Kicsoda hengeríti el nekünk a követ?

„Kicsoda hengeríti el nekünk a követ?”

Márk 16, 3

Szeretett testvérek!

„Felette nagy volt a kő.”

Hadd  zengjen a szívünkben ez a szó ma, a feltámadás ünnepén. Márk evangélista ezzel fejezi ki, hogy az emberi képességek és lehetőségek titokzatos, de csodálatos módon találkoznak itt az isteni akarattal. „Felette nagy”, vagyis erőt, teherbíró képességet meghaladó, szokatlanul nagy volt az a kő.  Elháríthatatlan akadály! S ezzel megfordítva azt is jelzi, hogy felette nagy és sok volt itt az emberi tehetetlenség. A valóság, a szándék, a kötelesség, az egész élet alatta marad ennek az akadálynak.

Valaki mégis elhengerítette a követ. Valaki mégis félretette az akadályokat. Valaki mégis megoldást hozott. Valaki? A Gondviselő Isten az, aki angyala hatalmával elvégezte a lehetetlent, elhengerítette a követ  – ahogy az asszonyok mondják a kérdésükben – „érettünk”. S mi is mondjuk: érettünk!

Jegyezzük meg mindjárt, hogy ez a csodálatos esemény nem akkor ment végbe, amikor az asszonyok a sírbolthoz érve folytatták volna az útközben megkezdett sóhajtozásukat, hanem még mielőtt odaértek volna. Előtte történt meg – ahogy Lukács mondja: ők a követ a sírról már elhengerítve találták(Lk 24,2). Tehát ez még odaérkezésük előtt történt meg, és értük történt. A csoda már megtörtént, mire ők odaértek. A csoda már akkor megtörtént, miközben ők még azt kérdezgették, hogyan fog ez a lehetetlen helyzet megoldódni. Ez az Isten útja az övéivel. Krisztus érettünk meghalt, mikor mi még bűnösök voltunk (mondja az apostol, Róma 5,6). A feltámadás már akkor megtörtént, mikor mi még a  halálban voltunk.

1.

Van azonban ennek a történetének másik mélysége is, hadd szóljak erről is.  Ez pedig abból a különös megjegyzésből világlik ki, amit így közöl az evangélista: az asszonyok mentek kifelé a sírhoz, beszélgettek egymás között, és kérdezgették egymást, vajon ki fogja nekik elhengeríteni a követ a sír szájáról, majd odatekintve látták, hogy a kő el van hengerítve, mertfelette nagy volt. Ez a megjegyzés – mertfelette nagy volt –  az elbeszélés időrendjében zavarba ejt. A mi logikánk azt kívánná, hogy itt  másképpen vagy más sorrendben kellene visszaadni a történteket. Mintha az evangélista rossz helyre szúrta volna be ezt a megjegyzést. Talán így jobb lenne: az asszonyok sóhajtoztak és aggodalmaskodtak, hogy miképpen tudnak eleget tenni temetési kötelességüknek, miképpen végzik el a gyászmunka rájuk eső részét, és kérdezgették is egymást: ki segít nekünk elhengeríteni a követ a sírt szájáról? - mert az a kő felette nagy volt! Jól tudták ezt, hiszen két napja a saját szemükkel látták, amikor Jézust levették a keresztről és elhelyezték a sírban, hogy követ hengerítettek a sírbolt elé, és le is pecsételték. Ezért beszélgetnek most egymással erről. Tudják, hogy nem képesek ezt komoly fizikai munkát elvégezni, hiszen tucatnyi ember erejét kívánja meg. Ki lesz hát segítségül? Lesz-e segítség egyáltalán?  Mert az a kő felette nagy. Így kellene szabatosan elmondani ezt a történetet, véljük mi.

Mégis, mély meggyőződésem, hogy Márk evangélista tudatosan fogalmazott ilyen nehézkes módon, és nem csak úgy, véltelenül csapta a mondat végére ezt a megjegyzést. Mert valójában mindig a szabadulás óráján és a bajok múltán tudjuk igazán mondani, hogy felette nagy volt a kő, felette nagy volt a teher, felette nagy volt a tehetetlenség, és semmit sem lehetett megoldani!  S miért visszatekintésben mondjuk ezt?  

Azért, mert Isten útja mindig úgy van velünk, hogy mi visszatekintve értjük meg annak a szabadításnak, kegyelemnek, áldásnak, könyörületnek, irgalomnak a teljességét, amin Isten átvezetett bennünket. Mert Ő nemcsak kivezet a bajból, hanem magához vezet. Amikor a nehezében vagyunk, és kétségbeesetten fölkiáltunk, nem látjuk azt a mélységet, azt az isteni erőt, amely éppen ott és akkor hordoz bennünket. Majd amikor tágas térre állít (ahogy a zsoltárban hallottuk), majd amikor múlik a baj, majd amikor elvégzi megszabadításunkat, majd amikor helyreáll az élet isteni rendje,  akkor tudjuk elmondani: mert felette nagy volt... Milyen jó, hogy így mondja az evangélista: felette nagy volt az a kő. Volt. Ám a kő elhengeríttetett. És akkor szép, erdélyi szóval újra összecsokrosulhatunk, vagyis csokrot készít belőlünk az Úristen, újra találkozhatunk, és együtt, a teljes gyülekezetben mondhatjuk: elhengerítette értünk a követ az Úr – mert felette nagy volt! Ami megtörtént, az lesz a jövő. Amit Isten bevégzett érettünk Krisztusban, az nekünk lehetetlenség, de Istennél elvégzett valóság. Kegyelemben megtartattam, gyógyulást kaptam, erőről-erőre haladtam. Felette nagy volt az a kő, de már elhengeríttetett.

2.

A másik nagy titok, amit ebből a történetből megértünk, az asszonyok kérdéséből bontakozik ki. Ezt kérdezik: kicsoda hengeríti el nekünk a követ a sírbolt szájáról? A kérdés  előzménye ez: mikor elmúlt a szombat, Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásároltak, hogy elmenvén, megkenjék a sírboltba helyezett Jézust. Vagyis amit ők megtehettek, azt megtették. Készek voltak kötelességüket teljesíteni. Megvették a hallotti keneteket, és elindultak. De valakimég hiányzott mellőlük. Erről szól a beszélgetésük. Amit az életünk dolgai ránk rónak, azt a magunk ereje szerint meg kell tennünk. De valakiremég szükségem van. Mert különben az, amit én kész vagyok megtenni, nem jut el a céljához. Vajon lesz, aki elhengeríti nekünk a követ a sír szájáról? És aztán azt olvassuk: és odatekintvén látták, hogy a kő el van hengerítve. Márk evangélista nem beszéli el, hogy történt ez. Máté evangélista elmondja:  egy angyal jelent meg a sírnál, és elhengerítette a követ és földrengés támad (Máté 28,1-3). Márk csak ennyit mond: a kő el lett hengerítve. És azért mondja így, hogy mi, akik a feltámadás csodálatos történetét olvassuk, megértsük: így van az Isten dolga az emberrel.

Az előbb azt mondtam, hogy a roppant akadály még akkor is nagynak látszik, amikor már elhárult. Sőt, éppen utólag fogjuk fel, hogy milyen lehetetlenség volt az.  Annyira, hogy a puszta tudatától is összeroskadunk. Mert hogyan mondja Márk? Látták, hogy a kő el van hengerítve... Ez az ő jelen idejük, és miénk is. Isten ugyanis nemcsak a régiek kedvéért hárított el akadályokat. Nem az a terve, hogy a régieket megáldja, meggyógyítja, megszabadítja, megsegíti, és mi megélhetünk ezeknek az emlékéből. Istennek velünk is terve volt, amikor a régieket megáldotta. Az ő áldásuk a mi áldásunk is, hogy mi is elmondhassuk: nincs immár akadály, elhengeríttetett  a kő.

Bátran kérdezze meg magát ki-ki mai ünnepünkben, van-e akadálya  annak, hogy hálás szívvel Istenhez menjünk, és Hozzá könyörögjünk? Van-e akadálya, hogy Istent imádságunk szavával bármikor megkeressük? Van-e akadálya annak, hogy Őbenne higgyünk? Van-e akadálya, hogy teljes életünket bizalommal Isten kezébe tegyük? Van akadálya? Van-e, ami bennünket elválaszt Istentől?  Krisztus szeretetétől semmi sem választ el, mondja Pál: sem nyomorúság, sem szorongattatás, sem üldözés, sem éhség, sem meztelenség, sem veszedelem, sem fegyver(Rm 8,35). Ha egymástól el is választ most a veszedelem, Krisztustól semmi el nem választ. Elhengeríttetett a kő. Mert Krisztus feltámadott. És a feltámadott Krisztus hatalma betölt mennyet és földet! Eljut majd a bezárkózott tanítványokhoz is.

Az a bepecsételt sír ott, nagypéntek után húsvét hajnaláig pontosan ezt a drámát fejezi ki: Isten és az ember közé odagördíttetett valami. Az a kő, az ott a bűn zsoldjának, a halálnak, az elmúlásnak, a végesnek a jele és bepecsételése. Az egy sírkő. És ez a kő elhengeríttetett! A nagy csoda nagypénteken, tudjuk, az volt, hogy a templom kárpitja kettéhasadt, és mi eztán szabad bizodalommal járulhatunk a kegyelem királyi székéhez. Ugyanilyen nagy csoda, hogy a sír szájáról el van hengerítve a kő. Szoktuk mondani mi, magyarok: de nagy kő gördült le a szívemről! -  amikor egy-egy bonyodalomból kikeveredünk, vagy szorongás múltán sóhajtunk: de nagy kő gördült le a szívemről! Azt mondja az orvos: jó a leletem!  de nagy kő gördült le a szívemről. Meggyógyul, akiért aggódunk, talpra állt: de nagy kő gördül le a szívemről. Isten Jézus Krisztus feltámasztása által a halál kövét gördítette le a szívetekről! És az el van gördítve. Van hát akadálya annak, hogy hálával imádkozzunk, hálával odaszenteljük Neki életünket, hálával Isten útján járjunk? Nincs semmi akadály.

3.

És éppen ezért elkérhetjük Isten áldását a jövendőre nézve is. Amit az asszonyok elvégezni mentek, az a halottnak való tisztességtevés volt, az elmúlásnak a szertartása – s hogy, úgymond, megtehessék, kívánták, hogy a felette nehéz kő elhengeríttessék, hogy beléphessenek a sírba. De Isten azért hengerítette el a követ, hogy a feltámadott kiléphessen a sírból. Ez az abszolút jövendő! Krisztus feltámadása megnyitja számunkra a  jövőt. A tudósok szerint az embert az különbözteti meg minden teremtménytől, hogy haláltudattal él. De mi azt mondjuk: Isten gyermekei feltámadás-tudattal élnek. Hadd hirdessem hát nektek a jövendő  ígéretét is. Nem egyszerűen azt, hogy ígéri a baj múltát, a lehetetlen helyzet megoldását, az élet rendes kerékvágásba zökkenését. Azt is, igen! És többet is!  Amikor a bajok és nyomorúságok közepette megtapasztaljuk, hogy Isten már meg is oldotta, amiért mi még csak sóhajtozunk – ímé, a kő el van hengerítve - ,  azzal ő foglalót ad a boldog feltámadása nézve. Isten csodálatos jövőt, feltámadást, örökéletet, színről-színre látást készített nekünk életen és halálon túl.  És mindezt bepecsételi azzal, amiért elhengerítette a követ – hogy a Feltámadott teljes dicsőségében szólhasson hozzánk: Ne féljetek! Ami húsvét hajnalán történt az az Isten útja velünk!

Még szánkon sincsen a kérés, Ő már meghallgatta.

Mi még csak a lehetetlent látjuk, Nála minden lehetséges.

Mi még gyászban vagyunk, Ő már örök életet szerzett nekünk.

Mi még temetni megyünk, Ó már feltámasztotta Krisztust. 

Mi még azt mondjuk, felette nagy az a kő, Ő már azt mondja: elvétetett.

Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek. Ámen