Ki a boldog?

32. Zsoltár:

„Dávid tanítása.  Boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott,

vétke elfedeztetett.

Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít,

és lelkében csalárdság nincsen.

Míg elhallgattam, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt.

Míg éjjel-nappal rám nehezedett kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében..

Vétkemet bevallottam neked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak;

és te elvetted rólam bűneimnek terhét.

Azért hozzád fohászkodjék minden kegyes alkalmas időben.

Bár a nagy vizek áradnának,  nem juthatnak azok el ő hozzá.

Te vagy oltalmam, te mentesz meg veszedelemtől;

végy körül engem a szabadulás örömével!

Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.

Ne legyetek oktalanok, mint a ló, mint az öszvér, amelyeknek kantárral és zabolával kell szorítani az állát, mert nem közelít hozzád.

Sok bánata van a gonosznak, de aki bízik az Úrban, kegyelemmel veszi azt körül.

Örüljetek az Úrban, vigadozzatok ti igazak! Örvendezzetek mindnyájan ti egyenes lelkűek!”

Szeretett gyülekezet, Kedves testvérek!

Ma kezdjük olvasni a Máté evangéliumában a Hegyi Beszédet és rögtön az elején Jézus szavait azokról, akiket boldognak nevez. Kik a boldogok? És milyenek a boldog emberek? Örökös kérdésünk ez, és Megváltónk igazán útba igazít minket. Hogy jól lássuk merre mutat és jól értsük, mire hív, ahhoz sok segítséget ad a 32. zsoltár. Ezt olvassuk most.

1. A zsoltár először is általánosságot mond, mely egyetemesen érvényes: boldog az, akinek a hamissága megbocsáttatott, a vétke elfeleztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen.

Általános igazság ez: boldog az, akivel szemben Istennek nincsen vádja, akivel szemben Istennek nincsen panasza, akinek Isten nem tulajdonít bűnt, akinek nincsen semmiféle csalárdsága. Ez a boldog ember.

Tudom, hogy sok egyéb gyönyörű meghatározást tudunk mondani arra, hogy ki volna a boldog ember. Bölcs mondásokat, idézeteket tallózgattam, filozófusoktól, okosoktól, bölcsektől, költőktől, íróktól – szebbnél-szebb mindenik. De ha két lábbal járunk a földön, sőt, ha csak a saját elképzeléseinkre gondolunk, mondhatom, hogy a mai ember szinte csak két utalást fogad el érvényesnek.  Ez egyik szerint, az a boldog ember, aki túl van jón és rosszon. Ez egészen a régi sztoikusokig megy vissza és azt sugallja, hogy aki mindent megtapasztalt már, vagyis jót is tapasztalt, rosszat is tapasztalt, és túl van rajtuk, fölébük emelkedett, nos, az a boldog ember. Ennek a világnak sem a nyomorúsága, sem az öröme, sem a baja, sem az áldása nem érinti. Ezzel rivalizál a másik gondolat, amely szerint azt tarthatjuk boldognak, akinek – úgymond – mindene megvan, telve van az élete. Gyakorlatiasan, azt tartjuk boldognak, aki meg tudja szerezni azt, amire szüksége van. Nem lát hiányt, de nem azért, mert semmi sem hiányzik neki, hanem, mert semmi sem lehetetlen a számára.  Az egyik tehát közönyt javasol, a másik telhetetlenségre szólít.

A zsoltár azonban kijózanít bennünket, mert rögtön a lényegre tér, és azt mondja, hogy boldogságról egyedül Isten és ember viszonylatában beszélhetünk, mert minden egyéb megfontolás rövid lejáratú, nincs tartóssága. Azok a boldogságok, melyeket ma igyekszünk  megszerezni, amelyekért annyit fáradozunk, küzdünk, amelyek miatt másokat irigylünk,  röpke ideig tartanak. Vagy ha van rájuk írva valami szavatossági idő, hamis bélyeg az. Előfordul, hogy egy-egy boltban az ellenőrök a szépen becsomagolt, mutatós terméken hamis dátumot találnak, hátha jön egy balek, aki megveszi. A mi boldogság-csomagjainkra is rá van ütve valami szavatossági határidő. De többnyire lejárt boldogság az, véget ért az érvényessége, vagy el sem kezdődött. A hamis dátum alatt ez lapul: volt...  Vagy éppen ez: sosem lesz...

Ezért mondja a zsoltáros keresetlen szavakkal, hogy boldogságról csak akkor tudunk egyáltalán beszélni, töprengeni, gondolkodni, ha az ember kapcsolatban van Istennel. Isten-kapcsolat nélkül csak boldogság-utánzataink vannak, vagy afféle boldogság-retrók. Régebben a televízióban láttam egy riportot, melyben egy falusi tanító nyilatkozott. Elmondta, hogyan élnek a faluban, hogyan térnek vissza a régi szokások, az emberek hogyan igyekszenek vissza a régi világba. Aztán hozzátette, hogy ez azért van így, mert az emberek boldogtalanok,  és úgy vélik, hogy a régi emberek boldogabbak voltak. És ez talán így is van! Csakhogy -  tette hozzá -, tévedés azt gondolni, hogy a régiek boldogsága abban lett volna, hogy két kézzel túrták a földet, és közelebb voltak a természethez, és az egyszerű világ keretei közt éltek. Azért voltak boldogabbak, mert közelebb voltak Istenhez. Mi pedig  az üres kereteken kérjük számon a boldogságunkat. Magunkhoz öleljük az üres dobozt, és azt hisszük, hogy az maga a boldogság. Pedig a boldogság az Istennel való élő kapcsolatban van. 

A zsoltár azt mondja: Boldog ember az, aki (amúgy, tömören szólva) jóban van Istennel. Ennyi a boldogság. Jóban lenni Istennel. Mindannyian átérezhetjük ennek a kifejezésnek a lényegét: jóban lenni valakivel. Jóban lenni befolyásos emberekkel, jóban lenni az orvossal, jóban lenni az igazgatóval. Jóban lenni valakivel, azt jelenti, hogy minősített, speciális kapcsolatunk van, és nem formális a kapcsolatunk. Tehát boldogságot latolgatni csak akkor tudunk, ha kinyitjuk a kérdést:  jóban vagyunk-e Istennel? És ebben semmi különleges filozófia, semmi elvonatkoztatás nincs, hanem máris értjük a zsoltár kezdő szavát: boldog az, akinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett, boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít, és lelkében csalárdság nincsen. Ilyen egyszerű.

2. De ez az egyszerű igazság nyomban súlyos tétellé változik a zsoltár második szakaszában, amikor Dávid önmagáról vall. A boldogság ugyanis sosem elvonatkoztatott tétel, hanem teljesen személyes ügy, néha annyira személyes, hogy szinte kifejezhetetlen. Dávid önmagáról vall. Azt mondja, hogy a tétel általában, persze rendben van. A tétel olyan egyértelmű, hogy bizonyítani sem kell. De amikor magára tekint, máris ezt kell mondania: amíg én elhallgattam – tudniillik a bűneimet –, addig még a csontom is belesajdult a napestig való jajgatásba. Éjjel-nappal rám nehezedett Isten keze, életerőm ellankadt. Dávid tehát bevallja, hogy úgy akart boldog lenni, úgy akart Istennel jóban lenni, hogy elhallgatta a vétkét. Bizony általános emberi gyakorlat ez, holott semmiféle szavatossága nincs: ha hallgatok a vétkekről, akkor nincsenek is. Úgy véljük, amiről hallgatunk, az nincs. Nemrégiben emlékeztünk a csernobili atomerőmű katasztrófájára, és akik felnőtt fejjel megélték, emlékeznek rá, hogy csak napokkal a baleset után kezdtek arról beszélni, hogy valami történt a Szovjetunióban, de nincsen semmi baj. Ha hallgatunk róla – vélték az akkori hatalmasok –, akkor nincs is, meg sem történt. Erről beszél Dávid is. És ha Dávid ismerte volna az atomhasadás titkát és rettenetes erejét, talán ezt a hasonlatot mondta volna: elhallgattam, hogy felrobbant az atomerőmű, és azt hittem, ha elhallgatom, nincs is sugárszennyezés. Vagy talán azt mondta volna: elhallgattam, hogy világméretű vírusjárvány fenyeget! De miközben elhallgattam, miközben eltakargattam, aközben életerőm ellankadt, mint szikkasztó nyárban minden élet, és csak jajgatni tudtam napestig, mert nyomorúság, betegség, végzetes baj tört rám.  Azt hittem, ha elhallgatom a bajt, máris jóvá tettem magamat, és valahogy csak jóba keveredek Istennel, és boldog leszek, - de már látom, hogy így nem lehet.

Azt mondtam, hogy az Istennel való kapcsolatban találjuk meg a boldogság forrását, sőt, egyáltalán csak ebben a kapcsolatban vethetjük fel a kérdést. Ezért a következő lépést is meg kell tenni.  Dávid így mondja: vétkemet bevallottam. Isten, akiben minden boldogság forrását találjuk, beszélő Isten. Mi több Isten beszélgető Isten, személyesen viszonyul hozzánk. Tehát ezt mondja Dávid: bevallottam, mert nem tudtam tovább elhallgatni, nem bírtam tovább rejtegetni, rá kellett döbbennem a kudarc kellős közepén, hogy el kell mondani, be kell vallani. Ezen a nehéz az úton kell személyes kapcsolatot létesíteni. Sokszor vagyunk úgy, hogy följajongunk az égbe, elkiáltozzuk Istennek a szükségeinket, a kéréseinket, de – Adyval szólva –  ez föl-föl dobott kő visszahull, vagy ahogy egy angol-amerikai költő, Auden mondja egy versében, bontatlanul visszajönnek ezek a levelek. Igen, mert először ezt kell elmondani: megvallottam vétkemet, bűnömet nem fedeztem el, azt mondtam: bevallom hamisságomat az Úrnak - és ő elveszi a bűneink terhét.

Tehát azt is meg kell vallanom, hogy úgy akartam jó kapcsolatban lenni Istennel, hogy ebbe a kapcsolatba én először hamisságot akartam belevinni. Pedig nem lehet. Megvallottam hamisságomat, mondja tehát Dávid, megvallottam, hogy trükközni akartam, meghamisítottam a szavatossági dátumokat, mást tüntettem fel önmagamról, mint ami vagyok. És milyen megrendítő: mégis itt nyílik meg legelőbb a boldogság! Azt mondja a zsoltár: te elvetted rólam bűneim terhét. Lehet Istennel jóban lenni! Sőt - ha szabad azt mondanom – Isten jóban is akar velünk lenni. És ennek egyetlen lehetőségét meg is teremtette Krisztusban, aki elveszi a világ bűneit, nagy kegyelmet, feloldozást, új életet ad!

3. Így érünk el a zsoltár végéhez. A zsoltár elején azt mondta Dávid, hogy az boldog, akinek Isten nem tulajdonít bűnt és a lelkében nincsen csalárdság, Most így fejezi be: vigadozzanak az igazak, örvendezzenek az egyenes lelkűek! Tehát kétfajta lelkületről, kétfajta szívről, kétfajta magatartásról beszél. A csalárd lelkűek nem lehetnek boldogok. Ahol csalás van, ott az ember hamiskodik, hogy elrejtse: nincs rendben Istennel a dolga, valami megromlott az Istennel való kapcsolatában. Én ilyen hamisságnak tartom az ateizmust. Milyen egyszerű megoldásnak tűnik azt mondani: nincs Isten. Nincs és kész. És ezzel ez az egész probléma meg van oldva. Jöhet a közöny és a telhetetlenség küzdelme. De ez csalárdság, hiszen mindenki tudja, hogy van Isten, és mindenki Istenben jár, kel, mozog - ezt már megmondták a régiek is.

 A zsoltár végén aztán azt mondja Dávid: ujjongjatok ti, egyenes lelkűek. Tehát Isten elveti a csalárdságot, a hamis mértéket  – és kiegyenesíti az életünket. Milyen egyszerű ez a szó! Egyenes lelkűek - szó szerint így is lehetne mondani: egyenes szívűek, egyenes emberek, akiket nem lehet rávenni semmilyen hamis útra. És most, hogy Dávid elnyerte Istentől a megbocsátásnak és a helyreállításnak a nagy ajándékát, azt mondja: ujjongjatok ti, mindnyájan, egyenes lelkűek. Örvendezzetek Istenben! Az egyenes szívűek: örvendező emberek. A zsoltár végén érkezünk oda, ahol minden kezdődik! Isten ugyanis az embert boldogságban teremtette. És ebbe a boldogságba akarja visszavezetni az embert.

Kik a boldogok? Azok, akik örvendeznek Istenben. Az Istenben való örvendezés a boldogság legmélyebb tartalma.

Életünkben sok mindennek lejár a szavatossága: lejár az erőnk szavatossága, lejár a bölcsességünké is, lejár az ügyességünké is, lejár a fiatalságunké, lejár az öregkorunké, mindenre rá van ütve a mulandóság pecsétje. De kegyelem által elnyerhetjük azt, amelyiké nem jár le soha: ez az Istenben való örvendezés. Ezzel a létmozdulattal találunk vissza önmagunkhoz, amilyenné Isten bennünket teremtett. Ezért mondja Jézus a Hegyi Beszédben: boldogok, akiknek a szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják.

Kik a boldogok? Azok, akik Istenben vannak, Istenben örvendeznek, akik nem rejtegetnek Isten elől semmit, akiknek útját Isten kiegyenesítette, és ezen az egyenes úton indulnak oda, ahova Isten meghívta őket - örök örömbe, üdvösségbe, teljes boldogságba.

Ámen

Imádság :

Mennyei Atyánk a Krisztus Jézus által!

Eléd hozzuk a betegeket, gyógyítsd őket!

Eléd hozzuk a gyógyítókat, erősítsd és óvd meg őket!

Eléd hozzuk azokat, akik biztonságunkért fáradoznak, adj nekik bölcs döntéseket!

Eléd hozzuk azokat, akik úton vannak, mert szolgálatot teljesítenek érdekünkben, őrizd meg őket!

Eléd hozzuk családtagjainkat, barátainkat, népünket, Európa és a világ népeit!

Hárítsd el tőlünk a rosszat, hozz számunkra remény, szabadítsd meg a halál torkából!

Ámen