Főoldal Igehirdetések Kállay Ferencné temetése

Kállay Ferencné temetése

Textus: 16. zsoltár és 2Korinthus 4, 16-18

Bogárdi Szabó István püspök 2017.04.07-én, a Kállay Ferencné temetésén elhangzott igehirdetése.

 

Gyászoló család, gyászoló gyülekezet!

 

Az 1940-es évek végén, amikor már roppant árnyak tolultak Magyarország fölé, egy fiatal lány, a debreceni egyetem kiválósága, Stendhalból doktorált, svájci ösztöndíjáról készült hazafelé. Számos finoman, talányosan  fogalmazott, sokatmondó levelet kapott otthonról, hogy inkább maradjon még, bizonnyal volna alkalom gyenge egészségét orvosoltatni, talán tölthetne még némi időt kutatással is -, nem is értette (nem akarta érteni) az utalásokat. Csak amikor átért a határon, akkor vette észre, hogy egymaga, egyedül van a vonaton. De hazafelé tartott – s hazafelé tartva ritkán eszmélünk, hogy a szóban: hazafelé – nagy és erős döntés van, személyes döntés és eltökélés. Mert haza kell érkezni. S voltaképpen, ha kell a mindent meghatározó döntést egyedül hozza meg az ember, és az utat, hazafelé, egymaga teszi meg az ember.

 

Ebben az életünk esetleges foglalatai, másképpen  szólva a külső körülményeink, az, amit adottságoknak nevezünk – vagy ahogy Pál mondja itt: a mi külső emberünk,  ezek mind-mind érdektelenek, mert a láthatókból nézünk előre a láthatatlanokra, az ideig valókból az örökkévalókra.

 

Ekképpen az egyedül megtett út: hasonlat és előkép.  A döntő létmozgás hasonlata, és a hazaérkezés előképe. Sokan éltek át efféle egyedül-megtett utat -, egy hídon egyedül átmenni frontvonalak között (bátorság is lehetne, katonaerény); egy vonaton hazajönni egyedül (úri passzió is lehetne, nagyvonalú kaland); egy sötét erdőn átvágni szaggató viharban, éjszaka – fától-fáig, ahogy az erdélyi költő, Kányádi Sándor mondja (gyermeki igyekezet is lehet);  mégis, ez inkább sors-élmény; ahogyan a tékozló fiú is egyedül ment haza. És itt értjük meg: nem is ez a lényeg, hogy egyedül, hanem az, hogy: haza, ahol soha nincs magány – az örökkévaló természete, mert ez a Szentháromság Isten természete: közös.

 

Annyi minden segíthet és ösztökélhet ebben. A család, a hagyományaink legjava, vagy éppen a lázadásunk ellene, aztán a barátaink, de még az ellenségeink is, az életünk összesűrülő tapasztalatai, segítenek a bizonyságok, a tények és a remények, az elvégzett munka áldása, mindegyik segít bennefoglalva a rejtett gondviselésbe (így nevezzük, amikor nem értjük), és az elrejtő gondviselésbe (így nevezzük, amikor csodálatosan megtart); de leginkább a szív mélységes és nyughatatlan honvágya segít, sőt késztet: nyugtalan a szívünk, amíg Istenben meg nem nyugszik, és:  nincs itt maradandó városunk, az eljövendőt keressük!  És segítenek azok, akiket az apostoli levél megszemélyesítve nevez bizonyságoknak: segítenek a tanúk és vértanúk, a Krisztus megvallói, akik már megfutották a pályát, és a társak, az együtt-imádkozók, az isteni szóra együtt hallgatók, az egymás hite által épülők – a testvérek, lelkiek, a gyülekezet, s mondjuk ki: az anyaszentegyház, a legigazabb értelmében.

 

Vagy mégsem segítenek?  Ha a szándék a fontos, ha az elhatározás, az eltökélés számít, hogy haza kell menni, meg kell érkezni – akkor segítenek! Akkor megtanuljuk a tékozlótól mi is a szót: tudom, mit cselekszem: felkelek és elmegyek az én atyámhoz! Akkor megtanuljuk az apostoltól: amik mögöttem vannak elfeledem, és nekifeszülve azoknak, amik előttem vannak, célegyenest futok a nekem eltett mennyei jutalomért; akkor megerősít Szent Ágoston nyughatatlan szíve, míg az isteniben el nem nyugszik; akkor mellém társul és biztat a sok bizonyság, a tanúk és vértanúk sokadalma.

 

De sejthetjük a zsoltáros és az apostol egybecsengő szavából is, hogy igazán mégsem ez a döntő; nem az eltökélés a döntő, nem az akarat a döntő, nem az odaszánás, az igyekezet a döntő –  hanem a cél a döntő!  A zsoltáros azt mondja: nyilván szép örökség jutott nékem – Pál azt mondja: az örökkévalókra nézünk. Dávid páratlan szót használ az örökség leírására, az egész ószövetségben csak itt olvassuk ezt a jelzőt: hogy szép.. örökség, vagy még inkább: jó...örökség. Azt jelenti:  az, aminek megmutatkozik, feltárul a szépsége – ez a szépség apokalipszise, ez a jóság apokalipszise – és ennek így kell lennie, mert amit örökség-nek fordítunk itt (szép és jó magyar nyelvi leleménnyel), az éppen az, amit nem szerezhetünk meg magunkat sem perrel, sem ügyességgel, sem magunk-kelletésével, ez nem megragadható, ez nem zsákmány – hanem adomány! A szép örökség: ajándék, a jó örökség: kegyelem –  az örökkévaló önátadása: Isten Krisztusban véghezvitt önfeltárulása: örökkévaló a múlandónak, Isten maga az embernek.

Méltán mondják a régi bölcsek: nem tudsz Istenről érvényeset mondani, csak ha meghosszabbítod, felfokozod a képeidet, vagy éppen azt mondod: nem olyan az Isten, nem az az Isten, amit gondolsz – Isten az, mondja Anselmus, akinél nagyobbat gondolni nem lehet. DE vessük ezzel a filozófiával szembe Dávid és Pál igazságát: örökkévaló – ezt nem gondolni kell, hanem megtalálni; mert nem is gondolat, hanem a feltáruló szépség, az önmagát megosztó jó,  - haza kell érkezni. Ha nyugtalan a szívünk, hát azért, mert honvágyunk van! S ha egyedül találjuk is magunkat – mert ez az egyedüllét szükséges, ez minősített eszmélkedés, ez a megtérés döntő mozzanata - , tehát ha egyedül is vagyunk, sosem magánosan, - mert nem a múlandó a döntő és nem a látható, hanem a láthatatlan, amely Krisztusban immár feltárult!

 

Ez a mi életünk, itt és most, múlandók közt telik; de ha a mi igazi és valóságos életünk maga a Krisztus, akkor biztos mondhatjuk: a mulandó felvétetik az örökkévalóba, felvétetik a látható a láthatatlanba, felvétetik a töredékes az egészbe.

Kállay Ferencné, Tóth Englantine rátalált erre a célra: az üdvösségre; s úgy élt itt köztünk (ahogy a Zsidókhoz írt levél mondja Mózesről), mint aki látta a láthatatlant. Az egyház nagy ébredésében odaadta erejét és intellektusát az evangélium szolgálatára, a Krisztus dicsősége közhírré tételére. A 20. század nagy nyomorúságában, számkivetetten, a mindent szétdobáló isten-ellenesség közepette megmaradt istengyermeknek, embernek az embertelenségben. Családjában szép alázatban megharcolta a múlandók elhordozásának roppant terhét, a veszteségeiben megmaradt Jób sorsán Jób hitével, tudott szűkölködni és tudott bővölködni, - mindent Isten kezéből vett és Neki adott hálát mindenért. Barátait megtartotta, szerette és megértette, gyülekezetében igaz szívvel szolgált, a Krisztus gyermeke maradt mindvégig: hazaigyekvő, örökség-várományos, láthatatlant-látó. Hűséges a hűséges Istenhez. Legszebb öröksége az örökkévaló, a tiétek szabadon, kegyelemből.  Fogadjátok el testálását, abban rejlik a vigasztalás: amikor a múlandón felragyog az örökkévaló, a láthatón átragyog a láthatatlan, az életünkön az örökélet.
Ámen

Temetés

« Vissza

Ez a weboldal az Ön kényelmes böngészésének érdekében cookie-kat használ. Elfogadom További információ