Kegyelemből dicsőségbe

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

A mai vasárnapon epifánia napja van. Rögtön hozzá kell tegyem, hogy igen jellemző, hogy a magyar köznyelvben, és talán a közgondolkodásban és a gyakorlatban is, ez a gyönyörű kifejezés, epifánia  vagyis az isteni kegyelem megjelenése, mely egyszerűbben szólva a felfénylő isteni kegyelem sugárzása, a magyar köznyelvben éppen a legkevesebbre csökkent le. Mi úgy mondjuk, hogy ez a nap a vízkereszt, jelezve, hogy ezen a napon meg szokták szentelni a vizet, megkeresztelik a vizet, ez a vízkeresztelő. De ilyeneket is mondunk, hogy most kezdődik a téltemetés, vagy most van farsangelő, mielőtt majd jön hamvazó szerda, meg torkos csütörtök. Pedig, ez a szó, hogy epifánia, jelzi nekünk a karácsonyi történetben az angyal megjelenését, jelzi a betlehemi csillag megjelenését, jelzi a napkeleti bölcsek érkezését. És még sok mindent jelent ez a szó. Az egyházi hagyomány – hozzáteszem – erre a napra teszi Jézus megkeresztelésének a napját is, amikor a Jordánban Keresztelő János által megkeresztelkedett, és erre a napra teszi a kánai menyegzőt is. Tehát lehetne az egyházi hagyományból is válogatni, s a napkeleti bölcseket választhatják azok, akik szeretik az egzotikus dolgokat, a kánai menyegzőt azok, akik némi kulináris élvezetre is vágynak, és boldog szívvel szeretnék elmondani, hogy ennyire szeretett bennünket Jézusunk, hogy a vízből is bort csinált; akik pedig misztikumra vágyakoznak, azok fordulhatnának Jézus Krisztus megkeresztelése felé. De hát mi magyarok úgy vagyunk, ahogyan az Úrnapjával is, ha szabad még ennyi iróniával élni (bár nagyon érzékeny mostanában a magyar nép, óvatoson mondom, csak senkit meg ne bántsak!), az Úrnapjából is csak vasárnap lett minálunk, egy picit megszentesítettük a vásárnapot.

De ha már ilyen gyakorlatiasak vagyunk, mi magyarok, akkor figyeljünk erre a felolvasott csodálatos igére, mely így hangzik: megjelent – mondja az apostol – Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Ez az epifánia, ez a megjelenés, azt jelenti, hogy szembetűnik felragyog, elkerülhetetlenül elénk áll, és nem lehet előle kitérni, igen, megjelent az Isten üdvözítő kegyelme. Amely arra tanít minket, hogy megtagadván a hitetlenséget, a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán szentül éljünk a jelenvaló világon, várván ama boldog reménységet, és a nagy Istennek és a megtartó Jézus Krisztusnak dicsősége megjelenését. Vagyis, lesz még egy epifánia, adicsőség epifániája.

Először hadd szóljak a kegyelem megjelenéséről. Megjelent Jézus Krisztusban, ezt ünnepeljük, erre emlékeztünk karácsonykor, erre tekintünk előre húsvét nagy titkára, - megjelent az üdvözítő kegyelem, és ahogy az apostol mondja: minden embernek. A levél összefüggéseiből értjük meg ezt a hangsúlyt,. A Tituszhoz írt levél második részében tanításokat eszközöl. Tituszt, a fiatal szolgatársat buzdítja és bátorítja nehéz helyzetében, hogy mire tanítsa a keresztyén gyülekezetet, mire tanítsa meg a véneket, mire tanítsa meg a fiatalokat, mire tanítsa meg a szabadokat és mire tanítsa mag azokat, akik rabszolgaként lettek keresztyének. Majd, mindent összevetve buzdítja Tituszt és ezt mondja neki: minden embernek megjelent a kegyelem. Nemcsak szabadnak, hanem rabszolgának is, és megfordítva, nemcsak a rabszolgáknak, hanem a szabadoknak is. Nemcsak a nagyon-nagyon bűnösöknek jelent meg ez a kegyelem, hanem azoknak is, akik feljebb állnak a társadalom erkölcsi ranglétráján. Nemcsak férfinak, hanem nőnek is, nemcsak idősnek, hanem gyermeknek is, nemcsak zsidónak, hanem görögnek is, nemcsak görögnek, hanem szittyának is, - mindenkinek megjelent Isten üdvözítő kegyelme. Pál ugyanazt fejezi ki ezzel a fordulattal, mint amit János apostol mond evangéliuma elején: a világosság a sötétségben fénylik. Igen, ott is ugyanez az ige áll (epifaino), a világosság felfénylett, a felragyogott, mert ez a megjelenés igéje. Tehát így is lehetne fordítani János evangéliumának elejét: a világosság megjelent a sötétségben. Felragyogott a sötétségben. És a világosság, a maga természetnél fogva elkerülhetetlen. Csak ha szántszándékkal behunyjuk a szemünket, csak ha önmagunkat sötétségbe vonjuk, akkor térhetünk ki a világosság elől. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek: csak aki szántszándékkal akar kitérni előle, az tudhat talán előle kitérni, mert ott van mindannyiunk előtt. Fölragyogott Isten üdvözítő kegyelme, amely, most gyakorlatiasra fordítva a szót, behozta az életünkbe a reményt.

 Isten üdvözítő kegyelmének első és döntő megtapasztalása az, hogy megrezdül bennünk az a különös húr, ami olyan érzékeny, hogy a legtöbbször meg sem rezdül. Olyan szorosra van feszítve, hogy szinte megpendíthetetlen. A zenészek tudják, hogy mit jelent igazán: nem szabad túlfeszíteni a húrt, mert nem hangot fog hallatni, hanem el fog pattanni. Így van bennünk a remény. Olyan túlfeszített reménységeink, váradalmaink, igyekezeteink, tervezéseink vannak, hogy ha bármely apró dolog is történik, nem rezdül meg és nem a remény hangja szólal meg bennünk, hanem rettenetes pattanással elszakad. Az üdvözítő kegyelem titokzatos és különös módon meg tudja pendíteni az emberben a reménységet. A régi tudósok ezt úgy hívták: egzisztenciális rezonancia. Azt akarták ezzel kifejezni, hogy az emberben, a létünk legmélyén, a kimondhatatlanságok világában megrezdül az ember. Rezonál az istenire az ember, fogékony lesz rá, noha talán önmagában ezt nem is látta és nem tapasztalta. És mire ébred ez a remény? – Egy másik megjelenésre! Hiszen így fejezi be Pál apostol ezt a buzdítást: várván ama boldog reménységet Isten és a mi megtartó Jézus Krisztusunk dicsősége megjelenését.

Ezért ebben a váradalomban az apostol mindjárt két dolgot a szívünkre is köt. Azt mondja, ez az üdvözítő kegyelem megtanít bennünket két nagy lét-mozdulatra. Az első lét-mozdulatot így adja vissza: megtagadás, abnegáció, valaminek a megtagadása. Minek a megtagadása? A hitetlenség és a világi kívánságok megtagadása.  Itt azonban a hitetlenség szót pontosabban úgy tudnánk visszaadni, hogy az istentelenség. A kettő összetartozik, tudom, és nem is lehet szétválasztani, de sokkal mélyebb és érthetőbb, ha most így adjuk vissza, hogy istentelenség. És ha ehhez hozzátesszük a világi kívánságokat, akkor látjuk is, hogy a kettő kiegészíti egymást. Pál apostol nem mákos tésztáról, karácsony utáni szaloncukorról, finom kolbászról, nem valami böjt előtti gyors kis lakmározásról beszél. Azaz nem a test szükségeiről. A világ itt az istentelenség. Isten-nélküliség A világ az a szerkezet, berendezkedés, életforma, amelyből Isten ki van zárva.

S azt mondja az apostol, hogy amikor megrezdül az emberben a reménye - a szabadítás jó híre rezdíti meg! -, akkor ebben benne foglaltatik az is, hogy: nem. Megtagadni az istentelenséget, azt jelenti, hogy nem alkudozunk vele. Pedig sokféle alku-pozíciót kínálnak nekünk, mai keresztyéneknek is. Az egyik ilyen: ne szólj szám, nem fáj fejem, a keresztyének ne avatkozzanak bele a világ dolgaiba! Ez egy különös és nagyon csavaros érvelés. Azt mondják, a világ eleve olyan csúnya, ronda, annyi borzasztó dolog van benne, annyi tisztességtelenség, becstelenség, hamisság meg álság, hogy ne avatkozzanak bele a keresztyének. Ilyeneket szoktak mondani: ne avatkozzon bele keresztyén ember a politikába, mert a politika rettenetes, borzasztó dolog, mit keres ott a keresztyén? De hát akkor mibe avatkozzunk bele? Akkor miért jött el az Úr Jézus Krisztus? Hát nem azért jött el, hogy beavatkozzon? Ide, a világba, ide jött el, - a világosság a sötétségben jelent meg. Vagy amikor Jézus Krisztus kiküldte tanítványait, hogy legyenek a világ világosságai, és hegyen épített város, azt kérte tőlük, hogy legyenek az emberek számára menhellyé, enyh-hellyé? Sztareceknek küldött az Úr Jézus Krisztus? Erdei remetéket, akik barlangba, odúba behúzódva fütyölnek az egész világra? Ha így lett volna, akkor nem azt mondta volna tanítványainak: elküldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé! De ezt mondta. De még hány alku-pozíció van, kedves testvérek? A világ szereti, ha az Isten békén hagyja, ezért harcol Isten ellen, ezért akarja a világosságot száműzni. Sok-sok száműzetési parancsot, ítéletet bocsátott már ki az ember, és ezeknek mindig csak egy terheltje van, - az, aki a világot teremtette és fenntartja! De – azt mondja az apostol -  megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, - minden embernek, kiegészítem, amit a bevezetőben mondtam: nemcsak görögnek és zsidónak, nemcsak férfinak és nőnek, nemcsak gyermeknek és idősnek, megjelent az bűnösnek is. Megjelent az istentelennek is, megjelent annak is, aki a világ kívánságai szerint – fordítsam így? öntörvényei szerint - akar élni és mindent berendezni ebben a világban.

És akiben megpendül, megrezdül az igazi reménység, az nem tehet mást, mint azt mondja, hogy nem, nem alkuszunk, nem kötünk kompromisszumokat, nem egyezkedünk, nem vesszük be – bocsánat, pestiesen mondom -  ezt a szöveget. Mostanában is olvasom, hallom eleget, hogy a keresztyének legyenek mindig békések és jámborak, viseljenek el mindig mindent, szeretettel, türelemmel, alázattal, jósággal, legyenek tüchtig, jó fiúk. Nem! Mert ez a reménység, amely megpendül az emberben, Isten felé fordít bennünket. Szükségszerűen. Ki hozta be a világba ezt a reményt, hogyan támad ez a reménység, és hogyan lehetséges, hogy az ember megmeneküljön és megmaradjon? S ha ez az Úr Jézus Krisztus által lehetséges, vagyis az örök Ige által lehetséges, a Szentháromság második személye által lehetséges, akkor ez a hang meghív bennünket, ez a hang többé nem engedi, hogy belekeverjek más hangokat.

De van ennek a rezdülésünknek egy másik része is,  - így folytatja az apostol: megtagadván az istentelenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk itt, e jelen való világon. A tagadás, a nem mellé oda kell mondani az igent is. Aki elfordul az istentelenségtől, az szükségszerűen igent kell mondjon Istenre. Itt nincsen köztes állapot, ez az, amit életünk egy-egy mély és drámai pontján mindannyian megértettünk, vagy előbb-utóbb meg fogunk érteni. Ilyen pont az, amikor megtér az ember, s én a megtérést így élem át, hogy az ember nemet mond és ebből szükségszerűen igent mond, vagy fordítva, az ember igent mond, és ebből szükségszerűen következik egy nem. Nincsen átmenet, nincsen köztes idő, nincsen interim, nincsen olyan, hogy igent mondtam az Istenre, aztán még meggondolom, hogy ebből következően mire fogok nemet mondani. A kettő összetartozik, erről beszél az apostol. Megtagadván az istentelenséget, mértékletesen, igazán és szentül éljünk ebben a világban.

Tehát elkezdődik a mértékletes, az igazságos és a szent élet. Mértéklettel. Kálvin úgy magyarázza ezt a szót, és csodálatosan magyarázza Augustinus nyomán hogy: józanon. A mértéklet régen nagy erény volt, dicsérték a mértéktartást, a józanságot, a prudenciát, amikor az ember belátó, és helyesen is látja az arányokat és nem rohan túl magán, sem indulatában, sem vágyában, sem igazában, sem meggyőződésében, sem szenvedélyében, sem szeretetében. Mértéklettel van. Sőt, azt mondják a régi magyarázók, hogy ez már-már isteni tulajdonság, hiszen ezzel éppen azt tanuljuk és éljük meg, amit Isten Jézus Krisztusban megmutatott. S valóban, nem mértéktartó-e az Isten, nem mértékletes-e és józan-e velünk kapcsolatban? Bátran kérdezem ezt, mert ugyan nincs benne a dogmatikában isten-tulajdonságként felsorolva, hogy Isten józan volna, de a szó legmélyebb értelmében mégis micsoda isteni és felfoghatatlan józanság az, hogy nem söpört még le bennünket!! Mértéklettel van irántunk. Így mutatta ezt nekem egyszer egy idős lelkipásztor, akihez elmentem panaszkodni, és tele feszültséggel és indulattal csak döntöttem a panaszaimat, hogy milyen az én egyházam, milyenek vagyunk mi, papok, milyenek a presbiterek, milyen elesettek a gyülekezetek, milyen szerencsétlenek, mócsing-jancsik vagyunk. Ekkor azt mondta nekem ez az idős atyafi, aki volt a Gulágon, ült börtönben, letették mindenből, és mindenhonnan kizongorázták, megalázták: Istvánkám, legyél irgalmas, bocsáss meg, engedd el, várj még, - mert Isten is vár! Ugyanakkor ez mégsem azt jelenti, hogy Isten lenne a nagy kompromisszum-kötő! Igen, ki merem mondani, hogy Isten hiper-toleráns, mert Nála toleránsabb nincs, ám ez a tolerancia, amelyet Isten irányunkba tanúsít, ez nem a minden megengedésének a toleranciája, hanem a várakozásé. Ahogy Pál és Péter egybehangzóan mondja: vár még az Úr az ítélettel, hátha mindenek megtérnek. Vár még, mértékletes, józan, érettünk és miattunk toleráns. Nem azért, mert ne volna ereje, bármikor, bármit innen lesöpörni. (Mi csak azért szoktunk toleránsak lenni, valljuk csak meg, mert úgyse csinálhatunk semmit, úgysincs hozzá erőnk, hogy megváltoztassuk a dolgokat! Ám ez nem mértéklet, nem józanság, csak a saját kis gyengeségem – uram bocsá’ – gyávaságom, uram bocsá’, a mértéknélküliségemnek egyszerű, mindennapos csődje.)

 Aztán azt mondja Pál apostol: éljetek igazán – szó szerint fordítva – éljetek igazságosan. Nagyon kevés nyelv tudja ezt a két szót - igaz és igazságos - úgy egybehallani, ahogy mi. Amikor azt mondja az apostol, hogy éljetek igazán, vagyis igazságosan, ez a kettő ugyanazt jelenti: igazán élni = igazságosan élni. Krisztustól tanuljuk ezt is, testvérek, mert kitől, mástól tanulhatnánk, hogy mi az igazságosság.  S korábban, vajon nem isten embereitől, a prófétáktól tanuljuk ezt, amikor azt üzeni Isten az Ő népének: irgalmasságot akarok és nem áldozatot?! És folyjék az igazságosság, mint a bővizű patak! De ez, mondom még egyszer, nem azt jelent, hogy lemegyünk alku-pozícióba a békesség kedvéért. Régi bölcsek mondták, hogy a békesség olyan ajándék, olyan adomány, amiért mindent oda kell hagyni, amiért mindent föl kell áldozni, - egyet kivéve, az igazságot. Éljetek igazán, éljetek igazságosan, mondhatnám így is: éljetek szeretetben! Mert amikor azt kéri, mondjatok nemet az istentelenségre és a világi kívánságokra, akkor azt sürgeti, mondjatok nemet a jótól való megfosztatásra. Mert mi más az istentelenség, ha nem az, hogy megfosztatunk Istentől, a létforrástól, a teremtőtől. Mondjatok rá nemet, és éljetek Isten szerint. Mondjatok nemet a hazugságra, és mondjatok igent az igazságra. Szeretted az igazságot, gyűlölted a hamisságot – idézi Pál apostol egész életét summázva a zsoltár gyönyörű versét. Istenesen éltetek -mondja, amit Károli Gáspár így fordít: szentül éljetek. S ha értenénk még, mit jelent az, hogy szent, akkor én is ragaszkodnék a régi megoldáshoz, de mivel nem nagyon értjük már, mi az, hogy szent, talán azt jobban értjük, ha így fordítom: istenesen, Isten szerint. Éljetek úgy, ahogy Ady Endre szép verséből halljuk: nevednek számban jó íze van. Éljetek így, hogy Isten nevének jó íze legyen a szátokban.

Ha elkezdődik az életünkben egy csodálatos tanulási folyamat, melynek során megtanulunk újra a szív anyanyelvét, vagyis Isten nevének jó ízzel való kiejtését, ez azt is fogja jelenteni, hogy jó íze is lesz Istennek egész valómban. És ez már egy gyógyulási folyamat. Sokszor azt veszem észre, megdöbbenve és megrettenve, hogy amikor lehámozzuk az Isten-ügyről mindazt, ami hozzá tartozik, akkor mutatkozik igazán a lényeg. Nos, lehámozzuk róla az egyházat. Mármint először a többieket, aztán vegyük le a református egyházat, na jó, utána minket, Bőszörményi-úti gyülekezetet,  - azt is vegyük le. Vegyük le a biblia-órát, aztán hadd vegyem le róla magamat is. Magamat is leveszem róla. S akkor jön az igazi döbbenet, testvérek, hogy a világ kívánsága szerinti élő világnak, az istentelenségben élő világnak, nehogy azt higgyétek, hogy a keresztyénekkel volna baja, a reformátusokkal volna baja, velünk volna baja, velem volna baja! Mindig Istennel van baja. Tedd meg gyorsan ezt a néhány lépést, s egy rövid beszélgetésre ülj le azzal, aki ki nem áll belőle, csak ócsárolja a keresztyénséget, tegyél meg vele gyorsan néhány lépést. És kiderül egy pillanat alatt, hogy, áh, ha csak te lennél, ha csak egyház lenne, ha csak keresztyénség lenne, ha csak keresztyén kultúra meg civilizáció lenne, akkor máris meglenne a kompromisszum is, máris megkötnénk a deal-t, máris meg tudnánk egyezni. Istennel van baja! Mindenkinek, aki az Isten elleni lázadásában él, mindenkinek, aki még az ősbűnben él (olyan leszel, mint Isten!), csakis Istennel van baja. De aki – ahogy Károli Gáspár mondja – szentül, vagy – ahogy én próbálom most visszaadni – istenesen él, annak az életében elkezdődik egy nagy és mély gyógyulási folyamat, és ebbe beletartozik az is, hogy kezdjük újratanulni a szív igazi anyanyelvét.

S végül, kedves testvéreim, arról is hadd szóljak, hogy ez a kegyelem, amely megjelent (epifánia), egy másik megjelenés (epifánia) felé irányítja a figyelmünket. Azt mondja az apostol: a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését várjuk és reméljük. Mert lesz még egy megjelenés. A régiek ezt úgy fejezték ki, hogy a keresztyén ember voltaképpen két nagy státusz, két nagy valóság között él: most a kegyelem állapotában vagyunk, ezt status gratiae-nek nevezték. Kegyelem állapotában vagyunk, és abban reménykedünk, ez a mi kimondhatatlan, megingathatatlan mély reményünk, ezért van a szánkban Isten nevének jó íze, hogy eljön egy másik állapot, amit status gloriae-nek, a dicsőség állapotának nevezünk. Ez a keresztyén életirány, a dicsőség epifániája. Arra várunk, hogy a jelenések, a sok-sok jelenés, az angyal jelenése, a csillag jelenése, a napkeleti bölcsek jelenése, a próféták jelenése, a Megváltó üdvözítő jelenése mind-mind jelenlétté legyen a dicsőség honában. Nemcsak jelenés, hanem jelenlét lesz. Abban reménykedünk, és ezért gyakorolunk mértékletet, vagyunk józanok, igazságosak és szentül élők, mert tudjuk, hogy eljön az, amikor az idő átlép az örökkévalóba, és mi, akik múlandók és halandók, romlandók és veszendők vagyunk, felöltözünk romolhatatlanságba és halhatatlanságba. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek. Nektek is, kedves testvéreim, és arra tanít, hogy megtagadva az istennélküliséget, megtagadva az Isten nélküli világot, szentül, józanul, igazságosan éljünk abban a boldog reményben, hogy lesz még egy nagy, végső epifánia, amely nem mögöttünk van, hanem előttünk, amikor a jelenés jelenlétté lett, és Isten az emberekkel együtt fog lakozni.
Ámen

Imádkozzunk!

Kérünk, Mennyei Atyánk, adj erőidből bőségesen, mert gyengék vagyunk, mert meghátrálunk, mert alkukat kötünk, mert félelmek költöznek szívünkbe! Várva várjuk erőidet, várva várjuk megsegítő kegyelmedet. Kérünk Mennyei Atyánk, adj nékünk józanságodból, mert oly gyakran elragad bennünket meggyőződésünk, indulatunk, félelmünk, kétségbeesésünk! A Te józanságod minden jóra elvezető mértékleted, békességed és igazságod lakozzék velünk. Kérünk, Mennyei Atyánk, szenteld meg életünket! Jaj, mi könnyen ráadjuk magunkat olyan dolgokra, amelyek eltávolítanak Tőled. Szentelj meg bennünket, hiszen azt is akarod, ezt is mondod, szentek legyetek énelőttem, mert én az Úr szent vagyok, hogy mi még jobban megismerjünk. Hogy életünk egész valóságával megtapasztaljunk, hogy mindenben felismerjünk, - gyógyulásban, vigasztalásban, erődben, de lássuk szeretetedet ott is, ahol terheket kell hordoznunk, ahol kifakad a könnyünk, ahol úgy érezzük, hogy összeroppan a lelkünk és az egész életünk. Taníts Téged megismernünk, mindenben követnünk, igazságodhoz ragaszkodnunk, és benned boldog életet élnünk.

Köszönjük, Atyánk, hogy felragyogtattad üdvözítő kegyelmedet nekünk is, mint ahogy minden embernek. S köszönjük, hogy szívünkbe írtad a boldog reménységet, hogy teljes dicsőségedben jössz el egykor, hogy színről színre lássunk, s örökre Veled lehessünk. Engedd hát, hogy most itt, ebben az életben, a múlandóságok között is Neked éljünk, Krisztusra formálódjunk, az Ő útján járjunk, igazságát, szeretetét és hűségét betöltve. Őérette kérünk, hallgass meg bennünket.
Ámen