Kezdte megmutatni

„Mikor pedig Jézus Cézárea Filippi környékére ment, megkérdezte tanítványait, mondván: Engem, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek? Ők pedig ezt  mondták: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek; némelyek pedig Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül. Mondotta nekik: Ti pedig kinek mondotok engem?Simon Péter pedig felelvén, ezt mondta: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. És felelvén Jézus, ezt mondta neki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom neked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És neked adom a mennyek országának kulcsait; és amit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lesz; és amit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lesz. Akkor megparancsolta tanítványainak, hogy senkinek se mondják, hogy ő a Jézus Krisztus. Ettől fogva kezdette Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy neki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni.” Máté16,13-21

Figyelj, megmutatom! -  ezt a szót mindannyian gondosan őrizzük az elménkben és az emlékeinkben, hiszen nem is egy, hanem sok benyomásunk, történetünk van arra nézve, hogy mit jelentene ez a szó, sőt, mozdulat: figyelj, megmutatom!  Én csak hármat hozok ide. Diákkoromban ácsnál dolgoztam. Ugyan mennyit ért egy kamasz az ácsmesterséghez? De rendes volt a mester, és ezt így fejezte ki: Gyere, Istvánka, megmutatom! Kétszer mérünk, egyszer vágunk, mert ha rosszul vágod el a fát, kidobhatod, azt már összeragasztani. Aztán hallottam ilyet is, itt, az egyik kis utcában. Egy kedves úriember nyitott utcáról nyíló ajtót egy fiatal párnak, és  ezt mondta: megmutatom. Odanéztem, ki volt írva a házikó ablakára, eladó. Az öregúr lehetett a tulajdonos, vagy az ingatlanügynök, aki megmutatta a házat, nem kívülről, hanem belülről, hiszen bevezette őket. És amire mindannyian emlékszünk, amikor egy jó tanárunk, felírta a táblára a feladatot és megmutatta, hogyan megoldani.  Megmutatni, ebben az értelemben azt jelenti, hogy demonstrálni, a szemünk elé állítani, s ekként megértetni, segítséget adni ahhoz, hogy elsajátítsunk gondolati, logikai műveleteket, sőt, bizonyos mozdulatokat is.

Azt halljuk a felolvasott igében, hogy „ettől fogva kezdte” Jézus jelenteni tanítványainak, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, elárultatnia, elítéltetnie, meghalnia, eltemettetnie és föltámadnia. Ma erről a kér kifejezésről szeretnék szólni: „ettől fogva,” illetve „kezdte jelenteni”  -  szó szerinti fordításban: kezdte megmutatni. Ettől fogva kezdte Jézus megmutatni...

Ettől fogva. Ez a kifejezés az evangéliumokban fordulatot jelöl. Valahogy haladnak a dolgok, aztán történik valami, és onnantól kezdve másképp megy minden tovább. Ettől fogva... Máté evangélista ritkán, de nyomatékkal használja ezt a fordulatot. Például, mikor Jézus a saját hazájában, Názáretben, a zsinagógában bizonyságot tesz, önmagára mutat, jelezve, hogy ő az, akiről a próféták jövendöltek, amiből botrány támad,  és kiűzik maguk közül, így folytatja Máté a történetet: ettől fogva kezdte Jézus nyilvánosan hirdetni az evangéliumot (Máté 4,17). De János evangélista is használja ezt a kifejezést. Mikor Pilátus kihallgatja Jézust és megbizonyosodik arról, hogy ártatlan, csak hamis váddal hurcolták elé, azt mondja János evangélista: ettől fogva igyekezett Pilátus szabadon bocsátani Jézus (János 19,12). Hogy Pilátus mégsem bocsátotta szabadon Jézust és megfeszítette, annak sok oka van.  Az egyik oka itt: ettől fogva kezdte Jézus jelenteni (megmutatni, bizonyítani) tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, hogy sokat kell szenvednie vénektől és főpapoktól és írástudóktól és meg kell öletnie és el kell temettetnie és fel kell támadnia.  Ettől fogva. A tudósok jó okkal jegyzik meg, hogy a kifejezés („ettől fogva”) még Máté evangéliuma elbeszélésében is választóvonalat jelöl. Eddig azokról a bizonyításokról olvastunk, melyek megmutatják hogy Jézus a Krisztus. Egy bibliatudós itt, a Máté evangéliuma 16. részében a 20. versnél húzott egy vonalat, és a megelőző részekhez ezt írta: Krisztus-könyv.
A Dávid családjából Betlehemben született, Názáretbe felnövekedett Jézusnak, Keresztelő János unokatestvérének, aki élete egy adott pontján nyilvánosság elé lépett, bizonyítania (demonstrálnia) kell, hogy ő a Messiás, ő a Krisztus, ő a Felkent. Tehát az első 16. fejezet nem Jézus-könyv, hanem éppenséggel Krisztus-könyv. Az elbeszélés ezt célozza. És mit láttunk eddig? Jézus legyőzte a kísértést, gyógyított, tételesen megnevezve meggyógyított egy leprást, a kapernaumi százados szolgáját, Péter anyósát, aztán sok és mindenféle beteget meggyógyított, visszaadta a látását vaknak, egy megszállott néma újra meg tudott szólalni, egy sorvadt kezű ember egészsége visszaállt, meggyógyult a vérfolyásos asszony, a béna, a Jairus lányát föltámasztotta, ördögöket űzött megszállottakból, kenyeret szaporított előbb ötezer, majd négyezer embernek, lecsillapította a háborgó tengert -  és csodálatos dolgokat tanított. Valaki egyszer azt mondta, hogy ő sokkal jobban tudna a Jézus követője lenni, ha nem lennének benne az evangéliumban Jézus csodái, hanem csak a tanítása. Azt feleltem neki, hogy engem viszont a csodák lendítenek előre. De talán értettem a mondandóját. Mintha azt javasolta volna: szerkesszünk egy „Jézus-tanítása” evangéliumot (amilyeneket már az óegyházban is szerkesztettek), hiszen csodálatos tanításai vannak Jézusnak - az imádságról, az adakozásról, a böjtről, a megbocsátásról, az újrakezdésről, a szeretetről, a hűségről, a helytállásról, s arról, hogy mit jelent Istennél lenni, egyszóval: mit jelent gyermeki bizodalommal élni a kiismerhetetlen transzcendens világ iránt. Fölülmúlhatatlan, örök érvényű tanítások ezek. És a mai ember kedvéért azt is tegyük hozzá, hogy Jézus nem félt Heródestől, a rettenetes zsarnoktól, aki egy könnyelmű ígéret nyomán lefejeztette Keresztelő Jánost, minden idők legnagyobb prófétáját. Jézus nem félt tőle. Ezt is vegyük bele.

Hát most itt van előttünk Jézus. Ki van előttünk? S kérdezi a tanítványait: kinek mondanak engem az emberek? A tanítványok elmondják a különféle véleményeket, melyek a Jézus körül hömpölygő tömegből szűrődnek ki, afféle hangulatjelentés ez. Némelyek a feltámadott Keresztelő Jánosnak tartják (még Heródes is ezt mondta róla). Mások szerint Jézus a néhai Illés, akinek személyéhez ezeréves váradalmak kapcsolódtak! Ugyanis a régiek szerint amikor majd visszatér Illés, akit tüzes szekér vitt az égbe, az lesz majd a nyitánya Isten országa eljöttének. Itt van közöttünk Illés! - ujjongtak sokan - , jön az Isten országa! Lám, mennyi jele van ennek, betegek gyógyulnak, sánták járnak, vakok szeme megnyílik, halottak támadnak fel, a szegényeknek jó hírt hirdetnek. Kezd helyreállni a világ jó rendje, mintha már-már a Paradicsomkert előszobájában lennénk. Amit Jézus tesz, az nem egyéb, mint ez a bizonyos „megmutatom”!  Mint az ingatlanügynök, aki nyitja az ajtót, s invitál: jöjjenek be. Mint a tanár, aki felírja a táblára a megoldóképletet. Mint az ácsmester: ha így csinálod, fiam, többet nem rontod el a dolgot -  így kell helyesen élni! Mások azt mondják, idézik a tanítványok, hogy Jézus a Jeremiás próféta, a szent szavú, legszebb szavú próféta, aki arról jövendölt, hogy az üdvösség világrendje úgy jön el, hogy Isten jó életrendje már nem kőtáblákra lesz írva, hanem az emberi lélekbe. Isten országában menesztik a törvényhozókat is, a jogászokat is, a bírókat is,  az ügyvédeket is. Kinek-kinek a szívébe lesz beírva Isten jó életrendje, ahogy József Attila mondja: az én vezérem belülről vezérel. Nem kell senkit arra kényszeríteni, hogy jó, igazságos, tiszta életű legyen. Jézus hát Jeremiás.

Ekkor azt mondja Jézus a tanítványoknak: ti kinek mondtatok engem? Mire Péter azt feleli erre: te vagy a Krisztus, te vagy a Felkent, te vagy a Messiás, az élő Isten Fia. Jézus erre azt mondja Péternek: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt neked (bizonyította, írta be a szívedbe), hanem az én mennyei Atyám..., neked adom a mennyek országának kulcsát, rád építem fel anyaszentegyházamat. Simon, Jónának fia, boldog vagy. Itt meg is állhatnánk és mondhatnánk, hogy majd jön egy új szakasz. Ám Máté így írja le:  „ettől fogva” kezdte Jézus a tanítványainak megmutatni, demonstrálni, hogy Jeruzsálembe kell mennie, meg kell halnia, fel kell támadnia...kell, kell. Mindegyik evangélista kifejezi ezt valamilyen módon, Márk evangélista azt mondja, hogy ekkor Jézus elkezdte tanítani a tanítványokat. Másutt ugyancsak Márk evangélista azt mondja, hogy ettől fogva kezdett Jézus nyíltan, egyértelműen, beszélni erről. Nem valami rossz sejtelemnek ad hangot, ami talán a tanítványokban is élt.  Hogy nem lesz jó vége ennek a sok nagyszerűségnek (csodának és szónak). Lám, Heródes már keresteti Jézust. S már itt vannak a fővárosból kiküldött kémek és provokátorok is, akik csapdába akarják csalni Őt. Nem lesz jó vége lesz ennek. Minden társaságban van negatívan vélekedő, aki folyton huhog. Megyünk valahova nagy vidáman, de valaki elkezd aggályoskodni, s mi rászólunk: ne légy már olyan negatív. A tanítványok között is volt huhogó, mondom is a nevét: Tamás. Amikor Jézus elindult  Lázárt föltámasztani, Tamás ezt mondta az ijedt a tanítványtársaknak: menjünk el, és haljunk meg vele együtt mi is (János 11,16). De mindez csak a követők, a rajongók, a tanítványok sejtelme, és nem is biztos, hogy mindenkié. Mert két másik tanítványról éppenséggel azt olvassuk, hogy miközben Jézus ezekkel a súlyos „kell”-ekkel ment Jeruzsálembe (el kell fogattatnia, meg kell kínoztatnia, meg kell feszíttetnie, meg kell halnia, el kell temettetnie, föl kell támadnia), ez a két tanítvány (amúgy két testvér)  éppen azon szervezkedik, hogy melyikük legyen az első Isten országában? Kié lesz ott a főhatalom? (Máté 20,23)
Summa: amit az evangélisták ezzel a kifejezéssel jelölnek - ettől kezdve - az fordulatot mutat. Lukács evangélista egy utasításba belefoglalva csak ennyit mond, hogy Jézus megparancsolta a tanítványoknak, hogy hallgassanak. Ne szóljanak semmit Péternek erről a csodálatos felismeréséről, hogy ő a Messiás. Majd elmondta nekik, hogy minek kell Jeruzsálemben történnie. Lukács a magyarázó szót későbbre teszi. Az emmausi tanítványok történetében olvassuk, hogy a feltámadott Jézus Ézsaiás próféta szavától kezdve megmagyarázta nekik, hogy ezeknek így kellett történniük.  János evangélista az utolsó vacsorára helyezi mindezt, amikor Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy az igazat mondom nektek, jobb, hogy most én elmegyek és ahova én megyek, ti oda nem jöhettek; itt bekövetkezendő haláláról beszél (Jn 16,7). Az igazat mondom,  vagyis nyomatékkal mondom, hangsúllyal mondom az igazat.

Máté pedig azt írja:  ettől fogva kezdte Jézus jelenteni, vagyis, más szóval: megmutatni nekik. Szó szerint, úgy mutatok meg valamit, hogy odavezetem hozzá az embereket, mint egy idegenvezető. Bár most üdvösségről beszélünk, és talán nem jó ez a kép, mégis hadd használjam.  Az idegenvezető nem úgy mutat meg nekünk mondjuk egy régi bazilikát, hogy rámutat a nyitott ajtajára, mondván: menjenek be, ott haladjanak előre 30 métert, s találnak egy csodálatos oltárt, nézzék meg, jöjjenek vissza, addig én elnyalok egy fagyit. Hanem bejön velünk, bevezet bennünket, körbe mutat mindent. Valami ilyesmiről van itt szó. Jézus bevezeti, beviszi, beleviszi a tanítványokat. Mibe? Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg neked, hanem az én mennyei Atyám. Egy titokba vezeti be őket.

Eddig minden úgy történt, ahogy az ember megálmodja a messiást: gyógyulás, feltámasztás, szabadítás, kenyérszaporítás, félelem nélküli élet, bölcsességek, fantasztikus igazságok. Ki nem jövünk a Jézus után hömpölygő tömegből, hátra arra jön és a ruhája szegélyét megérinthetjük; és beülünk minden csónakba, amibe Jézus beül, mert tudjuk, hogy le fogja csillapítani a háborgó tengert. Eddig. Igen. Eddig a test és vér beszélt. Isten nagy titkát  - hogy Jézus a Messiás -  a testnek és vérnek is be kell bizonyítani. Igen, be kell bizonyítani. Lám, Isten tud kenyeret adni, tud gyógyítani, tud megnyugtatni, lehet hozzá folyamodni kenyérért, életért, nyugalomért, megbocsátásért, új kezdetért.

De valami még el van rejtve. És ezért mondja Jézus a tanítványainak, hogy most aztán hallgassatok arról, hogy én vagyok a Messiás! Mert a Messiásnak még el kell végeznie valamit, egész pontosan rajta kell elvégződnie valaminek. Eddig Jézust akcióban láttuk, ezután Jézust passióban fogjuk látni. Eddig cselekszik, csodát tesz, szaporít, szól, szólít, hív, felhatalmaz, elküld. Ettől fogva elszenved. Elszenvedi azt a nagy ellentmondást, hogy az ember olyan gyorsan  és mohón magához tudja ölelni Istennek minden áldását, és ugyanakkor leköpi az áldást adó kezet. Valakinek szét kell törnie ezt az iszonyatos ellentmondást. Valakinek véget kell vetnie annak, hogy miközben üvöltve követeljük minden bűnös halálát, aközben el tudjuk kelletni magunkat a magunk fennkölt nagy ártatlanságában. Valakinek meg kell oldania azt a feloldozhatatlan ellentétet, hogy miközben az ember Isten képét hordozza magán (s ezt a teremtés könyve nem mondja sem a halakról, sem a madarakról, sem a négylábúakról, semmilyen teremtményről, csak az emberről mondja), aközben a költő, őszinte és őrült pillanatában, csak annyit lát, hogy az ember sárkányfog vetemény. Ki old ki minket ebből? Hogy oldódik ez meg? És beszélnünk kell arról is, amiről Jézus tanítványai, kortársai és követői sem akartak beszélni, de mi sem akarunk beszélni. Beszélnünk kell a bűnről, az Isten elleni lázadásról és Isten szentséges haragjáról. S mikor ellegyintgetjük ezt, mondván, hogy ez csak afféle ósdi, félelemben tartó, fenyegető megszólalás, lám, máris toljuk ki Istent a képből. Máris hamisítjuk Isten valóságát. Máris a bűn beszédébe kezdtünk. Az emberfiának áldozatot kell hoznia, és ez az áldozat nyitja meg a jövőt. Áldozat nélkül nincs jövőnk. Áldozat nélkül csak adólistákkal futkározunk fel s alá, ki mennyivel tartozik nekünk. De a másik is futkározik egy másik listával, hogy te mennyivel tartozol neki. Áldozat, odaszánás, átadás nélkül csak halálos verembe vergődünk. Krisztus szenvedése és feltámadása nyitja meg a jövőt. Megnyit egy másik világot, áttöri a halál valóságát, áttöri a hazugságok vastag falát. Ezt mondja: az igazat mondom nektek. (János 16,7)
És ez a szenvedés, ez a halál vezet bennünket. Ez vezet el bennünket Isten ítélőszékéhez. De ha a megfeszített és feltámadott vezet oda, az az ítélőszék kegyelemhirdetés trónusává válik. Ettől kezdve... mondja az evangélista. Ettől kezdve mutatja meg Jézus a tanítványainak az önfeláldozásnak, az áldozásnak, az Isten haragja elhordozásának a mélységét és az értelmét. Mi több, demonstrálja. Fölírja ezt a képletet: aki az én tanítványom akar lenni, vegye fel a maga keresztjét és úgy jöjjön utánam (Máté 16,24). És ugyanakkor, Jézus nem teszi le az embertestet. Így fejeződik be Jézus önmagáról mondott jövendölése: és fel kell támadnia. Jézus ismeri a szenvedést, ismeri a szenvedésedet, ismeri a bűn minden következményét  - és elhordozza azt. Egyszóval, tudja, hogy te ki vagy. Vagyis, bátran folyamodhatsz hozzá kenyeret, gyógyulást, enyhületet, vigasztalást, megtartó kegyelmeket kérni, mert Ő nálad is jobban tudja, mire van szükséged. Nálad is jobban tudja, hogy Isten előtti megállásra, irgalomra, igaz emberségre, Isten befogadó szeretetére van szükséged - Istenre van szükséged.

Ettől fogva kezdte ezt demonstrálni Jézus a tanítványainak. Legyen dicsőség örökkön örökké a testet öltött fiúnak, aki mint tökéletes áldozat testében-lelkében elhordozta Isten bűn elleni haragját, és mint kegyelmes bíró jön majd vissza megítélni mindeneket. Hisszük, hogy felmentő szeretetével már itt és most megajándékozott bennünket.  Ez az igaz élet és az üdvösség. Ámen.