Kenyér - 2013

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

János evangélista, ahogy a Biblia-tudósok megjegyzik, olyan csodatörténeteket beszél el, amelyeket a többi evangélistánál nem olvasunk. Ezért – ahogy Kálvin is mondja - szinte azt gondolhatjuk, hogy János evangélistának az volt az egyik célkitűzése evangéliuma megírásakor, hogy olyan történeteket is feljegyezzen, amelyek nem találhatók meg a többi evangéliumban. Bár a többi evangélista valami oknál fogva nem tartotta szükségesnek elmondani, ő azonban szükségesnek tartotta őket elmondani. Így aztán, ha összehasonlítjuk, hogy milyen csodákat mondanak el a többi evangélisták és melyeket beszél el János, elég nagy a különbség.  Ám ezt a történetet, az ötezer ember megvendégelésének történetét János evangélista is elbeszéli (mint ahogy elbeszéli a csodálatos halfogás történetét is). És ezért arra kell gondolnunk, hogy valami egészen különös és sajátos nyomatékot akar adni azzal, ahogyan elmondja az ötezer ember megvendégelésének a történetét, majd azzal, amit hozzá fűz.

Az elmúlt vasárnapokon aratásról szóltak az igehirdetések, ezeket be is summáztam a múlt alkalommal. A mai ige fényében már csak azt kell hozzátoldani, hogy természetesen azért aratunk, hogy legyen gabona. A gabonát megőröljük, liszt lesz belőle,  abból meg kenyér az asztalra. Szérül szerte az országban mindenki augusztus 20.-ára készülődik. S ez nemcsak Szent István király ünnepe, hanem a magyar hagyományban hálaadási ünnep is az új kenyérért. S hallom, milyen nagy kenyereket sütöttek már.

Rekordnagyságú, 120 kilós kenyeret is sütöttek, külön kemencét építettek hozzá. Hallunk jótékonysági akciókról is, árvaházban élő gyermekek számára gyűjtenek – no, nem kenyeret, de gabonát, búzát, lisztet, hogy kiteljen az eleség akár egy esztendőre is. Fontos is nekünk a kenyér, mi, magyar emberek egyszerű közmondással így szoktuk ezt megfogalmazni: a kenyér élet. És ez igaz is. De csak félig igaz, s ez derül ki ebből a történetből, az ötezer ember megvendégeléséből, majd az utána következő eseményekből. Igaz ugyan, hogy a kenyér élet, de csak félig igaz. S ha nem értjük jól, igen veszedelmessé tudnak lenni.

János evangélista gyakorlatilag ugyanúgy beszéli el a történetet, ahogy a többi evangélista: a csodát elmondja, a csoda mikéntjét nem mondja el. Azt is feljegyzi, miként a többiek, hogy a maradékot szépen, gondosan összegyűjtötték. Jelzi finoman, hogy akik átélői voltak a csodának, eddig jól értették a csodát: nem firtatták, hogy miképpen kell ezt csinálni, hogyan lehetne eltanulni, mi a receptje. ők, hogy a csodát nem lehet elmagyarázni, a csodát – azt, ahogy a költő mondja, műveld a csodát, ne magyarázd – a csodát cselekedni és átélni kell. És itt kezdődik tulajdonképpen a dráma. Nem akarják ők megtanulni a csodát, hanem – írja az evangélista – fölgyűltek Jézus körül, elkezdték Őt magasztalni: nemde ez a próféta, aki meg volt ígérve! Nemde ő az a csodálatos isteni alak, akiről évszázadokon keresztül mesék, fantáziák, elképzelések, spekulációk kerengtek a nép körében. Jézus idejében még a kisgyermekek is tudták fejből azokat az énekeket, váradalmakat, fantáziákat, amelyeket évszázadokon keresztül alkotott, költött Isten népe, hogy miképpen lesz, ha majd eljön ama prófétai alak, akire vártak. Így is nevezték: az eljövendő. Ha majd eljön, akkor a bőségnek, békességnek, az áldásnak, az erőnek és a dicsőségnek a világa érkezik el. Nos, itt vannak a jelek: Jézus ez a próféta! S nyomban a királyt is akarnak csinálni ebből a prófétából. Dehogy akarják ők tudni, hogyan kell kenyeret szaporítani! Legfőbb méltóságnak akarták megtenni Jézust.

És amilyen jól értették az ott lévők, még talán a tanítványoknál is jobban, hogy ennek a csodának a feltétlensége a Krisztus kezében van és nem megmagyarázható, nem írható receptkönyvbe, az ebben a gondolatban mutatkozik: ha itt van, akkor tegye! S a mi szívünk is ide hajlik: mindegy, hogy ki az, ha az Ő kezében a bőség titka, tegyük királlyá! Ebben közösek vagyunk a régiekkel. Nem akarom fölöslegesen részletezni a drámát, hogy Jézus szinte menekül előlük, úgy ül hajóba, s megy át a Tiberiás-tenger túlsó oldalára. Még azt sem kell különösebben részletezni, hogy a tömeg egyre izgatottabban keresi Jézust, nem akarják, hogy kicsússzon a kezük közül (ahogy mondjuk) az aranytojást tojó tyúk, elrepüljön a boldogság kék madara, eltűnjön a kenyérszaporító király. Aztán felfedezik, hogy a túlparton van, utána loholnak, és mintegy számadásra vonva kérdik tőle: Mester, mikor jöttél ide?

És ahogy az lenni szokott (s egyúttal ez tulajdonképpen a mai Igének a mondandója), Jézus nem úgy válaszol a kérdésre, ahogy szeretnék, hogy válaszoljon. Ez nagy titka Jézusnak. Akárhol lapozgatom az evangéliumokat, újra meg újra beleütközöm ebbe. De azt hiszem, nemcsak az igét olvasva ütközünk mi ebbe bele, hanem inkább a saját életünk egy-egy nagy fordulópontján, hogy ugyanis Jézus nem a feltett kérdésre felel. Ostromoljuk az isteni erőket, sok kérdésünk van. Ez is olyan értelemszerű kérdésnek tűnik: Mester, mikor jöttél ide? Van ebben a kérdésben, jeleztem, némi számonkérés is; cserbenhagyottaknak érzik magukat ezek az emberek, föl vannak háborodva, hogy nem kell Jézusnak a királyság. Van ebben valami megütöttség az emberek részéről, mert hát, ha valakit az emberek a vállukra kapnak, akkor az fogadja el szíves örömest, élvezze a dicsőséget! Miért nem kell Jézusnak a dicsőség? Nekünk is volna sok ilyen kérdésünk, de vegyük most ezt a kérdést afféle gyújtópontnak, ahova sok-sok szál összefut, sok-sok kérdés összefut, sok-sok indulat összefut az egész életünkből. De leginkább, amikor Istent keressük, úgy szokott lenni, hogy elkészítjük a helyet Istennek, a főhelyet, és beültetnénk Őt a főhelyre, még akkor is, ha tudjuk, hogy ebben emberi  sok, kicsinyesség, kicsinység van. Átlátszó is. Hiszen egyébként megvan a főhelye Istennek; de mi nem arra a főhelyre akarjuk Őt ültetni. Hanem legyen az Istené a főhely ott, ahonnan a kenyérnek kell jönnie, legyen az Istené a főhely ott, ahonnan a gyógyulásnak kell jönnie, legyen az Istené a főhely ott, ahonnan az élet értelmének nagy kérdésére kell jönnie a válasznak, legyen az Istené ott a főhely, ahol egy csapásra békesség támad, ahol ajtók és kapuk nyílnak meg előttünk.

De lám, nincs ott. Hol van? Hisz az imént még itt volt, és adott kenyeret, gyógyítást, értelmet, szabadulást! Hiszen Isten ad kenyeret. Miért ne adna? Bőkezű, gazdag Úr ő, hallottuk a magvető példázatában  is: Isten létmozgása, létvalósága szüntelen önközlés. És miért ne tehetnénk meg Istent kórházigazgató főorvosnak, mindenki meggyógyítójának, hiszen vannak gyógyulások, imádságban elkért és megkapott gyógyulások, hogyne lennének, boldog bizonyosságunk ez nekünk. És hogyne szeretnénk odatenni Istent, ahol minden ajtó be van zárva, hogy legyen mennyei örök ajtónyitó, mer bizony hányszor nyílt meg előttünk ajtó, s hányszor hívott bennünket vissza az Isten az útról, mikor már kullogva ballagtunk el, hogy nekünk nincsen ottan semmi, és hányszor nyitott ajtót Isten ott, ahol azt gondoltuk, hogy nincs is ajtó!! Ahogy a próféták mondják, csodálatosképpen a pusztában készít az Isten utat, a pusztában, ahol nincsen út, ahova nem indul el senki, lám ott is nyílik út. Sok jóságot, sok áldást, sok adományt kapunk Istentől, gondolhatnánk hát mégis csak, emberi módon, hogy akkor ezek közt van az Isten helye.

 Mikor jöttél ide? Így is lehet ezt a kérdést fordítani: hogyan és mikor távoztál el közülünk, mert nem láttuk, - és miért nem ott vagy, ahol mi vagyunk? Miért kell éretted átjönni a túlsó partra. Ekkor mondja Jézus, még egyszer hangsúlyozom, nem a kérdésre válaszolva, de, s ezt is hangsúlyozom, mégis a szívünk kérdésére válaszolva: bizony, bizony mondom nektek, nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből és jóllaktatok. Ebben az egyetlenegy mondatban benne foglaltatik Istennek és embernek, Isten és ember kapcsolatának, Istennek és a hívőknek, Istennek és az Istent keresőknek az egész nagy drámája. Bizony, bizony, mondom nektek – mondja Jézus – nem azért jöttetek ide, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. De hát miről beszél Jézus? Még egyszer mondom, nem válaszol a kérdésre, valami másról kezd el beszélni. De miről? Hát nem ettek volna kenyeret? – Dehogynem, kenyeret ettek! Illúzió lett volna az ötezer ember megvendégelése, egy nagy tömegpszichózison estek volna keresztül, hogy azt hitték, hogy ettek, s közben nem ettek? – De Ettek, és maga Jézus is ezt mondja: azért jöttetek ide, mert ettetek!

Ám korholja őket, mert  nem ezért kellett volna idejönniük. Az evés, a kenyér megszaporítása, az ötezer ember megelégítése: jel volt. S azért mondom, hogy ez nagy dráma és szinte minden belesűrűsödik, mert  a szó hallattán rögtön föl is tolul a szívünkben: csak jel volt, csak jel? Jelek dolgában így vagyunk, azt hiszem, eltekintve az irodalom-tudósoktól meg a költőktől, akik a jeleknek, a metaforáknak, a szimbólumoknak, a metonímiának, és sorolhatnám, a szerelmesei. De úgy közönségesen és normálisan és emberien a jel csak jel, csak egy kép, betű, valami apró dolog. A jel a valóságra utal, de nem maga a valóság. S most Jézus jelekről kezd el beszélni, és korholja a sokaságot, akik fölbuzdulva, megerősödve az Isten jóságától és szeretetétől, oda akarják tenni Jézust ennek az egésznek a közepére. Nem keresnek ők semmilyen receptet, nem akarnak ők csodát tenni, nem áltatják ők magukat ezzel!  Milyen egyszerű: itt van Jézus, megy a dolog! De azt mondja Jézus, hogy ami történt – tudniillik, hogy ettetek –, az csak jel volt.

De ha föllapozzuk János evangéliumát, újra meg újra találkozunk ezzel a szóval: jel. Idézzük föl a Kánai menyegzőt. Elfogyott a bor, csőd felé ment a lakodalom, mert olyan lagzi nincs, hogy még meg se terítették az asztalt és már nincs is mit inni; Jézus a vizet borrá változtatja.  Azt mondja az evangélista: ez volt az első jel, amit Jézus cselekedett. Csak jel? Aztán azt olvassuk, hogy föltámasztja Lázár barátját, aki már több mint három napja halott volt. És azt írja János evangélista: amikor értesült a Nagytanács erről a jelről, elhatározták, hogy félreteszik Jézust az útból. Csak jel? És az evangéliuma legvégén, amikor megtörténik a csodálatos halfogás, újra részesednek a tanítványok Krisztus áldásából és újra van kenyér, azt mondja János evangélista: sok más jelt is művelt ugyan Jézus, s a világ összes könyve nem foghatná be azokat, ha meg kellene írni, ezeket pedig azért írtam meg, hogy higgyétek, hogy Ő a Krisztus és hogy az Ő nevében hívén örök életetek legyen. Vagyis a jel, amiről Jézus beszél, amit észre kellett volna venni az ötezer ember megvendégelésekor is, hadd mondjam most így: az életre mutat, de nem erre az életre.

 Ezért mondja Jézus: ne azért az eledelért munkálkodjatok, amely elvész, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd nektek, mert Őt az Atya, az Isten pecsételte el erre. Ne a veszendő  eledelért munkálkodjatok,  - micsoda ijesztő szó ez, kedves testvérek, micsoda elképesztő válasz. Mi csak azt kérdeztük, hogy mikor jöttél ide, hogy kerültél ide, hogy-hogy nem vagy ott közöttünk, miért kell nekünk utánad jönni? Ám Jézus semmit nem mond erre a kérdésre, hanem valami egészen megdöbbentő dologgal áll elő: mintha azt mondaná: tegyetek le mindent, ekét, ásót, kapát, vetőmagot, háziasszonyok, tessék becsukni a konyhaszekrényt, kamraajtót, nem kell kenyeret dagasztani, tessék a tűzhely ajtaját bezárni, mindent elhagyni és munkálkodjatok ne az eledelért, mely elvész, hanem, amely megmarad az örök életre.

Pedig talán a Jézus környezetében élőknek, mondjuk így, a régi zsidóknak nagyon-nagyon tudni kellett volna, hogy Jézus miről beszél itt. Jézus a mannáról beszélt, arról, amit a pusztában kapott Isten népe. Arról a mannáról beszél, amely kapcsán egykor a régiek értették jól, a csoda nem biztosíték, hanem ajándék. Mert amikor fel akartáj halmozni, megposhadt, és inkább átokul lett, mint áldásul.  Meg kellett tanulniuk újra meg újra elkérni és lehajolni érte, újra meg újra megnyitni a szívüket és az életüket Isten csodája előtt. Munkálkodjatok az eledelért, amely megmarad az örök életre, mert minden más, amiért munkálkodunk, elvész, mert múlandó lévén múlandóság alá is van rekesztve.

Nos, – kérdezi egyszer Jézus az embereket, amikor Keresztelő János felöl firtatják – mit látni mentetek ki a pusztába? Csodatevőt, prófétát, nagy embert? És miért jöttök most ide utánam, és firtatjátok, hogy mikor jöttél volna ide? S így válaszol minden ilyen kérdésre: a kenyérkérdésre, a gyógyuláskérdésre, a boldogság kérdésre, az élet nagy kérdéseire, minden kérdésre így válaszol, már ha ezek a kérdések áldások nyomán fakadtak bennünk: munkálkodjatok az eledelért, amely megmarad az örök életre! Aki Krisztushoz megy, annak tudnia kell, és hirdetem ezt bátor és szabad szívvel mindannyiotoknak, annak tudnia kell, aki Krisztushoz megy, hogy az örök életért megy oda. Tudom én jól, kedves testvérek, hogy sokféle dolgot képzelünk Krisztusról, sokféle példát tudunk venni róla. Be tudjuk Őt mutatni a proletárok megsegítőjének, s ha Jézus itt élne közöttünk, biztos, hogy egy hajléktalan sem lenne, ha Jézus itt lenne, akkor Ózdon ezer köbméterig folyna a víz a szegényeknek, minden meg lenne oldva; ha Jézus itt lenne,  - szívesen példálódzunk ezzel, és sokszor nekünk, keresztyéneknek az orrunkra is koppantják ezt: hát milyen Istenetek van, milyen Jézusotok van nektek? Hol a kenyér, hol az eledel, hol a nyugalom, hol a békesség, hol van mindaz, ami erre az életre kell? Megkérdezzük ezt mi magunktól is. De aki Jézushoz megy, aki Őt keresi, aki úgy, ahogy itt bátor szívvel, még ha rosszul is kérdezi Őt: mikor jöttél ide? -, az készüljön fel arra, ezt hirdetem, amit Jézus mond. Azért az eledelért munkálkodjatok, ami megmarad az örök életre! Mert amit Ő ad: asztalunkra kenyeret, szívünkbe áldást, örömet és békességet, testi-lelki nyugalmat és egészséget, az nem csak jel, hanem jel. Meghívás és invitálás arra a csodálatos isteni világra, amelyből örök bőséggel árad ide, ebbe a világba, ide, a múlandóba, ide, a mi múlandó és elvesző életünkbe Istennek megannyi szeretete és kegyelme. Mikor jöttél ide? – így kérdezünk. Hogyan jöttél ide? Miért itt vagy és nem amott? Jézus pedig csak ennyit mond: ha a jelet láttátok volna, tudnátok, hogy mi a dolgotok. Lássátok hát a jelet minden áldásban, minden kegyelemben és minden irgalomban.
Ámen

Imádkozzunk: Köszönjük Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által, hogy minden jótéteményed  arra hívogat bennünket, hogy Feléd igyekezzünk, egész életünket úgy készítsük, hogy mikor jótéteményeidet megízlelhetjük, tudhassuk: meghívást kaptunk az örök életre. Így köszönünk most minden áldást. Köszönjük a sok-sok jótéteményt, köszönjük, hogy óvtad és vezetted életünket, köszönjük, hogy Te magad vagy az, aki asztalunkat bőséggel megteríted szükség felett is. Köszönjük, hogy csodálatosan vezettél bennünket, bajainkban, nyomorúságainkban a gyógyulás felé, s köszönjük, hogy vigasztaltál gyászunkban, megszomorodott állapotunkban, erőtlenségünkben. Köszönünk mindent.

Ezért is folyamodunk most is bátran Hozzád, Mennyei Atyánk, és kérünk gyógyulást. Add meg ezt betegeinknek, a gyógyulásért sóvárgóknak. Áldd meg gyógyítóik kezét is. Hozd őket közénk vissza egészségben.  Így visszük eléd, bizakodó szívvel a gyászolókat, akik elérkeztek a halál sötétjébe, de Te ott is légy velük és vigasztald őket az örök élet csodálatos ígéretével. Könyörgünk Urunk a szűkölködőkért, az éhezőkért, a nincstelenekért, hajolj hozzájuk, elégítsd meg őket kegyelmedből. Azokat pedig, akiknek bőséggel van, indítsd Szentlelked által, hogy amikor betelnek a kosarak, kiadják szabad szívvel, hálával azt, amire másnak van szüksége. Adj Urunk igazságot ezen a földön.

Könyörgünk népünkért is, mert miközben látjuk, hogy békességben tartasz bennünket, annyi elégedetlenség, nyomorúság, annyi baj és jaj uralkodik rajtunk és fölöttünk, holott oly sok jelét kaptuk szeretetednek és hűségednek. Add Mennyei Atyánk, hogy meghallja ez a mi népünk is Krisztusunk szavát, hadd munkálkodjunk az eledelért, amely megmarad az örök életre! Adj megtérést, Hozzád fordulást, szenteld meg ezt a nemzetet, a mi népünket. S magunkért is könyörgünk Urunk, akik hallottuk Igédet, erősíts és buzdíts bennünket, hogy a szent munkában, a megszentelődés útján Krisztus országát munkálva, Neve dicsőségét hirdetve, szereteted törvényét betöltve igyekezzünk még inkább mindarra, ami örökké megmarad. Őérette kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen