Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! 

Drámai történetet hallottunk a keresztyénség kezdeteiről, azokról a napokról, amikor a Jézus Krisztus feltámadásáról szóló örömüzenet terjedni kezdett. Péter  apostol bizonyságtétele nyomán háromezer férfi csatlakozik a gyülekezethez. Ám a nagy áldás, a nagyszerű kezdet után mindjárt akadályokba ütköznek az első keresztyének. A csodálatos nyitány után jönnek a nagy próbatételek, jönnek az akadályok, meghátráltatások. De itt mutatja meg Lukács evangélista, hogy emberileg, de isteni módon is mi volt mégis az, ami tovább vitte az evangélium ügyét, miért nem hagyták abba a Krisztusról való bizonyságtételt. Még egyszerűbben az evangélista most az mondja el, hogy mi miért vagyunk itt együtt ebben a templomban.  Azért mondom ezt így, mert nemcsak minket, magyarokat, hanem, hanem többé-kevésbé minden embert jellemez az, hogy ha egy csodálatos kezdet után nehézségek következnek, elég hamar föladjuk, és azt mondjuk, egy illúzió áldozatai vagyunk, megcsaltuk magunkat, azt hittük, minden úgy lesz most már, ahogy mi reméltük. Hogy miért nem kell ezt mondanunk kétezer év után, nos, ez bontakozik ki előttünk a mai igében.

 Akadály bőséggel van. Mindjárt a pünkösd után, arról olvasunk, hogy tilalom alá vonják a Jézus nevében való megnyilatkozásokat. Aztán tiltani kezdik, hogy a Krisztus nevét egyáltalán kimondják. Az okokat most nem akarom részletezni, csak annyit kell elmondani, hogy a jeruzsálemi központi hatalmat, akik jelentős módon hozzájárultak Jézus kereszthalálához, rendkívüli irritálja, hogy annak a Jézusnak a nevét hirdetik, akit pár hónapja félretettek az útból. Pedig, gondolhatták, ők már egyszer s mindenkorra elrendezték a kellemetlen ügyet. S aztán él bennük az önvád is, így is mondják itt Péteréknek: hát nem megparancsoltuk nektek parancsolattal, hogy ne tanítsatok abban a névben, de ti betöltöttétek Jeruzsálemet tudományotokkal, és mireánk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét. Lelkiismeret-furdalás, félelem van bennük, és a Jézus tanítványaira is úgy tekintenek, mint Jézusra, felforgatókat látnak bennük. De, testvérek, most ezt nem akarom részletezni, mert az evangélista azt is megmutatja, hogy valamilyen oknál fogva mégsem tudják a tanítványokat elhallgattatni.

Három okot is felsorolhatunk, de megmondom őszintén, egyetlenegy igazi ok van, s ezt hagyom a végére. Vegyük számba a másik kettőt is, hiszen ezeken keresztül juthatunk el a harmadik, igazi okig. Az egyik ok az, hogy már megszerveződött a keresztyén közösség. Az első keresztyén közösség pedig erős volt, mindenük közös volt, naponként együtt voltak, tehát intenzív közösségi életet éltek. Ennek erős sodrása van, olyan ereje van, hogy aztán megy magától előre, nem lehet egykönnyen szétszórni, megsemmisíteni. Magyarán, ha az apostolok elállnak – emberileg szólok – a közösség vezetésétől és képviseletétől, akkor lesz helyettük más. Ez így van bármilyen közösséggel. Nyilvánvaló, hogy a központi hatalom erőszakoskodás – hogy ugyanis hol az apostolokat, hol börtönbe vetik őket, hol törvényszék elé viszik őket, hol közlik velük, hogy kijárási tilalom van, hol pedig közlik velük, hogy nem kaptak területfoglalási engedélyt, nem vonulhatnak utcára – egyszóval mindez teljességgel arra irányul, hogy a közösség sorvadjon és zilálódjon. De nem olyan könnyű ezt véghez vinni. Oh, de könnyű lenne a hatalmasoknak, akár a mai Magyarországon csettinteni egyet, és azt mondani, hogy nem vagy többé. Betiltottuk. De ez nem olyan egyszerű dolog.

A másik ok közelebb visz bennünket az apostolokhoz. Bennük mély elkötelezettség, azt mondják, amikor megintik őket: inkább Istennek kell engedni, mintsem az embereknek. Ez bizony csodálatos kijelentés, kedves testvérek. Az emberi elkötelezésnek, az Istennek való engedelmességnek egyik legcsodálatosabb kifejezése. De mielőtt még azt gondolnánk, hogy ezért nem lehet az evangélium elterjedését feltartóztatni, egyszóval ez a magyarázata annak, hogy nem lehetett az apostolokra  hallgatást parancsolni, el kell mondanunk, hogy nem volt ez mindig így a keresztyénség történetében. Bizony, sokszor megtörtént, hogy buzgó, elmélyedt, elkötelezett keresztyének is, ha rájuk nyomultak és megfenyegették őket, elfelejtették ezt az igét. Mert ez az ige a bátorság igéje, az elkötelezés igéje: inkább Istennek, semmint embereknek. Ebben az igében döntés van, - az apostolok eldöntötték, hogy akár börtönt is vállalnak, akár megveretést is vállalnak Krisztusért. Olvassuk is, hogy boldogan mennek el a törvényszékről, miután búcsúzóra megverik, megfenyegetik őket, és örömmel mentek el a tanács elől, hogy méltóvá tétettek arra, hogy a Krisztus nevéért gyalázattal illettessenek. De mi azért legyünk őszinték,  szóljunk igazán a Krisztus népe történetéről: voltak pillanataink talán nekünk személyesen is, amikor úgy tettünk, mintha ezt az igét soha nem hallottuk volna, mintha ez az ige minket soha át nem járt volna, mintha nem is lenne a Bibliában. Mint amikor a lemez ugrik egyet, és valami kimarad. És éppen akkor, amikor nemcsak mondani kellett volna, hanem valósággal is megélni.  Mondok néhány példát. Inkább Istennek kell engedni, mint embereknek akkor, amikor a baráti köröm sodorna engem valami feneketlen rosszba. Milyen nehéz ellenállni! Inkább Istennek kell engedni, semhogy embereknek, amikor azt mondja a főkönyvelőm, gyere, megmutatom, hogy kell adót csalni. Istennek kéne engedni, mintsem embereknek, amikor el kellene mondanom egy betegnek, szenvedőnek, kételkedőnek, tagadónak, hogy van Istennél szabadítás, de az illető veszedelmes ember, nem szereti Isten nevét hallani, és mi azt mondjuk – ez is nagy bölcsesség! –, hogy jobb a békesség. S az Anyaszentegyház történetében is hányszor megtörtént, hogy  prédikátorok,  papok, presbiterek, gyülekezeti tagok nem azt mondták, hogy inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek, hanem azt mondták: jobb a békesség, nincs még itt ennek az ideje, és így tovább, és így tovább.

Azért mondom ezt, kedves testvérek, mert bár látjuk, hogy Péter apostoltársai valóban készek mindent vállalni, és tudjuk, hogy a mártírhalálig vállalták is, de mégsem bennük aláljuk meg az igazi magyarázatot arra, hogy miért terjedt tovább Jézus Krisztus jó híre, miért jutott el oly sokakhoz és jut el ma is oly sokakhoz az a jó hír. Nem a tanítványok elkötelezettségében, bátorságában, odaszántságában van elrejtve a keresztyénség titka, hanem abban, amit a 33. versben olvasunk: az apostolok nagy erővel tettek bizonyságot Jézus föltámadásáról és nagy kegyelem volt mindannyiukkal. Nagy kegyelem volt mindannyiukkal.  A felolvasott történet is ezt bebizonyítja.

Az apostolok újra a Nagytanács előtt állnak, immár sokadjára. Nem hallgattak a hatóságokra, nem szűnnek meg hirdetni a szabadulás jó hírét, a Krisztus nevét. Végzetes konfliktus készülődik. A Nagytanács azt fontolgatja, hogy megölik őket. Elég volt. Félre teszik őket az útból. Íme, itt a végső összeütközés, nincs tovább. Amit a Nagytanács eldönt, azt véghez is viszi. Nem zavartatták magukat. Mikor eldöntötték, hogy Jézus megölik, szereztek hamis tanút, a tanítványok között találtak árulót, fölfogadták a templomi szolgákat, kimentek és elfogták Jézust, s volt hozzá politikai erejük is, hogy Pilátust rákényszerítsék a halálos ítélet kimondására. Ezek nem kukoricáznak. Ha eldöntötték, hogy csend legyen –csend lesz. És ha ezek az emberek nem akarnak hallgatni, nem fogják be a szájukat, mert inkább Istennek kell engedni, mintsem embereknek, mert nyomja őket a keresztyén közösség ereje, majd ők elrendezik. Lefejezik a mozgalmat. Ám nagy kegyelem volt az apostolokon, mert Isten Szentlelkének vannak – ha szabad ezt mondani – titkos, általunk nem ismert mozgásai – Kálvin így mondja: ez a Szentlélek titkos mozgása -, és olyat és, amire nem lehet számítani. Most mi történik? Föláll a Nagy Tanácsban egy farizeus, Gamálielnek hívják, tekintélyes, befolyásos személy. Nem áll a keresztyének pártján, nem titkos tanítvány. Nm tartozik azok közé, akik már Jézus idején szimpatizáltak volna a keresztyénséggel, mint például Arimátiai József vagy Nikodémus, ő nem tartozik közéjük. Ő ellenfél, és mégis, most Isten Szent Lelke által – hisszük, hogy a Lélek által – föláll és elmondja a Nagytanácsban, hogy vigyázniuk kellene. Mert, mondja, volt már efféle korábban is. Volt egy Teudas nevezetű atyafi, akihez négyszáz ember csatlakozott – ez a Teudas hamis messiás volt - azonban elfogták, megölték, és akik csak követték, szétszóródtak. Aztán folytatja Gamáliel, volt egy galileus Júdás is, aki a népszámlálás idején sok népet maga után csábított, sok embert elhihetett, hogy ő a messiás, és ő hozza el Isten országát, de akik csak követték, szétszóródtak. Majd hozzáteszi: mostanra is nézve azt mondom néktek, álljatok el ezektől az emberektől, hagyjatok békét nekik, mert ha emberektől van ez a dolog – szét fog szóródni. Nem kell csinálni semmit. Homokra fut, s ha nagyon ugrálnak, jönnek a rómaiak és leverik őket. Szét fognak szóródni. Nem lesz belőle semmi. Ha csak arról van szó, hogy ezek eltökélten hisznek egy eszmében, és az eszméből rögeszme lesz, hát hagyjátok, előbb-utóbb véget ér. Ám – folytatja – ha Istentől van, azt ti sem bonthatjátok fel, nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok. Gamáliel egy politikai bölcsességet javasol, tulajdonképpen azt, hogy nem érdemes az ügyből cirkuszt csinálni, nem érdemes az embereket provokálni, nem érdemes belőlük mártírt csinálni, hiszen így még kedvesebbek lesznek az emberek szemében. De mégsem csak politikai bölcsesség ez, hanem a Szentlélek titkos mozgása által isteni igazság is: ha emberektől van, véget fog érni, ha Istentől van, föl nem tartóztathatjátok. Micsoda vigasztalás van ebben, kedves testvérek! Hogy Isten nekünk, akik annyit küszködünk a keresztyén életünkkel és megannyi akadályba ütközünk, támogatót ad. Pedig bizony nemcsak a saját alkalmatlanságunkat kell legyőznünk, hogy igazán méltóképpen élhessünk keresztyénként, hanem sokszor úgy külső akadályba ütközünk, mert azt mondják nekünk: hallgassatok. Legutóbb talán bő egy hete jelent meg egy népszerű internetes magazinban egy cikk, melynek szerzője azon fröcsögött, hogy nincs is pünkösd, az egy hülye szó (bocsánat – idézem őt!), nem is kéne pünkösdöt tartani, inkább floriáliákat meg örömünnepeket kéne tartani. Majdhogynem azt indítványozta, hogy tiltsuk be a pünkösdöt, mert őt az bosszantja. S ha nem is ilyen nyilvánosan, akár magánbeszélgetésben is elmondják ezt nekünk. Legyintenek rád egyet. Vagy dühösen azt mondják, mit szenteskedsz nekem már megint, mit vallásoskodsz itt? Zárd be magad a privát szférába. Milyen fájdalmas, hátráltató ijesztő, elkedvetlenítő megnyilatkozások ezek. De folytatom, testvérek. És viszont azt nem tapasztaltuk meg, hogy Isten Lelkének titkos munkája által szólt melletted valaki, akiről soha nem gondoltad volna? Kiállt érted valaki, akiről soha nem hitted volna! Egy idős bácsi mesélte nekem, hogy a hatvanas évek elején, amikor a tsz-eket szervezték, ő is belépett, meg kellett tennie. Tehetséges gazdálkodó volt, s mindjárt javasolták is a gazdák, hogy ő legyen az egyik brigádvezető, ami az emberi méltóságát helyreállította volna. A termelőszövetkezet párttitkára azonban elkezdett ellene beszélni, hogy ez az ember a klerikális reakció szekerét tolja, minden vasárnap ott van templomban, bibliaórára is jár, szenteskedik, ez nem fog itten semmit sem csinálni, mert épp csak leteszi a kapát, s fut is a templomba, megbízhatatlan. Dúlt már a vita, és üzengették neki, hogy – ami ritka dolog volt a hatvanas években! – jobban tette volna, ha be sem lép a tsz-be, maradt volna otthon a tanyáján. De három-négy nap múlva mégis kinevezték. Nem tudta, miért. Csak később derült ki, hogy a tanácselnök jó szót szólt érte. Valaki, akiről ő ezt soha nem gondolta volna. Nagy kegyelem volt rajtuk.

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek! Ez a történet arra tanít meg bennünket, hogy Isten nagy kegyelme nemcsak közvetlenül hat az életünkben, a dolgainkban, s abban, amit mi tervezünk, teszünk, akarunk, szándékozunk. Istennek kegyelme munkálkodik körülöttünk is. A teológusok megelőző kegyelemnek nevezik ezt, elrendező kegyelemnek, másokban érettünk munkálkodó kegyelemnek, mely másokat, sokszor ellenségeinket  is irányunkba kedvezően fordít. Ez a nagy titka annak, hogy a keresztyénség, Jézus Krisztus jó hírének neve, a feltámadás örömhíre ma is szól, ma is befogadhatjuk, ma is továbbadhatjuk, és sokak számára a vigasztalást és élő reménységet adhat. Nyissa föl a Szentháromság Isten mindannyiunk szemét és szívét meglátni Istennek ezt a bőséges kegyelmét, mely rajtunk túl is, hozzáteszem, nélkülünk is, mégis érettünk, és javunkra, áldásunkra is munkálkodik. Legyen ezért dicsőség Istennek most és minden időben.

Ámen