Kegyelem által lettek hívőkké

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Bizonyos vagyok abban, hogy sokunkat áthatotta már az a hirtelen  felismerés, hogy íme beleláthatunk egy nagy titokba: miért terjedt olyan gyorsan az evangélium, a keresztyénség az első századokban. Ha csak arra gondolok, hogy Magyarországon immár húsz esztendeje többé-kevésbé szabadon – és inkább többé, mint kevésbé szabadon – hirdethetjük az evangéliumot, nincs előttünk akadály, nem zárnak senkit börtönbe, ha kiáll az utcasarokra és Jézus dicsőíti, másokat a templomba hívogat, Jézus útjára tanítja az embereket, és hogy ehhez képest milyen kevésre jutottunk ez alatt a húsz év alatt, nos, akkor érdemes belecsodálkozni abba, hogy azt a húsz esztendőt, amit Lukács evangélista az Apostolok cselekedeteiben leírt – mert az itt foglaltak körülbelül húsz esztendőt ölelnek fel! – micsoda nagy hódítás jellemzi. Egyszer Antiókhiában vagyunk, majd Akhájában és Görögországban, aztán arról hallunk, hogy Pál Rómába tart, és közben újra meg újra halljuk a megjegyzést, hogy sokan hittek, sokan elfogadták a Jézus útját, sokan megkeresztelkedtek, sokan csatlakoztak a gyülekezethez, az Úr napról napra növelte üdvözülőkkel a gyülekezetet.  S ha talán méltánytalannak tűnik a régi idők és a mi korunk összehasonlítása, annyi igazság mégiscsak van benne, hogy volna nekünk mit megtanulnunk az apostoloktól, - és ha ezt valóban megtanuljuk, kicsit közelebb is jutunk az evangélium, a jó hír, az üdvösség elterjesztésének a nagy titkához.

Ez pedig az, hogy akikre Krisztus rábízta az evangéliumot – lett légyen az Péter, Jakab, a többi apostol, vagy éppen Pál, vagy egy kereskedő házaspár -, azok mandátumot kaptak, és a jó hírt mindenféle létező és elképzelhető módon adták tovább. Ha az Apostolok cselekedeteit egy kommunikációs szakember kezébe adnánk, valószínű, hogy doktori értekezést írhatna arról, hogy hányféle módszert látunk itt. Pál a Korinthusi levélben így foglalja össze a szándékokat: zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé, mindenkinek mindenné lettem csakhogy némelyeket megnyerjek az evangéliumnak. Ha beszélni kellett, beszéltek, ha vitatkozni kellett, vitatkoztak, ha hirdetni kellett, hirdettek, ha pontosítani kellett, pontosítottak, ha kiabálni kellett, kiabáltak, ha énekelni kellett, énekeltek, - mindenféle módon kommunikálták, továbbosztották az evangéliumot. A ma felolvasott történet olyan lehetőséget mutat meg, amit megtanulni nem lehet, de Isten kegyelméből el lehet kérni. S talán ez a másik - és ez a fontosabb! - , amit nekünk ma meg kell tapasztalnunk, el kell sajátítanunk. De még egyszer mondom, ezt eltanulni nem tudjuk, legfeljebb csak Isten kegyelméből elkérni - és van rá bizonyság, hogy megkaphatjuk.

Apollósról szól a felolvasott szakasz, őt eddig nem ismertük. Most azonban hirtelen színre lép, Efézusban bukkan fel, s Lukács elmondja a rá jellemző adatokat. Alexandriában született, igen művelt, kiokosított zsidó ember, aki ismerte az Úr útját, tehát tudott már Jézusról, de csak a Keresztelő János féle keresztséget ismerte, ebben a vonalban állt. Tehát Alexandriából érkezett, a kor szellemi fővárosából,  és Isten útjára kezd tanítani. Aztán azt olvassuk, hogy amikor a zsinagógában nagy bátorsággal tanított Krisztusról, Akvila és Priszcilla – ők pedig korinthusiak! – meghívják magukhoz, és nyilvánvalóbban kifejtik az Úr útját. Így áll a revideált Károli fordításban: nyilvábban!  A görög szót sokan ismerik: itt az akríbia szó áll, ez pedig aprólékosságot, alaposságot jelent. Amikor az egyetemen dolgozatot kellett írnunk, a professzorok sokszor vágták a fejemhez, hogy sok szép költészet van benne, de kevés akríbia, pontatlan, slendrián a munka.. Ez a mi Apollósunk hevülékeny ember, poéta, a Krisztus poétája, s Akvila és Priszcilla úgy gondolják, itt az ideje, hogy alaposan, nyilvábban, a dolog lényegét föltárva megtanítsák őt. S ez a mi Apollósunk hajlandó is tanulni – vagyis nem magyar ember ő, mert magyar ember az efféle akríbiákat nem igazán szereti. Majd folytatódik a történet azzal, hogy amikor Apollós átmegy Akhájába, ott befogadják az ottani tanítványok, s a szolgálata által sokan hívőkké lettek, sőt – Lukács evangélista azt is hozzáteszi - , hatalmasan meggyőzte a zsidókat, egyértelműen bebizonyítva az írásokból, hogy Jézus a Krisztus.

Hallatlanul fontos ez a megjegyzés. És itt látjuk, hogy mi az, amit meg kell tanulnunk, meg lehet tanulnunk, és mi az, amit kegyelemben kell elkérnünk. Ha föllapozzuk az Apostolok cselekedeteinek korábbi szakaszait, azt olvassuk, hogy volt valaki, aki nem boldogult ezen a téren. Ő pedig éppen Pál apostol volt. Igen becsületesen leírja Lukács, hogy Pál apostolnak mennyi hányattatása, viszontagsága, küzdelme volt, amikor elment egy-egy zsinagógába, és magyarázni kezdte az ott lévőknek, hogy a Názáreti Jézus a Krisztus, ő az Üdvözítő, Isten Fia, tehát Jézusban van a megváltás. Ez az evangélium. S azt olvassuk, hogy Pált rendre elutasították, sőt zenebonát támasztottak körülötte, s ha hírül vették, hogy valahol működni kezdett, deputációt menesztenek utána és bevádolják a polgári hatóságoknál. Száműzik, megkövezik, börtönbe zárják. Ellene mondanak a mi nagy Pál apostolunknak. Pedig, azt hiszem, kedves testvérek, ő még Apollósnál is műveltebb volt, a kis ujjában volt az antik filozófia és költészet, - épp a múltkor olvashattuk az athéni prédikációját, milyen fantasztikus módon tud dialogizálni a filozófusokkal, a kor legokosabb embereivel, hihetetlenül jól forgatja a szót, elég csak egynémely levelét elolvasni. Pál apostolnak mégsem adatik meg a siker. Olyannyira nem, hogy egy alkalommal Pál apostol hátat is fordít ennek az ügynek, és megfogadja, hogy többet nem megy a zsinagógai zsidóság közé. Rá kell ébrednie, hogy ezt az utat lezárta előtte Isten, ő nem képes a saját honfitársait meggyőzni, nem tud erős érvet felsorakoztatni, pedig a nagy Gamáliel tanítványa volt, s ha valaki képes volt betűrágó embert meggyőzni, az éppen Pál apostol volt. És mégis, – vagy inkább így mondom: mégsem! Isten itt nem nyit neki utat. Aztán jön egy Apollós nevezetű atyafi Alexandriából, aki csak a Keresztelő János útját ismeri, aki csak a Keresztelő János tanítványain keresztül hallott valamit Jézusról, és amikor őt egy egyszerű kereskedőcsalád kioktatja, kiokosítja, akribálja, hogy ugyanis ki is az a Jézus, ezzel a tudással ez az atyafi nagy győzelmet arat. Azt mondja Lukács evangélista: átment Európába, a tanítványok buzdították, befogadták, és ő sokat használt azoknak, akik hittek a kegyelem által, mert hatalmasan meggyőzte, nyilvánosan bizonyítva az írásokból, hogy Jézus a Krisztus.

De talán félre is vittem a gondolatokat, amikor azt mondtam, hogy ez a döntő megjegyzés: hogy ugyanis hatalmasan meggyőzte őket!  Hogy itt a nagy fordulat! Ez csak emberileg van így, jegyzem meg. Emberileg valóban nagy fordulat ez, emberileg valóban azt kell mondani, hogy még a nagy Pál sem vindikálhat magának mindent, pedig valljuk meg őszintén, az apostolnak volna hajlama hozzá. A második Korinthusi levélben  a maga méltóságát, becsületét védelmezve visszatámad az apostol, és azt mondja ellenfeleire: apostolok ők? – hát én mennyivel inkább! Hirdetik az evangéliumot? – mennyivel inkább én! Nagyszerű dolgokat érnek el? – én egymagam – mondja – többet értem el, mint az összes apostol együttvéve! Mindez túlzásnak tűnik, de igaz. Tudniillik, teljesen igaz, hogy Pál többet ért el – de az nem igaz, hogy mindent elért volna.  S éppen Apollós esete mutatja meg, hogy lehet Isten dolgában, keveset, sokat, kevesebbet és többet elérni, - de mindent nem lehet. Ahol Pál nem boldogul, oda Isten elküldi Apollóst.  Ezért mondja aztán Pál a Korinthusi levélben: én plántáltam és Apollós öntözött. Az a mag, amit én elvetettem, Apollós munkája nélkül soha ki nem csírázott volna. Tehát Pál is látja, hogy a „többet és többet” kérdése a mi kezünkön van. A „minden” titka Istennél van elrejtve.

És ezért a döntő megjegyzés nem abban az emberi összevetésben van, hogy egy-egy munkában, feladatban, teher hordozásában, cél elérésében, kinek mennyit ad Isten. Tudjuk: kinek kevesebbet, másnak többet. A lényeget a 27. versben találjuk. Azt mondja: Apollós pedig sokat használt azoknak, akik hittek a kegyelem által. A kegyelem által történik mindez. A beszéd, a vita, a hirdetés, a tanítás, a szívós utánajárás, mindaz, amit az ember tehet, ránk van bízva, ezt meg kell tanulnunk. Ahogy a szülőknek meg kell tanulniuk tisztességben, szeretetben hordozni és nevelni a gyerekeiket, és meg kell tanulniuk, hogy miképpen tanítják meg őket az igazság útjára. Egy tanárnak meg kell tanulnia, hogy miképpen kell megtanítani az igazságot a rábízott gyerekeknek, s ahogy egy felnőttnek meg kell tanulnia, hogy a rábízott fiatalnak miképpen adja át a hagyományt - úgy kell az evangélium dolgát is megtanulnunk, hogy miénk lehessen és tovább is adhassuk. S ha már összehasonlítást teszem a bevezetőben, az az érzésem, hogy mi igen-igen keveset tanultunk az elmúlt húsz évben. Azt gondoltuk, hogy elmennek az oroszok, és a helyükre angyalok fognak érkezni. Hát érkeztek valakik, de nem éppen angyalok. Azt gondoltuk, hogy szabadok leszünk, és ebből a szabadságból majd úgy maguktól megszületnek a jó dolgok. Ezeket sem igazán tanultuk meg. De a legkevésbé azt, amit Lukács egyetlen egy rövid kifejezéssel ad vissza: kegyelem által.

Az apostolnak – tudniillik Pálnak – bizonnyal sok gyötrődést, sok fájdalmat okozott, hogy nem jut el addig a célig, amit kitűzött magának. Nem tud mindenkit meggyőzni, nem tudja mindenkiben az igemagot elültetni, ez a térítő munkája nem mindenki számára elfogadható, nem hiteles – mondjuk mai nyelven. Sokat gyötrődött ezen. Voltak esetek, amikor Isten még azt sem engedte meg neki, hogy egyáltalán hozzákezdjen ehhez a munkához. Szeretett volna valahova eljutni, de a lélek megakadályozta - olvassuk az igében. S milyen megalázó – mondhatnánk -, hogy most jön egy alexandriai alak, s neki minden megy. Emberileg ez bizonnyal fájdalmas is lehet. Nekem nem, a másiknak igen. Én nem jutok egyről kettőre, a másiknak megy. Nemrégiben egy édesanyával beszélgettem, akinek gondjai vannak a gyermeke nevelésével. Izgága gyermeket nevel, aki hiper-okos, túlmozgásos és mellesleg egyébként már pimasz is, úgy a dolgok rendje szerint. Ez a kedves, fáradt édesanya már nem talál sem a gyermeken, sem önmagán fogást. Aztán a beszélgetés közben megjegyezte, hogy bezzeg másoknak milyen könnyen megy. Én szívesen odahívtam volna egy másik édesanyát, hogy tegyünk szembesítést, vajon neki olyan könnyen megy-e? De most inkább csak az érzésre akarom felhívni a figyelmet, testvérek. Nekem nem megy, nem boldogulok, nem jutok előrébb, - igazságot, szép szót, tisztességet szeretnék tovább adni, és nem megy. Nem megy. S ekkor jön valaki, és neki meg megy. Nekem nem – neki igen. Igazságos ez? Biztos, nem igazságos, de kegyelmes. Apollós nagy segítségére lett azoknak az atyafiaknak, akik hittek kegyelem által. Meg kell hát értenie Pál apostolnak is, hogy ami Apollós révén történik, az kegyelem által történik – a maga a kegyelem. És Apollósnak is meg kellett értenie, hogy hiába hozta Alexandriából a világ legzseniálisabb filozófiáját, legokosabb teológiáját, legnagyszerűbb metafizikáját, ő se jutott semmire Efézusban mindaddig, amíg egy kereskedő házaspár ki nem okosította. Mert nem a filozófus Apollósnál volt az akríbia, hanem Akvilánál és Priszcillánál. Apollósnál csak bátorság volt. Pál apostolnál meg lendület volt. De a kegyelem mindig Istennél volt, és mindig Isten adta a kegyelmet.

Mennyi mindenben forgunk mi is, kedves testvérek, és mennyi mindent kérünk magunkon számon a mögöttünk levő évtizedek alapján. Ha mérleget készítünk, és kimondjuk, hogy nem ment, nem lehetett, nem tudtuk, talán ebben a visszatekintésünkben benne van az alázatos belátás is, hogy azért nem ment, mert nem akartuk minden módon. De leginkább az a belátás szükséges, hogy mehetett volna, - ha nem általunk, akkor mások által! Mert ha elkérjük Isten kegyelmét, s megnyitjuk magunkat előtte, s engedjük, hogy Isten Szent Lelke okosítson, Isten Szent Lelke adjon szánkba szavakat, Isten Szent Lelke mutasson utat, akkor ránk is igaz lehet, amit Apollósról olvastunk: ki mikor oda jutott, sokat használt azoknak, akik hittek a kegyelem által. Kérjük ezt a kegyelmet, mert el van készítve Istennél, és Ő mindig kész arra, hogy szabad szívvel nekünk ajándékozza azt.

Ámen