Kétféle megszomorodás

Amikor egy-egy imanap véget ér, hazafelé mindig azon tűnődöm, hogy fogunk-e jövő évben találkozni? És azt remélem, hogy csak a szolgálattevők arca lesz ismerős, és veletek már nem találkozom itt jövőre, mert annyira jók lettetek, hogy példás magaviselet folytán mindenki hazamehetett, és ide soha nem kell senkinek visszajönnie. S azon töprengek, hogy vajon el tudtam-e nektek mondani a lényeget? És lesz-e még lehetőségem, hogy bepótoljam, ha mulasztottam?

Most egy olyan történetet olvastam fel, amelyben feketén-fehéren látható a lényeg, mi több, az történik, ami maga a lényeg. Két alak van előttünk. Az egyik Keresztelő János, akinek majd rosszra fordul az élete, mert nemcsak a szerencsétlen bűnösöknek prédikálta a megtérés evangéliumát, hanem azoknak is, akik úgy gondolták, hogy megtehetik azt, amit a kisemberek nem tehetnek meg. Ismeritek ezeket az érzéseket! Engem megfogtak, engem elítéltek, bezzeg a világ tele van Heródesekkel, aki förtelmes bűnöket követett el, mert büntetlenül tehette. Keresztelő János azonban neki is beszólt. Heródes pedig az összes korábbi förtelmességét azzal tetézte, hogy Keresztelő Jánost börtönbe záratta, majd később lefejeztette. Ez a próféta sorsa, és ennek az a lényege, hogy a próféta nem beszélhet mellé. Akik kimentek Keresztelő Jánoshoz a Jordán mellé megtérni, megkeresztelkedni – vagyis bemenekülni az Úristen szárnyai alá – azokat ezzel a szóval fogadja: viperák fajzatai! Ha én így kezdeném vasárnap az istentiszteletet, előbb-utóbb közölnék velem fel is út, le is út! János ezt mondja: viperák fajzatai! Ki figyelmeztetett benneteket, hogy elmeneküljetek a bekövetkező veszedelem elől? Igen, mi szoktunk az Isten kegyelmére, jóságára, szeretetére gondolni, hogy az valami olyan, mint a mesebeli varázssapka: ha a fejemre teszem, láthatatlan leszek. Vagy a vállamra terítem az Isten kegyelmének a varázsköntösét, és senki nem lát. Tényleg ez a kegyelem? Éppenséggel nem. Isten kegyelme nem eltitkoló, hanem változtató hatalom. Nem láthatatlanná tesz, hanem elkerülhetetlenül megmutatja, hogy ki vagyok. Leleplez. Nincs tehát mellébeszélés. Nem tudom, hányan és hányszor ültetek vallató tiszttel szemben. Az emberi élet egyik legrosszabb pillanata, amikor már nincs mellébeszélés. Olykor meg az is megesik, hogy az ember azt is magára vállalja, amit el sem követett, csak hagyják már békén. Keresztelő János nem vallató tiszt, nem is gyóntató, ő egyenesen átlát mindenkin, és azt mondja nekik: viperák fajzatai, ki figyelmeztetett benneteket, hogy megmeneküljetek a bekövetkező veszedelem elől? Neki ezt el kell mondani, és ő elmondja. Halált vállalva is elmondja, mert ezt a szolgálatot kapta az Istentől. És fokozza is: a fejsze a fák gyökerére vettetett! - kiáltja.  Emlékszem, édesapám nagy fa-ültető ember volt, és sokan szenvedett egy öreg körtefánk miatt, mert az nem termett semmit. Jöttek a gazdák, és mondták neki: Imre bácsi, vágja már ki azt a fát, tele van féreggel, és ültessen helyére egy másikat. Édesapám fa-szerető ember lévén, felfogadott valakit a faluból, hogy vágja ki, mert ő ugyan nem vágja ki. Kérdeztük is édesapámat: miért kellett ehhez felfogadni valakit? Szóltál volna, apukám, és mi kiszedjük. Na lám milyen jó ember az én édesapám! Ő még a beteg fát sem dönt ki. Na és milyen rossz ember ez a Keresztelő János, azt mondja: a fejsze a fák gyökerére vettetett. Nincs tovább. Amelyik fa nem terem jó gyümölcsöt, azt kivágják. Mégsem gonosz ember ez a János, hiszen így folytatja: térjetek meg, és teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket! Ekkor kérdezgetni kezdi az oda kimenők: mit tegyünk? János nem mond nehéz dolgokat, mégis mindig ezekben bukunk meg. Azt mondja, ha van két inged, az egyiket add oda a másiknak. Ha van az asztalodon eledel, oszd meg a másikkal, ne dobd ki a kukába! Aztán jönnek a fináncok. Mit csináljunk? - kérdezik Jánost. Csak annyi adót szedjetek be, ami a törvényben elő van írva. Aztán jönnek a rendőrök, katonák, smasszerek, jön a karhatalom. Mit csináljunk? Ne hatalmaskodjatok, ne zsaroljátok a szegény embereket! A dolgotokat tegyétek! Keresztelő János tehát kinek-kinek elmondja a teendőjét, és lám, máris eljutott a gyökérig. A fejsze a fák gyökerén van! Miért? Mert ezeket a pofon egyszerű dolgokat sem tudjuk megtenni. Nem tudunk szerető szívűek lenni, nem tudjuk, nem is akarjuk az életünk javait megosztani másokkal. Szerezni, zsákmányolni, harácsolni akarunk. Aztán ha elkövettük a vétket, akkor meg akarjuk úszni. Ezért mondja Keresztelő János: Ki figyelmeztetett benneteket, hogy elkerüljétek a bekövetkező veszedelmet? Akiket megütött a kemény beszéde, megszomorodtak. De kétféle megszomorodás van (2Kor 7). Van megszomorodás az életre, és van megszomorodás a halálra. Az életre való megszomorodást bűnbánatnak nevezzük. A bűnbánat nem néhány könnycsepp kipréselése a szemünkből. Sírni bármikor tudunk. Gyermek korában mindenki kipróbálta ezt a szüleivel, meg a tanárával; bajt csináltunk, aztán sírtunk, hogy megússzuk. Az életre való megszomorodás azonban azt jelenti, hogy az ember eljut a végső őszinteség állapotába. És ez a legnehezebb, szinte iszonyatos. Annak tudni magamat, aki valójában vagyok. Isten nem kíváncsi a meséinkre. Isten arra sem kíváncsi, hogyan tudom a vétket átkenni a másikra. Az igazi őszinteség az, amikor az belenéz az ember önmagába, és megszomorodik önmagán, és az életét Isten kezére bízza.

S itt lép a történetbe a másik alak. Az evangélista nagyon finoman leírja itt, hogyan volt Jézusnak dolga Keresztelő Jánossal. Úgy is, igen, hogy rokonok voltak, és úgy is, hogy a Jézus tanítványi körének egy része a Keresztelő János tanítványai közül került ki. Úgy is volt dolga vele, hogy Keresztelő János útkészítőnek tekintette magát, olyan prófétának, aki azt hirdeti, hogy közel Jézus által közel jött hozzánk az Isten országa. Most pedig a Jordánnál – és ez igazán nagyon érdekes! – az történt, hogy amikor az egész nép megkeresztelkedett, köztük Jézus is megkeresztelkedett, vagyis Jézus beállt a sorba. Gondoljátok ezt meg! Melyik sorba állt be Jézus? Azok sorába, akikre újjal rámutatott Keresztelő János és azt mondta nekik: viperák fajzatai. És ott áll köztük a sorban Jézus is. Tehát Jézus beállt a sorba.  Itt kezdődik az evangélium. Amikor Pál apostol összefoglalja az üdvözítés történetét, azt mondja az egyik levelében: Ő, aki bűnt nem ismert, Isten bűnné tette érettünk, hogy mi Isten igazságává legyünk Őbenne (2Kor 5,21). Beáll tehát Jézus a sorba, hogy végbe mehessen egy csere. Beáll a sorba, és nem kiabál vissza Keresztelő Jánosnak: ez itt mind kígyó, de én nem! Beáll a sorba, és megy a Jordánhoz megkeresztelkedni, vagyis Jézus bűnbánati keresztséget gyakorol. El tudjátok ezt képzelni?! Az örök Ige, Aki által minden lett, ami lett, emberré lesz, és odaáll a bűnösök közé megkeresztelkedni!? De azért, hogy amikor majd téged eltalál a Szentlélek szava, amikor elkerülhetetlenné lesz, hogy valóban szembe nézz magaddal, és már nincs mellébeszélés, nincs láthatatlanná tévő sapka, mikor belédhasít, hogy: az vagyok, aki vagyok, elveszendő, nyomorult, bűnös, és a fejsze a fák gyökerén van, akkor életre tudj megszomorodni és megtérni! És ne halálra. Az élet Ura odaáll a halálra ítéltek közé. A teremtő Ige, Jézus beáll a bűnösök közé, hogy amikor megtántorodsz önmagad látványától, legyen kire rátámaszkodni. Legyen, Aki az ölébe vesz téged. Legyen kihez odamenekülni. Van egy közkedvelt gyerekjáték, amikor a gyerekek körbeállnak, és az egyik gyereknél van egy titkos kód, de nem tudja senki, hogy kinél. Hát ki kell faggatni egymást. Futkároznak a gyerekek összevissza, teljes zűrzavarban és kérdezik egymástól: te vagy az, nálad a kód? Képzeljétek el ezt a végső katasztrófa drámájában. Ki az, aki megtart engem? A cellatársam, a vb parancsnok úr, a börtönlelkész, a püspök úr, Calcuttai Szent Teréz? Ki fog engem megmenteni? És ijedten kapkod, és futkos ember ide-oda. Ezért állt be Jézus a sorba, hogy amikor elkövetkezik a bűnbánat pillanata, a végső és teljes őszinteség, akkor nyomban rátalálj. S tudj reá támaszkodni, mert nála van az életet megváltoztató kegyelem.

Megszeppentünk a próféta szavától: a fejsze a fák gyökerére vettetett, hamar bekövetkezik az ítélet, meg kellene menekülni! S ahogy megyünk a Jordánhoz, ott van köztünk az Úr Jézus Krisztus a sorban. De már nem ismeretlenül, vagy inkognitóban, hanem mint bűneinkért megfeszített és feltámadott Úr. A Heidelbergi Kátéban van egy nagyon szép kérdés, így hangzik: micsoda vigasztalásod van neked abból, hogy Jézus Krisztus lészen eljövendő ítélni élőket és holtakat? Milyen vigasztalásunk van nekünk ebben? Azt feleli a Káté: az az én vigasztalásom, hogy az lesz az ítélő bíró, aki hagyta, hogy az én bűneimért halálra ítéljék és megfeszítsék. Ő fog fölöttem ítélni, Krisztus, aki értem meghalt. Nincs ennél nagyobb remény, nincs ennél boldogabb tudat, éppen akkor, amikor Isten igéje, a Szentlélek ereje csalhatatlan tükröt tart eléd, és nem tudsz mást, mint megszomorodni. De hogy ne halálra, elveszésre, hanem életre, Isten gyermekségre szomorodj meg, ezért jött a mi Urunk Jézus Krisztusunk. Egy galamb szállott alá, mikor Jézus megkeresztelkedett – mondja az evangélista; vagyis valami anyagi alakban alászállott a Szentlélek. Ez bennem mindig azt idézi fel, amikor Noé ült a bárkában a vízözön után, és nem tudta, hogy mi van odakint. De már el kellett kezdeni az életet. És amikor kibocsátotta egy galambot, az a csőrében egy olajággal jött vissza, vagyis jelezte a békét és az új életet. A vizek fölött lebegő Lélek vezessen el igazi töredelemre, csalhatatlan őszinteségre, hogy eljussatok a mi Urunk Jézus Krisztusunkhoz, aki megmentőnkül jött érettünk.

Ámen