberi dolgoknak a nagy, mély belső történései, akár történet nélkül is, gondoljunk Samuel Beckett a híres drámájára – Godotra várva - , abban, úgymond, nem történik semmi.

Mit mond Pál? Ha nem a törvény, akkor a lelkiismeret. De bizony, a lelkiismeret a legrosszabb úr a világon, mert amikor bűnbe megyünk, alszik, amikor meg mi aludnánk, akkor riaszt fel bennünket.  Pál dilemmája tehát ez: tudom, hogy mi a jó, de nem teszem a jót! Ezt ő egészen különös módon mutatja be. Azt mondja: én a jó útján akarok járni, mert Isten életígéretet kapcsolt a jó cselekvéséhez. A törvény a szövetség rendjébe tartozik, és Isten annyi áldást, ígéretet kapcsolt hozzá, hogy ezeket az ember nem akarja elszalasztani. Csakhogy, folytatja az apostol, miközben törekszem a jóra, és a belső emberem szerint is helyeslem, jónak tartom azt, ami a törvényben van, aközben fölfedezek önmagamban egy másik törvényt, és ez másik törvény nem akarja, hogy akarjam a jót.

Azt tudom mondani, testvérek hogy ez a legnagyobb dráma. Igen, tudom, itt a 21. században annyi nagy dologhoz kellene nekünk hozzászólni és annyi erőt kéne vennünk mindezekhez, mert a világ folyton arra int bennünket, hogy ne avatkozzunk mi be  a nagyok és a hatalmasok dolgába, meg a birodalmak sorsába, és még az orrunkra is koppantanak időnként ezekben az ügyekben, de ez a dráma, amit itt az apostol megmutat, ez a legnagyobb dráma, ez a legnagyobb küzdelem, mert itt nem mással kell megküzdenem, itt nem idegen-törvényűségről van szó! Ez itt az emberi élet egyik kulcskérdése, amit autonómiának (öntörvényűségnek) is szoktuk nevezni. József Attilával szólva: az én vezérem belülről vezérel. És mit fedez fel az apostol? Hogy bár az Isten törvényét helyeslem, igent mondok rá, van bennem, magamban egy másik törvény is. Vagyis kétszeres autonómiáról van itt szó! De ez nem a jónak meg a rossznak a küzdelme, ahogy mondani szokták, itt nem az ember fény-lénye meg egy árny-lénye harcol, nem a jobbik énje ütközik a rosszabbik énjével. Itt arról beszél az apostol, hogy miben áll az ismeretnek az a rendje rend, amely szerint az ember felfogja a dolgokat, belátja és megfogalmazza feladatait, döntéseket hoz és cselekszik. Akarom a jót! Kérem, tegye fel a kezét, aki nem akarja! Akarom az életet! Kérem, jelezze, aki nem akarna élni! Akarom azt, ami szép! Szóljon, aki azt mondja, hogy csak a rútban akar gyönyörködni. Rútban gyönyörködni? - ez fogalmi ellentmondás. És tegye fel a kezét, aki nem kóstolt bele annak a keservébe, hogy nem a körülmények, nem a társadalom, nem a kor, nem a fülünkbe duruzsoló ez meg az, és nem is a minket megcsaló világ ez a másik törvény! Mert bennem, énbennem van az a másik törvény. Ezért kiált fel így az apostol: ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Nyomorult ember..., egészen különös kifejezés ez, ritkán használják a görög nyelvben. Arisztotelész az Etikájában ezzel fejezni ki – és Pál is ebben az értelemben mondja – , azt, amikor nyilvánvaló, hogy el kell siratni valakit. Nyomorult ember, már csak sírni lehet fölötte, már csak gyászolni lehet. Úgy élünk – mutat rá az apostol –,  mintha a siralomházban lennénk, és onnan már csak egy út van, ami a vesztőhelyhez vezet. De ki mondta ki felettünk az ítéletet? Ki ad bennünket halálra? És miért nem tudunk megszabadulni ebből a halálos csapdából?

Ez: gyönyörködöm abban, ami jó, és nem azt cselekszem, ami jó. Ez: van bennem egy törvény – és itt a törvény nem a puszta előírást jelenti, hogy vagy megteszem, vagy nem teszem –, itt a törvény a jó életrendet jelenti, és van bennem egy másik életrend, helyesebben: halálrend. És ez a másik rend (halálrend) nem akarja, hogy akarjam a jót. Nyomorult ember, elsiratni való ember, siralomházban élő ember, én magam! – kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből?

Igen, jó lenne tudnunk eldönteni, hogy mikor mondja ezeket a szavakat az apostol? Akkor-e,  mielőtt hitre jutott volna? Akkor éltek benne ezek a dilemmák, ezek a gyötrelmek, ezek a kimondhatatlanságok? A nagy író, Mészöly Miklós Saulus című regénye azt sugallja, hogy igen, ez akkor történhetett, mielőtt megvilágosodott volna. És sok-sok Biblia-magyarázó, prédikátor, tudós is azt mondja, igen, ez még a Krisztus ismerete előtt van, mert jön majd a levélben is a 8. rész: nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint, akik nem a test, hanem a Lélek szerint élnek, mert a Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől!

Én azonban inkább azt hiszem, hogy (amennyiben Pál apostol más intéseit komolyan vesszük), hogy ez a dilemma valójában éppen akkor kezdődik, amikor az ember megízleli azt a több kegyelmet, a Krisztusnak a kegyelmét. Mert valahogy úgy van az Istennel való életünk, a hit útján való járásunk, hogy amíg nem tudunk beleszerelmesedni az Isten igazságába, addig ezek filozófiai kérdések maradnak, afféle kultúr-antropológiai felvetések, egyetemi szemináriumokon lehet ezeken okoskodni. De amikor az ember beleszeret az Isten igazságába és akarja azt az igazságot, akkor jön el az igazi dráma. Hát mi az útja annak, hogy beleszeressünk az Isten igazságába? – ez az út éppen maga Jézus Krisztus. Éppen Krisztusban látjuk meg, ízleljük meg, tapasztaljuk meg Istennek minden rosszat felülmúló jóságát, amelyről az apostol is szól, amikor végigköveti a bűnesettől az ígéreteken át, az atyákon történetén keresztül, a törvényeken, a prófétákon át végig az Isten üdvözítő kegyelmének a nagy titkát, és a Krisztusban való megjelenését. És mindeközben arról beszél, hogy akkor jön el igazán az Istenbe való beleszeretésünk ideje, az Ő igazságának a megkedvelése, amikor az eljövendő világ erői, a Krisztus erői hatni kezdenek bennünk. Addig talán Isten az ember számára egy – hadd mondjam így – rossz hatalom. Nemrégiben láttam egy filmet, ez a címe: Isten létezik és Brüsszelben lakik. Ez egy komédia, furfangos vígjáték, amelyben istennek van egy felesége és van egy kislányuk is, és persze fiúk is van, Jézus, de Ő már csak szent szoborként létezik. Nos, isten mint valami szadista bürokrata egész nap ül egy nagy, bezárt teremben, több milliárd kartoték között, és olyan törvényeket hoz, amellyel bosszantja az embereket, és ő ezt nagyon élvezi. Például, ilyen törvényt hoz: a zsíros kenyér mindig a kent oldalával esik a földre; ha nem úgy, akkor rossz oldalon kenték meg. Vagy: ami elromolhat, feltétlenül el is romlik, vagy: mindig az a sor halad gyorsabban a bolti pénztáraknál, amelyben nem én állok. Ez a szadista bácsi több tízezer ilyen törvényt hoz, és egy monitoron keresztül roppant mód élvezi ezeket a dolgokat. Nem folytatom tovább, aki akarja, nézze meg a filmet. Csak a gondolatért hoztam ide, a filmesek ötletéért: hát hogyne, ahol kényszerítenek minket, ahol törvények és regulák, meg mindenféle szabályok vannak, , ott rúg-kapál az ember, ott nem tudunk az Istenbe igazán szerelmesek lenni. Ott legfeljebb érdek-istenünk van, ahogyan van érdek-bartáság is, hogy segítsen meg minket egy kicsit. Ahogyan Mózes – bocsánat, hogy Mózest iderángatom –, ahogyan Mózes érvel: Uram, ha elveszíted a népet itt a pusztában, mert letért a szent törvény útjáról, azt fogják mondani, hogy azért csaltad ki őket, hogy elvesszenek. De Istent szeretni, a teremtőt szeretni, a bennünket hordozó Istent szeretni úgy, ahogy Jézus beszél a Mennyei Atyáról a Hegyi beszédben,  – az csak itt lehetséges. És éppen itt indul a dilemma, ezért olyan drámai az, amiről az apostol beszél, ezért kiált fel, hogy: ó, én  nyomorult ember, nem tudom azt tenni, amit a szívem szerint tennék! Nincs akaratom ahhoz, amit akarok! Élőn is holt vagyok.

Vagyis ez itt mindenkori küzdelme a keresztyén embernek. Ezért beszél az apostol itt a 7. részben a törvény ó-ságáról meg a lélek ó-ságáról, ezért beszél más helyen az ó-ember megöldökléséről, és az új ember felöltözéséről, ezért mond olyan drámai szavakat a Korinthusi levélben, hogy vágyakozom levetkőzni ezt a régi énemet. De ez nem a meghalás művészetét jelenti, mert mondja máris: és vágyakozom felöltözni az újat, sőt, leginkább arra vágyakozom, hogy az új elnyelje azt, ami mulandó, ami megsiratásra való, ami nyomorult. Szeretnék – mondja az apostol – úgy sátorozni itt a múlandóságok között, hogy már közben érezzem az eljövendő világ erőit. Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Jézus Krisztusban vannak.

Azt is kimondja ezzel, hogy nem kell ettől a dilemmától megijedni, nem kell ettől a gyötrelemtől félni, nem kell előle elszaladni, hanem szembe kell vele nézni abban a boldog bizodalomban, hogy akik a Lélek ereje szerint járnak, akik a Lélek törvénye szerint élnek, azok Istentől megkapják ehhez a küzdelemhez a megsegítő erőt. A 8. részben, már később, arról is beszél az apostol, hogy amikor már kifogy belőlünk a szó, amikor eljutunk arra a pontra, hogy már csak kimondhatatlan fohászkodásaink lesznek, megsegít a Lélek. Ami kimondhatatlan azon itt valóban a kimondhatatlant kell érteni, amire nincs szavunk, de nem azért, mert elállt a lélegzetünk, hanem mert nincs rá szavunk. Akkor maga a Lélek lesz az, aki velünk együtt, sőt, helyettünk, sőt, érettünk könyörög magához Istenhez. Nincsen kárhoztatásuk hát azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak. Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem a halálnak e testéből? Az az Isten szabadít meg, aki a jó törvényt adta, az az Isten segít meg, aki a jó törvényhez az üdvösség ígéretét csatolta, az az Isten áld meg, aki Jézus Krisztusban halálával, feltámadásával, Lelke elküldésével fölszabadított bennünket arra, hogy, az isteni élet, az igazság és a szentség útján járjunk. Legyen Neki ezért dicsőség most és minden időben. Ámen