Kicsoda alkalmas?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Egy régi bölcs mondotta, hogy az embernek Istennel kapcsolatos életében három lényeges terület van, ahol mindenképpen változást tapasztalunk magunkon, mégpedig mindenképpen jó célú változást. Az első az, hogy ha értelemmel fogjuk fel Istennek dolgait, Istennek valóságát, akkor bennünk az értelem, a megértés, az emberi okosság bölcsességgé lesz. A másik, hogyha szeretettel járunk Isten valóságában, szeretetben élünk meg mindent, akkor minden dolgunk erénnyé változhat bennünk. S legvégül ‑ talán ez a legfontosabb ‑ ha egész valónkkal Istenben élünk, akkor életünknek minden nyomorúsága, elesettsége, kiszolgáltatottsága boldogsággá változik. Azt is elmondja ez a bölcs, hogy jórészt ebben a háromban mindent össze lehet foglalni, amit a keresztyén életre nézve tudni kell. Nos, ebből az utóbbi megjegyzésből, máris ki lehet találni, hogy ez a bölcs ember teológus volt, mert a teológusok szoktak mindent háromba összefoglalni, de elismerhetjük, hogy olykor a teológusok is fején találhatják a szöget.

Azért jegyzem ezt meg, mert a felolvasott ige, melyben Pál apostol egy nehéz élethelyzetéről számol be a korinthusi gyülekezetnek, még egy újabb területet is megnyit a számunkra. Ez pedig valóban áthatja az egész emberi életet, mégis nagyon nehezen lehet megfogalmazni, témává tenni, mert úgy van velünk, ahogy velünk vannak az érzékeink. Erről is szeretnék ma szólni: Krisztus jó illatja vagyunk mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között. Amikor szaglásról, ízlelésről, érzékelésről, látásról, hallásról beszélünk, vagyis az emberi érzékekről, akkor sokkal nehezebb úgy megfogalmazni valamit, mint amit pusztán racionálisan, ésszel ki tudunk mondani. Ezért is egy köztes hasonlatot alkalmaz most az apostol, mikor a saját életének, de azt hiszem, az egész keresztyén életnek az egyik nagy titkát akarja most bemutatni.

Először hadd szóljak arról a szorongatott helyzetről, amelyben az apostol ezeket a gondolatokat írja, illetve a Macedóniában történteket följegyzi. Kétféleképpen is szorongatott helyzetben van. Először is felidézett esetre visszatekintve azt mondja, hogy amikor Troászban voltam, nem volt lelkemnek nyugodalma, mert nem találtam Tituszt, az én atyámfiát. Vagyis egyedül maradt. Tudjuk jól az apostoli időkről, hogy az apostolok soha nem egyedül indultak szolgálatra, mindig volt társuk. Egy-egy apostollal mindig volt valaki, aki mellette volt. Pál apostol pedig kifejezetten munkatársakat keresett, választott, fogadott maga mellé. Egy igen érdekes, némiképp humoros, de ijesztő esetet is föl tudunk idézni erről. Amikor az apostol Barnabással járta a missziói utat, és meggyógyított egy beteget ‑ ez Lisztrában történt ‑, az emberek, akik látták a gyógyítást, mindjárt elterjesztették, hogy az istenek jelentek meg közöttünk emberi ábrázatban. Barnabást, aki feltehetően szép hangú, nagydarab ember volt, mindjárt elnevezték Zeusznak, az apostolt pedig, aki okos ember volt és jól forgatta a szót, elnevezték Hermésznek. Ugyanis így végezték a szolgálatot, Barnabás prédikált, mert szépen tudott prédikálni, szép öblös hangja volt, afféle igazi református pap-fajta, nagy bajusszal, magas barna ember, jó basszus hangon, dörgő hangon elmondta az evangéliumot, aztán, ha volt kérdés, azt Pál apostol megmagyarázta. Zeusz és Hermész jött közénk. Persze tisztázni kellett a félreértést, és aztán mindenféle rettenetes bonyodalom lett utána.

Mikor azonban Troászba érkezett az apostol, nem találta Tituszt, a munkatársát, és nyugtalanság fogta el. És ez mindjárt át is vezet a másik szorongattatáshoz, ami tulajdonképpen a korinthusi levél megírásának az indoka. Az apostolt ugyanis megtámadták Korinthusban, a szeretett gyülekezetben. Persze ez a távollétében történt, és mindenféle híreket kezdtek róla terjeszteni. Többek között ilyen híreket, hogy „már magára maradt”, „már nincsen vele senki”, „ez egy olyan állhatatlan figura, hogy a legjobb munkatársai is leléptek mellőle. S lám szegénykém, már hát a legjobb munkatársát, Tituszt is elveszítette, olyan  rossz a természete.”

Nem áll hát jól a dolga az apostolnak Korinthusban sem, magyarázatot kell csatolnia ahhoz, hogy miért maradt egyedül. De nem sokat magyarázkodik az apostol, hanem leírja, hogy mi történt: elbúcsúztam tőlük és elmentem Macedóniába. Aztán: „hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti általunk.” Arról szól röviden, hogy noha egyedül kellett Macedóniába mennie, Isten mégis megáldotta az ott végzett munkáját, az evangélium-hirdetést, - sőt, az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk azt is, hogy Macedónia lett az a hely, ahol az apostol a legtöbb adományt tudta gyűjteni a jeruzsálemi szegények számára. Vagyis ugyan látszólag egymaga maradt, és mint egy magányos farkas, már csak a sebeit tudja nyalogatni, elfogyott körülötte mindenki, minden munkatárs, mégis, Isten így is többszörösen megáldotta szolgálatát. Ezt a szót használja az apostol, amikor leírja: “hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket.” Mi már nem nagyon tudjuk, hogy mi ennek a szónak, hogy “diadalra vezet”, vagy “diadalmenetben vezet” az igazi jelentése, nem nagyon szoktak a modern időkben diadalmenetet tartani. Főleg pedig hozzá, hála Istennek, Magyarország évtizedek óta nem áll háborúban, és nem kell a katonáinknak szép parádéban fölvonulni, de a régi római időkben ez bevett gyakorlat volt. Ha valamelyik római légió vagy hadsereg megnyert egy csatát vagy győzött egy háborúban, járt nekik, hogy Rómában diadalmenetet tartsanak, s a diadalkapun ‑ ezeknek még vannak itt-ott nyomai ‑ átvonuljanak. Vitték a zsákmányt, a hadijelvényeket, ünnepelték a győztes hadvezért, hajtották a rabszolgákat, és a római nép köszöntötte és üdvözölte őket.

Talán mondhatnánk, hogy talán erős ez a hasonlat az apostol részéről. De ha belegondolunk abba, hogy ő is egyfajta harcban áll, ő is egyfajta háborút folytat, a lelkek megmentéséért harcol, Krisztus jó hírének az elterjesztéséért harcol, az emberek üdvösségéért küzd, akkor nem is olyan túlzó, vagy erős a hasonlat, ha azt mondja, hogy Isten engem Macedóniában oly módon megáldott, hogy az valósággal diadalmenethez volt hasonló. És ehhez kapcsolja a másik hasonlatot, amit itt most részletesebben is kifejt: “mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között, ezeknek halál illatja halálra, amazoknak pedig élet illatja életre.” A diadalmenetekben, mindenféle füstszerszámokat is égettek, illattal töltötték meg a levegőt. Ma már talán ez nem annyira lehetséges, ma inkább a szemnek szólnának a diadalmeneteken vagy a parádékon. A látványosságok ‑ ahogy szoktuk mondani. S valóban, ma inkább a látványosságokról van szó, felrepül három repülő piros fehér zöld füstöt bocsátva ki. A mai ember inkább látni akar. De régen a szűkebb utcákon illatot is árasztottak, jó illatot, győzelmi illatot. Ezzel mélyíti az apostol a hasonlatot, mondván, hogy ez az, ami teljes mértékben elkerülhetetlen. Ha félrefordulunk, akkor nem látunk valamit, ha nagyon messze vagyunk valamitől, nem biztos, hogy halljuk. Az illat, vagy ahogy mifelénk mondják – mert faluhelyen nem nagyon használják ezt az elegáns szót, hogy illat ‑ közönségesen csak szagnak mondják, nos, a szag az szaglik. Mindenhova elér, mindent áthat. A rossz szag is, meg a jó illat is. Egyszer egy okos emberrel vitatkoztam, aki azt mondta, hogy az lesz majd a televíziózás igazi forradalma, amikor illatos TV-t nézhetünk. Az majd végleg oda fogja bilincselni az embereket a készülék elé. Nekem ugyan van efelől kétségem, de ahogy a technika fejlődik, lehet, hogy a gyermekeink már meg is fogják ezt érni.

Az elkerülhetetlenségről van szó, testvérek. Az illat elérkezik hozzánk, elkerülhetetlen. És ami árad, amit érzünk az illatban, az meghatározó is. Ez a hasonlat azért érdekes most, mert az apostol nem azt mondja, hogy Krisztus illatjai vagyunk, néha rossz illat, az elveszőknek, az elkárhozóknak, azoknak, akik nemet mondanak az evangéliumnak, néha pedig jó illat azoknak, azoknak, akik azt örömmel fogadják, és magukhoz ölelik a Krisztus szeretetét, az Isten világában akarnak járni. Csak azt mondja, hogy jó illatja vagyunk! És ‑ bár ez képzavar, meghagyom ‑ ez vízválasztó. Van, akinek a Krisztus evangéliuma, a jó illat: rossz hír. Van, akinek a jó hír: rossz hír. Van, akinek az Isten szabadításáról, szeretetéről szóló üzenet rossz üzenet. Bosszantja. Bántja. Idegesíti. És van, akinek az evangélium valóban az, amit a görög szó jelent: jó hír, felszabadító, nagyszerű üzenet, boldog és megboldogító életvalóság. Amiről azonban az apostol még egy mondatban szól -  és ezzel érkezünk el mondandójának a közepéhez - , az nem költői kérdés: ezeknek halál illatja vagyunk halálra, amazoknak pedig élet illatja életre  - és ezekre kicsoda alkalmatos? Mert mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik meghamisítják az Isten igéjét, hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban. Arról szól,  ami mindannyiunkat, mindenféle élethelyzetben megkísért: hogy másítsuk a tényeket. Másítsuk azt, ami van. Másképp mondjuk, amit mondani kell. Vagy ahogy most az apostol mondja, valamit elhagyjunk belőle. Nem sokat, csak annyira, hogy ne legyen bántó.

Ismertek olyan embereket, testvérek, akik úgymond soha nem tudnak rosszat mondani? Ismertek olyan embereket, akik mindig úgy fonják a szót, hogy soha bántás, sértés, harag, bonyodalom ne támadjon belőle? Ismertek olyan embereket, akik ‑ megfordítva mondom ‑ a legrosszabb dolgokat is mindig olyan szépen tudják elmondani,  ahogy a zsoltárban hallottuk: a szájuk tele van békességgel, de a szívükben valami nagyon rossz van? Én ismerek ilyen embereket, szerintem minden ember ilyen. Egyet biztos ismerek, ez én vagyok! Mindannyiunknak van ‑ azt hiszen ‑ hajlama és kísértése erre. De ha ti, kedves testvérek, nem vagytok ilyenek, akkor elnézést kérek tőletek, akkor most magamról prédikálok, és magamnak prédikálok. Bizony azonban így vagyunk mi mind, kedves testvérek.  Az apostol ellenben azt mondja: mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik meghamisítják az Isten igéjét. Azok valamit beletesznek, belekevernek, mást meg kivesznek belőle, csak jól hangozzom, csak ne támadjon belőle bonyodalom, csak döntés elé ne állítsa az embereket, mert az emberek nem szeretnek dönteni. Csak nyilvánvalóvá ne legyen belőle, hogy kik is vagyunk mi voltaképpen, milyen az életünk. Csak egyértelművé ne legyen az, hogy azért kellett Istennek elküldenie Jézus Krisztust, ki azért halt kereszthalált és azért támadott fel, mert elveszettek vagyunk, és csak ez ment meg bennünket. S máris horkan föl az ember: „Mi az, hogy elveszett!? Mi az, hogy bűnökért meghalni!? Nincs is bűn! Mi az, hogy az embernek a világban Isten nélkül rosszul megy a sora?! Nincs is Isten! Miről tetszik itt beszélni? Tessék engem békén hagyni! Mi az, hogy Isten ‑ ha van Isten ‑ akar tőlem valamit, hogy változtassak az életemen?”

Igen, kedves testvérek, az apostol idejében is voltak hamis apostolok, hamis próféták, evangéliumot elcsavarók, és olyanok is, akik tetszésért, elcsavarták az igét, mert volt, akinek viszketett a füle, és azt akarták egy kicsit megcsiklandozni. És voltak, akik szerettek jót szagolni. Hát odafüstöltek az orruk alá valami jó illatot. Ezért kérdezi az apostol olyan megrendítő módon: „Mi pedig Krisztus jó illatja vagyunk, halálnak illatja halálra, életnek illatja életre. Kicsoda alkalmas erre?” Ez nem költői kérdés, és ez igen lényeges.  , kedves testvérek. Nem azért olyan eltökélt, szilárd és egyértelmű és tiszta beszédű az apostol, mert ő erre kiváltképpen alkalmas volna, vagy magát alkalmasnak tartaná. Főleg, hogyha ennek a szónak, hogy “alkalmas” a mélyébe belegondolunk. Ha tovább viszem, és asszociálok ebből a szóból, bár az eredeti szóban is benne van, az a jelentés is kibomlik itt, amit a magyarban így fejezünk ki: alkalmatosság. Ha valamire szükségünk egy művelet elvégzésére, az eszközre olykor általánosságban azt is szoktuk mondani: alkalmatosság. Ez az a valami, amivel végre tudom hajtani a feladatot. Sőt, általánosabban is igaz ez. Meg kell kapálni a kertet, nincsen kapa, de valami alkalmatossággal majdcsak elvégzem a dolgot. Végre kell hajtani egy műveletet, elvesztettem a hozzá megfelelő eszközt, vagy szerszámot. Nem baj, adjanak a kezembe valami alkalmatosságot. Aztán, amikor küszködünk a dolgainkkal, meg az életünkkel, de sokszor elmondjuk, hogy ha lenne alkalom, ha alkalmas lenne az idő, akkor előre tudnánk lépni. És amikor személyeket keresnek egy-egy feladatra, az alkalmas embert keresik.

És most azt mondja az apostol: kicsoda alkalmatos ezekre? Én nem vagyok alkalmas! Hát látjátok, kedves korinthusiak, elmentem Troászba, Titusz eltűnt, elmentem egyedül Macedóniába, félelmek, szorongattatások, nyugtalanságok közepette! Én ennyit érek! Isten azonban általam mintegy diadalmenetben hordozta végig az evangéliumot Macedóniában. Ki alkalmas erre? S ha mélyebben nézzük ezt a szót, ilyen kérdéseket is föl kell tennünk. Nem csak azt, hogy kicsoda alkalmas közöttünk arra, hogy egy-egy nagy feladatot, egy-egy nagy ügyet végbevigyen, hanem hogy kicsoda alkalmas közülünk arra, hogy Isten valóságát fölfogja? És kicsoda alkalmas közülünk arra, hogy fölemelje a kezét Istenhez, ahogy a zsoltárban hallottuk, és esedezzen Őhozzá? Egyébként az ószövetség görög fordítása pontosan ugyanazzal a szóval fejezi ki az alkalmasságot és az esedezést. Fölemelni a kezünket, elérkezni valameddig, beérni a célba, megtölteni valamit színig: ezek jelentik az alkalmasságot. Kicsoda alkalmas mindezekre? És kicsoda alkalmas arra,  hogy bölccsé legyen? Kicsoda alkalmas arra, hogy erényes életet éljen, és kicsoda alkalmas közülünk úgy mégis a boldogságra? Mert az, hogy vágyakozunk rá, hogy szeretnénk bölcsek lenni, szeretnénk erényes életet élni, és szeretnénk boldogok lenni, s hogy ezeket nagyon akarjuk, nagyon igyekszünk utánuk, nagyon törekszünk rájuk, az egy dolog, - de kicsoda alkalmas mindezekre? ‑ kérdezi az apostol.

Még azt sem mondhatja magáról, hogy belekever a szolgálatába valamit, hogy az jobb legyen. Pál apostol nem paprika-hamisító. Emlékszünk mindannyian, néhány évvel ezelőtt hamisítók téglaport daráltak és kevertek a jó magyar piros paprikába. Pál azonban nem hamisít ízeket, illatokat, színeket, hangokat, érzéseket. Még erre sem alkalmas - ha szabad ezt mondani, pedig tudjuk magunkról, hogy hajlamosak vagyunk a dolgokból elhagyni és a dolgokba belekölteni. Hiszen nem szeretjük az ütközést. Továbbá szeretnénk mindig szépek lenni, szeretnénk mindig jók lenni, szeretnénk mindig „jót” mondani. Azt mondja magáról az apostol: nézzétek, korinthusiak, én még erre se vagyok alkalmas. Még felvizezni se tudom, még meghamisítani se tudom! Én csak azt tudom mondani, amit Isten rám bízott. Így mondja: “mert mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, kik meghamisítják az Isten igéjét, hanem tisztán, sőt szinte Istenből szólunk az Isten előtt a Krisztusban.” Istenből, Isten előtt, a Krisztusban. Szinte lehetetlen az apostol helyzete, testvérek. Az igazság megélésének és a kimondásának arról a pillanatáról beszél most, amit nagyon ritkán él át az ember, de amikor átéli, akkor az az egész életében sorsdöntő megtapasztalás lesz. Ez az, amikor nem tehetsz mást, minthogy az igazat mondod. Nem tehetsz mást. Nincsen olyan körülmény, nincsen menekvés, nincsen mentség. Csak egy alkalom van, amikor ezt kell mondanod, nem tudsz mást tenni. Nem vagy alkalmas arra, hogy elcsavard az igazságot.

Azért mondom ezt így, kedves testvérek, mert amúgy természetesen sok eszmefuttatást olvasunk, hallunk, vagy esetleg mondunk mi magunk is arról, hogy mindig igazat kell mondani. Így mondta Kant is, a nagy filozófus. Mindig igazat kell mondani. Akkor is igazat kell mondani, hogyha elrejtetted a barátodat azok elől, akik őt üldözik, de jönnek hozzád és megkérdezik, hol van a barátod, s akkor neked meg kell mutatni őt, hová rejtetted. Mindig igazat kell mondani, ez kategorikus imperatívusz, mondja Kant. Igen? Nos ezt mondja a filozófia, de a valóság az, hogy szinte egy ujjunkon is meg tudjuk számolni az életünknek azokat a pillanatait, amikor valóban nem volt módom másra, nem volt választásom, az igazat kellett mondanom. Ez a mód, ez a pillanat, ez az alkalom pedig akkor következik be, amikor az ember találkozik az igazmondó Istennel. Így mondja az apostol: hanem mi tisztán, sőt szinte Istenből szólunk. Az igazmondó Istennel találkoztam. Isten nem hazudik. És ha én Ővele találkoztam, én sem hazudhatok. Milyen szánalmas az ős-hazugság, amely aztán végiglengi az egész emberi történelmet, amikor a paradicsom-kertben Isten keresi az embert, és számon kéri. És akkor elkezdi az ember a füllentgetést. A férfi az asszonyra mutat: az asszony volt az. Így szoktuk mi férfiak. Az asszony pedig: a kígyó volt az. Így szokták a nők. Megy a körbemutogatás. Isten előtt nem lehet hazudni. Ott állnak előtte mezítelenül. Hiába takarnák el magukat, hiába bújnának el előle. Hiába a sok álca, mert az igazmondó Isten előtt csak igazat lehet mondani. És ez a Krisztus jó illatja. Ez élet illatja azoknak, akik megtartatnak, azoknak, akik magukhoz ölelik, akik boldogan elfogadják, akik hálásak Istennek azért, hogy elérkezett ez a pillanat. És halál illatja - ugyanaz az illat! -, azoknak, akik elvesznek,  akik megkeményítik a szívüket, akik nemet mondanak az igazságra,  akik cáfolni akarják az igazat mondó Istent. Kicsoda alkalmas ezekre? A következő részben mondja ki az apostol erre a kérdésre a feleletet, a harmadik rész 5. versében: “nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, mintegy magunktól, ellenkezőleg, a mi alkalmatos voltunk az Istentől van, aki alkalmatossá tett minket arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké, mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít”. Itt is ugyanarról a valóságról szól az apostol, ám egy másfajta hasonlattal: a betű megöl, a lélek megelevenít. De ezt visszahozhatjuk a jó illatnak a hasonlatára is. De sokszor megéltük már, hogy jó illat érkezett hozzánk, és megelevenedtünk tőle. Gyermekoromban, mikor mentem haza az iskolából és befordultam a kapun, már jött ki a konyhaablakon a jó illat, édesanyám bablevest főzött, és én megelevenedtem. Még a táskámat sem raktam le rendesen a táskám, csak bevágtam a sarokba, aztán mentem a konyhába. Bizony, ha az ember egy jó illatot, egy jó ízt érez, egy jó színt lát, egy jó érzést átél, megújul, megelevenedik. S ellenkezőleg, hányszor esik meg, hogy valami facsarja az orrunkat, undorító és megkeseríti a lelkünket is. A betű megöl. A puszta szó, amelyet betűkből lehet toldani, amit el lehet csavarni, s amit magyarázgatni kell, megöl. A lélek megelevenít. Isten jó illata a Szentlélek. Isten jó illata, Isten jó híre a Szentlélek, aki megtanít bennünket, ahogy Jézus mondja, minden igazságra. Kicsoda alkalmatos, testvérek, mindig igazat mondani? Kicsoda alkalmatos egyáltalán igazat mondani? Senki, de senki! S mégis, Isten az evangélium és Szentlelkének csodálatos hatalma által minket alkalmatossá tesz. Elérjük ezt a célt. Eljuthatunk erre a boldog létállapotra. S ebben bölcsesség és erény is van bőséggel. Mert magához Istenhez jutottunk el.

Ámen