Jónás jele - 2003

Szeretett gyülekezet, kedves testvérek!

Aki a bibliaolvasó kalauz szerint olvassa a Máté evangéliumát, ha a jó érzése nem tiltja, még úgy is fogalmazhatna, hogy - mint egy folytatásos regényben - részről részre, fejezetről fejezetre bontakozik ki egy izgalmas krimi, egy dráma. A drámának két szála van, az egyik szál oly világos és nyilvánvaló mindannyiunk számára: Jézus tudja, hogy miért jött, és nem is titkolja, hogy miért jött. Azért jött, hogy életét adja sokakért váltságul. Van azonban a történetnek egy másik szála, az emberi szál, amiről az előző fejezetben hallottunk, amikor egy vita után az írástudók és a farizeusok tanácsot tartanak, hogy miképpen veszítsék el Jézust, vagyis eldöntik azt, hogy félreteszik, megölik, likvidálják. Lehetne azt is mondani, hogy ugyanarról van szó. Jézus azért jön, hogy életét adja sokakért váltságul, a másik szál pedig, mint halljuk, annak bemutatása, hogy miképpen szervezik Jézus megölését.

              Mégsem ugyanarról van szó. Mégsem csak annyi a dolog, hogy várjuk izgalommal vagy megadással, hogy mikor találkozik össze ez a két szál. Most, amit olvasunk: az, az emberi szálnak a bemutatása. Majdnem így is lehetne mondani: egyfajta húzd meg, ereszd meg. Hiszen már eldőlt, eldöntötték, hogy Jézust meg kell ölniük, Jézussal leszámolnak, félreteszik az útból. Kérdezhetnénk, mire várnak még. Mire való, hogy újra meg újra kérdezik, újra meg újra provokálják, újra meg újra csapdába akarják csalni, újra meg újra rá akarnak valamit bizonyítani? Ha már eldöntötték, hogy vége, akkor gyorsan végezzenek! S mégis, ahogy hallottuk, újra megszólítják Jézust, jelt kívánnak tőle, bizonyítékokat keresnek, mutasson valamit, amivel isteni hatalmát, küldött voltát bizonyíthatná. Mire való ez a húzdmeg-ereszdmeg? Hiszen a nép vezetői már döntöttek.

              Talán egyetlenegy magyarázata van ennek: megpróbálják magukat tisztára játszani. Sejtik és érzik, nincsen rendjén az a döntés, amit hoztak. Nem jó a lelkiismeretük. Vagy lehet, hogy jó a lelkiismeretük és jól alszanak? Csak a látszatot kell megőrizni? A dolognak törvényesen kell végbemenni? Úgy, ahogy azt a törvények, a paragrafusok előírják? Szépen, szabatosan?

              Valóban, azt hiszem, arról van szó, hogy tisztára akarják játszani magukat. Arra várnak, azért provokálják Jézust, hogy mondjon, tegyen valamit, ami okán valóban törvény és jog szerint is rásüthetik: bűnös. De, minél inkább erre törekszenek, annál nyilvánvalóbb, amit Jézus mond, hogy ez valóban gonosz és parázna nemzetség. Minél jobban igyekszenek tisztára játszani magukat, annál nyilvánvalóbb a tisztátalanság, annál inkább egyértelmű az aljas indíttatás. Így volt ez mindig a történelemben. Akik megélték, tanúi vagy talán szenvedői is voltak, az 50-es évek koncepciós pereinek, azok tudják jól, minél inkább megvoltak a paragrafusok, minél több bizonyítékot vertek ki az ártatlanokból és minél több vallomást írattak velük alá, minél inkább igyekezett a hatalom tisztára játszani magát, annál nyilvánvalóbb volt, hogy miről van itt szó. Annál tisztább volt volt, hogy semmi sem tiszta.

              Ilyesmiről van itt szó. Azonban Jézus, a rá jellemző módon, és ez az Ő isteni nagy titka, mindig többet is mond, mint hogy egy-egy konkrét kérdésre válaszol. Azt hiszem, az evangéliumoknak, Jézus igazságainak, szavainak, egész tanításának és életének az a kimeríthetetlen nagy titka, hogy mindig több van benne, mint ami egy-egy adott, konkrét helyzetre vonatkozik. Ezért szól nekünk is, és fog majd szólni az utánunk következő nemzedékeknek is. Noha talán a mi helyzetünk más. Mi már más szituációban vagyunk. A mi problémáink más irányúak, mégis Jézus szava szíven talál bennünket. Az Ő üzenete hozzánk is elérkezik.

              Először is, azt kell leszögeznünk, hogy sokszor rosszul magyarázták ezt az igét. Több prédikációt és írásmagyarázatot olvastam erről  a részről: Ez a gonosz és parázna nemzetség jelt kíván. Sok prédikátor úgy magyarázza, hogy az a gonosz és az a parázna, aki jelt kíván. A gonoszságnak és a paráznaságnak a jelek kívánása a jele. Akkor van jó dolgunk, akkor nem vagyunk gonoszok és parázna nemzetség, ha nem kívánunk jelet.

              Nos, ez nem így van, ez rossz magyarázat. Inkább arról van szó, hogy a gonosz és parázna nemzetség kiforgatja, pervertálja, - ha szabad azt mondani - szubvertálja, fölforgatja a jel értelmét, illetve a jel kívánás igazi értelmét. Mindenek előtt azt kell elmondanunk, hogy az isteni jel Isten szövetségi hűségének a jele. Isten sohasem hagyta magát tanúk nélkül. Mindig adott jelet. Mindig szólt és mindig üzent, s önmagában véve sohasem bűnös dolog jelet keresni, jelet kérni, remélni azt, hogy Isten az utunkon jeleivel igazgat bennünket. Olvassuk csak el a 74. zsoltárt. Nem gonosz és parázna ember írta, hanem szent ember, aki Isten temploma lerombolásán sír, elsiratja a gyönyörű, szent helyet, s elmondja panaszában, miképp hatolt oda be az ellenség s végezte a barbár munkát, amint kalapáccsal, csákánnyal, hadiszerszámmal szétverték a gyönyörű salamoni templom minden dicsőségét. Majd azt mondja: Jeleinket nem látjuk és próféta nincs, aki megmondaná, meddig tart még ez. Jeleinket nem látjuk. Egy igaz ember mondja ezt.

              Nem kell Máté evangéliuma 12. részének nyomán nekünk a kánonból a 74. zsoltárt kitörölni. Nem kell egyetlen egy olyan bibliai szakaszt sem kitörölni, amelyik arról tudósít, hogy Isten jelet ad. Ha kellene, akkor már János evangéliuma elejét is ki kellene törölni, ahol azt olvassuk a kánai menyegző után, hogy: ez volt az első jel, amelyet Jézus tett. Tudniillik, hogy a vizet borrá változtatta. Isten ad jelet. Hamis magyarázat tehát, hogy aki jelet kíván, jelet remél, mégpedig isteni jelet, hogy eligazodjon, az gonosz és parázna. Ha ez így lenne, akkor azt kellene mondanom, hogy mindenki csukja be a Bibliáját, különösen is a napi bibliaolvasó keresztyének, s ne olvassák az igét, ne keressenek isteni válaszokat, útmutatást, jelet, tanítást, bátorítást, buzdítást, hagyják ezt az egészet, mert különben gonosz és parázna dologba esnek.

              Nem erről van szó, hanem éppen arról, hogy ezt fordítják meg. A jel Isten szövetségi hűségének a jele. Egyfajta monumentum. Akár a múltba visszatekintően is. Amikor a zsoltáros arról panaszkodik, hogy jeleinket nem látjuk, nem csak azt érti rajta, hogy itt és most nincsen valamiféle előremutató jel, hanem azt is kifejti, hogy a maga ténylegességében megsemmisült körülöttünk minden. Jel volt a templom. Jel volt a kultuszi élet s annak minden kelléke. Jelek voltak az emlékoszlopok. Jel volt minden, ahogyan jel számunkra a templomtorony, jel számunkra egy zászló, jel az, amit az apáink meg a nagyapáink megépítettek, ez mind-mind lehet Isten hűségének a jele, Isten szeretetének a jele.

              Most amikor odalépnek Jézushoz, és azt mondják: jelet kívánunk látni tőled, akkor ezt az egészet fölforgatják. Amikor Jézus azt mondja, hogy bűnös és parázna nemzetség, azt a kérdést kell feltennünk, hát milyen jelet kíván a parázna? Mert az, hogy a hitves a hitvesétől, a férj a feleségétől reméli és várja szeretete, szerelme jelét, az evidens dolog. Szükségünk van rá. Időről időre jelezzük annak, akit szeretünk, hogy szeretjük. Egy gesztussal, egy ajándékkal, egy mondattal, valamivel. Önmagunkkal. A házasságtörő mire tart igényt? Aki szétrombol egy kapcsolatot? Aki megsemmisíti az élet jó rendjét? Milyen jelet akar a hűségről? Nem tudom, érzitek-e ezt a föloldhatatlan, rettenetes ellentmondást, amit nem lehet másképp jellemezni, csak úgy, hogy ez perverzió. A hűtlen akarja a hűség jelét? Ilyen nincs. Erről beszél itt Jézus.

              Másodsoron, a jel az Isten-ember kapcsolatban összefüggésre mutat. Úgy áll a jel, ahogyan az összefüggésekből következik. Tudom, hogy ezzel veszélyes területre lépünk, - ha szabad ezt mondani - ez már ingoványos terület, mégis azt kell mondanunk, ősi emberi dolog, hogy figyeljük a világ összefüggéseit, és jelet keresünk, útjelzőre következtetünk Vajon, egy erdőben járunk, és keressük a fákra festett turistajelet, mi mást teszünk, mint jelet keresünk? Egy összefüggés-rendszerben mozgunk. Ahova ki van festve a sárga csík, vagy a kék kereszt, vagy a piros kör, erre fára, aztán amarra, meg a harmadikra, a tizedikre, nos, arra vezet az út. Ha pedig nincsen ilyen lehetőségünk, másból következtetünk. Fölmegy az út a domb tetejére, aztán eltűnik mögötte, mégis úgy gondoljuk, hogy arra vezet az út, noha nem tudjuk, hogy megszakad-e, mégis érezzük: arra kell mennünk. Vagy följön a hajnalcsillag, s a tengeren a hajózók annak a nyomán tájékozódnak. Az is jel.

              Szinte azt lehetne mondani, hogy egy-egy adott összefüggésben az életünk minden dolga jellé, jelzéssé változhat. S kérjük, keressük és reméljük is, hogy Isten is ad ilyen jeleket. Rámutat életünk összefüggésére. Rámutat arra, hogy merre mennek a dolgaink. Esetleg figyelmeztet: Nem jó irányba haladsz. Esetleg buzdít: Igyekezzél még inkább előre. Esetleg talpra állít. Esetleg megtanít valamivel valamire.

              Ha valakit hirtelen ledönt a lábáról egy rettenetes betegség, aztán mégis fölállhat, és újra indulhat, mondhatja azt is: megvonom a vállamat, hála az orvostudománynak, vagy az én szívós szervezetemnek, vagy a dolgok szerencsés fizikai-biológiai konstellációinak, itt vagyok, hahó, meggyógyultam! Vagy mondhatja azt, hogy ez egy jel volt? Egy intés, egy figyelmeztetés? Hogy le kéne már állni? Vissza kéne venni a dolgokat? Vagy éppen egy kérdést kaptam: hogy mit akar az Isten azzal, hogy én még itt lehetek? Van még valami, amit nem végeztem el, s el kell végeznem?

              Ezer ilyen jel van az életünkben. Keresztyénségen belül, keresztyénségen kívül, az ember mindig jelet keres. Milyen szörnyű, amikor megsötétedik a szívünk, s bekövetkezik a legrosszabb, amit Pál apostol a Rómaiakhoz írott levélben mond, hogy bár Isten dicsősége és nagysága nyilvánvaló mindenek előtt, mert megláttatik az Ő alkotásaiból, de az ember szíve megsötétedik. Az egész világ Istenről beszél, ám tragédia, a jelkereső ember ahelyett, hogy az élő és igaz Istent imádná és dicsőítené, elkezdi saját keze csinálmányát imádni és dicsőíteni, mert megsötétedett a szíve. Hiába a jel, nem látja.

              Milyen érdekes ebben a vonatkozásban azt hallani, hogy ez a gonosz és parázna nemzetség jelet kíván, mikor az ő gonoszságuk, az ő paráznaságuk éppen abban áll, hogy szétzilálták, tönkretették az isteni összefüggés-rendszert. Írástudókról és farizeusokról van szó, akiknek újra és újra mondja Jézus: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Mert ez az igazi összefüggés. Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Ez az Isten igazi üzenete. És ezt jelzi Isten mindig és minden időben. Szerető Isten, irgalmazó Isten, könyörülő Isten, szabadító Isten. Ti pedig elviselhetetlen terheket tesztek az emberek vállaira, aztán ti magatok egy ujjal se nyúltok hozzá. Megszűritek a szúnyogot és lenyelitek a tevét. Képmutató farizeusok. Jelet akartok? Ti magatok, akik minden összefüggést, Istennek minden jó rendjét tönkretettétek, megsemmisítettétek, leromboltátok, utálatossá tettétek mindenki számára? Gonosz és parázna nemzetség.

              Végül a jel Isten világában csodát is jelent. Ezt a jelet adta először Jézus, mondja János evangélista evangéliuma kezdetén a kánai bor-csoda után. A "jel" szót más helyeken így lehet, és így is kell fordítani: csoda. Ezt a csodát – csodajelet vagy jelcsodát - tette először Jézus. A gonosz és parázna nemzetség csodát akar. De vajon csodát akar-e valóban, igazi, szuverén, isteni csodát, vagy csak mutatványt? Óriási a különbség! Csodát vagy mutatványt? Mit hallunk a kísértőtől ott kint a pusztában? Ha Isten fia vagy, változtasd ezeket a köveket kenyérré. Ha Isten fia vagy, ugorj le a templom tornyáról, meg van írva, angyalainak parancsolt felőled, lábadat nem ütöd meg a kőbe. Mutatvány! Ez nem csoda. Mutatvány!

              Ugyanis a csodában mindig irgalom van. A csodában mindig megkegyelmezés van. Az igazi csoda úgy ajándékoz meg bennünket, úgy visz bennünket tovább, hogy csak a hitnek mélybelátó szemei engednek arra következtetni, hogy ki által és miért történt a csoda. A mutatvány más. Most itt eltakar a szószék mellvédje, istentiszteleten vagyunk, ha megtehetném, elparodizálnám, hogy állnak ki a Cipollák, hogyan pattintgatnak, trombitáltatnak, tüsténkednek, villogtatnak, mondván, most következik a mutatvány, dobpergés, tessék idefigyelni, rágógumikat kiköpni, mobiltelefonokat kikapcsolni, semmi zaj, most jön a nagy trükk, a nagy mutatvány, s háború! Ez a mutatvány.

              Tudod-e, hogy hány csodát tett veled Isten életed során? Nem tudod, nem is tudhatod. Én sem tudom, de szorozd meg életed minden napját minden másodpercével, annyit legalább tett veled. S eléd állt minden alkalommal Isten? Rágógumit kiköpni, mobiltelefont kikapcsolni, dobpergés, reflektorfény, lélegzet visszafojtás, most jön az isteni csoda? Isten nem mutatványos!

              Mutass nekünk valami jelt. Legyél mutatványos. Ez a gonoszság és ez a paráznaság. Ez a perverzió: Istent mutatványossá tenni. Ezek azok a momentumok, amikor Isten hallgat és visszavonul, amikor nem ad jelet. Illetve ad jelet, mert azt mondja Jézus, hogy: Ez a gonosz és parázna nemzetség nem kap más jelet, mint a Jónás próféta jelét. Miképpen Jónás is három nap és három éjjel volt a cethal gyomrában, akképpen lesz az embernek fia is három nap és három éjjel a föld gyomrában. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak fel majd ezzel a nemzetséggel és kárhoztatják ezt, mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására és ímé, nagyobb van itt Jónásnál. Gondoljatok bele ebbe, megrendítő szavakat mond Jézus. Valóban megrendítő szavakat mond Jézus.

              Mi lett volna Jónás próféta esetében a jel, a csoda? Az, amit Jónás kihirdetett. Még negyven nap és vége Ninivének. Jön a csoda. A nagyváros, az elpusztíthatatlan, a milliónyi lakosú, a bevehetetlen, a birodalom központja, még negyven nap és elpusztul. Hogyan? Nem jelezték kémek, hogy ellenséges hadsereg közeledik. Nem fenyegette meg az Egyesült Államok szuperhatalma, hogy lebombázza. Nem tudunk arról, hogy a szeizmográfok készülő földrengést mutatnának. Hogyhogy elvész Ninive? Dehogyis vész el. Hát éppen az lett volna a jel, az lett volna a csoda, az lett volna az isteni mű, hogy megsemmisül! Várt is rá Jónás a töklevél alatt. Szépen, türelmesen, napszúrásig várta. S nem vette észre, hogy közben már megtörtént a valódi csoda! Ninive megtért. Megtörtént a csoda. Egy ember szavára. Ugyan ki hallotta őt Ninivében? Mindenki? Én mindig úgy képzelem, Jónás ninivei prédikálását, hogy bement az első piactérre, elmotyogta két embernek az üzenetet, aztán gyorsan kiszaladt a városból, és mindjárt nézte jó messziről, mikor pusztul el. S mondhatta: Uram, abszolváltam a feladatot. Igaz, hogy kettes-alára, igaz, hogy nem mondtam el mindenkinek, nagyon sajnálom, így sikerült. Én megtettem a magamét. S lásd, amit Jónás nem akart látni: megtért Ninive.

              Majd folytatja Jézus: Délnek királyné asszonya felkél majd az ítéletkor e nemzetséggel együtt, és kárhoztatja őt, mert ő eljött a föld széléről, hogy halhassa Salamon bölcsességét, és ímé, nagyobb van itt Salamonnál. Délnek királyné asszonya, Sába királyné fölkerekedik és bejárja a fél világot, mert hallotta, hogy valakiben isteni bölcsesség van. Ez a csoda, hogy valaki, aki nem ismeri a seregek Urát, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, a szabadító Istent, csak hallja, hogy valakiben isteni bölcsesség van, s elmegy, leül a lábaihoz s hallgatja bölcsességét, ez a csoda. És ímé, Jónásnál nagyobb van itt, Salamonnál nagyobb van itt. Vagy másképpen: több. Jónásnál több, Salamonnál több. Még pontosabban talán ez az igazi értelme Jézus szavának: Ami Jónásban volt, ami Salamonban volt, az most lett teljessé. Úgy nagyobb és úgy több, hogy most lett teljessé. S ez a hitetlen és parázna nemzetség még jelt is kíván? Hát hallja a szót és az igét. Ha Jónás szavára megtért a hitetlen Ninive, ha Salamon bölcsességének hírére eljött délnek királyné asszonya, s most itt, amikor Jónásnál, Salamonnál, vagy ahogy korábban hallottuk, a templomnál több és nagyobb van itt, csak ennyi a reflexió: Mutass valami jelet? Egy mutatványt. Gonosz és parázna nemzetség ez.

              Mégis, Jézus nem Ninivébe ment és nem délnek királyné asszonyához, hanem ehhez a gonosz és parázna nemzetséghez jött. Jézus hozzánk jött, hogy a szavát meghalljuk, igazságát megértsük, belelássunk véghetetlen sok csodájába, és higgyük és mondjuk: Ő az Úr és a Megváltó. És higgyük és akarjuk, hogy Ő vezessen és tanácsoljon bennünket. Higgyük és tudjuk hálánkat kifejezni azért, hogy hozzánk és érettünk jött. Adja Isten Szentlelke, hogy szívünk megforduljon, Krisztusunkhoz odataláljon, és ne az legyen a fontos a számunkra, hogy mennyi a mutatvány, mennyi a bizonyíték, hanem egyes egyedül az, hogy Isten az Ő Egyszülöttjét, a Szabadítót és a Megváltót ide, hozzánk és közénk küldte el.
Ámen