Kedvelsz engem

Ma este áldást mondani tanít bennünket a zsoltár. Áldást mondani nem teljesen ugyanaz, mint imádkozni, bár imádságunk is sokszor Isten magasztalása, áldása, –  áldjátok az Urat, imádkozzatok előtte éjjel és nappal kezeteket felemelve, ujjongjatok őnéki! - mondják a zsoltárok. Meghagyom azt is, hogy még vallomásban is lehet áldást mondani. Amikor embertársunknak vallunk a hitünkről, boldog Isten-tapasztalatunkról, belefoglaljuk, hogy Isten megáldott, és így a vallomással mintegy tovább adjuk az áldást is. Sőt, láttuk, hogy még az emberi gondolkodás, a ráció is fel tud emelkedni, hogy áldást gondoljon. Mégis azt kell mondanom, hogy az áldásmondás, akár Isten nevét áldjuk és magasztaljuk, akár embertársunkra kívánunk áldást, külön megtanulandó. Két példát hadd idézzek. Az egyik eset megszégyenített, a másik nagyon elgondolkodtatott. Teológus koromban történt, hogy Gyökössy Endre, kinek az írásait sokan ismerik, bejöhetett a Teológiára órát adni, feloldották a szilencium alól. A családlátogatásról és a lelkigondozásról beszélt nekünk. Egyik megjegyzésében nekünk, mindent tudó és sokat vitatkozó fiataloknak azt mondta: aki hozzám jön, velem beszélget, akármire is jutok vele – s megvallotta, sokszor nem jut semmire –, nem mehet el úgy, hogy ne áldanám meg. Ott ültünk mi, ifjú titánok, akik azt hittük, hogy a lelkigondozás valami olyan mesterség, hogy bejön a delikvens, felnyitjuk a lelkét, ahogy az órás felnyitja az óra hátlapját, megigazítjuk a fogaskereket, kifújjuk a porszemeket, beállítjuk a megfelelő időre, és azt mondjuk: készen is van, viszontlátásra. Mi, reformátusok sem vesszük komolyan, amikor így köszönünk: áldás, békesség. Tréfásan ilyeneket mondunk: málnás békesség, ádáz békesség, viccelődünk vele. Gyökössy Endre megszégyenített bennünket, amikor szerényen azt mondta: tőlem nem mehet el úgy senki, hogy ne áldanám meg. Vajon tőlünk elmehetnek-e áldás nélkül a rokonok, barátok, szomszédok, segítségre szorulók, tanácsot kérők, sőt ellenségek is?  - hiszen Jézus azt mondja, hogy imádkozzatok azokért, és áldjátok azokat, akik titeket gyűlölnek. A másik eset nemrégiben történt, igen elgondolkodatott, és ebből is csak arra tudok jutni, hogy bizony tanulnunk kell az áldásmondást is. Hidason voltunk, ahol gyönyörű szép, új templomot épített a valamikor Bukovinából előbb a Bánát déli részére telepedett, majd a világháború után Baranya kis északi falujába menekülő székely közösség. A templomépítést koreai reformátusok is segítették, meghívták hát őket is a szentelésre. Egy kedves koreai házaspár jött Hidasra. S ahogy ilyenkor illik, megérkezvén mentünk a parókiára, s én nagy széles mozdulattal lekezeltem a presbiterekkel, s mondtam a lelkésznek, gyorsan beszéljük meg a teendőket, a liturgiát, mert kezdődik az istentisztelet. S terelgettük befelé a koreaiakat is. Milyen gyönyörű szőttesek vannak itt, mutatnám nekik, milyen szép ez a parókia, - de ők ültek a kanapén lehajtott fejjel és imádkoztak. Egy szempillantás alatt felfogtam, hogy ők előbb áldást mondtak. Így tanulták, hogy akárkinek a házába érkeznek, legelőbb áldó imádságot nem mondanak. Vajon, amikor mi megyünk vendégségbe barátokhoz, családtaghoz, a szívünk és a lelkünk mélyén mondunk-e áldást? Bizony, tanulnunk kell áldást mondani.

Tanulnunk kell továbbá azért is, mert ez nem olyan könnyű. A zsoltár olyan élethelyzetet mutat, amire valóban azt mondhatjuk: ez a legrettenetesebb élethelyzet, s talán éppen az ilyen élethelyzetek azok, amelyekben úgy érezzük, hogy nincs mentség, tehát nem tudunk áldást sem mondani. Dietrich Bonhoeffer, a nagy német teológus etikájában egy különös gondolatnak ad hangot, amikor a keleti és a nyugati civilizáció különbségeit próbálja érzékeltetni. Az egyik leírása igen találó. Azt mondja, hogy a nyugati ember számára a rosszak rossza a kudarc. A nyugati ember legjobban a kudarctól fél, - valamit elkezd, elgondol, de nem jó végre fut a dolog, belesül. A keleti ember – mondja Bonhoeffer – a megszégyenüléstől fél a leginkább. Magyar emberként először nem is értettem, hogy mi a kettő között a különbség. De rájöttem, hogy azért nem érzékelem a különbséget, mert mi magyarok keletiek és nyugatiak is vagyunk, rajtunk kettős a teher. Már tanultunk annyit a nyugattól, hogy féljünk a kudarctól, és vagyunk még annyira keletiek, hogy rettegjünk a szégyentől. De talán éppen ezért mi nagyon is jól megértjük, hogy amikor a zsoltáros leírja a helyzetét, - ágyban van, beteg -, azt is érzékelteti, hogy a betegsége egyszerre kudarc és szégyen. Bizony így van ez. Hányszor előfordul, hogy értesülünk kedves barát, ismerős betegségéről, fölajánljuk, hogy meglátogatnánk, de egészen nyers elutasítást kapunk. Nem kellünk neki. Majd, akkor gyere, ha meggyógyultam, most hagyjál békén - üzeni. Nyilván szégyelli a gyengeségét, törékenységét, szégyelli, hogy ágyban van, szégyelli kiszolgáltatottságát, hogy a másikra rászorul. Talán büszke is, és nem akarja a segítségünket elfogadni. Nagyon sokszor viszont a beteg ember azt gondolja, hogy ha ágynak esett, s beköszöntött életében a baj, akkor az bizony egész addigi életének a kudarca. A mai világot szemlélve úgy látom, egyre inkább efelé megyünk. Ha fodrásznál vagyok, és várnom kell soromra, nagy előszeretettel lapozgatom a női magazinok és a pletykalapok egészségügyi oldalait, melyek mindenféle horoszkópokkal és bio-receptekkel vannak tele, s bennük egyre erőteljesebb az a sugallat, hogy aki beteg, az magának köszönheti. Beteg, mert nem élt egészséges életvitelt, nem fogadta meg a jótanácsokat, nem sportolt rendszeresen, nem ugrott ki reggel 5-kor az ágyból és szaladt uszodába, nem szedte a sok csodabogyót, nem kezeltette magát pszichiáterrel, nem vizsgáltatta ki magát rendszeresen. Tehát a betegség az életvitelének következménye: betegség kudarc.

De különösen akkor áll be a betegség miatti szégyen és kudarc érzése, amikor vannak, akik örülnek a beteg fölött, ujjonganak. Létezik ez? Így mondja a zsoltáros - nem Jób, hanem Dávid! - „ha látogatni jön be valaki, hiábavalóságot beszél; szíve álnokságot gyűjt össze magának, kimegy az utcára és beszél. Minden gyűlölőm együtt suttog reám, gonoszat koholnak ellenem. Azt mondják: Az Istenek átka szállott őreá, s mivelhogy benne fekszik (az ágyában), s nem kél fel többé!...ellenségeim rosszat mondanak felőlem: mikor hal meg és vész ki a neve?” Rémisztő. Milyen rémisztő volt az is, amikor megpróbáltatások alatt lévő Jóbhoz elmentek vigasztaló barátai, de vigasztalás helyett borzasztó vitába kezdtek. A vita oda fajult, hogy a vigasztalásra érkező barátok ellenségeivé lettek Jóbnak, - nem a barátaim vagytok, hanem az ellenségeim, mondja nekik Jób –, akik mindenféle teológiákkal, filozófiákkal, pszichológiákkal, tudományokkal, okoskodásokkal próbálták bebizonyítani, hogy kudarc az élete, s szégyellje magát. Pedig vigasztalni indultak. Jób így védekezik: „ha örvendeztem én az engem gyűlölőnek nyomorúságán, és ugrándoztam örömömben, hogy baj érte” - akkor jogos rajtam az ítélet. Ha ezt tettem volna. Mert ez a szó, hogy ellenségem ujjong fölöttem, igen erős szó, általában a harci kiáltást jelzi, de különösen a győzelmi ujjongást. Ki győztes, ha beteg valaki, hogy ujjongana? Ugyanezzel a szóval lehetne leírni, amikor a labdarúgó mérkőzésen berúgják a győztes gólt, és az egész stadion őrjöngve ujjong és lelkesedik. Ki rúgott gólt, ha beteg valaki, hogy zengne győzelmi kiáltás? Ha beteg ember felett ujjong valaki, az nem győzelmi kiáltás, hanem a halál jelszava. Ez a szó azt is jelenti: jelszó, ám itt ez a halál jelszava: átok szállott rá, nem kel föl belőle többé! Mondottam, hogy a betegség egyszerre szégyen és kudarc, ám egy szóval is vissza lehet ezt adni: csőd. Sőt, abszolút csőd-helyzet ez, hiszen Dávid megvallja Istenének is: vétkeztem ellened. Mély bűnbánat gyötri, és nincs embere, nincs vele senki, aki áldást mondana rá. S ha nem tudunk áldást mondani, akkor még a vigasztalásunkból is jelszó lesz. Ha nem azért megyünk, hogy megáldjuk a beteget és a szenvedőt, és Isten könyörületét kérjük rá, akkor a legjobb teológiánk is buta szöveggé válik. Ha nem áldást visz a barát, ellenséggé lesz. Mit viszünk mi? Okos szavakat, bölcs megfontolásokat, vagy semmi mást, mint áldást? Ezután következik az a vers, amit ma ki kell emelnem: „De te Uram, könyörülj rajtam és emelj föl engemet, hadd fizessek meg nékik! Abból tudom meg, hogy kedvelsz engemet, ha ellenségem nem ujjong felettem.” S hogy miért lehet áldást vinni, azt éppen ebből a versből értjük meg: abból tudom, hogy kedvelsz engemet, ha ellenségem nem ujjong felettem. Amikor a zsoltáros előadja állapotát, a maga csődjét, barátai csődjét, az őt körülvevő csődöt, akkor egy olyan tapasztalatra utal, amit Mikeás próféta könyvében találunk meg egészen pontosan leírva. Itt a próféta egy zavarodott állapotot mutat be. Egy nagy történelmi katasztrófa áll be, nemzeti bukás, nagy süllyedés, mindenki mindenkinek ellenségévé lesz. Ebben a rettenetes állapotban: „gonoszságra készek a kezek, hogy jól vigyék véghez (ti. a gonoszságot). A fejedelem követelőzik, a bíró fizetésre vár, a főember is maga mondja lelke kívánságát, és összeszövik azt.” (Régen írták ezt? Szerintem ezt 2008-ban írta valaki!) „Aki jó közöttük olyan, mint a tüske. Az igaz olyan, mint a tövisbokor, a te őrállóidnak napja, a te megítélésed eljött, most következik el az ő győzelmük. Ne higgyetek a barátnak, ne bízzatok a tanácsadóban, az öledben ülő előtt is zárd be szájadnak ajtaját. Mert a fiú bolondnak tartja atyját, a leány anyja ellen támad, a meny az ő napára, az embernek saját háznépe az ellensége. De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét, meghallgat engem az én Istenem. Ne örülj, ellenségem. Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még sötétségben ülnék is, az Úr az én világosságom.” (Mikeás 7:4-8) Mit ír le a próféta? Egy összezavarodott, maga ellenébe fordult világot. Itt a barát ellenséggé lesz, a jó tanács félrevezet, annak se merem megnyitni a számat és kiönteni a szívemet, aki az ölemben ül, a saját gyermekem - ez a csőd, ez az ítélet. És mégis elhangzik egy szó, mely Dávid zsoltárában is zeng: de.

Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, ha szavakba vagy szavakból képletekbe írható lenne, hol találjuk meg Istent: hogy kezdődne az a mondat? Íme, így kezdődhetne: de. Így mondja Dávid zsoltárában: de te Uram, te vagy az én gyógyítóm, te vagy, akihez folyamodhatok, te könyörülsz rajtam, és felsorolja Isten megannyi áldását. Ezért Te könyörülj rajtam, mert Te megmented a beteget, mert Te megőrzöd és élteted őt, mert Te nem szolgáltatod ki ellenségeinek, s meggyógyítod még azt is, aki vétkezett ellened. A zsoltár így mondja: abból tudom meg, hogy kedvelsz engem... Kedvelsz. Nem olyan nagy szó, mondhatná bárki. Mégis különös, még magyarul is átérezzük, ha belépünk ennek a szónak a csodálatos világába: barátság van benne, jóindulat, öröm van benne. Isten, áldd meg a magyart, jókedvvel bőséggel! Minden ott kezdődik, hogy az áldás kedvet jelent. Abból tudom meg, hogy kedvelsz engem, hogy nem engeded, hogy az én ellenségem örüljön felettem. Sminthogy Isten kedveli őt, Dávid kicsit zsarolja Istent: Uram, mutasd meg, hogy kedvelsz engem. S ebből is értjük meg, hogy, ki az ellenség, mi ez a megfordított világ, s milyen rettenetes az, hogy akik kedvelnének bennünket, a barátaink, a gyermekeink, a hitvesem („ne örülj én ellenségem!” – ez nőnemben áll Mikeás könyvében -, férfi mondja a feleségének?) – miképpen lesznek ellenségekké. Ahogy Jézus beszél az apokalipszisről: eljön az idő, amikor testvér testvér ellen, gyermek szülő ellen, szülő gyermek ellen, házastárs házastárs ellen támad, - az lesz az ellenséged, aki legközelebb áll hozzád, aki az életed része. Talán éppen ez a szó – kedvel - mutatja meg, ki az ellenség. Az ellenség mindent meg tud tenni, irányunkban mindent tud érezni, tud velünk szövetséget kötni, tud tisztelni, tud hódolatot tenni, érdemeket elismerni, de egyet nem tud: kedvelni. Ebben a szóban íz van. Isten nemcsak látni, hallani, gondolni tanít, hanem ízlelni is. Amit kedvelünk, azt szeretjük, amit nem kedvelünk, annak az ízét sem bírjuk, azt kiköpjük. Mint a kisgyermek, aki elé odateszi az édesanyja a legnagyobb szeretettel elkészített ebédet, de ő a szagáról és az ízéről kijelenti: nem kell, utálom. Az édesanya sír: gyermekem, a szívem-lelkem benne van, meg kell enned, de a gyerek makacsul azt mondja: utálom. Mindannyian voltunk gyerekek, ismerjük ezt. Nem kedvelem: utálom. Az ellenség az, aki utál, s ezért ujjong fölötted, szétharsogja a halál jelszavát, elviszi betegségednek hírét az utcára, mondván rólad: átok van rajta. Ezzel igazolja magát: átok van rajtad, Isten is levette rólad a kezét, - pusztulj, nem kedvellek. Viszont, aki kedvel, az a barátod, aki kedvel, az a kedvesed, aki kedvel, Isten az, mert az övé vagy.

De nemcsak az embervilág mutat megfordítást, amiről Mikeás próféta olyan megrendítően szól, hanem ahogyan mondottam, ez az isteni de is mutat egy megfordítást, vagy inkább visszafordítást. Ezt Ézsaiás próféta könyvéből értjük meg, messiási jövendöléséből: „Ímé, az én szolgám, akit gyámolítok, az én választottam, akit szívem kedvel, lelkemet adtam őbelé, törvényt beszél a népeknek. Nem kiált, és nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán.” Ez a szolga nem fut el a betegágyad mellől, hogy fellármázza a világot, kikürtölve: átok van rajtad. „A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, a törvényt igazán jelenti – így szól az Úristen, aki az egeket teremtette és kifeszítette, és kiterjesztette termésivel a földet, aki lelket ád a rajta lakó népnek, és leheletet a rajta járóknak. Él az Úr, én hívtalak el igazsággal, és fogom a kezedet, és megőrizlek, és népem szövetségévé teszlek, pogányoknak világosságává, hogy megnyisd a vakok szemeit, hogy a foglyot a tömlöcből kihozzad és a fogházból a sötétben ülőket.” (Ézsiás 42:1-7) Isten is fordít. Jézus Krisztusban mindent megfordít - visszafordít. Róla mondja: ímé, akit lelkem kedvel! Ímé, az én szerelmes Fiam, akiben én gyönyörködöm, őt hallgassátok! – halljuk Jézus színeváltozásakor a mennyei szózatot. Őt küldötte el érettünk, kik csak a halál jajszavát tudjuk kiáltozni, érettünk Jézust halálra adta és nem kímélte. Ézsaiás próféta könyvében ezt is olvassuk a szenvedő Szolgáról: mi az Ő sebei által gyógyultunk meg. De te Uram, mondja a zsoltár, te megőrzöd, megmented, nem szolgáltatod ki ellenségeinek a beteget, hanem meggyógyítod. Meggyógyítod Jézus által, akit így mutatott be az Atya: Ímé, az én Szolgám, akit lelkem kedvel. Ez az a nagy fordulat, amit így tudunk egyetlen szóval összefoglalni: de. Isten az igazi kedveltet, az egyetlen kedveltet, Jézus Krisztust odaadta értünk, kedvtelenekért, rosszat kedvelőkért.

Dávid ezt a zsoltárát úgy énekli, hogy sejthetjük, Isten őt valóban meghallgatta és megáldotta. Ezért mondja a zsoltára végén: „Áldott az Úr, Izraelnek Istene öröktől fogva mindörökké. Ámen, ámen!” Nagyon kevés igehely van, ahol az ámen szó kétszer áll egymás mellett. A bibliatudósok azt mondják, ez valószínűleg másolási hiba. Nem így van. A Bibliában minden szó a helyén van. Ennek a kétszeres megerősítésnek is van értelme. Az ellenségeskedés az egész emberi történelmet átfogja. Karl Schmidt, a német jog-filozófus az 1920-as években írt egy nagyhatású tanulmányt a politikáról, mely a mai közkézen forog. Szerinte közéletben két kérdés van: ki a barátom és ki az ellenségem. Ez mozgatja politikát, a népeket, a birodalmakat. Bizony, ijesztő ez a megállapítás, de a két ámen, a két „úgy legyen” között valóban végigvonul az egész emberi történelem, s a történelemben egy mély, s mindent meghatározó ellenségeskedést látunk. „Ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (1Mózes 3:15) Így szól Isten a bűneset után. A bibliatudósok ezt a passzust proto-evangéliumnak, első evangéliumnak nevezik. Az asszony magva, Jézus Krisztus, Ő tapos a kígyó fején. Ellenségeskedés van az asszony magva és a kígyó magva között. Jézus a kígyó fejére taposott, és az mardosta sarkát. Krisztus megkóstolta a halált. De - harmadnapon feltámadott, és ebben az Ő feltámadásában van elrejtve minden gyógyulásunk és áldásunk. Ezért kiáltott fel Pál apostol az utolsó időkre tekintve így: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (1Korintus 15:26). Mert nem az a nagy ellenség, aki az én ágyam felett megáll és ujjong, és a halál jelszavait harsogja, nem az a nagy ellenség, aki egy olyan zűrzavaros korban, mint a miénk, mindent a visszájára fordít, barátból ellenséggé lesz, társból ellenféllé, hűséges segítőből gyalázatos akadályozóvá! A halál az igazi nagy ellenség, a halál az utolsó ellenség. De: ímé, a Szolga, akit Isten kedvel, feltámadt. És Isten azt ígéri nekünk is, hogy a feltámadáskor ez az utolsó ellenség legyőzetik. Mi hát az akadálya, hogy áldást mondjunk? Mi az akadálya, hogy a beteg ágyához ülve, ha nem is tudunk semmit mondani a szenvedésében, a homlokára tegyük a kezünket, és megáldjuk őt ? Mi az akadálya, ha valaki búcsúzik tőlünk, mi így búcsúzzunk el: áldás, békesség!? Mi az akadálya, hogy jó reformátusok legyünk, és így köszönjünk, köszöntsünk: Isten áldása legyen veled! És mi az akadálya, hogy ezt az Urat, a gyógyításnak, az életadásnak, a megmentésnek, a halál legyőzésének Urát, mi szüntelenül, éjjel és nappal, szívünkben, lelkünkben, egész hálás életünkkel áldjuk és magasztaljuk?! Semmi, de semmi! Mert Benne minden ámen és ámen. Az ő szava mindig ez: legyen! Legyen világosság, és lett világosság! És hozzá kiált a Jelenések Könyvének látnoka: Jövel Uram, Jézus, - ámen, ámen! Ebben foglaltatik Jézus Krisztus győzelme, csodálatos ígérete. Adja Isten, hogy szívünkben-lelkünkben áldottak, és másokat áldani tudó emberek legyünk.

Ámen