Kenyér

Kedves Testvérek!

A Miatyánk eddigi magyarázata során óhatatlanul az az érzésünk támadhatott, hogy valamiféle nagy-nagy ünnepélyesség zeng a Miatyánkban, és ez így is van. Egyrészt amikor imádkozunk, mindig valamiféle ünnepélyesség jelenik meg, ünnepélyességbe lépünk, szentséges térbe állunk be, és lett légyen szó az imádságban kérésről, lett légyen szó panaszról, lett légyen szó  hálaadásról vagy dicsőítésről, vagy egyszerűen csak az életünk tényeinek magasztos számbavételéről. Hiszen az imádság által Istenhez megyünk, s ezért érezzük, hogy valamiféle ünnepélyesség mindig van az imádságban. Másrészt, Jézus arra buzdít minket, hogy éljünk az imádság csodálatos lehetőségével, mert az szinte, mondhatni, hétköznapi valami, bármikor, bárhol, különösebb előkészületek nélkül, az imádkozás helyének, idejének, módjának különösebb megrendezése nélkül, mintegy lerövidítve minden utat, lehet nekünk Istenhez menni. Sőt,  Jézus eltanácsol bennünket attól, hogy különösebben nagy – bocsánat a kifejezésért – körítést rendezzünk  az imádkozás köré. Az Ő korában a magukat kegyesnek mutogatók éppen ezt tették, olykor még kürtöltettek is maguk előtt, netalán még be is harangoztattak maguknak, és hosszan, pompásan, veretesen imádkoztak, hogy lássák az emberek. Jézus ezt elítéli. Tehát mintha Jézus ellene szólna ennek az ünnepélyes érzetnek. Mégis, más szavaiból mindannyian tudjuk, hogy éppen ő igazolta a legszebben, hogy az imádkozással szentséges térbe lépünk be, az imádkozás szentséges alkalom és lehetőség, és éppen ezért van benne meghatározott ünnepélyesség. A Miatyánknak első három kérése egyenesen ide vezet bennünket, hiszen szentségről, Isten dicsőséges országáról, és Istennek mindent betöltő akaratáról van szó. Ezek isteni valóságok. Isteni valósággal találkozva, abba belépve nem lehet csak úgy hányaveti módon ott lenni, nem lehet csak úgy akármit gondolni, mondani és tenni. És erre is felel majd a Miatyánk végén a doxológia: „mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!” Tehát amennyire egyszerű és köznapi dolognak mutatja Jézus az imádkozást, amilyen egyszerű és buzdító szavakkal köti ezt mindannyiunk szívére, épp annyira próbál leszoktatni bennünket arról, hogy adjuk át másnak az imádkozást, adjuk át a papnak, a prófétának, adjuk át valami alkalmas embernek. Hanem, mondja, mi magunk, mint gyermekek menjünk az Atyához. A gyermekléthez hozzátartozik, hogy a gyermek maga kér, nem küldi oda a testvérét maga helyett. Mi  heten voltunk testvérek, nem emlékszem egyetlen pillanatra sem, hogy ha nekem valami kérésem volt, én az öcsémet vagy a nővéremet kértem volna, hogy mondja el helyettem, mondtam azt én magam is. Erre biztat bennünket Jézus.  Ne bízd ezt másra! Ez a szó legnemesebb  értelmében köznapi dolog. Mégis a szentségessége, az ünnepélyessége, magasztossága miatt érezzük, hogy ez rendkívüli dolog is. Amilyen egyszerű és  magától értetődő az ember számára az imádkozás, éppen olyan rendkívüli is. Azért fejtegetem ezt ilyen hosszasan, mert amikor eljutunk a Miatyánk negyedik kérésig, ott rendre megmutatkozik, hogy ennek a köznapiságnak nagyon nagy mélységei vannak. Mert a kenyér-kérés nagyon nagy mélységre mutat rá. Sőt, ha tovább megyünk, és előre felidézzük a Miatyánk soron következő kéréseit, látjuk, hogy voltaképpen az emberi élet legnagyobb kéréseiről, gondjairól van szó.  Előbb a biológiai életszükségletről, ezt jelzi, szimbolizálja a kenyér. Ahogy a magyar ember mondja, néha  felületesen, hogy a kenyér élet, aztán  utána a moralitás nagy kérdéséről van szó, a megbocsátásról, az elengedésről, s végül a szellemi szabadulás nagy kérdéséről. Ezek a szavak – ezt lehet mondani – mindennapos kérdéseink.  Nem csak a kenyér, hanem az elengedés, a megbocsátás, és a szellemi kérdések is. Ős-szerkezetei ezek az emberi életnek.

Ma hadd szóljak egészen szorosan a negyedik kérésről, a kenyérről. Amikor itt a környéken sétálgatok, vagy megyek valahova, néha nagy szomorúság tölti el a szívemet, ha azt látom, hogy már a kukázók sem becsülik a kenyeret, akik szerencsétlen emberek lévén, a kukából kidobottak közül keresnek maguknak ezt-azt. S időnként azt lehet látni, hogy nekik sem kell a kenyér, oda van dobva a kuka mellé. Az idősebbek emlékeznek rá, s tán a fiatalabbak is, hogy látták nagyanyjukat, dédanyjukat, ki ha leesett a kenyér, felkapta – az én nagymamám mindig felkapta –, és megcsókolta. Mert a kenyér élet, mert a kenyér ajándék. A kenyér nemcsak úgy magától van. A kenyér, bár verítékünk, munkánk van benne – mert a bibliai igazság szerint verítékkel, fáradsággal szerezzük a kenyeret -, mégis valami több is, mint fáradtságunk eredménye. A kenyér ajándék, szent dolog. És a Biblia csodálatos történetekkel van tele, melyek a kenyérhez kapcsolódnak. Ott a kovásztalan kenyér, a zsidók Egyiptomból való kivonulásakor, a lángos – mai nyelvre lefordítom: a pizza!, amelyet ma már egy kamasz is meg tud csinálni, csak egy kis víz, liszt, só kell bele, aztán megvan, és kisüthető. De ez a  hamarjában sütött kenyér lesz a szent kenyér, ami Isten népét újra meg újra emlékezteti, hogy nem lehet  jövőt úgy tervezni, ahogy az  ember akarja, nem lehet magunkat úgy  bebiztosítani, ahogy szeretnénk, mert többnyire mellé szoktunk fogni. Isten hordoz bennünket az Ő tenyerén. Ez beigazolódott a pusztai vándorláskor, amikor nem volt kenyér, de lett manna. S ez igazolódott Illés próféta esetében is, aki elhúzódott egy barlangba, meg akart halni, mert minden összefogott ellene és prófétai mozgalma kudarcot vallott. Bizony, a gonosz király  és a gonosz királynő uralkodtak akkor, és nem ígérkezett még se közel, se távol a változás. De holló hozta a pogácsát és a húst,  és Illésnek enni kellett, mert erő feletti útra kellett elindulnia. Aztán halljuk, hogy Jézus  milyen csodálatos módon vendégelt meg ötezer embert, megszaporította a kenyeret, mert nem akarta, hogy éhségtől és fáradtságtól kidőljenek az úton. És ott van az úrvacsora kenyere, Jézus Krisztus megtört teste, az élet  kenyere, amely újra meg újra emlékeztet bennünket Isten önfeláldozó szeretetére. És mindent nem is soroltam fel. Hoztam magammal egy papírt, erre felírtam néhány igét, s ha kifogynék a szóból, majd a prédikáció végén fogom ezeket idézni. (De ne tessenek aggodalmaskodni, elég bőbeszédű vagyok én a prédikációban, úgy hogy majd talán más alkalommal.) Talán nincs olyan lapja a Bibliának, ahol ne találnánk egy szót, egy igét, egy mondatot a kenyérről, vagyis arról, hogy Isten csodálatos módon szeret bennünket, meg arról, hogy az ember milyen módon fáradozik az eledelért, meg arról, mit jelképez a kenyér, hogy például amikor valakit keserűség tölt  el, azt mondja: bánatom a kenyerem, vagy amikor Jób szenved, és tönkremegy az élete, és ja barátok vigasztalása semmit sem ér, azt mondja nekik: nem ér semmit a vigasztalásotok, mert olyan, mint a penészes kenyér. Vagy amikor a Példabeszédek Könyve azt mondja, hogy ne légy személyválogató (mai nyelven: végezz mindig közbeszereztetést, kérj legalább három árajánlatot!), mert az ember egy falat kenyérért is képes vétkezni. Egy falat kenyérért is! Micsoda nagy életigazságok kapcsolódnak ehhez a szóhoz: kenyér.

Amikor Jézus imádkozni tanít bennünket, és ezt a kérést is tanítja nekünk, akkor azt is meg kell kérdeznünk, hogy ki az, aki kér. Atyánk! – mondjuk –, tehát a gyermek kér.  De itt Jézus mindjárt elmond egy példázatot is egy emberről, aki éjszaka átszalad a barátjához, bekopog és azt mondja: adjál nekem három kenyeret, vendégem érkezett messzi útról, nincs már itthon semmi, meg kéne etetni. S akkor azt mondja Jézus, hogy nem valószínű, hogy kiszólna a barátja: hagyjál engem békén, ne zaklassál, mert lefektettem a gyerekeket, az ajtó bereteszelve, én nem fogok itt  lámpát gyújtani, menj a dolgodra, ne zavarj engem! De ha ezt mondja is, akkor is fel fog kelni, mert addig zörget a szomszédja, addig óbégat, mígnem ad neki, csak hagyja már békén. Ebből következően  van egy harmadik kör is, aki igazán kér kenyeret. A gyermek kér igazán kenyeret - édesanyám, zsíros kenyeret! -, mondtuk de sokszor.  A barát mer kérni kenyeret, hallottuk a példázatot. És a koldus kér. A gyermek, a barát és a koldus nem röstelli kimondani, hogy nincs neki. A barát, a gyermek és a  koldus nem röstelli kimondani, hogy éhes. Egyébként minden más viszonylatban fizetünk a kenyérért. Egyébként minden más viszonylatban vérrel-verítékkel megdolgozunk érte. Egyébként minden más viszonylatban nehezen mondjuk, ha mondjuk: kérek, mert éhes vagyok. De ha mondjuk, akkor gyermekek vagyunk, ha mondjuk, akkor barátként mondjuk, ha mondjuk, koldusok vagyunk,  - azok pedig nem szeretünk lenni. Így kérünk hát kenyeret, és így mondjuk az imádságot is: nem titkoljuk el a mennyei Atya előtt a helyzetünket. Erre tanít legelőször Jézus ebben az imádságban. 

A múlt alkalommal arról szóltam, hogy amikor imádkozunk, kimondjuk magunkat. Kimondjuk azzal, hogy legyen meg a Te akaratod, kimondjuk azzal, hogy jöjjön el a Te országod, kimondjuk azzal, hogy szenteltessék meg a Te neved. Az imádságban az ember teljesen kimondja önmagát.   Itt pedig azt mondjuk ki, hogy  Isten áldó kegyelme nélkül éhen fogunk halni. Itt azt mondjuk ki, hogy a Gondviselő szeretetének ajándékai nélkül semmit nem ér az élet. Két vitapont meg is jelenik itt rögtön. Mindjárt előre veszem azt, ami nagyon modern, és a 20-21. századi embert, a techno-embert mélyen áthatja. Max Weber volt az, aki több mint 100 évvel ezelőtt, amikor a protestáns etikáról értekezett, tett egy csípős megjegyzést a Miatyánkról. Azt mondja, ott van a Miatyánk kérése, ami afféle keleti kérdés, a tervezés, az előrelátás nélkül élő keleti ember kérése. Max Weber ugyan nem mondja ki, én viszont megsértem a  politikai korrektet, mert gondolom, hogy Max Weber lényegében azt sugallja, hogy ez a lusta ember kérése, aki nem tervez, aki nem gondol a holnapra, aki csak úgy benne él a világban, azt isteniben, az mondja kiszolgáltatottan a fenséges Mindenhatónak:  mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. Afféle gondtalan gondterheltség ez. Tud az ember arról, hogy kenyérre van szüksége, mert a gyomra megmondja neki, de mivel nem tervezett, nem gondolt a jövőre, nem készült előre, nem tudja a modern közgazdaságtant meg a többit, hát az élet Urához és Fejedelméhez fohászkodik, hogy valami nagy csoda folytán, mint a pusztában a mannát, mint Illésnek a hollók a pogácsát, mint Jézus az ötezer embernek, adjon Isten kenyeret. A nyugati ember úgy imádkozik, ahogy Nagy László: Adjon úgy is, hogy nem kérem. Azt gondolom azonban, hogy Max Weber nem lát valamit, a mai ember nem lát valamit, hogy ugyanis az Atyától kérjük a kenyeret, és ebben tudás van. A tékozló fiú tudása van benne. Amikor ott ül a disznók vályújánál és moslék sem jut neki, nemhogy kenyér, magába száll, és azt mondja: az én  atyám házában a cselédek is bővölködnek kenyérben, én meg éhen halok itt. Ez nagyobb tudás, ez  mélyebb tudás, mint a közgazdászok tudása. Ez mélyebb tudás, mint a 20, 25 éves tervek tudása. Ez mélyebb tudás, mint bármilyen nagy civilizációs álomnak a tudása! Az én Atyámnak házában a cselédek is bővölködnek kenyérben. Én meg a fiú, aki mindig kérhettem, és mindig kaptam, itt halok meg éhen. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Van ebben egy másik tudás is. Ez pedig az a tudás, amit a zsoltár mond: Isten áldása nélkül hiába nektek fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! A kenyér, amit Isten kezéből veszünk, újra meg újra elvezet bennünket az Ajándékozóhoz. Ahogy Augustinus egyházatya mondja: az ajándékozó mindig több, mint az ajándék. Ezért is kérjük a kenyeret az Atyától. Ezért is tanít Jézus így imádkozni. Taníthatna modern módon is, mondjuk így:  a mi mindennapi okosságunkat ad meg nekünk ma, hogy megtermeljük a kenyeret! Vagy: rendezd úgy a világot, mennyei Atyánk, hogy kenyérszaporító királyokkal legyenek tele! Könyörgünk, mennyei Atyánk, hogy térítsd józan belátásra a törvényhozókat, hogy 3 % legyen az adó, és akkor lesz kenyér. Hiába nektek fáradsággal szerzett kenyeret ennetek, ha nem Isten adta, nem Tőle vettétek, fogadtátok, soha nem juttok el hozzá. Ahogy hallottuk a példát: hát követ ad az atya, ha a fiú kenyeret kér? Hát kígyót ad, ha halat kér?  Hát skorpiót ad, ha tojást kér?  Ha ti gonosz létetekre tudtok jót adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok Szentlelket.  Mert ez az igazi kenyér. Ez a mennyei kenyér, ez az élet kenyere. És azért adja Isten az élet-szükségre valót, a biológiait, a fizikait, hogy ezen keresztül is eljussunk Hozzá.

Másodszor nagy vita van a tudósok között, azon is, hogy mit jelent ez: mindennapi.  Ebbe már Max Weber is beleszólt a maga módján, és vannak, akik úgy magyarázzák ezt a talányos görög szót,  – epiusziosz, ami szó szerint azt jelenti, azt ami éjszaka lesz, azt, ami holnap hajnalban lesz -, úgy magyarázzák, hogy ez azt jelentené, ami szükséges, amire alapvető módon szükség van, ami sosem maradhat ki a kosárból. Mások azonban úgy magyarázzák, hogy annak nem túl sok értelme van, hogy mára kérjük a mindennapra valót. Ők azt mondják, hogy a régi római világ magyarázza az igazi jelentést. Régen a latinok diaria-nak nevezték azt a kenyeret, amit a hadseregben este osztottak ki a katonáknak, reggel ugyanis nem volt pékség. A római katona este megkapta a másnapi kenyeret, a tarisznyájába tette, mert talán reggelre kelve csatára, háborúra kelt, és akkor már ott volt nála az arra a napra való kenyér. De azt gondolom, hogy  a vitát nem a nehezen megfejthető szavak döntik el hanem az, hogy mit kérünk. Azt kérjük, hogy adj. Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!  Isten aktív cselekvését kérjük. Nem azt kérjük, hogy legyen meg a mindennapi kenyerünk. Pedig tudunk mi ilyen furmányosan kérni. Tudunk medio-passzív nyelven beszélni: odébb kellene vinni a létrát, ezt a munkát meg kellene csinálni, meg lesz ez a feladat holnaputánra? Lehetne így is imádkozni: a mi mindennapi kenyerünk legyen meg nekünk ma. Ez is szép. De itt ez áll: add meg, add meg, - ahogy a gyermek kéri a szülőt. Mert a gyermek nem azt mondja: édesanyám, holnap reggelre legyen kenyér az asztalon! Hanem: édesanyám, szelj egy szelet kenyeret nekem!. Édesapám adjál enni! És a vitát, hogy ez mai kenyér, vagy esti kenyér vagy a holnapi kenyér, hagyjuk mega tudósoknak!  Ha éhesek lesznek, ők se vitatkoznak tovább, hanem azt mondják: add meg! Az életre valót kérjük és kapjuk a teremtő Istentől.

 És ezzel – ahogy jeleztem – sajátos  kapcsolatba kerülünk Istennel. Nemcsak olyan értelemben, hogy az adományon keresztül eljutunk az Ajándékozóhoz, hanem egészen forradalmi módon is.  Jézus ezzel a kéréssel mindent felrobbant, ami az ember vallásos világát működteti. Az ember vallásos életének – és mindannyian vallásosak vagyunk – van egy tengelye. Van egy rendszere, szerkezete. Ha az nem működik akkor nincs vallás. Ez a szerkezet a „do ut des!” Adok, hogy adj! Így működik az emberben a vallásos tudat. Adnom kell az isteninek valamit, hogy az isteni adjon. Áldoznom kell, és megkapom az Isten ajándékát. Kitűnő embereket hallok mostanában erről beszélni, és szinte ketté áll a fülem, amikor a negyedik-ötödik mondat után ide érkezünk? mit kell áldoznom? És sorolják, hogy ezt, meg azt, és utána jön az áldás. Miről kell lemondanom? Erről, erről, erről, és akkor majd Isten is ad. Do ut des. De ez nemcsak a teremtés fölötti világgal, az isteni világgal kapcsolatban van így, hanem egymás között is így van.  Adok, hogy kapjak. Így működik ez például az üzleti világban.  Így van ez a politikában is. Adunk és veszünk. Ne csodálkozzatok, hogy ha nem lesz  eget-földet hozó nagy változás a választások után, ha nem lesz meg az, amit ígértek. Akik most acsarkodnak és fenekednek egymásra, a parlamenti törvényhozásban együtt fognak megszavazni ezt-azt. Mi azt gondoljuk, hogy most háború van, kard ki kard, a fekete és fehér sereg harcol egymással. Dehogy!

Törvényeket kell hozni, kompromisszumokat kell kötni, adni kell, és kapni kell. Nem kell ezen elkeseredni, csak rámutatok, hogy az emberi létnek megvan az a mechanizmusa. Ám Jézus azt mondja: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Felrobbantja az egészet. Én, aki imádkozom, ugyanis mit adok?  Én itt most nem adok semmit, csak kérek.  Mit ad a gyermek? Nem ad semmit, csak kér. Íme, nem úgy megyek Istenhez, hogy tele van a kezem ajándékokkal: itt vagyok, mennyei Atyám, végy tőlem, ezt, azt. Kapsz az életemből ennyit, annyit, és egyezzünk meg, hogy nekem is lesz ez meg az, meg amaz. Itt most fel van robbantva ez az egész. A Miatyánk ezen a ponton, ahol azt gondolnánk, hogy a legmaradibb,  a legprimitívebb, hogy ez a kérés az ősember   atavizmusa, hogy Isten adja a kenyeret, - ez a forradalom! A mindennapi kenyeret add meg nekünk ma! És ezzel meglátjuk, hogy Isten az, aki mindig előbb ad, ahogy János evangélista mondja: Ő előbb szeretett. Isten az, Aki mindig mindennel megelőz, s amit én adhatok, az nem az üzlet elve szerint működik, az hála. Aztán azt is látjuk, hogy megszűnik a szívnek és a hasnak a nagy dilemmája.  Mostanában megint bejött a mondás a politikába, hogy vannak szív-emberek meg has-emberek, s a választókat erre a két csoportra lehet osztani: az egyiknél a hasnak kell ígérni, hogy lesz adócsökkentés, Kánaán, vagy ahogy Horn Gyula ígérte, hogy minden nyugdíjas repülhet egyszer ingyen (ó, repült is, bele a mélységbe). Ezek a has-emberek. Meghogy ilyen a lakótelepi ember, aki beleült a késő kádárizmus kis posványába, és csak a hasa szerint ítél. És vannak szív-emberek, mondgatják újra sokan. Azok mi vagyunk. A szív-emberek, a szellem emberei, mi felfelé nézünk, eszmékben, értékekben gondolkodunk! S milyen kár, hogy több a has-ember, mint a szív-ember. Pedig – és ezt már én mondom - minden has-embernek van szíve, és akinek van szíve, annak is van hasa.  Nincs itt olyan különbség, mint amit az előbb idézgettem. Én kérem a kenyeret, én vagyok éhes. Mennyi szép, gyönyörű tájon tudtunk járni! A  szellemnek, a metafizikának, a vallásnak, az eszmének, a magasztos dolgoknak a csúcsain.  Gyermekkorunkban is hogy el tudtunk csatangolni, mentünk a Páskomra focizni, onnan homokbányába, a homokbányából a puszta templomba, aztán már Kislóknál voltunk, aztán már Mezőfalvánál, - de gyönyörű volt az tavasszal! Aztán este haza kellett menni, megmondta a gyomor. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma! A gyermek kér, aki  bízik a szüleiben, a barát kér, aki bízik a barátjában. És a koldus kér, akinek nincsen semmije. És az Atya ad. Az Atya már azelőtt adott, hogy én kértem volna. Az Atya már azelőtt tudta, hogy mire van szükségem, mielőtt a szó a számra jött volna. Az Atya ad, mert szereti az Ő gyermekét. Így hát   a mély szükség kérése, a puszta lét kérése, a szükség kérése nem más, mint a szeretet kérése. Mondjuk ezután mindig így ezt a kérést: a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, hogy tudjuk, hogy ezt olyan Atyának mondjuk, Aki szeret bennünket, és olyan gyermekként kérjük, aki szereti az Atyát.
Ámen

Hálás a szívünk, mennyei Atyánk, hogy kérhetünk. És még hálásabb a szívünk, hogy gyermekként kérhetünk Tőled, minden életnek forrásától, Tőled, minden tökéletes ajándék szerzőjétől, Tőled, akinél kész a kegyelem, az áldás, a bőség. Tőled, aki szabad szívvel várod gyermekeidet, hogy javaidat megoszd velük. Add, mennyei Atyánk, hogy miközben javaidat, áldásaidat, csodálatos szeretetedet élvezzük, szívünkben hála ébredjen, és boldog bizodalom, hogy nincsen olyan idő, nincs olyan alkalom, nincs olyan nehézség, amikor ne jöhetnénk Hozzád, és Te meg ne hallanád kérésünket. Köszönjük kenyerünket. Köszönjük, hogy bőségben élhetünk. Köszönjük, hogy nem látunk szűkösséget. Köszönjük, hogy nem kell koldusként kopogtatnunk barátaink, ismerőseink ajtaján. Köszönjük, hogy nemcsak a kezünk, hanem a zsebünk is tele van a Te jóságodból. Add hát, hogy éppen ezért mi magunk mértékletesek, hálásak és könyörülők legyünk mindazok iránt, akik szükségben vannak. Hogy ne legyünk restek – ha kell, éjszaka felkelni – és javainkat másokkal megosztani.  Add, mennyei Atyánk, hogy soha el ne bízzuk magunkat, és ne tulajdonítsuk saját kezünk érdemének azt, amink van.  És add azt is, hogy az elkövetkezőkre nézve legyünk jó reménységgel, tudva, hogy Te szerető Atya vagy, aki mindent a javunkra akarsz fordítani, és mivel mindenható vagy, meg is teszed ezt. Kérünk gyógyítsd betegeinket, erősítsd a szomorkodókat és a gyászolókat, töltsd be a szükségben lévőket, tanácsolj, igazgass és vezess bennünket szent akaratod szerint. Ámen