Ki a nagyobb? - Ki a nagy?!

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim, a hatalom nagy dolog, és a magunk körében is őszintén elmondhatjuk, magunkról is, hogy a hatalom nekünk nagy dolog. Most elsősorban nem arról beszélek, amit általában a hatalom szó alatt értünk, hanem arról, amit – a Biblia kifejezése szerint – a hatalom, vagyis a nagyság jelent. A hatalom arra mutat, hogy az embernek vannak embertársai, akikért felelősséggel tartozik, és ezért a felelősségért cserébe megkapja azt a lehetőséget, hogy irányítsa, utasítsa őket, vagy ha kell, parancsoljon nekik. A szülőkre rábízattak a gyermekeik, felelősséggel tartoznak érettük, az életükért, az előmenetelükért, ezért a szülőknek olykor utasítaniuk kell, máskor parancsolniuk is kell – tehát hatalmat kell gyakorolniuk. Még akkor is így van ez, ha a lélektan,  a pedagógia, és a modern nevelési eszmények arra tanítanak bennünket, hogy a gyerekeink inkább a társaink legyenek, inkább segítsük őket, kísérjük szelíd szeretettel, ne legyünk erőszakosak velük. Bizony, minden szülő tudja jól, vannak pillanatok, amikor erővel – bibliai kifejezéssel élve – hatalommal kell egy gyermek életébe fellépni - a gyerek érdekében. A munkahelyekről nem akarok most szólni, de megjegyzem, hogy ahol mindenki főnök, ott senki sem főnök, ahol mindenki parancsol, ott senki sem dolgozik, ahol mindenki mindenért felelős ott senki sem felelős semmiért. Kell lennie embereknek, akikre a többiek felelőssége, a munka elvégzésének felelőssége rábízatik, s ezért ők jogosultak utasítani, számon kérni, s ha kell, parancsolni. Az emberi életnek megannyi területéről, a gazdaságról, a művelődésről, a nevelésről, a politikáról, még talán a művészetről is elmondhatjuk ezt.

A tanítványok szívében is föltámad egy gondolat, ahogy a Károli fordításában olvassuk. Az a gondolat jön elő, hogy ki a nagyobb közöttük. Ahhoz, hogy e gondolat feltámadhasson, az kell, hogy már eleve nagynak gondolják magukat. Hiszen a nagyhoz képest beszélünk nagyobbról. Nagynak kell lennünk, hogy azon gondolkodhassunk: ki a nagyobb. A tanítványok nem abból indulnak ki, hogy mindannyian kicsik és közülük – ebben a kicsiségünkben - viszonylagosan ki ér többet vagy ki a nagyobb, hanem azt vitatják, hogy eleve ki nagyobb. Nagynak gondolják magukat. S talán gondolhatják is, hiszen ők Jézus kísérői, tanítványai, elhívott követői, megannyi csoda szemtanúi, megannyi nagyszerű esemény álélői, s olykor cselekvői is.  Ők Jézus nagy-szerű szavainak, Isten hatalmas országa eljövetelének csodálatos átélői, átitatódott az életük nagyszerű szentséges dolgokkal. Talán okkal gondolhatják, hogy ők már nagyok. Hadd tegyek még hozzá ehhez néhány szociológiai megjegyzést is. Hogyne gondolhatná Péter, hogy ő már nagy, hiszen ki volt ő azelőtt, hogy Jézus elhívta? Egy közönséges halászember. Azt sem tudjuk, hogy tudott-e írni, olvasni? Valószínűleg tudott, mert a régi zsidóság körében az írás-olvasást nagyon komolyan vették. De kora műveltjeihez képest nyugodtan mondhatjuk, hogy Péter fél-analfabéta volt. És kik voltak a Zebedeus-fiúk? És ki volt Lévi-Máté, ki mint közönséges vámszedő ült a kapuban. És kik voltak a többiek? Nem olvassuk elhívásuknál, hogy Jézus a fejedelmek kapuján kopogtatott volna, vagy hogy elküldött volna valami fejvadászt, hogy válassza ki magas intelligencia-hányados vagy vagyoni helyzet alapján, képzetség, tehetség alapján a legjobbakat, mert neki ilyenekre van szüksége. Sőt,, egyszer még azt is mondja Jézus a magabízó tanítványoknak: nem ti választottatok engem, én választottalak titeket. De azáltal, hogy ezek az egyszerű kis emberek azt érzik, hogy valakikké lettek Krisztus által. S ha az így van akkor el kell dönteni, hogy a nagyok között ki a nagyobb. Azt is hozzá kell tenni az igéhez, hogy Lukács igen finoman, egy különös szóval írja, hogy mi megy végbe a tanítványokban. A Károli fordítás így adja vissza: „támadt pedig bennük az a gondolat…”  Szó szerint azonban így is lehetne fordítani: közéjük jött az a megfontolás. Közéjük jött! Honnan jött közéjük? Honnan került ez oda, közéjük? S mi ez a gondolat, megfontolás? Itt a dialógus szót is használja Lukács, amin itt nem a párbeszédet, a nézetek kicserélését kell érteni, hanem a vitát. Ha a logosz szót, mely ebben a kifejezésben benne van, érvnek fordítjuk, a szó vitát is jelenthet. Érvelni kezdtek, vitatkozni kezdtek. Vitatkozás támadt közöttük. Bejött közéjük a vita, ami elkerülhetetlenné is tette azt, hogy megbeszéljék.

De honnan támadt? Honnan jött elő? Honnan vették ők ezt egyáltalán a fejükbe? Sőt, azt kell mondani, nemcsak a fejükbe vették ezt, mert a következő versben már ezt olvassuk: „Jézus pedig, látván a szívük gondolatát...” Igen, persze, - mondhatnánk - hát emberek vagyunk,  s azt a kérdést, hogy a nagyok között ki a nagyobb, nem árt megfontolni. Ezt hideg fejjel, alaposan végig kell gondolni, nem kell belőle nagy hisztit csinálni, azt a politikusok szokták, azok torzsalkodnak állandóan a semmi fölött, de nekünk, egyszerű embereknek józanul végig kell gondolni ezt. De Lukács jelzi: már nem itt tartunk, a kérdés már a szívük gondolata. A tanítványok közé jött, gyökeret vert közöttük és bennük, és már rég nem arról van szó, hogy megvitatják az erő, a hatalom, a tekintély kérdését. Ez itt nem valami vállalat-vezetői értekezlet, ahol a részvénytársaság elnöksége józanul megvitatja, hogyan kell a dolgokat elrendezni. A tanítványok szívében forog a vita – és ha az embernek a szívében van valami, attól nem tud csak úgy megszabadulni. Az eszünk kegyelmes úr, az  ész megengedi nekünk, hogy sok mindent elfelejtsünk, és bizony sok-sok gyötrő gondolatot, kérdést, izgató problémát el is felejtünk a következő pillanatban,. De a szív nem hagy minket nyugton. Az igazi megfontolások, a nagy döntések, az érvényes belátások a szívünkben születnek. Valami bejött közéjük… és már a szívükben is van.

Hogy mennyire hiábavaló a tanítványoknak ez a vitatkozása, azt a következő jelenet világítja meg. Jézus látva vitájukat, megfog egy kis gyereket, aki ott bódorog a tanítványok körül, elkapja, odaállítja középre, és azt mondja: „Ha valaki e kisgyermeket befogadja az én nevemben, engem fogad be, és valaki engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött, mert aki a legkisebb mindnyájan tiközöttetek, az lesz nagy.” Nem azt mondja Jézus, hogy az lesz a nagyobb, hanem az, hogy: az lesz nagy. Vegyétek ezt is a szívetekbe, kedves testvérek! Milyen érdekes, és egyébként Jézusra jellemző, hogy Ő nem arra felel, amit mi fölteszünk, kérdéseink ugyanis általában rossz kérdések. Jézus tanítványi közösségében eleve rossz kérdés az, hogy ki a nagyobb. Jézus közösségében azt a kérdést érdemes firtatni, ki a legkisebb. Másutt Jézus azt mondja, aki nagy akar közöttetek lenni, legyen mindeniknek a szolgája. Az lesz majd – hiszen így is felelhet Jézus erre a megfontolásra! – közöttetek valóban a nagyobb, aki a legkisebb lesz közöttetek. Másutt azt mondja, csak akkor mehettek be Isten országába, ha olyanok lesztek, mint ezek a kisgyerekek vagy közülük egy. De most itt egészen nyilvánvalóan és világosan az áll előttünk, hogy rossz a kérdés! Ki a nagyobb? Nekünk csak egy kérdést szabad feltenni, azt Jézus sem tiltja:  ki a nagy? De itt,  az elmondottak fényében azt is látnunk kell, hogy Jézus azért engedi, sőt szinte provokálja is, hogy így tegyük fel a kérdést, mert itt már nem az emberi életből megszokott mennyiségek vetekednek egymással. Ki a nagyobb? Akinek sok van. Akinek valamiből többje van, több pénze, több befolyása, több embere, több hatalma, többre jutott – fokozzuk a tétet, de a tét mindig csak mennyiség. Több katona, több miniszter, több szolga, több birtok, több ország, több ingatlan, több érdemrend – mind mennyiség. Mit mond Jézus a hegyi beszédben? Ne gyűjtsetek magatoknak kincset, megeszi a rozsda, ellopják a tolvajok, megrohad. Hallottuk Dávid könyörgő zsoltárából,  amikor megtelik a király szíve keserűséggel, mert mindenki ellene fordult, így mondja: ne bízzatok, emberekben! És a főemberekben se bízzatok! Istenben bízzatok! Amikor Jézus azt a kérdést hozza elő:  ki a nagy, akkor minőségről beszél. Isteni minőségről. Az a nagy, aki a legkisebb, az a nagy, aki a végére tud állni. Az a nagy, aki a gyerekek mögé be tud állni. Megrendítő ez annak a fényében, hogy régi világban a gyerek nem számított. Csúnyán mondom – így kell mondanom, mert így érti meg a gyülekezet –: gyerekből volt elég. Ma már erről nagyon nehéz beszélni, mert kevés gyerek születik egy-egy családban, nagyon megbecsülik a szülők a gyerekeket, s mindent megtesznek értük. S természetes módon nekünk a gyerek a legnagyobb. De értsük meg, hogy Jézus valami egészen másért fogja meg azt a gyereket és penderíti oda a középre. A gyerek nem számított, volt belőlük elég. Nyolc, tíz, tizenkettő, tizenöt is egy családban. Mi volt a gyerek? A gyereket abban a világban már nyolc-tíz éves korában munkába állították, hogy keresse meg a saját kenyerét. De nem kell nagyon az időben visszamenni, talán ülnek itt idős emberek, akik elmondhatják, hogy ők már tizenöt, tizenhat éves korukban családfenntartók lettek. Ma meddig tart a gyerekkor? – huszonötig, harmincig, negyvenig, ha valakinek szerencséje van. De régen a gyerek volt a legutolsó, a gyerek számított a legkevésbé. S azt mondja Jézus: ha valaki e kisgyermeket befogadja az én nevemben, engem fogad be. És aki engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött. Jézus a legkisebbekkel azonosítja magát, és azt mondja: aki oda jön, hol én vagyok, oda áll, ahova én állok – a sor végére –, az lesz nagy.

Hogy mennyire mélyen átjárja a tanítványok szívét a vetekedés gondolata, azt a következő szakasz világítja meg a számunkra. Jézus útban Jeruzsálembe, elküld két tanítványt egy szamaritánus faluba, hogy éjszakára szállást kérjenek. Amikor kiderül, hogy Jeruzsálembe tartanak, elutasítják őket. A szamaritánusok nem adnak szállást. Régi történelmi ügy volt ez, még a fogságban, ötszáz évvel Krisztus születése előtt, mikor több részre szakadt a régi Izrael, sokakat elvittek a fogságba, de sokan megmaradtak Samáriában, kik a régi, mózesi törvények szerint éltek. Amikor a többiek visszatértek a fogságból, hazahozták a fogságban eltelt hetven esztendő során beállt változásokat is. Ezokán évszázados szembenállás alakult ki a Samária-beliek és a Jeruzsálem-beliek között. Aki tehát Jeruzsálembe ment, annak tanácsos volt Samáriát elkerülni, mert ha kiderült, hogy oda tart, talán pórul is járhatott. S ekkor a két Zebedeus-fiú, Jakab és János, azt mondják Jézusnak: Uram, akarod-e, hogy mondjuk, tűz szálljon le az égből és eméssze meg ezeket, mert Illés is így cselekedett.

Sok minden zeng a tanítványok kérésében, amit most nekünk itt meg kell fontolni. Az egyik, hogy talán éppen a Zebedeus-fiak voltak, akik miatt feszültség támadt a tanítványi körben, talán ők voltak, akik bevitték a gondolatot, hogy ki a nagyobb. Más esetben az anyjukat küldték Jézushoz, hogy kijárja a két fiúnak a Jézus jobbján és balján ülést. Ettől a többi, a tíz, dührohamot kapott, vitatkozás tör ki közöttük. Aztán Jakabnak és Jánosnak volna még más tisztázandó-valója is. Ugyanők, akik buzgón elmondják Jézusnak, hogy láttak valakit, aki Jézus nevedben űzött ördögöket, s ők eltiltották ettől – így mondják: mivelhogy Téged nem követ mivelünk. Téged nem követ mivelünk. Nem azt mondják, hogy Téged nem követ, hanem azt mondják: Téged nem követ mivelünk. Mindenki ismeri a magyar népmesét az okos juhászról, aki Mátyás királyhoz megy jutalomért. S ott áll  a palotában az ajtónálló: – Hova mész te? – Megyek az én felséges királyomhoz, megjutalmaz engem. – Én csak akkor engedlek be, ha a felét ideadod annak, amint a királytól kapsz. – Jól van, megkapod a felét. A következő ajtónál is ott áll egy ajtónálló:  – Hova mész te? – Megyek az én felséges királyomhoz, megjutalmaz engem. – Csak akkor engedlek be, ha felét odaadod annak, amit a királytól kapsz! – Legyen! Bemegy a királyhoz a mi juhászemberünk, beszélgetnek egy kicsit, majd megkérdi Mátyás: – Mit kívánsz hát ajándékul? – Száz botot, felség. – Micsoda? – Én száz botot kérek, felség!- No hát legyen, mondta Mátyás, valami huncutságot sejtve.  Aztán mennek kifelé, s az első az ötvenet megkapta az egyik, a másik  ötvenet megkapja a másik ajtónálló. Kedves testvérek, ez a mi két emberünk, mármint a Zebedeus-fiak, ilyen ajtónálló fajták. Jézushoz nem lehet csak úgy odajutni, Jézust nem lehet csak úgy szíre-szóra követni! Nem követnek Téged mivelünk – és mi eltiltottuk őket. Vagy benne vagyunk mi is, vagy ti sem lehettek benne. Vagy mi viszünk oda a Mesterhez – Nézd, Mester... itt egy újabb követőd! (Milyen nagy dolog lett volna, gondoljatok bele, kedves testvérek!) Találtunk itt valakit, aki a Te nevedben ördögöket űz, no, vedd be már őt is a tanítványi csapatba! Hoztunk még egyet. Nő a tanítványi kör. Ám Jézus azt mondja: „Ne tiltsátok el, mert aki nincs ellenünk, mellettünk van.” Az 1960-as évek elején a magyar politikában sokat hangzott ez a mondat.  Kádár János ebbe foglalta bele nemzeti megbékélési programját. Szerencsém van, azt hiszem, hogy akkor suttyó gyerek voltam, mert talán visszakérdeztem volna, hogy Kádár János lett Jézus Krisztus? Mert ezt csak Jézus mondhatja, ezt más nem mondhatja. Van persze ebben politikai bölcsesség is, lehet arra is forgatni. De hogy mennyire nemcsak politikai bölcsesség ez, az éppen a történet végén derül ki. Ezt mondja Jézus Jánosnak: ne tiltsd el, aki nincs ellenem, az mellettem van, s el sem telik fél nap, már jönnek a Zebedeus-fiak: Mester, okádj tűzet arra a falura. Jól értették Jézus szavát? Hogy értették Jézus szavát? Jézus azt mondja:  aki az én nevemben jár el, mégha nincs is itt a tanítványi közösségben, nincsen ellenünk, nem tehet ellenünk semmit, mert az én nevemben teszi azt. Hogy értik ezt a tanítványok? Íme, itt van a samaritánus falu, ezek nincsenek velünk – akkor ellenünk vannak! Tűzet rájuk! Ezek nem fogadnak be minket, tűzet rájuk! Mennyire emberi ez a gondolat, milyen mélyen jellemzi az embert, és pontosan abból fakad, ami odagyökerezett a tanítványok szívébe: ki a nagyobb? Ki parancsol itt? Kié a tekintély, kié a hatalom? Ki ugráltatja a másikat, ki a főnök? Jézus ezt mondja nekik, megdorgálva őket: nem tudjátok, minémű lélek lakik tibennetek, mert az embernek fia nem azért jött, hogy elveszítse az embernek lelkét, hanem, hogy megtartsa.

Kedves testvérek, a Zebedeus-fiak talán egy fél napon belül háromszor szenvedtek kudarcot. És mégsem hagyják magukat. Háromszor szenvedett kudarcot a szívük gondolata, háromszor bizonyosodott be, hogy rosszul gondolkoznak, háromszor bizonyosodott rájuk, hogy nem méltók arra, hogy Jézus tanítványai legyenek, és mégsem hagyják magukat. Először akkor vallottak kudarcot, amikor a hatalmi vitával a többi tanítvány között is veszekedést gerjesztettek. Ez teljes kudarc számukra. Nem jól gondolták, nem jót gondoltak. Nagyobbak akartak lenni, és nem nagyok. Másodszor akkor szenvedtek kudarcot, amikor Jézus leintette őket: hagyjátok azt az embert, aki az én nevemben életeket szabadít meg. Aztán kudarcot szenvednek a samaritánus faluban is. Nem tudták a Mesternek a szállást elintézni. Ez a három együtt minden józan embert nagy-nagy alázatra intene. Úgy vagyunk, hogy ha kapunk egy pofont, azon nem nagyon gondolkodunk el. Ha kettőt kapunk – ez még véletlen is lehetett, de ha a harmadikat is megkapjuk, akkor azért már csak el kell gondolkodni. És mi a reakciójuk? Tűzet rájuk! Nem tudjátok, milyen szellem vett uralmat fölöttetek, - mondja Jézus -  nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek. Ezt már nem is magatoktól mondjátok. Ezt már az által mondjátok, aki azt sugallta az embernek: olyan leszel, mint az Isten, sőt nagyobb leszel, mint az Isten. A kísértő lelke vett uralmat fölöttetek. De Jézus nem azért jött, hogy elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa. Itt Jézus nem a szellemiségről,  hanem a puszta lélekről szól. Nem azért jött Jézus Krisztus, hogy eloltsa, elfojtsa életünk reszkető kis mécses lángját, nem azért jött, hogy belénk fojtsa a szuszt, - még egyszerűbben szólva, nem azért jött, hogy öljön. Igen, így lehetne a legegyszerűbben fordítani: nem azért jött az Ember Fia, hogy megölje az embert. Hanem azért, hogy megtartsa! Azért jött, hogy megmentse. Értjük már, miért kell a sor végére állni? Értjük már, miért a sor végén találjuk meg Jézust? Ott, ahol a legkisebbek vannak, akik nem számítanak, a gyerekek, a szegények, a koldusok, a betegek, a mindentől megfosztottak. Akiknek nincs kenyerük, nincs vizük, nincs ruhájuk, akiket a szabadságuktól is megfosztottak – velük azonosítja magát Jézus. Igen, ez más sorrend, mint az ember sorrendje. Ki a nagyobb? – kérdezi az ember. Aki ügyesebben mászik föl a többiek előtt, aki emberekből épít magának lépcsőt, aki koponyából rakja föl a maga piramisát és úgy ül a tetejére?! Aki nyugodt szívvel és lélekkel mindenféle okosnak hangzó megfontolásokból képes akárkit odaáldozni?! Az a nagy, aki a legkisebb! Aki nincs ellenem, az velem van, ne tiltsátok tőlem az ilyeneket – róluk szól Jézus.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek, láttuk, sok-sok esetben, sok-sok helyen, sok körülmény között, ha akarjuk, ha nem, elkerülhetetlen a kérdés: ki a nagyobb? De Krisztus azt rója ránk, követőire, tanítványaira, gyermekeire, hogy mi azt a kérdést is szüntelenül föltegyük, és Lelke által igyekezzünk rá jó feleletet adni: ki a nagy?! Az a nagy, aki a legkisebb, s aki nagyobb akar lenni, legyen szolgája mindeneknek! Ez Jézus útja, Ő így élt, így járt közöttünk, így ment a golgotai keresztig, így vállalt értünk áldozatot, így szabadított meg bennünket  - és erre a követésre hív minden tanítványt.

Ámen