Lelkészszentelésre

Nemrégiben olvastam egy könyvet, amely a két világháború közötti magyar református ébredés történetével foglalkozik, a szerző maga is részese volt az ébredésnek. Több helyen feljegyzi, hogy azoknak, akik egy-egy evangelizáció alkalmával döntésre jutottak, és életüket mindenestül fogva átadták Jézusnak, időről-időre meg kellett jelenniük egy grémium előtt, és idézem a szerzőt: „ott aztán megdögönyöztük őket.” Vagyis kifaggatták, megpróbálták őket, belekérdeztek az életükbe, hogy vajon igazán és valóban szeretik-e az Úr Jézust?  Hogy valóban megtörtént-e, amit az ének mond: "Hű Jézusom kezébe teszem kezem belé..."?  Ezek a beszélgetések olykor sírással értek véget, máskor az illető felugrott és rájuk csapta az ajtót. Másutt, azt mondja, nem dögönyözés történt, hanem szembesítés. Ezt már jobban értjük. Mert egy lelkipásztor életében sok-sok szembesítés van. A lelkipásztornak szembesülnie kell a gyülekezete tagjai által felvetett kérdésekkel, hogy ugyanis kellőképpen szereti-e őket. Szembesülnie kell azzal is, hogy református lelkipásztorhoz méltóan és illendően viselkedik-e, mint aki nem hivatalt vagy rangot visel, hanem az egyházi szolgák munkáját végzi, hirdeti Isten igéjét, kiszolgáltatja a sákramentumokat, pásztorolja Isten népét, erősíti a gyengéket, felsegíti az elmaradozókat, meginti a bűnösöket, és elkergeti a farkasokat (ahogy a II. Helvét Hitvallás beszél minderről). És szembesít a környező világ is. Ebben, pedig sok csapda van. Mindazáltal, tudomásul kell vennünk, hogy a mai embernek, akinek nincs már templom-tudata, legkevésbé egyház-tudata és keresztyénség-tudata, sajátosan pedig, nincsen kereszt-tudata és csillag-tudata, s még annyira sincs palást-tudata, valamit mégis gondol arról, hogy milyen egy református lelkipásztor. És kérdéseke tesz fel nekünk, szembesít, netán dögönyöz. S legkiváltképpen nagy szembesítések történnek a lelkipásztor saját életében is. A legnehezebbeket kell itt mondanom. Szembesít a hitvesünk, szembesítenek a gyermekeink, és az unokák is. A szembesítés tárgya pedig az a kérdés, hogy valóban Isten elhívott szolgája vagyok-e, vagy csupán mondom a szöveget a szószéken, gyönyörű palástban; de otthon, mikor becsukódik a parókia ajtaja, egészen más ember vagyok? Ezeket a szembesítéseket nekünk mind végig kell élnünk. Ha egy lelkipásztor ezeket elkerüli, vagy elodázza, elrejti, ha összetöri azokat a tükröket, amelyeket Isten ilyen módon elébe állít elé, csak kárát vallja. 

Ám azt a szembesítést, amelyről most János evangélista beszámol, nem kerülnünk, hanem kívánnunk kell. Vágyakoznunk kell rá, hogy megtörténjen velünk is az, ahogyan Krisztus kérdezi Pétert. Hadd soroljam még egyszer a sokféle szembesítést, most visszafelé haladva: lehet, hogy a családunk mindig támogatólag áll mellettünk; bármiféle bajban, krízisben, nehézségek közepette, lelki és egyéb harcokban mindig ott fognak állni mellettünk utolsó leheletükig, és egy tapodtat el nem tántorodnak tőlünk. Az is lehet, hogy a világ szemében népszerűek leszünk. Vállon veregetnek, megdicsérnek. Lehet a gyülekezet közösségében is mámoros boldogságban élni, megbecsültnek lenni. Lehet belőlünk tiszteletes bácsi vagy néni, akinek az ajkáról szent áhítattal lesik az igét. És a szolgálatunknak sok-sok gyümölcsét le tudjuk tenni az asztalra. Lehet. Jöjjön a vizitáló bizottság, nem is tudok elébük tenni mindent, annyi termett a gyülekezetben! Mindez lehetséges, egyszerre is. És akkor szükségtelen a szembesítés? Egy szembesítés mindenképpen szükséges! És ezt nemhogy kerülnünk, hanem kívánnunk kell, akarnunk és kérnünk kell, napról napra csendes, magános imádságunkban is, de imaközösségünkben is, családunkban, barátaink között is, és egész anyaszentegyházunkban. Ez az a szembesítés, amikor maga Üdvözítőnk kérdez bennünket. És amilyen egyszerű, éppen olyan nehéz. Rövid, de az egész életre kiterjed.

Szeretsz-e engem? Csak ez az egy kérdés számít. Különösen most, amikor beszivárog ide a mi békénkbe, hogy a világnak számos országában áldozza oda az életét sok-sok keresztyén ezért az egy szóért! A keresztyének zaklattatása, ahogy Krisztus megtanít rá bennünket, nem valami különleges történelmi, kulturális adottság, nem véletlenül van az így. Azt mondja Jézus, ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak (Jn 15,20). És: boldogok azok, akik háborúságot és zaklatást szenvednek az igazságért és az én nevemért (Mt 5,10). És: nem különb a tanítvány a Mesternél (Lk 6,40). Mindez pedig egyetlen szóban foglalható össze, ebben az egy kérdésben, és a rá adandó feleletben: szeretsz-e engem?  Erre a kérdésre nem lehet ímmel-ámmal vagy halogatva válaszolni. Nem lehet azt mondani, hogy meggondolom a választ. Viszont a válasszal kimondom a szívemet. Szeretni: egzisztenciális döntés. Szeretni: élet-kockáztatás. Szeretni: teljes igényű és radikális viszonyulás. Nem tagolható, és nem adagolható, nem foglalható munkatervbe, hogy majd lépésről-lépésre megtesszük – (s perszem a szombat pihenőnap). Szabályrendeletünkben van egy sajátos szó: rendelkezésre állás.  Szeretni Jézus Krisztust az jelenti, hogy mindig, minden időben, egész életemmel rendelkezésére állok, mert nem a magamé, hanem az övé vagyok. Mert Ő az Ő drága vérén megváltott engem. 

János evangélista elbeszélése szerint ennek a háromszor megismétlődő kérdésnek feneketlen mélysége van. Hadd szóljak most erről, hogy szent vágyakozást ébresszek és vágyjunk erre a kérdésre, hogy kérdezze meg tőlünk a mi Urunk, Krisztusunk. 

Először azt kérdezi Jézus Pétertől: Simon, Jónának fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Péter volt az első a tanítványi seregletben. Nagycsütörtök éjszakáján, mikor Jézus azt mondta tanítványainak: eljön az idő, és az most van, amikor ti mindannyian megbotránkoztok bennem, Péter így szólt: Uram, ha mindenki más is, én nem. Én az életemet adom éretted! Vagyis: szeretlek. Hiszen nincsen nagyobb dolog annál, és nincsen nagyobb szeretet, mint ha valaki életét adja az ő felebarátjáért. Uram, mondja Péter, én az életemet is adom éretted! (Jn 13,37) És aztán Péter néhány óra múlva megtagadta a Mestert, mi több, ha jól olvassuk az evangélium szövegét, meg is átkozta, hogy megmentse önmagát (Mk14,71). Amikor Jézus a háborgó tengeren közeledett a tanítványokhoz, ez a Péter kiáltott: uram, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen! (Mt 14,28) Ez a Péter volt az, aki ott, Cezarea Filippi országútján elsőként, a többiek nevében is, azt mondta: te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia! (Mt 16,16) Ez a Péter az, akinek először volt joga belépni a feltámadott üres sírjába (Jn 20,6). Ez a Péter az, akinek a nevével kezdődik minden felsorolásban a tanítványok névsora. Ő az első.  Ő a sztár. Ő az, aki kimagaslik, ő az, aki jobban szereti az Urat a többieknél. És most megkérdezi tőle az Úr: Péter, jobban szeretsz-e ezeknél? Péter így felel: Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged. Mondja neki Jézus: legeltesd az én bárányaimat! Majd megkérdezi másodszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? És mondja neki Péter: Igen, Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged. Itt már nincsenek ott a többiek. Ez az a pillanat, amikor belépünk a legbelső szobába, itt már mindenki kizáratott, ez az a pillanat, mikor nem méricskélhetem a szeretetemet a másikéhoz, és nem az a kérdés, hogy én, aki borzasztó hőzöngéssel elindultam a vízen az Úr Jézushoz, kétségbeesett fuldoklóvá váltam, hogy én, aki fogadkoztam, hogy az életemet adom az Úr Jézusért, megszégyenülten kullogtam el a főpap udvaráról. Itt már nincs kivel összehasonlítani magamat. Én vagyok és Ő, Krisztus. és ő kérdezi tőlem: szeretsz-e engem? És tőlem kérdezi ezt. Akkor is kérdezi, amikor nincs tanú, és a válaszomat sem osztályozza le valami lelki zsűri. Csak Ő és én vagyunk. Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged - felel Péter. Így szól Jézus: őrizd az én juhaimat. Majd mondotta neki harmadszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-e engem? Megszomorodott Péter, hogy újra megkérdezte tőle szeretsz-e engem? Ez nem az a fajta szomorúság, amelybe még düh is vegyül. Akkor mégis miféle megrendülés ez? A szembesítő beszélgetés a csodálatos halfogás után történt. És miért történt csodálatos ez a halfogás? És ott egy másik csoda is, amely a parton várja őket, mikor kivonszolják a hálót: azt látják, hogy az Úr Jézus ott ül, és a parázson ott van a hal és a kenyér! Akkor miért rendelte, hogy újra vessék ki a hálót? Lám, ott van a parton minden - nála. Azért teszi ezt, mert Őnélküle akármit teszünk, a semmit tesszük. De nála ott van minden! És ezért kell Pétert újra megkérdeznie: szeretsz-e, Péter? Azt mondja harmadszor is Péter, immár megszomorodva: Uram, te mindent tudsz... És itt van ez a szó: mindent tudsz! Te tudod, hogy ki vagyok, tudod, hogy mit tettem, tudod, hogy mi van a szívemben, te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged! De még egy kicsit erről a szomorúságról. Mondottam, ez nem a sértődött ember szomorúsága. Inkább Ízleljétek meg ennek a megszomorodásnak a jóságát. Mert a Jézus kérdése nem dögönyözés, nem is vallatás. Éppenséggel Péternek van itt szüksége erre a kérdésre -  mindegyre. És neked is szükséged van erre a kérdésre - mindegyre. Mert addig vagy boldog ember (mégha éppen meg is szomorodtál), amíg Jézus megkérdezi tőled, hiszen van szava hozzád, szóba áll veled! És addig vagy boldog, amíg ezt a döntő kérdést teszi fel! Mert sem a gyarapodásnak, sem a sikernek, sem nagyságnak, sem háborúnak és békének a kérdése nem maradandó érvényű, csak ez az egy kérdés örökérvényű: szeretetkapcsolatban állsz-e Istennel? Ugyanis Istenhez nem vezet más út, csak az, ahogyan Ő jött hozzánk. Ő pedig szeretetével jött Jézus Krisztusban. Keresztjével jött, feltámadásával, megdicsőülésével, mennyei életre vonatkozó ígéretével jött, az eljövendő világ ízével jött, és áldásával jött. 

És tudnod kell, hogy szereted-e Őt. Tudod-e? Ezért a Péter szomorúsága itt jó szomorúság. Tudunk másról is, aki megkóstolta ezt a szomorúságot, úgy hívták Saulus – és Paulus lett belőle. Ezért írja a második korinthusi levelében, visszautalva az elsőre: ha megszomorítottalak benneteket első levelemmel (bennefoglaltan a Szeretet Himnuszával!), ha tehát megszomorítottalak benneteket azzal, amit a szeretetről mondtam, nem bánom. Mert van megszomorodás békességet szerző megtérésre és Isten szerint üdvösségre. És van megszomorodás e világ szerint kárhozatra. Ez a megszomorodás itt, Péternél az Isten szerint való megszomorodás.  Igen, hogyne, nagy még az óemberünk. S mi, reformátusok büszkélkedünk is azzal, hogy cselekedetek nélkül, hitből igazulunk meg. felborítunk ezért mindent a világon, hiszen mi hitből igazulunk meg! Csak aztán nehogy hivés általi önigazultság legyen belőle! Láttam én már hívő embert, aki akkorára nőttette magát, hogy még az Úr Isten se fért alá. De jó ez az Isten szerinti megszomorodás, mert az üdvösségre való megszomorodás. Jó tehát a Péter megszomorodása. Jó a sírása is; az eredeti görög szó könnyező megszomorodást jelent. Jó ez! Mert nem magunktól van, hanem a Szentlélektől.

Igen, hadd fejezzem be ezzel: ez nem magunktól van, hanem a Szentlélektől! Sokszor hallom, és lelkipásztorként, püspökként, meg lelkészek kollegájaként és barátjaként sokat gyötrődőm is ezen, hogy mennyi szomorúság tud támadni egy lelkész életében.  Kezdhetem megint elölről. Szomorúság támad, amikor eljönnek a nagy szembesítések, és kiderül, hogy nem elég erős a hitem. Szomorúság támad, ha nem jönnek a gyümölcsök, nem mutatkozik a szolgálat eredménye. Szomorúság támad, ha közönyös irántunk a világ, s még inkább a gyülekezt népe. Nemhogy hívők nincsenek, már hívek sem maradtak. Elmennek mellettünk, vagy legfeljebb vállon veregetnek, és azt mondják, ja, önnek ez a hobbija!? Mert e világ szerint hívőnek lenni hobbi, olyan, mint mondjuk, a bélyeggyűjtés. Szomorúság támad egy lelkész életében, mikor beállnak a személyes és családi krízisek. Sok alkalom van arra, hogy megszaggasson minket a világ, megszaggasson minket a gyülekezetünk, megszaggasson a családunk, és még önmagunkat is megszaggatjuk. Ezek nem jó megszomorodások. Az a jó megszomorodás, amikor Jézus Krisztus szóba áll veled, és megkérdezi tőled: szeretsz-e engem? Mert nincs is a mi egész keresztyénségünknek semmiféle kudarca ezen az egyen kívül, ha nem tudok erre felelni. Tudom, annyi mindent felrónak nekünk; hogy például, még nem váltottuk meg a világot, s hogy még vannak éhezők ezen a világon, továbbá, hogy vannak háborúk, a hívők felróják nekünk a hitetleneket, a hitetlenek vádolnak a hívőkért, mindent felrónak. Ez ma divat is. Vannak médiumok, amelyek be vannak tárazva, és amikor egyházi ünnep – karácsony, húsvét, pünkösd – közeleg, akkor elindítják a szövegeket, jönnek a bűnök, a nyomorúságok, a vádak lajtromba szedve: és a konklúzió semmire valók a keresztyének, a világ söpredéke és szemetje. Legyen! De csak egyetlen kudarca van a keresztyénségnek, ha bekövetkezik, – ez pedig a szeretet kudarca, semmi egyéb. S ez az, mikor a Jézus kérdésére, hogy szeretsz-e engem, nincsen válaszunk! Kedves lelkipásztorok, kedves gyülekezet, engedjétek hát, hogy a feltámadott Úr, az áldó és mindent-tudó, maga a szeretet örök forrása megkérdezze tőled: szeretsz-e engem?

Ámen