Kegyelemből dicsőségbe

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Azt hiszem, mindannyian tapasztaljuk, hogy az imádkozás egyszerre a legkönnyebb és egyúttal a legnehezebb lét-mozdulatunk. Könnyű imádkozni, - ezért buzdít bennünket Jézus annyi alkalommal, különösen a Hegyi Beszédben. És nehéz imádkozni, ezért is buzdít bennünket Jézus megannyi alkalommal, különösen a Hegyi Beszédben. Egyszerű imádkozni, amikor létszükségre való dolgot kérünk, hiszen szinte magától is felszakad bennünk a kérés, ha kenyeret vagy ruházatot vagy életszükségre való dolgokat kérünk Istentől. Jézus ehhez hozzákapcsolja a buzdítást is: nézzétek az ég madarait, nem szántanak, nem takarnak, nem vetnek, nem aratnak, Mennyei Atyátok mégis gondoskodik róluk, mennyivel inkább tirólatok, kicsinyhitűek! De nehéz is imádkozni, és éppen ezért, amikor Jézus imádkozni tanít minket, fölhívja a figyelmet arra, hogy nemcsak egy gondolatot vagy egy gondot, nemcsak egy kérést vagy egy szükséget vigyünk a Mennyei Atya elé, hanem önmagunkat vigyük oda,  - ezért nehéz imádkozni. Mert amikor önmagunk egész valóját akár egy másik ember elé odaállítjuk, de különösen Isten elé, akkor abban mindig megjelenik az, ami túl van rajtunk. Az ember önmagában túlmutat önmagán, de ezt föltárni, megmutatni, ez a legnehezebb létmozdulat.

Mindezt azért mondom, mert most egy csodálatos imádságnak az utolsó mondatait olvastam föl János evangéliuma 17. részéből, - ez Jézus közbenjáró imádsága, vagy másképp nevezve: Jézus főpapi imádsága. (A Zsidókhoz írt levél mutatja be Jézust úgy, mint örök főpapot, aki a Mennyei Atya elé járult, és mindent elébe vitt - nemcsak áldozatában, nemcsak szolgálatában, hanem imádságban is.) Azt is el kell mondanom, hogy ezt az imádságot megelőzően Jézus vigasztalásokat, buzdításokat, ígéreteket mondott a tanítványoknak, készített őket arra a megrázó és mindet eldöntő eseményre, mely csakhamar bekövetkezett. Amikor Jézust elfogták, elítélték, keresztre feszítették, bátorság kellett a tanítványok számára, hogy a hitük szét ne dűljön, ezt a rettenetes eseményt látva. Jézus erre készítette fel őket. Áztán itt, a buzdító szavak végén imádáságban fordul az Atyához. Jézus – tudjuk – szemérmes imádkozó volt, gyakran félrevonult, magában maradt az Atyával. De azt is tudjuk, hogy Jézus bátor imádkozó is volt, és most a tanítványok körében fordul imádáságban az Atyához - és tanítványaiért imádkozik.

A Biblia-magyarázók hagyománya szerint négy dolgot kér Jézus. Előbb azt,  hogy Isten őrizze meg a tanítványokat, aztán, hogy Isten szentelje meg a tanítványokat, aztán, hogy Isten teremtsen a tanítványi közösségben maradandó egységet. És most végül, negyedjére Jézus azért fohászkodik, hogy Isten vezesse el tanítványait dicsőséges üdvösségre: „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is velem legyenek.” Az imádságnak ez az utolsó szakasza. Ez az üdvösségre tekint, s nem a mindennapos szükségeket viszi a Mennyei Atya elé. Az mindennapos szükség, hogy megmaradjunk, az is mindennapos szükség, hogy szent életet élhessünk, az is mindennapos szükség, hogy közöttük békesség és egyezség legyen. Ezeket – ha szabad mondani – még Jézusnak is könnyű kérni. Ezekért „könnyű” imádkozni.. De azt kérni, hogy Isten bennünket, Jézus tanítványait és követőit, ilyen-olyan-amolyan embereket (látni fogjuk, hogy azok a tanítványok is ilyen-olyan emberek voltak: gyávák, félelmes szívűek, árulásra hajlamosak, megrettenők, kétségekkel teli, lemondók!) vezessen üdvösségre, tehát, hogy Jézus értük (és miérettünk is!) könyörög, ez az imádság legnehezebb gesztusa, legnehezebb mozdulata – mert csak ezzel lehet megnyitni az üdvösség kapuját. Nehéz mondat tehát az imádáságnak ez a végső kérése.

Sőt, még nehezebbé teszi egy különös szó, és szeretném, ha egy kicsit elidőznénk ennél a szónál, s nem baj, ha akár zavarba is jövünk. Jézus azt mondja: „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, ők is velem legyenek.” Akarom. Kálvin, aki olyan kitűnően magyarázza Bibliát, ennél a szónál zavarba jön, és azt mondja: amikor Jézus itt azt mondja, hogy akarom, akkor nem parancsol, nem követel, hanem óhajt. A latin nyelvtanban van egy ilyen szerkezet: optativus – ez óhajtást jelent. Tehát Jézus ezzel a szóval, hogy akarom, erős óhajtását, vágyakozását fejezi ki. Majd hozzáteszi Kálvin: mert aki imádkozik, az nem követel, hanem kér. Ez így van. Mégis, testvérek, Jézus itt akar, és engedjünk ennek a szónak, noha valóban mi is megijedünk. Igen, ránk nézve teljesen megáll, amit Kálvin mond, hogy amikor imádkozunk, akkor nem követelünk, mert aki imádkozik, az kér. Így is buzdít bennünket Jézus: kérjetek és megadatik nektek! Ne röstelkedjetek kérni, ne legyetek kicsinyhitűek. Kérjetek bátran, mert a Mennyei Atya tudja, mire volna szükségetek. Mégis most Jézus azt mondja: akarom.

Akarom - Jézus igen ritkán mondja ki ezt a szót. Ha kimondja, annak súlya, és jelentősége van. Talán, ha  kétszer olvassuk még az evangéliumokban, hogy Jézus azt mondja: akarom. Például, amikor egy beteget gyógyít – Máté evangélista írja ezt le –, egy tisztátalan lelkektől megszállt embert, aki szinte kiprovokálta Jézusból a szót: Uram, ha Te akarod, hogy én megtisztuljak, akkor én meg fogok tisztulni. Jézus feleletül azt mondja: akarom, tisztulj meg! (Máté 8:3) És az az ember meggyógyult és megtisztult. Máskor Jézus a saját prófétai küldetését jellemzi ezzel a szóval, hogy akarom, amikor az áldozatról, a bűnökért való elégtételről szól, a szeretet nagy titkáról. Ekkor ószövetségi prófétákat idéz Jézus (Ámos prófétát és Hóseást), és azt mondja: irgalmasságot akarok és nem áldozatot. (Máté 9:13) Ebben nagyon erős isteni motívum jelenik meg,  - Isten tőlünk nem áldozatot akar, hanem szeretetet, irgalmasságot akar. Amikor Jézus elsiratja Jeruzsálemet, a dicsőséges bevonuláskor, virágvasárnap, és azt mondja: Jeruzsálem, Jeruzsálem, Te, aki megölöd a prófétákat, hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a kotlós egybegyűjti csibéit szárnyai alá, de te nem akartad. (Máté 23:37) A döntő, hogy az akaratban benne van a szívünk, lelkünk, testünk. Ismerünk sokat és nagyot akaró embereket, akinek habitusává válik az akarás – találóan mondja rájuk a magyar nyelv páratlan kifejező erővel: akarnok. Rímel a zsarnokra - akarnok. Mi egyetlen egy szóval ki tudjuk mondani az akarat szélsőséges valóságát, ezért üti meg a fülünket itt, amit Jézus mond: akarom. Főleg, ha felidézzük, amit az evangélisták mind följegyeznek, ez a Jézusnak Gecsemáné-kerti imádsága: Atyám, mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy Te akarod…  így rögzíti Máté (Máté 26:39) Márk ennél is erősebben jegyzi fel: ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied! (Márk 14:36) Jézus azért könyörög, hogy vétessék el Tőle a keserű pohár, vagyis ha mégis van egy mód, ne kelljen a keresztre mennie. De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit Te akarsz - mondja Jézus imádságában. Itt azonban, a főpapi imádságban azt mondja: akarom! Nagy és erős szó ez, - és ha beletekintünk, hogy mi az, amit Jézus ebben az imádságában ilyen határozottan - nem puszta óhajtásként, nem óhajtó módban, hanem akaró módban! -  mond ki, mit irányoz reánk, és hogyan visz bennünket az Atya elé, nos, ha ebben beletekintünk, akkor nagy titkokat, boldogító titkokat élhetünk meg, testvérek!

Először is azt fejezi ki Jézusnak ez a kérése  (akarom, hogy ahol én vagyok, ők is velem legyenek!), hogy ragaszkodik az övéihez. Csodálatos módon bomlik ki ebben az egyetlenegy mondatban, az imádságnak ebben a nagyon merész módjában, és az akarásunk számunkra nem is járható kifejtésében, hogy Jézus mennyire ragaszkodik hozzánk. Én ezt nagyon nehezen mondom ki, mert igehirdetőként, lelkészként sokszor látom – magamban is tapasztalom és másokban is látom –, hogy Istennek ezzel a szeretetével, Istennek ezzel a hozzánk való ragaszkodásával hajlamosok vagyunk visszaélni! „Isten úgyis szeret, Isten úgysem hagy…! - ott dobog bennünk ez a gyermeki bizalom, s a bizalom jó, csak már a torz felnőttszívben dobog , és magabiztossággá lesz, - ahelyett, hogy Isten-biztonságban hagyna minket. Ez itt bizony zöldhatár, könnyen tévedünk át tilos oldalra! Isten-bízónak kellene lennünk, Isten-biztosnak kellene lennünk, de ebből az Isten-biztosságból nagyon gyakran magabiztosság lesz. Most itt, az imádság mélyén, a drámai órán, amikor Jézus a tanítványokat – még egyszer mondom, az ilyen-olyan tanítványokat, nem a dicső nagyokat, nem a császárokat, urakat, bölcseket, gazdagokat, erőseket, tehetségeseket, csak ezeket az egyszerű galileai halászembereket, a gyáva Pétert, a szétszaladó többit, a megrettenő kicsinyhitűeket -  imádságban az Atya elé viszi, és azt mondja: azt akarom, hogy ahol én vagyok ők velem legyenek! – most. ezt hallva  vegyetek belőle vigasztalást, kedves testvérek.  Jézus így szereti az övéit! Kérhetné és megadatna Neki, de most nem azt kéri: Atyám, lásd el őket mindenféle jóval, ruházd fel őket, segítsd meg őket, erősítsd szívüket, lelküket, állítsd őket saját lábukra, aztán hadd menjenek… megtanítottam már nekik minden igazságot. Hanem az kéri: velük akar lenni! És ebben van az üdvösség ígérete, testvérek. Jézus azt akarja, hogy Vele legyünk!

S itt a másik nagy titok, mely ebben az imádságban kibontakozik. Jézus itt, az üdvösségre, vagy ahogy Ő fogalmazza: a dicsőségre tekint előre. „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, ők is énvelem legyenek, hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése óta.” Hogy meglássák az én dicsőségemet. Hát nem látták eddig? Azt mondja János az evangéliuma bevezetőjében: az Ige testté lett és közöttünk lakozott és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki telve volt igazsággal és kegyelemmel. (János 1:14) Hát látták! Oh, mondjuk sokszor, hát nagy keresztyén lennék én, megingathatatlan hitű lennék, csak egyszer lenne egy csodálatos halfogásom. Óh, nagyon tudnék hinni én, csak látnék nem ötezret, de ötvenet a Jézus kezéből enni egy kenyérből! Óh, nagy lenne az én hitem, ha látnám, hogy feláll egy beteg, kiszáll az ágyból a béna, csak ránézünk és egybeforr a csontja! És halottat feltámadni látnék!  - megingathatatlan lenne a hitem. De ne legyünk olyanok, mint a jelkívánó írástudók és farizeusok, mert ők is éppen ezt mondták, mikor hallották hírét, hogy Jézus betegeket gyógyít, kenyeret sokasít, hallották, hogy halottak támadnak föl, s aztán mentek Jézushoz és azt mondták: mutass nekünk is jelet! –akkor majd hiszünk. Ugyanakkor elismerem, meghagyom, könnyű lenne hinni, hogyha ilyeneket látnánk. És az evangélista azt is mondja: mi ezt láttuk! Miért mondja akkor Jézus most ebben az imádságában, hogy azt kívánom, ahol én vagyok ők is velem legyenek, hogy megláthassák az én dicsőségemet? Ez jövő idejű ige, jövő időre vonatkozik, hogy megláthassák majd az én dicsőségemet. Hát nem látták eddig? Nyilván látták, de valahogy úgy, ahogyan az ember fölmegy a padlásra, ahol homály van, aztán felhúz egy cserepet és bezúdul a fény. A fény ott egy szakaszt, egy sávot megvilágít, és abban tökéletes, éles fényességgel lehet mindent látni. Vagy éppen fordítva, amikor a nagy nyári melegben nem akarjuk, hogy a napfény bejöjjön a szobába, úgy eresztjük le a redőnyt, hogy vékony fél centis réseket hagyunk - mégse legyen teljesen sötét, a réseken keresztül valami kis fény beszivárog,  - így látták az Ő dicsőségét! Dicsőséget láttak, fényt láttak, kegyelmet láttak és tapasztaltak.

Most azonban azt mondja Jézus: azt akarom Mennyei Atyám, hogy az isteni dicsőség teljes fényét lássák. Fedetlenül lássák ezt a fényt. Pál apostol beszél erről a reményről 2. Korinthusi levélben: fedetlenül, színről színre, árnyékolás nélkül láthatjuk meg Isten dicsőségét. Amíg e földi valóban vagyunk, azt tudom mondani, Isten kegyelméből nem is láthatjuk ezt a teljes fényt. Belevakulnánk. Ahogyan Mózes is, aki Istentől vette a törvénytáblákat, csak Isten hátát láthatta, de Isten hátát látva is olyan csodálatos dicsőség fénye ragyogott vissza az arcán, hogy egy fátyollal kellett eltakarnia, hogy a visszfénybe bele ne vakuljanak Izrael gyermekei. Erre mondja Pál apostol: pedig az csak múlandó dicsőség volt, majd hozzáteszi: mi pedig, akik Krisztus követői vagyunk, és meghívottak vagyunk az eljövendő életre, ezt a dicsőséget majd színről színre fedetlen arccal fogjuk szemlélni.

Atyám, azt akarom, hogy ahol én vagyok az örökkévaló, tiszta és másítatlan dicsőségben, ők is ott legyenek velem. Vagyis Jézus főpapi imádságának az az első három része, amit említettem (a tanítványok megtartassanak, a tanítványok megszenteltessenek, a tanítványok között egység legyen), teológiai nyelven a status gratiae-nak, a kegyelem állapotába, a kegyelem világába tartozik. Ez a negyedik azonban a status gloriae-ba tartozik, majd úrvacsora után énekelni fogjuk a szép énekkel: „Kegyelemből dicsőségbe, szállj, hited majd szárnyat ad, s az örök menny fénykörébe bévezet majd szent urad.” Ez a keresztyén ember útja. Most kegyelemben vagyunk, kegyelemben tartatunk meg! És lám, minden, amire szükségünk van, minden, ami kell ebben a földi életben, ott van Krisztusunk imádságában. A megtartatás, a megszenteltetés, Isten útján való járás, a testvéri szeretet, a békesség és az egyesség. És lám, aztán megnyitja az üdvösség kapuját, és azt mondja: akik az enyéim, akiket én szeretek, akik az én követőim, akik a kegyelemben részesedtek, és a kegyelem által látják a dicsőség sugarait, azt akarom, hogy ők ott legyenek, ahol én is vagyok, hogy a teljes dicsőséget lássák.

Ezért, kedves testvérek, amikor Jézusnak ezt az imádságát halljuk, és halljuk benne ezt a szót, hogy akarom, akkor Isten nagy és örökkévaló szeretetét értjük meg. Mert csak egyetlenegy valaki imádkozhat így: akarom. S az nem mi vagyunk, nem ül itt közöttünk olyan, aki így imádkozhatna. Mi csak azt mondhatjuk: kérem, mi csak azt mondhatjuk: vágyakozom rá, mi csak azt mondhatjuk:  ott van a szívünk teljességében ez az akaratunk, de ezt az akaratunkat mi kérésben visszük Isten elé. Egyedül a mi Krisztusunk mondhatja azt, hogy akarom, mert Ő az egyetlen közbenjáró. Ez közbenjáró imádság itt, ez az örök főpap imádsága! S nemcsak olyan értelemben közbenjáró imádság ez, hogy az én vágyaimat, szükségeimet, bajaimat, nyomorúságomat, rászorultságomat, Istenre-szorultságomat az Atya elé viszi Jézus. Ez is megteszi Ő. Hiszen jobban el tudja mondani, jobban tudja képviselni, az Ő szava kedves az Atya előtt, és nekünk kapaszkodnunk kell Jézusba, és az Ő nevében kell kérnünk, hogy minden szükségünk beteljesüljön, minden kérésünk meghallgattasson. Ám azért is közbenjáró imádság ez, mert maga Jézus személye az, aki összeköt bennünket Istennel. Ha jól értenénk az Igét, lehetne így is fordítani: Atyám, azt akarom, hogy általam legyenek ott, ahol én is ott vagyok. Némi módosítást végeztem a fordításban, itt ugyanis Jézus a meta görög vonatkozó szót használja és tudjuk, hogy ez nemcsak azt jelenti, hogy valami, valami mellett lenni, hanem azt is, hogy valami vagy valaki által. S mintha Jézus most azt mondaná: Atyám, azt akarom, hogy ott legyenek, ahol én vagyok, legyenek ott velem, ahol én vagyok, de – most ezt jól kell értenünk! – azt akarom, hogy ez általam történjen meg. És miért mondja ezt Jézus? – mert más által ez nem lehetséges, mert másképpen ez nem lehetséges, csak Jézus által léphetünk be a dicsőség világába, csak Jézus által juthatunk el az üdvösségnek abba az állapotába, ahol Isten dicsőségét fedetlen arccal, színről színre látatjuk, csak Jézus által lehetséges a számunkra egyáltalán, hogy feltáruljon Isten igazi lénye és valósága. Más fényekről is lehet szólni, ahogy az előbb a hasonlatot mondtam: felhúzzuk a padláson a cserepet, bezúdul a fény, fantasztikus tud lenni! Vannak más fények is, és az emberi gondolkodás, a legmélyebben gondolkodó filozófusok és bölcsek is tudnak erről valamit. Platón, a nagy görög filozófus is tud valami fényről, de ő csak annyit tud mondani, hogy olyanok vagyunk, mint akik megkötözve ülnek egy barlangban, a barlang szájának háttal, és semmi egyebet nem látunk, mint árnyékokat a barlang falán. S mi hisszük, hogy az az árnyék a valóság. Milyen szerény a filozófus, nem is azt mondja, hogy fényt látunk (amit én mondtam János apostol szava nyomán), amikor látjuk a Krisztus dicsőségét, a kegyelem fényének beszüremkedését az életünkbe! Platón csak annyit mond: árnyékokat látunk. De ahol árnyék van, ott fény is van! Mert csak azért van árnyék, mert van fény. S ez az igazi mély keresztyén gondolat. Jézus most azt mondja: Atyám, ragaszkodom azokhoz, akiket nekem adtál, ragaszkodom azokhoz, akiket szeretek, ragaszkodom azokhoz, akik bennem hisznek és megismerték a Te dicsőségedet, és majd megismertetem velük teljes valójában.

Ne ijedjünk meg hát ettől a szótól, hogy ebben az imádságban ezt a szót halljuk: akarom. Örvendezzünk rajta! A Megváltónk mondja ezt, és ez az Ő magtartó akarata, mely kiterjed ránk Szentlelke kegyelméből. Töredékes fények, benyomások, lenyomatok között élünk itt, - de a kegyelem állapotában élünk! Isten jóságából, Isten hűségéből élünk. S míg a kegyelemből élünk, hallhatjuk Jézus szavát, azt a szót, amely kegyelemből születik, de dicsőségbe vezet át: Atyám, azt akarom, hogy ahol én vagyok, ők is ott legyenek, ők is velem legyenek, ők is ott legyenek általam. Jézus ezt az akaratát kereszthalálával és feltámadásával megpecsételte és bizonyossá tette. Tehát most is, ahogy Pál kéri, amikor az Úr halálát hirdetjük, eljövetelére tekintünk előre,  - akkor majd minden árnyék félretétetik, minden közbevetett akadály eltűnik, minden fátyol és lepel elvétetik, és látni fogjuk a mi dicsőséges Istenünket, ott leszünk Üdvözítőnk mellett, ott leszünk, ahol Ő akarja. Tegyük rá egész életünket erre a csodálatos akaratra.
Ámen

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk az Úr Jézus Krisztus által! Bár szavaink töredékesek, bizalommal jövünk Hozzád, mert jöhetünk, mert Krisztusunk megnyitotta az utat Hozzád, és így mi minden szükségességünket és kérésünket bizakodó szívvel Elibéd hozhatjuk. Kérünk, Urunk, betegeinkért, gyógyulásukért, - s miközben ezt kérjük, hálát adunk és magasztalunk sokféle kegyelmedért, gyógyításodért, életek megújulásáért. Kérünk, Urunk, a szomorkodókért, hogy szívük sebét gyógyítsd, összetört lelküket egyenesítsd, s miközben ezt kérjük, magasztalunk és dicsőítünk, hogy Te vagy a szívek orvosa, Te vagy lelkünk megújítója, Te vagy minden megalapozott reménység szerzője és ajándékozója.

Kérünk Urunk azokért, akik sokféle életszükség között gyötrődnek, talán éppen kenyérért, öltözetért, munkáért, jobb kilátásokért. Könyörgünk azokért, akiket egész életükben, talán még utódaikban is terhelni fog az adósság, - kegyelmedért könyörgünk, kenyérért, eledelért, életlehetőségekért, szabadságért, új és csodálatos életkezdetekért. S miközben ezt kérjük, megvalljuk, elmondjuk hálás szóval: Tőled vesszük a mindennapi kenyeret, s Neked inkább gondod van ránk, mint az ég madaraira és a mezők liliomaira. Magasztalunk és dicsőítünk ezért.

Azt is kérjük Mennyei Atyánk, hogy most, ha majd az úrasztala köré gyülekezünk, s vesszük a kenyeret és a bort, Szentlelked által egyesíts bennünket szabadító Krisztusunkkal, hadd legyünk teljesen az Övéi, hadd hordozzuk a megingathatatlan reménységet, hogy egykor majd mi is ott leszünk, és általa leszünk ott, ahol Ő van, és megláthatjuk teljes dicsőségedet, soha el nem múló örök és dicsőséges boldogságban. Add most, Urunk, ezt a megerősítő ígéretet, ezt a boldog lelki bizodalmat. Így kötelezzük el magunkat újra a szeretet minden munkájára, mert Te abban a Fiúban szeretsz minket, akit a világ alapjainak felvettetése előtt szerettél örök szeretettel. Fogadj be bennünket örökkévaló szeretetedbe, hordozz bennünket dicsőséges kegyelmedben, s nyisd majd meg nekünk Krisztusunk által az üdvösség kapuját. Hisszük, hogy e kérésünk nem üres szó, mert Krisztusért Te meghallgatod azt.
Ámen