Kemény beszéd?

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Mielőtt az Igében foglaltak értelmében rátérnék a „kemény beszédre”, azelőtt, hogy ez a beszéd ne legyen mégse olyan kemény nekünk, hadd foglaljam össze néhány egyszerű szóban, hogyan jutunk ide, ehhez a drámai pillanathoz. Most azt látjuk, hogy Jézus tágasabb tanítványi közössége  morgolódik, zúgolódik Jézus beszédére. Majd sokan közülük elszivárognak Jézus mellől, otthagyják, és (ahogy megjegyzi az evangélista) nem járnak többet Ővele. Hogy kerül erre sor, hogy következik ez be, mi történt eddig?

János evangéliumának elbeszélése igen különös. A többi evangélisták, szinte digesztálva, tömörítve, kivonatolva sorjáztatják a történeteket, ezzel szemben azonban János evangélista alig néhány történetet mond el, de azt mind alaposan és részletesen. A tanítványok elhívása, a hosszú beszélgetés Nikodémusszal, majd a samáriai asszonnyal, majd újra a tanítványokkal, és közben részletesebben leírva egy-egy csoda (vagyis jel), - ezt olvasatuk eddig. S ezek azt mutatják, hogy egy döntő kérdés körül forog itt minden. Nevezetesen, hogy ki is ez a Jézus? Tehát az evangélista nemcsak leírja, megmutatja hatalmát, dicsőségét, nagyszerűségét, hanem egészen különös fényt vetít minderre. Mintha egy per folyna itt, mintha valami peres eljárásban kellene tisztázni, hogy kicsoda Jézus. Ez a per, amit itt János evangélista bemutat (ilyen szavakat használ: vád, tanú, ügyvéd, vigasztaló, ítélet), nemcsak egy egyszerű dramaturgiai fogás. Effélét talán mi magunk is megéltünk már, volt, hogy úgy érezzük, mintha valami perbe keveredtünk volna, s ebben tisztázódik, kik is volnánk tulajdonképpen. De itt nem egy ilyen egyszerű drámai fogásról van szó, hanem egyértelművé válik, hogy immár a nagy per kellős közepén vagyunk.

Istennek és embernek a nagy pere ez. Isten elküldi Jézus Krisztust, az örök Igét, az egyszülött Fiút, a Szabadítót, és az ember, aki bele van zakkanva bűnébe, nyomorúságába, megsötétedett szívvel, minden jó felfogására képtelen elmével él, megérezve és megsejtve ezt az örök isteni jót, nem csodálkozással, nem ámulattal kezdi, hanem azzal, kezdeni szokta, amikor valami jó történik vele. Hogy szoktuk? – Jó, jó kérem, de… – és előborítjuk az egész életünket, a panaszunkat, az Istennel szembeni vádunkat, a súlyos kérdéseinket, a megoldatlan életünket Egy nagy per zajlik itt, és ennek a folyamatában állunk most. Most még vissza kell utaljak a múlt vasárnapi Igére, arra a történetre, amikor Jézus megsokasította a kenyeret, ötezer embernek elégített meg. Itt fölidézi az evangélista, hogy az áldásban részesülő tömeg összetanácskozott, el akarták ragadni Jézust, és erővel királyt akartak Belőle csinálni. Talán emlékeztek, részletesen kifejtettem, mennyire abszurd, illetve mennyire emberi – ha szabad ezt mondanom! –, hogy a királyból akarnak királyt csinálni. Az örök istenit akarják most hirtelen valami nagyon magas emberi pulpitusra feltenni. Miután Jézus kivonta magát ebből a szándékból, elhárította ezt, tanítványaival beszélgetett, és a tanítványainak is azt mondta: ti is csak azért jöttetek utánam, mert láttátok azt a jelet, és ettetek azokból a kenyerekből, és ezért kerestek ti is engem. Majd azt mondta nekik Jézus: ne azért az eledelért munkálkodjatok, amely elvész, hanem azért, amely megmarad, amelynek az áldása és a haszna az örökélet. Ez a tanítványokat megdöbbentette és megbántotta. Ez az egyik oka annak, amit itt olvasunk. Hallják Jézus szólni a tanítványai, és azt mondják magukban: kemény beszéd ez, ki hallgathatja ezt? Kemény beszéd. Milyen megdöbbentő ez a szó, hiszen Jézus tulajdonképpen nem is beszél keményen. Ha igazán akarunk Őtőle kemény beszédet hallani vagy olvasni, lapozzuk fel Máté vagy Lukács evangéliumából jajszavait, mikor ítéletet mond az írástudók és a farizeusok fölött: jaj néktek, képmutató írástudók és farizeusok, jaj néktek – mondja hétszer is. Vagy, ha még keményebb beszédet akarunk, lapozzuk fel Márk evangéliumában az úgynevezett kis apokalipszist, ahol Jézus a világ végéről beszél nem sokkal halála előtt. Ha kemény beszédet akarunk, akkor az komoly, kemény beszéd. Amit itt mond Jézus, voltaképpen édes beszéd. Hiszen miket mond? Arról beszél Jézus, hogy ő az élet kenyere, és aki belőle eszik, az örökéletre táplálkozik. Azt mondja Jézus: életemet adom érettetek, és aki az én véremet issza, az örökéletre issza az én véremet. Értjük, és nyilván a tanítványok is értették, metaforikus ez a beszéd, mely áldozatáról, önfeláldozásról, Jézus haláláról, hűségéről, tanítványai iránti szeretetétről szól. S erre ez a válasz: kemény beszéd ez, kicsoda hallgathatja ezt!?

Nézzünk, hogy valóban a beszéd kemény-e, vagy – ahogy a próféta mondja, s idézi a Zsidókhoz írt levél is – a mi szívünk kemény-e? Gyakran megtörténik, hogy a jó szót, az igaz beszédet, az igazság beszédét, a valóságról szóló beszédet mi csak azért tartjuk keménynek, mert a szívünk kemény. Valami mást akarunk hallani. Mint ahogy a tanítványok is tudomásul veszik, hogy Jézus nem akar király lenni, beletörődnek, hogy nem úgy lesz a világ, ahogy ők meg az ötezer ember elképzelték. Elragadták volna Jézust és megtetették volna kenyérszaporító királynak, gyógyító királynak, megtették volna mindent megoldó királynak, ezermester királynak, aki az életünk bármilyen gondját, baját egy mozdulattal megoldja. Most beletörődtek, hogy nem így lesz. De csak azért törődtek bele, mert nem tehettek mást. A szívük nem nyugodott. Amikor majd mennek Jeruzsálembe, a Zebedeus-fiak azt kérik Jézustól, hogy adja nekik a főhatalmat. Máskor meg azon torzsalkodnak egymás között, hogy ki a nagyobb. Már indulnak ki a Gecsemané kertjébe, ahol bekövetkezik Jézus elfogatásának, átadásának, elítéltetésének az órája, s ekkor Péter föllebbenti a köpenyét és mutatja: van ám nálunk kard. S még halála után is, az Emmauszba hazatartó tanítványok azt mondják a hozzájuk csatlakozott feltámadottnak, akit nem ismernek fel: pedig mi azt hittük, ez a Jézus fogja helyreállítani a királyságot. Akkor hát mi a kemény itt? - az igazság beszéde, ez a csodálatos, titokzatos, szeretetteljes üzenet: életemet adom érettük? -  vagy a mi szívünk a kemény?

Hogy el tudjuk dönteni a kérdést, néhány megjegyzést hadd fűzzek a történethez. Az egyik, és ez igazán megdöbbentő, hogy Jézus nem kommentálja azokat, akik otthagyták Őt. Nem mond róluk semmit. Pedig feltehetően korábban nagy csapat gyülekezett Jézus köré, óriási sokk lehetett, ahogy sorra távoztak. Egy német Biblia-tudós pár évvel ezelőtt érdekes könyvet jelentetett meg, melyben szociológiai szempontból próbálta leírni Jézus életét, nyilvános szolgálatát. Sok-sok történeti bizonyítékot sorol, hogy egyfajta mozgalom alakult ki Jézus körül. Ezrek hullámoztak ott, Galileában, - jöttek-mentek, röpültek a hírek, Jeruzsálemből pedig vizsgálóbizottságot küldtek ki, a Nagytanácsot egyre nagyobb szorongás töltötte el, mert mindaz, ami Jézus körül forrongott, kezdett egyfajta politikai mozgalommá válni. Márpedig csak akkor válik valami politikai mozgalommá, ha a tömegben, az emberekben erő és eltökéltség jelenik meg. Egyszóval tehát az, hogy a tanítványai közül többen otthagyták Őt, és nem jártak többet Vele, igazán drámai  lehetett. Csakhamar Jézus már csak a tizenkettőt kérdezheti: ti is el akartok hagyni? Ez a fogyatkozás, a sereg elpárolgása igen látványos dolog lehetett. A mozgást is el tudjuk képzelni. Az imént még ezrek és ezrek mennek Jézus után, ötezren vannak kint, a pusztaságban, akiket eledellel kell ellátni, különben kidőlnének az úton.  Ez volt az imént. Most viszont ott áll Jézus magában a tizenkettővel és kérdezi őket, hogy ti is el akartok hagyni?

De nem mond semmit azokról, akik elhagyták. Pedig voltak pillanatai Jézus életének, amikor ilyen eseményt kommentált. Amikor elment hozzá valaki és azt mondta neki: követlek Mester, de előbb még el kell temetni apámat. Erre Jézus azt mondta: temessék el a halottak a halottaikat. Máskor egy fiatalember ment hozzá, aki igazán tisztességesen, becsületesen élt, még adót sem csalt. Gazdag volt úgy, hogy adót sem csalt. Azt mondta Jézusnak: gyermekségemtől fogva megtartottam a törvényt, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Erre Jézus azt mondja: add el mindenedet, ami van, gyere, kövess engem. Megjegyzi az evangélista, hogy megszomorodva ment el ez az ember, mert gazdag volt. És ekkor kommentál Jézus. Azt mondja: bizony, bizony, könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bejutni! De most nem kommentál, most nem mond semmit. S talán ez segít eldönteni, hogy mi volt itt a kemény: a Jézus beszéde volt a kemény, vagy a szívünk volt kemény? Az történt itt is, amiről a Zsidókhoz írt levél beszél,  hogy amikor a régi Izrael szabadult Egyiptomból, s már a pusztában voltak, de elcsüggedtek, mert nem jött azonnal a Kánaán. Erre mondja a Zsidókhoz írt levél: ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint egykor, az elkeseredéskor a pusztában. Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.

 De könnyű lenne ilyen egyszerűen elintézni a dolgot, szubjektívre venni, és azt mondani, hogy Jézus beszéde mindig édes beszéd, beszéde mindig gyönyörűséget sugároz, Jézus beszéde mindig emelkedett. A mi szívünk a kemény, arról pattant le. A Jézus beszéde olyan, mint a falra hányt borsó, a Jézus beszéde olyan, mint a gabonamag, amely a száraz, kemény útra esik, s az nem fogadja be.

De most azt kell mondanom, valóban kemény ez a jézusi beszéd, mint minden beszéd, amely az igazságot adja a tudtunkra. És azért kemény, mert keménynek kell lennie, mivel kemény a szívünk. Valaminek föl kell törnie a kemény szívet, valaminek át kell hatolnia azon a kőkemény burkon, amit az ember az Isten elleni lázadása óta növel, mert amióta kilépett az ember a történelembe, amióta van kultúra, civilizáció, emlékezet, hagyomány, élet, vallás, filozófia, művészet, azóta hizlalja és növeli és keményíti az ember ezt a burkot. Keménynek kell hát lennie az élet beszédének, hogy élet legyen belőle. Másképp ez nem lehetséges. Az isteni igazságnak, jóságnak, szentségnek meg kell törnie azt a kemény szívet, azt a kemény emberi valót, amit mi hordozunk, amivel nekikeményítjük magunkat.

Kemény beszéd ez, ki hallgathatja ezt? A régi világban, amikor azt mondták valakire, hogy kemény beszédű, súlyos ítéletet mondottak fölötte. És ha már a perről van szó, amelyben az ember megtette magát bírónak, s persze az ember a vádló is, Isten meg a vádlott, és védje meg magát, ilyen helyzetben nem szabad feltétlenül keménynek lennie a védőbeszédnek. Másodikas gimnazista korunkban latin órán megtanultuk, hogy mi a captatio benevolentiae, igen meg kell nyerni a hallgatóságot, meg kell nyerni a bírót, meg kell győzni arról, hogy nekünk van igazunk, és ezt nem lehet ostorral, kiabálással, kemény beszéddel elérni. De ki itt a bíró, és ki az, akit meg kell igazából véve győzni arról, hogy bajban van? Isten a bíró, és az ember van bajban, és az igaz bíró szava az önhittségben, a maga végzetes önítéletében tetszelgő ember számára kemény beszéd.

És végül, az utolsó mondat, Péter vallomása ez, mely segít megérteni, hogy kemény beszéd a Jézus beszéde, de boldog, aki hallgatja ezt a beszédet, boldog, aki nem pártol el Jézus tanítványainak közösségétől, mondván: ezeket én nem hallgatom. Boldog, aki nem sértődik meg, és nem neheztel meg, ha Istentől kemény beszédet hall. Azért mondom ezt, mert a mai világban, a pszicho-wellness világában mindannyian igényeljük, hogy tartsanak bennünket jól. Mert annyi kemény beszéd van az életben, annyi helyen megaláznak bennünket, annyi mindenünkből kiforgattak. Olyan kemény, brutális, mindenen átgázoló, érdektelen és közönyös a világ. Hát legyen néhány hely, ahol szépet mondanak nekünk, ahol édes beszédet hallunk, ahol megmelegszik a szívünk!

 Egyszer bepanaszoltak egy lelkészt, hogy ostorral megy a szószékre, és nagy élvezettel suhogtatja ott. Elmentem álruhában meghallgatni, s tényleg így volt, kemény volt nagyon, amit mondott Csak egy volt a baj, felette élvezte, hogy keménykedik. De nem őt hozom igazán szóba, hanem azokat a keresztyéneket, akik a legkisebb igazságot sem tűrik el, és dohogva mennek el a templomból: jaj, már megint keményet mondtak, jaj, pedig én azért jövök ide, hogy egy félórára lecsendesedjen a lelkem, egy kis nyugodalmat találjak magamnak, s  valami jót, szépet, nagyszerűt kapjak! Legyen így, testvérek, hiszen az evangéliumnál csodálatosabb és szebb beszéd nincsen! De azért kemény az Jézusé, mert keményre fonta? Még egyszer ismétlem, miket mond Jézus: én vagyok az élet kenyere – mi ebben a kemény? Én vagyok az élet vize – mi ebben a kemény? Életemet adom az én szertetteimért – mi ebben a kemény? Úgy szerette Isten ezt a világot, egyszülött Fiát adta érte – mi ebben a kemény? Nos az, meg kell térni, s hogy meg kell változtatnunk az életünket, hogy ez nem azt jelenti, hogy Isten mindent jóváhagy és megsimogatja a fejünket, és azt mondja: csinálj csak, amit akarsz, majd én a végén eligazítom. Isten nem olyan, mint a drágalátós nagymama, aki, miután az unokák otthagyják a kuplerájt a lakásban, bemegy, és alázatosan két hétig takarít utánuk? A csodálatos evangéliumban az van benne, hogy változz meg. Tizenketten maradnak, és megkérdi Jézus: Ti is el akartok menni? És akkor azt mondja Péter: Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad? Egy nagyon fontos különbséget kell itt kihangsúlyoznom, s ha ezt megértjük, megértjük Péter szavának is a lényegét. János evangéliumában a szóra, a beszédre egy minősített szó áll, ez a logosz. A logosz szónak ezer származékszavát ismerjük, teológia, biológia, stb. Minden, amiről beszélhetünk, amit rendszerbe szervezhetünk, ami értelmesen előadható: logosz. Ezt fordítjuk mi szépen igének! De most Péter nem azt mondja Jézusnak, hogy Uram, nálad van az örök élet igéje, vagy, a Te igéd az örök élet, hanem azt mondja: Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad? – és itt egy másik szó áll, ami a hangzó beszédet jelenti. Görögül réma, ez az, amikor beszélünk.

Ezzel azt mondja Péter, hogy Uram, kihez mehetnénk? – nekünk Téged kell hallgatni, amikor beszélsz, amikor mondod a szavakat, amikor a beszélés által megértjük, hogy amit tovább adsz, amit közölsz, az az örök élet. Örök élet beszéde van Tenálad, nem hallunk mástól ilyet, nem tud más ilyet mondani. Amikor teológián dogmatikát tanultunk, a tanárunka rögtön, az elején megtanította nekünk, hogy uraim, maguk prédikátorok lesznek, soha ne felejtsenek el szószékre fölmenvén könyörögni a Szentlélek Istennek, mert amit maguk fognak mondani, az lehet, hogy teológia lesz, lehet, hogy szép beszéd lesz és filozófia lesz, és nagyszerű okosság lesz, de ha Isten lelke nem lesz benne, nem lesz életnek beszéde. Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad. Majd így fejezi be Péter: és mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Figyeljük meg a sorrendet, mert ez igazolja Péternek ezt az odakötöttségét Jézushoz, ezt a megadó tehetetlenségét, vagy – hadd mondjam így – ezt a boldog tehetetlenségét. Nincs kihez menni, nincs máshoz menni, nincs máshoz odamenni és remélni, hogy ilyet hallunk. Így mondja: és mi elhittük és megismertük. Ha azt mondaná Péter, hogy Uram, az örök élet logosza van tenálad, akkor fordítva kéne mondania: mi megismertük és elhittük – ez az emberi sorrend. Megismerem és elhiszem. (Hiszem, ha látom. Bizonyítsd be, elhiszem.) De most Péter a legmélyebb emberit mondja ki, mert föltörte a kemény beszéd. Megszántotta a kemény beszéd. Áttörte a Péter életét körbevevő kemény burkot a jézusi beszéd. Azt mondja: mi elhittük! A hitnek a csodálatos mozzanatával megsejtettük, megéreztük és megragadtuk, hogy Te vagy a Krisztus. Mondhatja ezt Péter? Hisz még nem feszíttetett meg, még nem támadott fel, még nem ment fel a mennybe és nem ült az Atyaisten jobbjára Krisztus, de Péter már most ki tudja mondani: Te vagy a Krisztus! Elhittük, és a hit erejében elkezdtük ezt megismerni. A hit nem bezárja és véglegesíti a tételt, hanem a hit kezdi el az Istennel való dolgunkat, a hit kezdi el annak a belátását, hogy elrontottunk mindent, de Isten újra akarja kezdeni. A hit kezdi el azt, hogy megértem és elfogadom, hogy amikor Isten szól, még ha ez nekem kemény beszéd is, és ez engem kizökkent a magam valójából, ha Isten szól, és ez olyan, mint a kétélű éles kard, ami elhatol az ízekig és a velőkig, ha Isten szól, és ez darabokra is zúz engem, ha Ő szól, akkor kezdődik az igazi élet, mert ezzel kezdődik az élet, ezzel kezdődik az örök élet. S majd ebből jön a megismerés, a hitnek az a nagy kutakodása, hogy ki ez a Jézus, ki ez a Krisztus, kié ez az Ige, aki testet öltött?! Uram, kihez mehetnénk, kérdezzük-mondjuk mi is ma, a fecsegő, sokat beszélő, sokat kiabáló, minden sarokból varázsszavakat mormoló világban. Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van Tenálad, és mi elhittük és megismertük, hogy Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia. Mert akivel Isten beszél, az az élettel beszél.
Ámen