Ki-ki!

Kedves Testvérek!

A most felolvasott szakasz azt hiszem, azt a régi közmondást juttatta eszünkbe: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Nos, sokféle sorsa van a könyveknek, némelyiknek egyféle, némelyiknek több is. Olykor könyvek elvesznek, aztán előkerülnek. Azt is érthetjük a könyvek sorsán, hogy a megjelenésük korában hallatlanul népszerűek, az emberek kézről kézre adják, aztán eltelik egy hónap, egy év, és már senki sem beszél róluk. Vannak könyvek, melyek talán még a mai is ott íróasztal-fiókban vagy családi hagyatékban lapulnak, hogy egyszer előkerüljenek, mint jelentős alkotások. A mai ige a korábbi igehirdetéshez vezet vissza, amikor arról hallottunk, hogy Mózesnek még egyszer le kellett írnia a Szövetség könyvét. Ez is lehet sorsa egy könyvnek. Emlékszünk, – Isten adja Mózesnek mintegy a saját ujjával írva a Szövetség törvényét, ám mire Mózes megérkezik a néphez, azt látja, hogy éppen az ellenkezőjét teszik annak, ami a Szövetség okmányában áll, ezért Mózes haragjában összetöri a kőtáblákat. Megszakadt a szövetség. Ám Isten kegyelméből Mózesnek újra le kell írnia a Szövetség könyvét.

Most az Ige egy másik korba visz bennünket, és közelebb is ahhoz a kérdéshez, hogy miképpen is született a Biblia, hogyan írták le a régi korokban a próféták, a bölcsesség könyveit, a zsoltárokat, az evangéliumokat, hogy írtak a szent-írók – egyáltalán hogy foglalták írásba azt a sok-sok üzenetet,  amit a Bibliában olvashatunk. Különösen a  modern embert izgatja ez a kérdés. Ha ma megveszünk egy bibliai kommentárt – és ilyet ma sokfélét lehet kapni! – mindegyik  elején van egy bevezető rész, s abban szinte a második, harmadik oldaltól arról értekeznek a szerzők, hogy ki lehetett a biblia könyvek írója, mikor írhatták a könyvet, milyen körülmények között született a mű, mikorról maradt fenn az első hiteles kézirata, másolata és így tovább. Bennünket ez nagyon érdekel, mégpedig azért, mert a 18. századtól, elterjedt az az eszme, hogy amikor az író leír valamit, akkor művében valamilyen szellemiség fogalmazódik meg vagy fejeződik ki, minden alkotás valamilyen szellemiséget, szellemet tükröz. Ezt a német tudós Herder fejtegette ki először részletesen, hozzátéve, hogy a műalkotásban a néplélek jelenik meg, tehát ha egy író ír valamit, vagy egy költő verset ír, de ha éppen nincs is nevesített szerzője egy műnek, például egy népdalnak, abban mindig a néplélek szólal meg. Nem sokkal később már arról beszéltek, hogy inkább a szerző személyisége jelenik meg a műben. Mindannyian ismerjük a híres anekdotát, mely szerint egy kritikus Arany János egyik költeményét magyarázta és írta, hogy „itt a költő arra gondolt.” Arany János üzent neki, hogy „gondolta a fene!” - ne magyarázzák bele az ő lelkébe, hogy mit akart ő gondolni. Ám a felfogás mind a mai napig él, és ezért a mai embert hihetetlenül izgatja, hogy a régi írók, a szent írók, egy Ézsaiás, egy Ámós, egy Mózes, egy Salamon, egy evangélista, egy apostol, milyen lélekkel írt, amikor írt, mit akart kifejezni. Magyarán, nem érjük be a közvetlen üzenettel, ami a szövegben írva van, és nekünk is egyértelműen szól. Nem elég a sensus strictus, a szorosan vett értelem, hanem mindig keresünk mögötte valamit.

Ma egy olyan történetet olvastam föl, melyben legalább három közvetlen üzenet jelenik meg, úgy ahogy a király olvasta és értette, és mindhárom üzenet megmutatja nekünk, hogy miért kellett a prófétának újra leírnia jövendöléseit. A történtet első része dióhéjban ennyi: Jeremiás megparancsolja Báruknak, hogy a nép ellen szóló jövendöléseket írja le, vigye el böjti napon a jeruzsálemi templomba, ahol a böjti ünnepre megjelenik a nép, olvassa fel a jövendöléseket, hátha meghallják a veszedelmeket, melyeket Isten szerezni szándékozik, hogy megtérjenek gonosz életükből, hogy Isten megbocsássa bűnüket és vétküket. Ez hát az első üzenet, ez a szorosan vett üzenet, ez az isteni szándék.  Ennél csodálatosabb és nagyszerűbb lehetőség nincs. Isten lehetőséget ad. Kihirdetteti előbb a próféta által, most pedig a próféta írnoka, Báruk által milyen veszedelmet készített népe ellen, hátha megtér ki-ki, hogy bűnüket megbocsáthassa. Isten kegyelmet ajánl fel. Természetesen, e kegyelem elnyerésének meghatározott útja van, vissza kell térni Istenhez, el kell fogadni az Ő életrendjét, igazságát,  és a szerint kell élni, - akkor elhárul a veszedelem. Szinte érthetetlen is, ami ennek kihirdetésnek a nyomán támad. Hallja ugyanis egy főember is, ahogy Báruk olvassa a prófétai üzeneteket, azonnal elszalad, elmondja azt a többi főembernek, ekkor kupaktanácsot tartanak, behívatják Bárukot, még egyszer felolvastatják vele a jövendöléseket, kifaggatják, hogy miképpen lett ez az egész. Majd elmennek és jelentik a királynak az egészet, a erre király berendelteti írnokát, behozatja vele a prófétai könyvet, elkezdik felolvasni, és három-négy oldalanként a felolvasott részt tűzre vetik. Olvassa, bedobja a tűzbe. Néhányan ugyan aggályoskodnak, hogy ezt nem kéne tenni, de mindaddig folyik ez a dolog, amíg el nem ég az egész könyv. Ekkor azonban Isten parancsol Jeremiás prófétának, hogy írja le újra az egészet. És ő még egyszer lediktál mindent Báruknak. Ez a történet másik fele.  Bizonyosak lehetünk, hogy Jeremiás könyvének sok-sok fejezete elhangzott a király udvarában, és meg is semmisült a tűzben, s mégis  ugyanezek a fejezetek most itt vannak a kezünkben és olvashatjuk őket. Miért? Az indok ugyanaz, mint ez első leírásakor volt: Hátha meghallja „a veszedelmeket, amelyeket én szerezni szándékozom, hogy ki-ki megtérjen gonosz útjáról és megbocsássam bűnüket és vétküket”.

 Miért kellett a királynak elégetnie a próféciás könyvet? Három felelet van erre, és e három feleletben benne van az is, hogy miért kellett újra leírni. Tudnunk kell, hogy történet szerint egy nemzeti katasztrófa előestjén vagyunk. Igaz, Júda királyságának még van egy kis szabadsága, de már ingadozik a sorsa Egyiptom és Babilónia között. Olykor támadt pár évnyi, tíz évnyi, húsz évnyi, nagypolitikai szélcsend, amikor úgy érezhette ez a kis nép, hogy szabadon mozog. De már készül a Babilóniai birodalom, jönnek a hírek, északon csipkedik a határt, portyázó előőrsök jelentek meg, a diplomácia fölgyorsult, a környező kis népek is keresik egymást, hogy védelmi szövetséget kössenek. Nagy a veszedelem. Végóráit éli Júda királysága. De a belpolitikában minden marad a régiben. A nép boldogan él, följár a templomba, eleget tesznek a szertartásnak, majd magasztaló éneket énekelnek, ennek egyik strófája így hangozhatott: Az Úr temploma ez, az Úr temploma ez, megszabadultunk, megszabadultunk. Vagyis: bejöttünk a templomba, elvégeztük vallásos kötelességünket, megszabadultunk. Isten minden veszedelmet elhárít a fejünk fölül. Ezért hát az ítéletes próféciák, a veszedelmek felolvasása a böjtölő sokaság közepette ünneprontás volt. Az ünneprontó iratokat pedig el kell égetni. Erre még a saját életünkből is tudunk példákat hozni. Igazán bánatgyűjtő alkatúnak, vagy epehiánytól annak szenvedőnek kell annak lennie, aki a hozzá írott gyalázkodó leveleket nem tépi szét, nem égeti el, hanem félrerakja. Normális ember az ünneprontó dolgokat kidobja. Ha valaki a születésnapjára kap egy levelet, melyben az áll: „Kedves barátom, te gazember vagy!” - az a levél ünneprontás. Ezt elégetjük, kidobjuk a szemétbe – vagy modern korban élvén: iratmegsemmisítőbe tesszük, és lecsíkozzuk. Az ünneprontó dolgokat félre kell tenni. Van hát magyarázata annak, hogy Jojákim király miért akarja ezt az ünneprontó a dolgot eltávolítani, még akkor is, hogyha az országot valóban egy nagyhatalom fenyegetése öleli körbe.  Igen, ünneprontók a Jeremiás szavai! Idézzük fel, amit már előbb mondtam,  aJeremiás könyvének 7. részéből, a templomi prédikációt, így énekel a nép: az Úr temploma ez, az Úr temploma ez! -  Jeremiás pedig azt mondja erre: rablók barlangjává tettétek Isten templomát! Ezeket idézi Jézus, amikor megtisztítja a templomot. Jézus is ünneprontó volt, az volt ellene az egyik fővád, hogy felforgatta a templomi rendet. Ezek szerint tehát – kérdezzük meg - Isten szava lehet ünneprontó? S mondjuk ki nyugodtan: - Igen, bizony lehet. Sokszor mesélik nekem lelkipásztorok, akiknek gyülekezetében ugyanaz a szokás mint nálunk, hogy a Biblia-olvasó kalauz szerint magyarázzák az Igét, hogy néha kínos helyzetben vannak, mert a vasárnapra kijelölt igeszakasz üzenete nagy bajt okozhat a gyülekezetben. Így is történt néhány éve. A lelkipásztor és a presbitérium civódott valami apró dolgon,  és éppen egy olyan zsoltár volt a vasárnapi ige, melyben egy árva ember áll szemben ez ellene acsargó gonoszokkal. Olvassa fel a lelkész? Prédikáljon róla? Az egész presbitérium azt fogja gondolni, hogy kiprédikálta a papja. Igen, tud az Isten igéje ünneprontó lenni. A Báruk által leírt prófátai szó, melyet böjti ünnepen kellett felolvasnia, ünneprontó beszéd. El kellett égetni, meg kellett semmisíteni, félre kellett tenni az útból. Mondok még egy példát.  Sok keresztyén, amikor Isten igéjét olvassa, nagy igyekezettel szokta gyorsan átlapozni az Ószövetséget. Nemrégiben az egyik, úgynevezett konzervatív televízióban az egyik beszélgető műsorban egy jezsuita és a sztárriporter társalkodott, utóbbi azt mondta: Kedves atyám, magyarázza meg nekem, hogy miért van az, miközben az Ószövetség tele van vérrel, gőzzel, sárral, haraggal, iszonyattal, háborúval, s miközben a keresztyénség mégis csak a szeretet vallása lenne, aközben a templomokban rendre hosszú ószövetségi passzusokat olvasnak fel. Nem lehetne ezeket félretenni? Ünneprontó dolgok. Félre hát! - ötletelnek sokan -, ragasszuk össze enyvvel az egész ószövetségi részt, esetleg egy-két szép zsoltárt kivehetünk belőle.  A 2. században élt egy eretnek, Markionnak hívták, ő összeállított egy saját kis bibliát, Lukács evangéliumából volt benne néhány fejezet, egy-két mondat Pál apostoltól – ennyi az egész. A többit pedig obskúrus, zsidó, borzasztó dolognak tekintette, amit egy jó keresztyén nem olvas, mert felfordul tőle a lelke. Mégis! Hagyjuk, kedves testvérek, hogy Isten igéje olykor ünneprontó legyen. Van vele célja. Megmutatta Jeruzsálemben is, hogy milyen hamis volt már az ünnep, és hamis ünnepet rontani nem bűn, kedves testvérek. Önáltatást félretenni, önáltatást rontani nem bűn, kedves testvérek. Igen, ünneprontó sorok is vannak Jeremiás próféta könyvében, de csak azért, mert általuk Isten az igazi ünnepre hív. Arra hív minket is, hogy a hamis ünnepek, a hamis elképzelések, hamis beállítódások helyett az igazi ünnepben vegyünk részt.

Továbbá el kellett égetni a Jeremiás könyvét azért is, mert ez a könyv bátorság-rontó is volt. A benne foglalt fenyegetések, az isteni szó: „végy elő egy könyvet, írd bele a szókat, amit én szóltam néked az Izrael és Júda ellen és minden nemzet ellen attól a naptól fogva, melytől szóltam néked, hátha meghallja Júda háza mindazokat a veszedelmeket, amelyeket én szerezni szándékozom!” – nos, igen, a sokféle veszedelem felemlegetése demoralizál. Különösen abban a helyzetben, amikor Jojákim király is hallgathatja ezt. Az ellenség közel. Minden erőt össze kell szedni, a várfalakat meg kell erősíteni, el kell rendelni az általános sorozást, a fiatalokat ki kell képezni katonai szolgálatra, föl kell tölteni a hadiraktárakat, és minden lehető ügyességgel, erővel és határozottsággal szembe kell szállni a hódító nagyhatalommal. És volt rá példa, hogy Isten megáldotta ezt a szembenállást! Ige, egykor maga Isten üzente, hogy szegüljenek szembe – van rá példa a történelemből. Nem sokkal korábban, mert 150 esztendő nem hosszú idő, egy másik prófétával, a nagy Ézsaiással azt üzente Isten az ostromlott Jeruzsálemnek: bízzatok, tartsatok ki, álljatok ellen, ne adjátok meg magatokat, bízzatok abban, hogy megsegítelek benneteket. És nem adták fel a várost és csodálatos módon megszabadultak. Ott állt a százezres ostromló sereg a bekerített Jeruzsálem körül, de Isten pestist küldött az ostromlók közé és két nap alatt eltakarodott a százezernyi ostromló vitézük. Megszabadultak. Pedig de sokan voltak akkor főemberek, sőt, maga a király, akik hajlottak volna arra, hogy feladjanak mindent, békét kössenek, jó feltételeket alkudjanak ki cserébe a szolgaságért. De nem – Ézsaiással Isten újra meg újra azt üzente: ne adjátok meg magatokat, ne kössetek kompromisszumot. Most pedig, 150 év múlva jön ez a Jeremiás, és azt mondja: adjátok meg magatokat, ne álljatok ellent, szolgáljatok, engedelmeskedjetek a megszálló hatalomnak, ne fogjatok fegyvert. Testvérek, ez az üzenet demoralizál, és ha konkrétan nem is hallják meg a város védői, a háborúra készülődő katonák, elég az is, ha csak a veszedelmekről beszél a próféta, mert a próféták aztán ki tudták színezni, kedves testvérek! Az ég leszakadt, a föld megnyílott, vaskerekekkel jött az ellenség. Jeremiás prófétának időnként saját magán kellett bemutatni, hogy mi fog történni. Vasjármot tett a nyakába és így járta Jeruzsálem városát és azt mondta: ha nem hajtjátok magatokat az ellenség fajármába, akkor majd vasjáromba hajt benneteket az Isten. Demoralizált. Meg kell hát semmisíteni a beszédeit, el kell égetni a könyvét, indexre kell tenni. Mit indexre? El kell tüntetni, írmagja ne maradjon. Olyan ez, mint a kommunizmus alatt, amikor voltak tiltott könyvek. Voltak írók is, akik nem publikálhattak, s voltak művek, melyek nem jelenhettek meg – vagy csak cenzúrázva. Ezek ugyanis a hatalom szempontjából nézve demoralizáltak. Mondhatjuk, hogy Isten igéje demoralizál? Mondhatjuk. Igen, vannak pillanatok és helyzetek, amikor Isten igéje demoralizál - ma is. Azt a felfogást, meggyőződést, elgondolást, amit mi jónak, tökéletesnek, bebizonyosodottnak, modern nyelven szólva: verifikáltnak tartunk, azt az isteni üzenet másítja. S azt mondja: másképp kell tenned.

Bizony, nagy úr a megszokás, még nagyobb úr az analógia, még annál is nagyobb úr, hogy a történelmi remény, hogy ha mindig azt tesszük, ami egyszer bevált, akkor jó lesz minden. Mennyi példát sorolhatnánk arra, amikor jó emberek, akik oly sokszor hallották Istennek a szavát, igéjét megtérésről, bűnbánatról, útjaink megjobbításáról, hosszú ideig nem is értették azt. Miről beszél a prédikátor, miről beszél az evangélista, miről ír az Ige, miért kellene nekem megtérnem? Hiszen én jó ember vagyok. Nemrégiben egy levelet, egy testvérünk ezen gyötrődik. Kérdezi: milyen bűnbocsánatról beszél a Biblia? Ha ő belenéz a saját életébe, nem lát benne nagy bűnöket. És valóban nincsenek nagy bűnei. Nos hát, azokat a kis stikliket Isten ilyen szigorúan számon tartaná? Akkor nem kell neki ez az Isten. Ám egyszer meg kell érteni, hogy ez az önjóság nem elég, ez nem jó irányba visz, egyszer meg kell érteni, hogy mindent meg kell változtatni, egyszer meg kell érteni, hogy eleve rossz irányba megy minden. Egyszer mindenkinek, jó embernek is meg kell értenie, lehet, hogy ő jó, lehet, hogy minden mutató szerint tökéletes az élete, de a vonata rossz irányba megy. Nos az ilyen üzenet valóban demoralizál. Mert akkor visszafelé menve is mindent meg kell kérdőjelezni. Isten igéje néha így üzen nekünk. Hát ne üzenjen, mondja a király -  elégetjük. De sokan vannak ma is keresztyének, akik a szeretetről, a megbocsátásról, a gondviselésről szóló beszédet olyan szívesen hallgatják. Megtelik vele szívük, lelkük, örömmel ujjonganak. De amikor ilyen szót hallanak: jobbítsd meg utadat, változtasd meg életedet – azt nem akarják hallani., azt tanácsolják, hogy az ilyen szavakat ki kellene hagyni a Bibliából, vagy azt mondják tudóskodva, hogy ezek a passzusok utólagos betoldások, 3. században szigorú szerzetesek toldották bele, hamisították, bele a Bibliába, az nem lehet a Jézus evangéliuma, mert a Jézus evangéliuma csupa szeretet, csupa jóság, csupa virág, csupa szépség, csupa „nincs itten semmi baj!”. De nem így van! A Biblia demoralizál, hogy aztán re-moralizáljon. Hogy új irányba állítson mindent, erkölcsöt, magatartást az egész életet.

És végül, meg kellett semmisülnie Jeremiás írásának, el kellett égettetnie könyvének, mert lázító könyv volt. Ez nem teljesen ugyanaz, mint a demoralizálás. Láttuk, hogy valóságos konspiráció alakul ki, miután Báruk felolvasta a templomban a prófétai beszédeket. Szalad máris valaki, jelenti a főembereknek, a főemberek hivatják Bárukot, kivallatják, mennek a királyhoz, ám a könyvet félreteszik, ne is lássa a király, a király nem nyugszik, kiküldet a könyvért, behozza egy embere, fölolvassa, aztán darabokra szaggatják és elégetik. Mert ez egy lázító könyv. Az egész konspiráció azért alakult ki, hogy ezt meg ne tudja a király. Csak meg ne tudja a király azt, hogy ott lent, a templomban valaki egy könyvből olvas, mely őellene uszít. A hadúr ellen uszít. A király ellen, akinek döntésén milliók élete múlik. Ő a felelős ember – és micsoda nagy felelősség egy országot vezetni! Micsoda nagy teher komoly döntéseket hozni, óriási felelősség egy drámai történelmi helyzetben erre vagy arra fordítani az ország szekér-rúdját. Ilyenkor nem szabad zavaró körülményeket támasztani, ilyenkor nem szabad arra hívni a népet, hogy „hátha meghallja a Júda háza mindazokat a veszedelmeket, amelyet én néki szerezni szándékozom, hogy ki-ki megtérjen az ő gonosz útjáról.” Miért lázító ez a prófétai üzenet? Figyeljük: nem azt mondja, hogy a király, nem azt mondja, hogy a Nagytanács, vagy a Parlament, vagy a politikusok, hanem azt, hogy ki-ki. Ez egy „demokratikus” szöveg, ennél demokratikusabb nincs, -  ez lázítás. Hogy ki-ki, vagyis bárki, akárki – hogy van ez? Hát nem attól függ az élet, hogy a nagyok hogy döntenek? Hát nem attól alakul és változik, javul vagy romlik a sorsunk, hogy 386 ember a magyar parlamentben hogyan fog szavazni? S mondjuk máris a választ. dehogynem attól. S nem attól függ a sorsunk, hogy a miniszterelnök mit ír alá, s mit nem? Hogy mennyit tud beakasztani az ellenzék, és mennyit  nem? Dehogynem – mondjuk erre is. Ettől függ a sorsunk. Ettől függ az életünk. S mondják is nekünk a hatalmasok cinikusan, hogy négyévenként van önöknek lehetőségük arra, hogy megválasszák azokat, akik majd négy évig elrontják a maguk sorsukat. Aztán majd utána választhatnak megint olyanokat, akik négy év alatt még jobban elrontják. De álljunk meg itt a nagy lemondásban és cinizmusban! Mert ez itt Jeremiásnál: lázítás. És régen is az volt. A király szakrális uralkodó volt. Isten felkentje volt a király, és amit döntött, annak úgy kellett lennie. Mi az, hogy ki-ki megtérjen? Szinte azt kell mondanom, kedves testvérek, hogy amit Isten Jeremiás próféta által itt üzen, az túlmegy a próféta korán és eljut a keresztyénségnek abba az általános, mindenkit befogó, demokratikus – de nagyon rossz ez a szó, mert ez is csak uralmat jelent, nos, nincs jobb szó:  populista világába, amelyre azt mondja az apostol, hogy Jézus Krisztusban nincsen zsidó, nincsen görög, nincsen barbár, nincsen szabad és nincsen rabszolga, nincs férfi és nincs nő, mindannyian egyek: ki-ki. Ez lázítás! Gyorsan el kell hát égetni azt a könyvet, nehogy ki-ki hallja, hogy sorsáról, életéről ő maga dönthetne. És, kedves testvéreim, éppen ezért kell újra leírni a könyvet, mert ez az Isten üzenete, ez az Isten akarata. Látszólag Isten igéje lázít, de – meg kell mondjam – valóban is sokszor lázít. És ez az igazi lázítás. Nem a másik embertől függ az életed és a sorsod, hanem Istentől. Ez mindig lázítás. Mert amióta az ember a bűn útját választotta, azóta mindig uralkodni akar az egyik a másikon, dönteni akar az egyik a másik helyett, mindent el akar intézni az egyik a másik helyett –  és, meghagyom, néha nem is megy másképp a világ. De a legvégső ügyben, az Isten-ügyben (ki-ki értse!), helytetted senki nem fog dönteni. Nem mondhatod majd az utolsó ítéletkor az igaz-bíró Jézus Krisztusnak: Kedves Uram, Krisztusom, az a helyzet, hogy azért nem voltam hivő, mert a kommunisták nem engedték meg, azért nem voltam hivő, mert olyan korban éltem, amikor a korszellem nem engedte meg. Azért nem voltam hivő, mert a főnököm rossz szemmel nézte, azért nem voltam hivő, mert a házastársam közömbös volt ebben a kérdésben, én meg hagytam, jobb a békesség alapon. Ezt a játékot, testvérek, egyszer már eljátszotta az ember, és akkor sem aratott vele sikert: a Paradicsom-kertben mutogattak egymásra. Ádám Évára: az asszony adta, Éva a kígyóra: a kígyó mondta. Ez nem fog menni. Hanem: ki-ki.

 Ímé, ez a sorsa Jeremiás ünneprontó, bátorságrontó, lázító könyvének, megírták, elégették, és újra leírták, mert igaz ünnepre hív, mert Isten bizalmába helyez, újra Őhozzá irányít ki-kit,  - mindenkit. Éspedig azért, hogy megújuljunk istentiszteletünkben, istendicsőítésünkben, erkölcseinkben, megújuljunk alázatos hitünkben. Boldog, aki olvassa! Ámen