Keresztelői beszéd

Látható szinten minden keresztség alkalmával, mikor már járni tudó gyermek van itt, hogy esetleg megriad, megijed. Ismeretlen helyen van, s ha először érdekli is a sok új látványosság, egyszercsak megjelenik itt egy fekete palástos bácsi, beszél itt, akar valamit, nem lesz ennek jó vége... És aztán a kisgyermek elkezdi keresi édesapja és édesanyja kezét. És ez mindannyiunk számára boldog gyermekkori emlék is: bizodalom, hogy megfoghattunk édesanyánk, édesapánk kezét, ha ismeretlen helyen voltunk, és amerre mentek, arra mehettünk bátran mi is, és ha ott is volt a szívünkben sok-sok félelem, de bátrabban és biztosabban éreztünk magunkat. Amikor Jézus azt mondja a tanítványoknak, hogy tegyetek tanítványokká minden népeket – mai nyelven mondhatnám így is: tanulókká - , tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek,  akkor ezzel azt is mondja, hogy nektek a gyermekeitekkel, őket kézen fogva, el kell indulni egy olyan világba, amit a gyermek még talán nem ismer. A szíve sejti, mert a gyermek szíve többet sejt, mint  a szívünk, hogy az az Isten csodálatos világa! Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mondja Jézus. Ha olyan nem lesztek, mint a gyermekek, nem mehettek be Isten országába. Mégis milyen titok: mi vezetjük be a gyermekeket Isten országba. Azt kívánjuk teljes szívünkből, hogy ahogy majd cseperednek e gyermekek és a szívük egyre jobban megnyílik Isten titkaira, a szülők, a család, a gyülekezet legyen, akik kézen fogják ezeket a gyermekeket és segítenek nekik megtenni az első még bizonytalan, talán félelemteli lépéseket, hogy megértsék: ahova vezetjük, tanácsoljuk, kalauzoljuk, tanítjuk őket, az a legcsodálatosabb világ, Isten szeretének valósága. Így áldja meg a Szentháromság Isten e gyermekeket és szüleiket. Ámen