Kiálts az Úrhoz!

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Az elmúlt alkalommal azzal fejeződött be a történet, hogy Isten két nemzedékre való békeidőt adott. Nem véletlenül hangsúlyozza a Bírák könyve, hogy egy-egy szabadítás után hosszabb-rövidebb időre békeidő állt be. A békeidő nem a tétlenség ideje, hanem a hála, a tanulás, és isten-dicsőítés ideje. Eltelt két nemzedék ideje, s szinte már lakonikusan cseng a mostani történet kezdő szava: de…! Az újabb nemzedék gonoszul cselekszik az Úr előtt, megfeledkezik Istenről, elhagyja a szövetséget, idegen istenek után jár. Ekkor Isten előveszi ostorát, hogy népét magához térítse. Ma Debora áll előttünk, a hős szabadító asszony, aki a győztes csata után csodálatos, ujjongó éneket énekel. Ezt ma nem olvastam föl, majd a következő alkalommal tárgyaljuk. Mégis utalni fogok rá, mert az ujjongó ének ugyanazt beszéli el, amit ma hallottunk, igaz, nem a történetíró leírásában.  Olyan ez, mint amikor a projektorban két lemezt teszünk egymásra, és így az apró különbségek meg tudnak jelenni. A két leírás, a történeti és a költészeti kiegészíti egymást.

Tehát a kétnemzedéknyi békeidő után Izrael fiai ismét elhitették magukkal, hogy a saját erejük, saját ügyességük, okosságuk teremtette meg a békét, és megint gonoszul cselekedtek Isten előtt. A Bírák könyve általában nem sokat taglalja, hogy mit jelentett ez. Az előző részek leírásakor is csak annyit hallottunk, hogy megjelent egy idegen király vagy egy idegen nép, és uralkodtak Izraelen. Hogy mit jelent elnyomásban élni, azt persze mi is jól tudjuk. Tudtuk, mit jelent rabságban élni, amikor itt voltak az oroszok, s tudjuk azt is, hogy mit jelent ma a banko-krácia uralma, az összes adónk elment már, mégis rabok vagyunk és nem szabadok. De hogy abban az időben konkrétan mit jelentett ez, erről nem sokat hallunk. Ám Debora éneke három rövid megjegyzést tesz, és ez segít. Hadd idézzem ezeket. Arról énekel Debora, hogy abban az időben, amikor Isten felhatalmazta őt, hogy szabadító vezére legyen népének: „pihentek az utak és az úton járók tekervényes ösvényekre tértek.” Pihentek az utak? Ez azt jelenti, hogy megszűnt a közbiztonság. Rablók járták a vidéket. Így akiknek mégis az egyik településről a másikra kellett utazniuk, azok tekervényes utakat, erdei ösvényeket választottak maguknak. Pihentek az utak. Aztán – folytatja Debora – megszűntek a kerítetlen helyek Izraelben. A kerítetlen helyek– vagyis a falvak - lakói bemenekültek a városokba. A falu kerítetlen, azaz védtelen hely, a város a kerített hely, ahova – tudniillik a várba - be lehetett húzódni, ha ellenség jött. Erdélyben még ma is sok helyen lehet látni erőd-templomokat. Ezeket azért építették, hogy legalább az a kevés ember megmaradjon, aki bemenekült a kerítés mögé, mikor bejött a tatár, a török. Debora jelzi, hogy elnéptelenedett az ország. Kánaán királya, Jábin és vezére, Sisera – akiket Isten rászabadított Izraelre - időről időre, de főleg aratáskor végigjárták a vidéket, kifosztották az embereket, elraboltak mindent, s aki ellenállt, legyilkolták. Elnéptelenedett a világ. Harmadszor pedig azt mondja Debora, hogy miután népe új isteneket választott – ez volt a nagy bűn! -, mindjárt fellángolt a harc. Milyen érdekes! Új istenek után kezdtek járni, s máris véget ért a békesség, azonnal fellángolt a harc. De ha már föllángolt a harc – fokozza Debora a drámai leírást, s kérdezi: pajzs és dárda láttatott-e a negyvenezernél? A tudósok szerint akkoriban körülbelül negyvenezer embert tudott volna mozgósítani a teljes törzsszövetség. Ha országos háború tört volna ki, ennyi embert lehetett csatarendbe állítani. De melyiknél láttatok pajzsot vagy dárdát? – kérdezi Debora. Vagyis, mai politikai nyelven, a régi Izraelt pacifikálták. Sisera volt a békefenntartó. Az elnyomott népnél nem volt fegyver. Emlékszünk még Ehud történetére, amikor Eglonhoz készül, hogy elvégezze a merényletet, „szerzett magának” egy kétélű kardot. Nem magához vette kardját, ami otthon lógott, mint őseinek régi kardja, nem is ment a fegyverraktárba vételezni egyet, hanem szerzett magának. Még a magyar nyelvben is ügyességet, fortélyt feltételez a szerzés szó. A mai történet végén pedig arról hallottunk, hogy Jáhel sem fegyverrel ölte meg a menekülő zsoldosvezért, Siserát, hanem egy sátorcölöppel. Izraelnek nincs fegyvere. Falvai kiüresedtek. Az országban nincs közbiztonság.

Megrendítő leírása ez az akkori állapotnak. Ráadásul Kánaán királya, Jábin fölfogadott egy Illíriából való férfit, Siserát, aki győzhetetlen haddal uralta az országot. Kilencszáz „tankja” volt, kilencszáz páncélozott harci kocsija. Kilencszáz tank. Ki tudja fölvenni a versenyt kilencszáz tankkal? Ki tud szembeszállni ilyen haderővel? Győzhetetlen ember ez a Sisera. Ráadásul a serege mindenféle zsoldos népekből állt. Tehát most nem valamelyik szomszédos kánaáni ország néphadserege vonult be Izraelbe, hanem zsoldosok érkeztek, akiknek a zsoldja abból volt, amit elvettek az elnyomottaktól. Nemrégiben, a második világháború kezdetére emlékezve korabeli fotókat állítottak ki. Amikor a németek nyugatról, a szovjetek keletről lerohanták Lengyelországot, a lengyelek, akik mindig híres lovasok voltak, megpróbálták lovassági rohammal felvenni a harcot a német páncélos hadosztályokkal szemben – több fotón látható ez. S mennyire reménytelen vállalkozás. Lengyelország két hét alatt összeomlott. Hát ki vehette volna fel a harcot Sisera kilencszáz páncélozott harci szekerével szemben? Erre sem volt remény.

Ezért is kiáltott Izrael az Úrhoz. Így mondja az ige: és kiáltottak Izrael fiai az Úrhoz, mert Siserának kilencszáz vasszekere volt, és immár húsz esztendeje zsarnokoskodott a nép fölött. A legelső történetben azt hallottuk, hogy a megszállás nyolc évig tartott, múltkor azt hallottuk, hogy a második elnyomatás tizennyolc évig tartott, most pedig immár húsz esztendeje tart a zsarnokoskodás. S ekkor Izrael megtér. Visszaemlékezik, hogy van egy szabadító Istene, visszaemlékezik, hogy ez a szabadító Isten szövetséget kötött velük, védelmet, menedéket és békét ígért nekik. S ennek csak egy a feltétele: Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kiszabadítottalak téged…ne legyen idegen istened énelőttem. Ez a feltétel. Ha a nép visszatalál Istenéhez, Őt követi, Őt imádja, Neki hódol, Isten bizonnyal elvégzi a szabadítást. Mert ahol az Úr, ott a szabadság.

A nehéz helyzetről még azt is el kell mondanunk – és elnézést kérek a jelenlevő hölgyektől, de most visszautazunk egy időgépben –, hogy a szabadítást egy asszony által érkezik. Pedig katonadolog lenne az!  Amikor Debora az énekében kérdezi, hogy pajzs és dárda láttatott-e a negyvenezreknél, akkor Izrael férfiairól beszél. A háború nem asszonydolog, sőt azt mondjuk, hogy még a bíráskodás sem volt asszonydolog. Itt valami egészen különös, kivételes helyzetről van szó. De mielőtt elkezdjük a régi korok embereit kárhoztatni, hogy különbséget tettek férfi és nő között, s nem volt egyenjogúság meg egyenrangúság, amit mi a világon a legtermészetesebb dolognak tartunk, még egyszer szeretném leszögezni azt, amit a bevezetőben mondottam. Mi nem tudjuk a bírákról, hogy milyen képességük alapján lettek a nép vezérei. Semmilyen leírást nem olvasunk erről, sőt, azt is látni fogjuk, hogy némelyikük méltatlan is volt arra, hogy népe szabadítója legyen. Csak ebből a szempontból értjük meg Debora szerepét. Jelzi ezt az ige: „ebben az időben Debora volt a prófétanő.” Nem bíró volt előbb, hanem prófétanő. Isten Lelke volt rajta. Tehát ezért lehetett bíró, mert minden bíró Isten Lelke által lett bíróvá, minden szabadító Isten lelke által lett szabadítóvá, s nem azért, mert ügyesebb vagy erősebb volt. A Királyok történetében is felbukkan ez. Sault ugyanis azért választották királlyá, mert egy fejjel magasabb volt mindenkinél. S jó választás volt Saul? Igen, nagydarab, szép szálas ember volt. A kosárlabda válogatott centere – ő kellett! De Istennek végül félre kellett tennie Sault. És az a kis pásztorgyerek lett Izraelnek szabadítója, akinek csak egy parittyája volt meg néhány kövecskéje. Akin az Isten Lelke megnyugszik, az a szabadító.

Így érkezünk el a mai történet közepébe, s erről szeretnék még néhány szót szólni. Izrael csodálatos győzelmet arat. Tízezer emberrel mentek ki, tehát a hadra fogható népnek csak a negyedével, s azt sem nagyon tudjuk, milyen fegyvereik voltak. Ám ez a szabadulás órája! Bárák, a katonai vezető a csata előtt még kétségbe volt esve, nem látta, hogyan lehetne ezt a csatát megnyerni. Ám Isten csodálatos szabadulást adott. S éppen Debora éneke írja le, hogy miképpen is. A történeti elbeszélés csak ennyit mond, hogy Isten megrettentette Siserát. Debora viszont leírja, hogy Sisera jó stratéga, volt, s tudta, hogy a domboldalakon nem lehet a lovas-kocsikkal manőverezni, levonult hát a Kisón patak völgyébe, sík terepre, és ott várt. Ott bárkivel felvehette a harcot, a harci szekereivel azonnal legázolhatta volna. Azonban - mondja Debora - „az égből harcoltak értünk.” Ez volt a csillagok háborúja. Így énekel: a csillagok az ő helyükről vívtak Siserával. Vagyis megnyílott az ég, és leszakadt egy nagy tavaszi zápor, és a hegyekből lerohanó víz megtöltötte a Kisón patak medrét. És ami eddig Sisera erőssége volt, éppen az lett most a veszte, a nehéz, vasalt kocsik beleragadtak a sárba. S ettől ő olyannyira megijedt, hogy maga is leugrott a szekeréről és elmenekült, hiába oldott ugyanis kereket, a kocsi egy tapodtat sem tudott már menni. Csodálatos győzelem ez!  E dráma közepén áll Bárák és Debora beszélgetése. Debora a bíró, Isten őt szabadítóul rendelte. Ő magához hívatja Bárákot és így szól hozzá: Hát nem parancsolta meg az Úr, az Izraelnek Istene: menj és vonulj a Tábor hegyére, végy magaddal tízezer embert Nafthali és Zebulon fiai közül!? Én kihozom ellened Siserát, és a kezedbe adom. Nem megparancsolta az Úr? Ez a kérdés a közepe a mai történetnek.

Amikor erre a régi, rettenetes és egyben nagyszerű történetre visszatekintve azon gondolkodunk, hogy mégis mi mozgatta meg az embereket a történelmi mélyponton, mi indított el mégis tízezer embert, erre a beszélgetésre kell figyelnünk! Tízezren engedelmeskedtek a hívó szónak. Tehát nem indult el mindenki. Majd hallani fogjuk, hogy például Rubenről azt énekli Debora gúnyolódva: Ruben az akolban kushadt, Júda nagy fogadkozásokat tett, de nem indult el. De akik elindultak, miért indultak el? Akik vállalták az emberileg szólva teljesen reménytelen harcot, miért tették? Azért, mert megértették, hogy most az Úr parancsol nekik. A győzelem nem Debora és Bárák okos stratégiája volt, hogy ugyanis a Kisón völgyében ez szokott történni, különösen tavasszal. Igen, 1799-ben is megtörtént ugyanez, amikor Napóleon a törökökkel harcolt, s a török haderőt éppen egy ilyen felhőszakadás sodorta el. De nem ez az ok, és nem is az, amire utaltam már, hogy Marx-xal szólva, a proletáriátus csak a láncait veszthette el, s ez a harc volt a végső, egy életem, egy halálom… Oh, kedves testvérek, elfut az ember, ha legyőzhetetlen akadályt lát – sőt, el sem indul! Az Úr szava az ok – az isteni parancsnak való engedelmességben van a győzelem titka. Eleinte még Bárák, a hadvezér is vonakodik. Mikor küldené Debora a háborúba, Bárák pedig azt feleli, hogy ha eljössz, elmegyek én is, ha nem jössz el, én se megyek. Vagyis Debora maga a szövetség ládája. Ő maga az Úr jelenléte. Túlzónak tűnik, amikor énekében úgy szól magáról, hogy én vagyok Izrael anyja, s mégis ő az, és ha ő nincs ott, nincs ott az isteni szó sem, nincs ott az elkötelező erő sem, nincs ott az okosság és a bátorság sem a csata megnyerésére.

Van azonban Bárák vonakodásának egy következménye is és ez még jobban megerősíti az előbbieket. S most megint a férfiakról kell szólni, meg a hadvezérekről. A vonakodó Báráknak azt mondja Debora: elmegyek veled, ott leszek a csatában, de a győzelem dicsősége nem a tiéd lesz, asszony kezében hagyja azt az Úr. És ez így is lett. Meghagyom, Bárák talán azt gondolta, hogy Debora magának akarja a dicsőséget! Hát gyere, jól van, te vagy a próféta, te vagy a bíró, nem baj, ha asszony vagy, kivétel erősíti a szabályt, legyen most asszonyé a dicsőség, mi, férfiak megengedjük ezt időnként. Amúgy is: ha már a magyar férfiak az olimpián egy aranyérmet se tudnak nyerni, örülünk, ha leány nyeri. Rendben van. Ha már a politikai elitből nem telik ki férfi vezetőnek, választunk nőt is – mi férfiak így gondolkodunk. Hát legyen – mondja Bárák. Ám nem Deboráé lesz a dicsőség, hanem egy másik asszonyé, egy idegené, Jáhelé. Ki ez a Jáhel? Jáhel egy áruló felesége. Azt halljuk egy megjegyzésben, hogy egy keneus férfi a csatatér környékén táborozott, s látva a felvonulást, jelentette Siserának, hogy Bárák felvonult a Tábor hegyére. Az ő felesége Jáhel. És mégis Jáhelé lesz a dicsőség. Sisera bemenekült hozzá, elbújt a lazsnak alatt, kért egy kis ivóvizet, mert nagyon megszomjazott futás közben. Megparancsolta Jáhelnek, hogy senkinek ne árulja el, s amikor elalust, Jáhel egy sátorverő cölöppel átütötte a halántékát. Mire megérkezik Bárák, az üldöző hadvezér, akinek el kellett volna fognia Siserát, a dicsőség már egy asszonyé. Mert Isten elvégzi, amit megparancsolt, s ha mi vonakodunk, kimaradunk a szabadítás nagyszerűségéből. Ez a történet nem egyetlen főszereplőt állít elénk. Itt nem egy magában álló hőst látunk, hanem szövevényes kapcsolatokat, sok-sok embert kell megszólítani, elkötelezni. Isten most ilyen módon szabadítja meg népét. Ha a mélyben, a gödör alján vagy, ha nincs már erőd föltápászkodni, ha nem látsz magad körül semmiféle kiutat, mert kilencszáz vassal kivert harci szekér dübörög feléd, ha az utakra sem tanácsos kimenni, csak a kerti ösvényeken lehet lopakodni, s ha a kerítetlen helyek már megszűntek, ha háborúskodás tölti meg az ország életét, ha az emberek idegen istenek után járnak is, halljad csak Debora szavát: nem az Úr parancsolta néked? Az Úr parancsolta, nem a szívem, nem a kétségbeesésem, nem a szabadságvágyam, nem a nagyszerűségem, nem a szomszédom, nem a büszkeségem, hanem az Úr. Őhozzá kiáltottak Izrael gyermekei, Ő meghallgatta őket, szabadítót küldött nekik, és újra megajándékozta őket a békesség idejével. Kiálts az Úrhoz és engedelmeskedj az Ő szavának.

Ámen