Kicsoda ez?

Szeretett gyülekezet!

Pár esztendeje szóltam már itt erről a történetről, s jól emlékszem, meglehetősen sokat ironizáltam azon, hogy bizony Jézus ma is így járna. Sőt, még inkább így járna. Pár éve, amikor ezt az igét elővettem, még nem volt gazdasági válság, ma pedig az van, s bizony ma Jézus így járna: nyomban elküldenék egy ilyen csoda után, mert ez igen komoly nemzetgazdasági kárt okozott, egy egész disznókonda odaveszett. Néha úgy érezzük, hogy egy ember gyógyulása nem érhet annyit, mint mondjuk ötven vagy száz disznó. Akkor is elnézést kértem, és most is elnézést kérek ezért az iróniáért. Semmi kedvem a mai ember görcsein gúnyolódni, én is mai ember vagyok, és én is nagyon jól tudom, hogy mit jelent, ha nehéz helyzetben van az ország, meg a gazdaság. Sőt, attól tartok, ha ilyen módon ironizálunk, és csak erre a vonatkozásra figyelünk ebben a történetben, akkor elsikkad a történet lényege. Mert nem ez a különös zárás a történet lényege. A történet lényegét egy másfajta irónia hozza elénk, s ez az evangélista iróniája. Mert Lukács evangélistának is van egy finom iróniája, csak ahhoz nagyobbra kell nyitnunk a legyezőt, és tágasabban kell olvasnunk az evangéliumot. 

Ehhez azokat a kérdéseket kell számba vennünk, amelyek Jézus nyilvános szolgálata során vetődtek föl  - újra meg újra, amikor beteget gyógyított, bűnöket bocsátott meg, lecsillapította a háborgó tengert, halottak támadtak föl áldó szava nyomán. Ekkor vetődik fel a kérdés: ki ez, kicsoda ez? És ebben a kérdésben foglaltatik benne a lényeg, mert ha erre a kérdésre nem tudunk jól felelni, sőt, ha föl sem tesszük ezt a kérdést, akkor elvétjük az Istennel való kapcsolatunk döntő vonatkozását. Ez pedig, szintén kérdés formában így fejezhető ki: milyen az Isten a velünk való kapcsolatában? Ez a döntő kérdés. És ahhoz, hogy erre a kérdésre jól, elkötelező és életünket meghatározó módon tudjunk felelni (milyen az Isten a velünk való kapcsolatában?), és ne bódorogjunk többé körbe-körbe mindenféle okos, de sehova se vezető feleletek mentén, ahhoz arra a kérdésre kell megfelelnünk, hogy ki ez a Jézus? Van abban valami nagyon szép és finom irónia, ahogy Lukács bemutatja ennek a kérdésnek a kibontakozását. Én most csak néhány példát fogok idézni a hosszú sorból.

Ki ez? – kérdezik a farizeusok a poklos Simon házában, amikor sok bűnös ember gyülekezik Jézus köré. Ki ez, hogy a bűnöket megbocsátja? Ez a kérdés nem csodálkozó kérdés, - ez egy dühös kérdés. Elhatároló kérdés. A kérdésben benne van az ítélet is. Mondhatnám, amolyan pesties kérdés ez. Mikor beszélgetünk egy harmadik alakról, és mondják nekünk, hogy ezt csinálta, azt csinálta, ezt mondta, azt akarta, a beszélgető partner föltolulva felcsattan: hát az meg ki? Az ki? Ebben lekicsinylés, elvetés, elhatárolódás van. Ki ez, hogy a bűnöket megbocsátja? Csak Isten bocsáthatja meg a bűnöket! Ki ez az imposztor, aki beavatkozik Isten és ember dolgába? De lám, amikor Jézus imádkozni tanít bennünket, mindannyiunkat imposztorrá tesz, testvérek: bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátjuk azoknak vétkeit, akik ellenünk vétkeztek. Ki ez? Máskor rémülettel teszik fel ezt a kérdést. Lukács tudósít róla, hogy az országot járó besúgók, kémek, ügynökök jelentik Heródesnek, a negyedes fejedelemnek, hogy újra nyugtalanság támadt, mozgolódás van az országban, megjelent egy profetikus figura és óriási tömeg gyülekezik köré, népszerűbb, mint Keresztelő János. S ő is valami országról beszél, valami uralomról szól, tódulnak hozzá az emberek, hallgatják őt. Ekkor Heródes rémülettel, vagy rémülettel vegyes kíváncsisággal kérdezi, most már mondjátok meg, hogy ki ez? - hiszen Keresztelő Jánost lefejeztette. Vajon János támadt fül a halálból, vagy valami prófétai mozgalom indult el Izraelben, s ha egyet félreteszünk az útból, tíz támad helyette? Ez a rémült uralkodó kérdése. Később majd olvassuk Jézus pere és elítélése történetében, hogy amikor Pilátus átküldte Jézus Heródeshez, hogy ő ítéljen fölötte, Heródes boldog kíváncsisággal várta, hogy hozzák ezt a Jézust, akit már régóta vágyott látni. S az emberei ott cukkolják, provokálják Jézus, hogy tegyen már valami csodát, mert hát ki ez?

Olvasunk arról is, hogy az emberek szíve is megtelik valami vallásos révülettel, rémülettel, álmélkodással, és mindegyre kérdezik: ki ez? Gyógyulnak  a betegek – ki ez? Szabadulnak a megkötözöttek – ki ez? De mindez még nem adna okot arra, hogy Lukács finom iróniába helyezze a dolgot. A kérdés úgy válik teljessé, ahogy a felolvasott történet előzménye jelzi. Ott arról olvasunk, hogy Jézus a gadarénusok földjére tart a tanítványokkal, mikor óriási vihar tör a tengerre. Jézus alszik a hajóban, a tanítványok kétségbe vannak esve, sikítozva fölébresztik, rázzák Jézust: Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk! Aztán Jézus szól: hallgass! – és elcsendesedik a vihar. Ekkor is elhangzik ez a kérdés: ki ez? A tanítványok kérdezik. Ki ez, hogy a szelek és a tenger is engednek neki? De ott nem kapunk rögtön választ a kérdésre, hanem úgy folytatódik a történet, hogy partra szállnak, s mindjárt ott, a parton megjelenik egy démonoktól megszállt nyomorult ember, aki azonnal kiabálni kezd: mi közöm hozzád, Jézus – így kiabál – mi közöm hozzád Jézus, a felséges Istennek Fia?! Az ördöngös felel a tanítványok kérdésére. Értitek ezt, testvérek? Hogy Lukács milyen szép, szelíd iróniával hagyja nyitva történetet ott, a csónakban, amikor megmenekülnek az életveszedelemtől és ámulva, sokkolva, döbbenettel kérdezik: ki ez a Jézus, aki az imént még úgy aludt itt a csónakban, mint egy fáradt kisgyermek, akinek a füle mellett ágyút lehet sütögetni, aztán fölébredve, mint teremtő Isten, parancsol az elemi erőknek! Ha dogmatikusok lettek volna a tanítványok (hála Istennek, nem voltak azok, van elég dogmatikus, Dunát lehet velük rekeszteni!), akkor azt mondták volna, hogy igen, itt van, amit a Kalkhedoni dogma olyan gyönyörűen megfogalmaz: egyszerre ember és egyszerre Isten, - mikor alszik, mint egy fáradt gyermek: igaz ember, ismeri az emberi természetet, a nyomorúságunkat, a korlátozottságunkat, a végességünket, részesedik benne. És igaz Isten! Vere homo, vere Deus. Mert kicsoda ez, hogy szavára a vihar is elhallgat, pontosan úgy, mint egy gyermek, akire rászólnak, hogy hallgass! Ki itt a gyermek? Az alvó Jézus, vagy az elemi erők? De Lukács ezt itt nyitva hagyja, majd amikor Jézus partra lép, akkor egy megszállott, nyomorult, perifériára szorult ember az, aki így kiált: Miért jöttél Jézus, fölséges Istennek Fia, mi közöm Hozzád, hagyj engem békén!! Lám, Jézus még egy szót sem szól, de az istenellenes világnak menekülnie kell. Mert Ő igaz Isten, a felséges Isten Fia.

Igen, kedves testvéreim, van némi evangéliumi szeretettel megfogalmazott irónia ebben a kompozícióban, márminthogy a tanítványok sem tudják, hogy ki ő. Mert az, hogy a farizeusok nem tudják, elintézhető. Hiszen nem is akarják tudni, ilyenek a farizeusok. Az, hogy Heródes nem tudja, elintézhető azzal, hogy körülbelül eddig terjed ki a politikai bölcsesség. Ki ez? – kérdezi rémülten Heródes. Az, hogy a tömeg nem tudja és ők is kérdezgetik mindegyre, hogy ki ez a Jézus – igen, erre is mindenféle szép feleletet tudunk adni. De hogy a tanítványok nem tudják?! Gyorsan lépek tovább. Hogy az egyház ne tudná, hogy az egyház felkent papjai, teológusai, tudósai, dogmatikusai, konfirmált gyülekezeti tagjai, presbiterei, igeolvasói, igehirdetést hallgató tagjai ne tudnák? Csak kérdezni tudunk mi is, mint a tanítványok a hajóban, hogy ki ez? Az ördögtől megszállt meg tudja! Ez a marginális, peremlétre szorított ember tudja. De hadd fordítsak ezen a meghökkentő beállításon, mert nem itt ér véget a történet.

Igaz, sokak számára itt ér véget. Évszázad óta divat, különösen az európai kultúrában (amit régebben keresztyén kultúrának neveztek, én már csak tudatosan európai kultúrának nevezem), tehát mifelénk néhány évszázada divat lett ez a beállítás, a Lukács iróniájának a túlhangsúlyozása, illetve az ennél a pontnál való leállás, és annak a szuggerálása, hogy az egyház nem tud semmit. Az egyház egy süllyedő közösség, olyan, mint a nagy hajó, mely léket kapott. Valami civilizációs baleset érte.  Gyorsan ki hát a szekta-lét kis mentő csónakjaiba, talán azokkal át lehet evezni a túlsó partra! De ez is csak régi történet, kedves testvérek, 19. századi történet. A 20. század története már arról szólt, hogy nem szállunk már semmiféle csónakocskába, mert abban még ketten- hárman vannak. Inkább, csinálja mindenki egyedül. S lettek korunkra tenger-átúszó hősök, még magyar ember is volt ilyen, aki beült egyedül egy lélekvesztőbe – milyen jó ez a magyar szó: lélekvesztő! – és átevezett a tenger túlsó partjára, egyedül. Egyedül, a margón, a peremen. Sokan mondják ma, hogy igazából véve így kell keresni az isteni titkokra a feleletet, elhúzódva a társadalom peremére. Mert, lám, a sokféle démoni erőtől megkötözött, a hitetlen, talán még ateista is jobban tudja, ki ez a Jézus, mint mi tudnánk. Divat lett ez a gondolat, sokat szenvedünk tőle, sokszor megaláz minket, bár inkább csak az egyházzal szembeni ellenségeskedés ideológiája. 

Mielőtt az Ige fényében megfelelnék erre, hadd jelezzem: nem baj, ha etekintetben is szelídek és alázatosak vagyunk. Valahogy úgy, ahogyan a tanítványoknak szelídnek és alázatosnak kellett lenniük, amikor a partra lépve hallják azt, ami felől ők az imént a csónakokban még csak kérdezgetni tudtak:  íme, jön egy nyomorult ember és mondja: a felséges Isten Fia ez a Jézus! Engedjünk egy kicsit ennek. De nem a megalázás kedvéért, hanem csak azért, mert nem itt ér véget a történet! Mert a kérdések sora folytatódik azzal, amikor Jézus kérdezi a tanítványokat: kinek mondanak engem az emberek? Akkor a tanítványok elmondják, hogy mit tartanak az emberek Jézusról: némelyek azt mondják, hogy Illyés vagy, egy vagy a próféták közül, Te vagy a legnagyobb próféta, - mondanak mindenfélét az emberek. Ekkor Jézus – döbbenetes – mégcsak nem is nyugtázza ezeket, hanem odafordul a tanítványokhoz, és azt mondja: Ti kinek mondatok engem? Ti kinek mondatok engem? – mert aki a Jézus tanítványa, aki a Jézus követésére szegődik, aki belecsodálkozik az Isten áradó erejébe, az újra meg újra hallani fogja ezt a kérdést! Sok mindent mondanak Jézusról ma is, kedves testvérek! Lehet, hogy szebben fonják meg a választ, jobban indázik és okosabb a mások felelete, de Jézus arra kíváncsi, hogy te kinek mondod Őt. Mert amikor azt kérdezzük, hogy milyen az Isten a velünk való kapcsolatában, és tudjuk, hogy ez Jézusban tárul föl, ezt így is mondhatom kedves testvérek: milyen az Isten a velem való kapcsolatában? S ebből fakad szüntelenül kérdésünk: te kinek mondod Őt?

Kedves gyülekezet, itt sem ér véget a kérdés, itt a Cezarea Filippi országútján, amikor Jézus megkérdezi ezt a tanítványoktól, s azért nem ér véget, mert amikor Péter erre felel, és mondja: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, akkor valami egészen csodálatos ujjongásban tör ki Jézus és azt mondja: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem a test és a vér jelentette ezt meg néked, hanem az én Mennyei Atyám. Mert senki sem tudja, hogy kicsoda a Fiú, ha az Atya nem jelenti meg neki. És senki sem tudja, hogy ki az Atya, ha a Fiú nem jelenti ki néki. Ezért kell nekünk önmagunkat is szüntelenül kérdeznünk: kinek mondom én Jézust, ki az én Jézusom? És hogyha ebben a történetben az evangélista szeretetteljes iróniával megmutatja, hogyan kell a tanítványoknak is szembesülniük ezzel a kérdéssel, akkor engedjétek meg, hogy egészen a végéig kitekintsük ennek a történetnek.

 Ez pedig az emmausi tanítványok története, akik, amikor csatlakozik melléjük a feltámadott Jézus (s persze, nem ismerik meg, és ebben is van a mi emberlétünk nyomorúságára nézve egy szép, finom igei jelzés: visszatartóztatik a szemük, holottannyi mindent láttak már), ott a feltámadott Jézus újra kérdezgeti őket: miért vagytok szomorúak, mit vitatkoztok egymással, min civakodtok? Visszakérdeznek: csak te vagy itt jövevény, s nem tudod, mi történt itt, hogy az a Jézus, aki a legnagyobb volt, aki minden próféta közül a legcsodálatosabban tanított, akiből isteni erők áradtak, miképpen árultatott el, hogyan ítélték el, feszítették meg, és hogyan halt meg?! Három napja történt ez, pedig mi azt hittük, hogy Ő az, aki elhozza Isten országát! Mi pedig azt hittük, hogy Ő az... Bizony, tanítványi létünk utolsó óráján is ott lebeg, hogy mit gondolt a szívünk, és mit hozott az Isten. Pedig mi azt hittük, hogy Ő az... Ő az. Aztán mikor Jézus Mózestől a prófétákon át kezdte nekik magyarázni, hogy így kellett ezeknek lennie, így kellett Isten Fiának, a Szentháromság második személyének testet öltenie, így kellett inkognitóban közöttünk élnie, így kellett lennie, hogy a bűnért áldozatot hozzon, és az életért föltámadjon. Aztán Jézus, akit nem ismertek föl, amikor lecsillapította a tengert és kérdezték, hogy ki ez, ez a Jézus, aki halottakat támasztott és nem tudták, mi történik, ez a Jézus, aki bűnöket bocsátott meg, és kérdezték riadt rémülettel a  vallásos berendezkedést féltve, hogy kicsoda ez a Jézus, aki Keresztelő Jánosnál nagyobb dolgokat tett, és hirtelen összerezzent a politika is Tőle, tehát ez a Jézus odaült közéjük és megtörte nekik a kenyeret! Ekkor leesett a pikkely a szemükről és fölismerték Őt. Ő az! Ki ez a Jézus? Te kinek mondod Őt? Ő az? Boldog az a tanítvány, aki egész életében, ha ily módon is, alázattal, Isten iróniája, szeretet-teljes vezetése mellett tanulgatja újra meg újra Krisztusát megismerni, benne a szabadítót meglátni! Boldog az a tanítvány, aki nem adja föl, hanem mindvégig, egészen a feltámadott Krisztusig eljut. Mert ilyen az Isten. Milyen?

Isten hatalmas, enged neki a szél és a tenger. Isten hatalmas, föltámad a naini ifjú és halott Lázár. Isten hatalmas, fölegyenesednek a bénák. Isten hatalmas, megnyílik a süketek füle. Isten hatalmas, a vakok látnak. Isten hatalmas, elhengeredik a kő a sír szájáról és feltámad a megölött Krisztus. És Isten könyörületes. Mert ki az itt, aki nem könyörületes? Az aki így kiabál a megkötözött, démonizált emberből: Jézus, mi közöm van nekem Teveled, felséges Istennek Fia, ne gyötörj engem! – így kiált a démoni lélek. S miért? Hogy gyötörhesse tovább az embert. Jézus könyörületes, Isten könyörületes. És hogy Isten könyörületes, ezt éppen ott és akkor, ennek a sok-sok kérdésnek a legvégén értik meg a tanítványok, és érti meg az anyaszentegyház, mely a Szentlélek Isten teremtése, a bizonyságtevő ige által hitre jutottak élő közössége. Igen, mi akkor értjük meg ezt, amikor a feltámadott kenyeret szeg nekünk. Hatalmas és könyörületes az Isten. Boldog az ember, aki elfogadja Jézus meghívását és elindul ezen az úton. Ez az út nem a találós kérdések útja, ez az út nem akadályverseny, amelynek végén talán hellyel-közel feleletet tudunk adni az élet legfontosabb kérdésére. Ez az út az elveszésből a megtartatásba, a halálból az életre vezető út. Akárhol álltok ezen az úton, akár ha úgy gondoljátok, jobb, ha egy ördöngöshöz fordulunk, jobb, ha egy ateistához fordulunk, jobb, ha egy pökhendi farizeushoz fordulunk, jobb, ha egy Heródeshez fordulunk, mert azok jobban tudják a feleletet, mint a tanítványi közösséghez, mégis, hadd biztassalak benneteket arra, lássátok: így van a nagy titok! Senki sem tudja, kicsoda a Fiú, csak akinek az Atya kijelenti, ám senki sem mehet az Atyához, csak a Fiú által. Fogadjátok el az Ő hívását, kövessétek Őt, s megértitek és megtapasztaljátok, milyen az Isten: hatalmas és könyörületes!
Ámen 

Imádkozzunk! 

Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, betegek, vakok, süketek és sánták vagyunk, halállal terhes az életünk. Hozzád kiáltunk, hogy igazán megismerhessünk, és benned boldog bizodalmunk legyen. Gyógyíts bennünket, gyógyítsd betegeinket, az elesetteket, a magukra maradottakat, a gyógyulásra várókat. Irgalmasságod erőit áraszd ki erre a világra, mert tétovák, bizonytalanok vagyunk, ragyogtasd föl ránk Jézus Krisztus dicsőségét és áldó hatalmát.

Mennyei Atyánk, bűnösek és vétkesek vagyunk. Töredelemmel megvalljuk, hogy sok-sok ajándékodat, áldásodat engedtük porba hullni, sok-sok áldó jel mellett mentünk el érdektelenül, s az általad elkészített utat nemhogy megtettünk volna, el sem kezdtünk. Kérünk, Szentlelked által oldozd a mi szívünk félelmét és támassz bennünk élő hitet, mert a hit nyit meg minden utat Hozzád, szereteted és kegyelmed királyi székéhez. Kérünk, taníts bennünket Krisztus követőjévé lenni, Őt kérdezni, Tőle tanulni, áldásait elfogadni, benne teljessé lenni s Őbenne látni Téged.

Köszönjük, Mennyei Atyánk, hogy úgy veted Igéd áldó magját, hogy azt Szentlelkeddel megáldod bennünk, ezért is kérjük, hadd legyen a Te igéd magvetése teljes áldássá bennünk, hogy gyümölcsöt teremhessünk Neved dicsőségére, embertársaink javára, igaz hűségre, Krisztus követésre. Szabadító Urunkért kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen