Jól tetted, hogy eljöttél

Lekció: 5Mózes 10,12-22

Textus: ApCsel 10,33

Amikor egyházkerületünk mátraházi üdülőjét felújítottuk, némi vita támadt arról, írjunk-e valami mottót a ház homlokzatára, hogy aki arra jár, rögtön lássa, miféle épület az. Írjuk-e, hogy: áldás, békesség? Vagy inkább írjunk bibliai igét, amely buzdítást, bátorítást sugall? Többen ezt az igét javasolták: jól tetted, hogy eljöttél. Én eleinte tiltakoztam, mondván, hogy ez az ige egy sajátos történetben hangzik el, meglehetősen kérdéses onnan kimetszeni és a pihenésre érkezőket köszönteni vele, mintha nem Péter ment volna el Cézáreába az evangélium üzenetével, hanem Kornéliusz százados ment volna a Joppéba Péterhez, s mintha Péter mondaná neki, hogy jól tetted, hogy eljöttél. Aztán megadtam magam, illetve kompromisszumot közöttünk. Aki elmegy Mátraházára, ezt olvassa a ház homlokzatán: „Áldás, békesség! Jól tetted, hogy eljöttél.”

Ugyanakkor mélyen hiszem, hogy ha ezt a szép üdvözletet visszahelyezzük az eredeti történetbe, sok-sok áldás nyílik meg számunkra: buzdít és bátorít bennünket, tanácsol is minket és megtanít Isten iránti hűségre.

Jól tetted, hogy eljöttél, mondja Kornéliusz Péternek, akiért isteni sugallat nyomán Joppébe küldetett. Egy angyal buzdította erre Kornéliuszt. Eközben 60-70 kilométerrel odébb Péter is látomást látott. Aláereszkedett az égből egy nagy lepedő, benne mindenféle tisztátalan állat, s Péter egy mennyei szózatot hallott: öld és egyél. Péter tiltakozott ő a Mózes törvényei szerint élő kegyes, zsidó ember, ezek pedig tisztátalan állatok. Ekkor hallott egy hangot: „amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak.” És ez háromszor megismétlődik. Péter még ennek az értelme felől gondolkodik, ahogy mi is akár egy napot is el tudunk töprengeni éjszakai álmunkon, mikor kopogtatnak a Péter szállásán, megérkeztek Kornéliusz küldöttei és hívják Pétert az itáliai sereg századosához, egy pogány emberhez Cézáreába. S Péter rádöbben: ez a látomásának az értelme. Neki most egy pogányhoz kell elmennie, vagyis ki kell lépnie népének jó rendjéből. Olvastam Mózes ötödik könyvéből, hogy Isten népe áldásához, jó rendjéhez hozzátartozott az is, hogy pogánnyal, idegennel nem közösködtek. Mikor Péter megérkezik Kornéliusz házába, ki is fejti: „tudjátok, hogy tilalmas zsidó embernek más nemzetbelivel barátkozni, vagy hozzámenni; de nekem az Isten megmutatta, hogy senkit se mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek; annak okáért ellenmondás nélkül el is jöttem, miután meghívattam...” Bizony, erős törvény volt ez, testvérek! Még áttételeiben is! Ismertem olyan holland református atyafiakat, akik Isten kiváltképpen való népének tudták magukat, és ha valaki nem azon a hitbéli meggyőződésen volt, mint ők, azt bizony be nem engedték a házukba. A régi zsidók mindkét irányban gyakorolták ezt. Isten azonban látomás útján meggyőzte Pétert, hogy a Jézus Krisztus ügyében, az ember megváltásának érdekében a régi törvénynek ez az elkülönítő intézkedése érvényét vesztette. Jöttem hát bátran, mondja. Nem olvastam fel a történetnek sem a végét, sem a folytatását, de jól tudjuk, hogy Péter prédikálása nyomán nagy lelki események történtek, kiáradt Isten Lelke, Kornéliusz háza népe megtért, majd ennek híre eljutott Jeruzsálembe. S, lám, milyen bajba hozza ez a némi maradék keresztyént ott, Jeruzsálemben. Hiszen már elkezdődtek az üldözések, sokan elmenekültek a városból. Jó lenne hát valahogy megmutatni, hogy ők, a Krisztus követői is jó polgárok. Minden nap felmentek a templomba. Megtartották a Mózes törvényeit. Nem azzal kezdődött a kereszténységük, amivel ma néhányan szeretnék kezdeni, hogy nagy heje-hujjával mindent szétborítottak. Ők szépen tartották az ősök rendjét. Amikor pedig mégis elkezdődtek az üldözések, akkor még erősebb érdek lett megmutatni, hogy ők jó polgárok és nem világfelforgatók. Bizonyítékul tudom hozni, hogy amikor majd sokkal-sokkal később a híres-hírhedt Pál apostol megérkezett Jeruzsálembe, az apostoltársak arra kérik, hogy viselkedjen az ősök szokása szerint, végezze el a tisztulási szertartásokat és mutasson be áldozatot a templomban, így talán elkerülheti a támadásokat (ApCsel 21). Pál mindezt megtette. De nem azért, mert a kereszténység valamiféle meghunyászkodó társaság, hanem egyes egyedül azért, mert Isten mindenki számára kinyitotta kegyelmét Jézus Krisztusban, de éppen ennek a kegyelemnek az érvényessége érdekében nem vágjuk el az isteni irgalmasság gyökereit. Különös önáltatás lenne, ha valaki azzal állna elő, hogy most, 2023-ban feltalálta a boldogság törvényét: szeresd az ő Uradat a te Istenedet teljes szívedből. Ez ott van a régi törvényben. Ezért mondja János apostol is a levelében: új parancsolatot mondok nektek, amelyet kezdettől fogva hallottatok: szeressétek egymást. És ez a „kezdet „Istennek és embernek a kapcsolati kezdete. Kezdettől fogva..., az ember teremtésétől fogva ezt a mindig új parancsolat halljuk: szeressétek egymást! (1János 2,7)
Amikor tehát eljut a híre, hogy mi történt Cézáreában, csodálkozás támad. Ha Simon Péter, a főapostol, a kőszikla, akire Krisztus az anyaszentegyházat építette, csak úgy bement egy pogány ember házába, azt számon kell kérni. Igen, behívatták Pétert és megbírálták: „Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük.” (11,2) Mi dolog ez? Mert az, hogy Pál így cselekszik, az még rendjén volna, ő egy különc, aki a pogányoknak is pöngeti az evangéliumot. Azt majd elrendezzük. De te az apostolok apostola, hogyhogy bementél a pogányhoz? Én nem vagyok apostol, de nem tudom, testvérek, mit szólnátok, ha annak vennétek a hírét, hogy eljárogatok mindenféle buddhistához, hinduhoz, vagy inkább magyar példát mondok, táltosokhoz, fehér ló áldozókhoz, meg expárttitkárokhoz – pogányokhoz? Azért a presbiterek csak megkérdeznék: tiszteletes úr, ne haragudjon, nem jó magának itt, miközöttünk? Eljövünk ide az Úr házába, prédikáljon nekünk szépet. Mit keres maga azoknak a mindenféléknek a társaságában? Mit akar azoktól, vagy azok mit akarnak magától? És akkor jönnének, ugye, az izzadós magyarázatok. Péter elmondja magyarázatul a látomását. És a látomása értelmezésében azt mondja: megértettem, hogy Isten a „pogányoknak is adott megtérést az életre” (11,18). Vagy később ezt halljuk, hogy Isten a pogányoknak is kaput nyitott a hitre (ApCsel 14,27). Vagyis, ami itt történik, az nem Péter magánvállalkozása. És nem is Pál magánvállalkozása, nem egy apostoli frakciónak a külön gondolata, hogy legyünk már jó fejek, és nyissunk a pogányok felé. Isten adott megtérést az életre, Isten nyitott kaput a hitre - ez Istennek a munkája. Mózes ötödik könyvében, a második törvénykönyvben, súlyos meghagyásokban halljuk, hogy miképpen éljen az Isten népe, miért szeresse az árvát, az özvegyet, a jövevényt: „mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén” (5Mózes 10,18), mondja az Úr, és ebben ott zeng a Tízparancsolat indítása: „Én az Úr vagyok, aki kiszabadítottalak téged...” (2Mózes 20,2). Nem a NATO, nem a Szovjetunió, nem egy világszövetség, nem a felszabadítási liga - Isten és csakis Isten szabadított ki. A szabadítás és a szövetség az Úr nagyságos tette. Péter pedig megérti, hogy Jézus Krisztusban ennek az isteni szabadításnak a fölfokozó beteljesítése megy végbe. És immár nem egy kiválasztott népet, nem egy különleges népet érint, hanem mindenkit. Isten a pogányoknak is kaput nyitott a hitre. Isten a pogányoknak is megtérést adott az életre. Ezt kell neki elmondani. Ezért amikor így köszönti őt Kornéliusz: jól tetted, hogy eljöttél, akkor sokkal többet mond, mint egy udvarias szólamot. Némelyek így fordítják: nagyon kedves dolog tőled, hogy eljöttél, mások: kegyes dolog volt a részedről, hogy eljöttél. De értsük jól az udvarias szót! Péter ugyanis nem azzal lép be a házba, hogy kedves Kornéliusz, elküldtél hozzám Joppébe néhány embert, akik bizonyságot tettek felőled, elmondták, hogy te egy rendes ember vagy, támogatod a cézáreai zsidókat, buzgón imádkozol, keresed az Isten igazságát, és ez annyira meghatott, hogy úgy döntöttem, jó leszek hozzád, eljövök. Megérdemled, hogy eljöjjek, én, a nagy Péter. Az előző részben azt olvastuk, hogy Péternek halottakat feltámasztó erőt adott Isten. Nagy híre van Péternek. Hallotta ezt a a cézáreai centurió is, elküldte az embereit, hogy hozzák el neki ezt a csodapókot, és Péter, a csodapók elmegy, mert egy olyan nagy ember, mint ő, megengedhet magának egy ilyen gesztust. De nem ezt mondja Péter! És Kornéliusz is tudja, hogy miről beszél Péter. Azt mondja az apostol: megértettem a látomást és a lélek indítására ellentmondás (vita vagy vonakodás) nélkül jöttem ide. Mert nem a Kornéliusz hívó szava volt az, amely nyomán engedelmesen elindult, hanem az isteni szó volt az. Vagyis ez a kifejezés: jól tetted, hogy eljöttél, Péter engedelmességét tükrözi vissza. Így tudnám talán a legpontosabban visszaadni: jól tetted, Péter, hogy eljöttél azért, amiért el kellett jönnöd. Jót tettél azzal, hogy eljöttél. Valami nagy jóért kellett Péternek odamennie.

Így már csak az a kérdés van hátra: mi elmenjünk-e? Tudniillik, elmenjünk-e azokhoz, akikhez magunktól nem mennénk el? Nem mennénk el, mert sem a hagyományaink, sem az életmódunk, sem a szokásaink, sem a tapasztalataink nem engedik meg. Most a legutolsóról hadd szóljak, mert a tapasztalataink nagyon közel visznek Péter történetének a mélységeihez. Eddig arról szóltam, hogy az apostoli korban egy Mózes törvénye szerint élő zsidó ember nem közösködött pogányokkal. Még Jézus történetében is látjuk ezt. Amikor egy szíro-föníciai (tehát pogány) asszony felismeri Jézust, aki tanítványaival Tírusz vidékén jár, kiabálni kezd: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam, beteg a lányom! A tanítványok elhessegetnék az asszonyt, de ő tovább erősködik. S ekkor Jézus szólal meg és azt mondja neki: nem jó a kenyeret a gyermekektől elvenni és az ebeknek odaadni. A kutya a pogány szinonimája. Az asszony erre azt mondja, igen, uram, így van. De az asztalról hullik morzsa a kutyáknak is. Mire Jézus: „asszony, nagy a te hited! Legyen a te akaratod szerint. És meggyógyult az ő leánya attól a pillanattól fogva.” (Máté 15,21-28)
Az egész mélyén ott van a törvény ereje. Ezt hirdeti Mózes törvénye: „egyedül a ti atyáitokat kedvelte az Úr, hogy szeresse őket, és az ő magvukat: titeket választott ki ő utánuk minden nép közül...” (5Mózes 10,15) A tapasztalatok tovább nehezítik, drámává fokozzák mindezt. Mikor Kornéliusz küldöttei elindultak Péterhez Joppéba, tudjuk, Istvánt már megkövezték, az apostolokat elűzték Jeruzsálemből, Pétert újra bebörtönözték, szinte menekültként tartózkodik Joppéban. Ezeket a történeteket olvassuk, ha visszalapozunk itt. Olyan nagy nyomás nehezedett a keresztyén közösségre, hogy amikor Saulus, az ősei hagyományaiért rajongó Gamáliel-tanítvány megtért a damaszkuszi úton, majd visszament Jeruzsálembe, nem akartak vele szóba állni a keresztények, mert féltek tőle (ApCsel 9,26). Hát ne félj kimondani, hogy időnként félelmetes dolog elmenni a hitetlenekhez. Ki tudja: rászednek. Ó, testvérek, csak most, a 21. században hány csapdába esett már bele a kereszténység? Hány csapdába sétáltunk bele? Mi azt hittük, hogy a szeretet evangéliumát visszük valahová, aztán másnapra már ki volt forgatva minden szavunk. Mi azt hittük, hogy lelket menteni megyünk, vagy az igazságért emelünk szót, ami felszabadít és megújítja az életüket, de másnap már bele voltunk keverve valami ideológiába, politikába, maszlagba, bocsánat a szóért, szellemi trutyiba. Hogy’ jövünk ki belőle? Inkább nem megyünk bele. Milyen jó az a régi mózesi törvény! Nem közösködünk! Sem politikával, sem ideológiával, sem a hatalmasokkal, sem a korruptokkal, legyenek kisemberek vagy nagyemberek, nem közösködünk! Építünk egy nagy falat magunk köré, onnan se ki, se be, ott kivárjuk, míg eljön az Úr Jézus Krisztus, hogy patyolattisztán találjon bennünket!
De amikor Péter felidézi látomása döntő pillanatát, az Úr szavát: te ne mondd tisztátalannak, amit Isten megtisztított, és felidézi a kopogtatás hangját is: itt lakik-e Simon Péter? - ahogy az isteni szó és a sürgető kopogtatás egybehangzik, jelzi Péter: ez minden ellenállását és félelmét legyőzte: vita nélkül indul.

Ne félj kimondani, testévem, hogy félsz! Ne féljünk kimondani, hogy félünk! A saját gyávaságomat gyakran leplezem a régi mondással: amelyik macska megégette száját a forró tejjel, az a hideget is fújja. Ha én egyszer keresztényként csőbe mentem, ha engem egyszer rászedtek valamire, ha csak egyszer lobogott az én papi palástom valahol, ahol kereszténységhez méltatlan dolog történt, én oda bizony nem megyek többet... Pedig csak félünk. Félünk, hogy elveszítjük az integritásunkat. Mit ránk kentek a századok, lemossuk a gyalázatot! - halljuk Petőfi forradalmi versében. De amit rákentek az évezredek a kereszténységre, azt miképpen mossuk mi le? Sőt, óvatlanok vagyunk, és miattunk még többet kennek rá. Hány ilyen csapda Van! Hogy jövünk ki belőle?

Olvassuk és írjuk a szívünkbe: csodálatos bíztatás az, amit itt hallunk. Péter látomást kapott, és abból új látást kapott, az új látásban buzdítást vett. Igét kapott Péter. És most érti meg igazán Jézust. Amikor azt mondta neki az Úr, hogy te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem fel az én anyaszentegyházamat (Máté 16,18), az az anyaszentegyház nem egy galileai szekta, nem egy zsidó öntisztító mozgalom, hanem az, amit Jézus a missziói parancsba foglalt bele: menjetek el és tegyetek tanítványokká minden népeket (Máté 28,18). Mikor Péternek meg kellett magyaráznia, hogy miért ment el Kornéliuszhoz, ezt a megértést fejtette ki. És majd később, amikor Pálnak is meg kell magyaráznia, hogy miért nem kényszeríti az üdvösség útjára lépő pogányokat arra, hogy zsidó módon éljenek, Péter bizonyságot tesz Pál mellett. De inkább Krisztus mellett tesz bizonyságot. Isten szándéka mellett tesz bizonyságot. Holott! Holott Pál megbántotta őt. Pál apostol írja a Galata levélben, hogy amikor Antiókhiában voltak, meglátogatta őket Péter. S együtt étkeztek a pogány-keresztyénekkel. Ez nagy áttörés volt: egy asztalhoz ülni a tisztátalanokkal, úgymond. De aki a Krisztus gyermeke, az már nem tisztátalan, mert Isten Krisztus által megtisztította. Vagyis ez nem a pogányság jóváhagyása. Ez nem bűnökhöz törleszkedő társulás. Ez nem tapsika, amit, sajnos, sok keresztény csinál itt a 21. században, akik, mert jó fejek akarnak lenni, akármi istenellenest látnak, révülten megtapsolják. Nem, ezek ott Antiókhiában megtért, hívő emberek voltak. Isten megnyitotta nekik a hit kapuját, megtérést adott nekik az életre. Nos, együtt ültek, szent örömben, szeretetben. Aztán megérkezett Jeruzsálemből a szigorú inkvizíció. És akkor Péter elült az asztaltól, és csakis a jeruzsálemi atyafiakkal kommunikált. Hogy’ is? A fal, amit Jézus Krisztus ledöntött, hirtelen újra fölemelkedik? Ekkor Pál odament hozzá, és az egész közösség füle hallatára megrótta a nagy apostolt (leírja ezt Pál a Galata levélben). De később ez a megszégyenített Péter Jeruzsálemben odaállt Pál mellé és bizonyságot tett mellette. Ha van csoda, az a Szentléleknek ez a csodája. Lám, az atyafiak, akik egyébként nem értenek egyet, a döntő pillanatban egyek. Kinek szól az evangélium? Kihez is kopogtassunk be? Kihez menjünk el? Kinek az asztalához üljünk? Kinek nyissunk ajtót a hitre? Kinek hirdessük a megtérést az életre? Ugyan, miért hallotta pünkösdkor Péter prédikációját a sok zarándok a maga nyelvén? Ez a kérdés rejti a döntő pillanatot. És lám, ebben Péter és Pál egyek. Egyek Isten üdvözítő akaratában. És ebben a döntő pillanatban minden kereszténynek egynek kell lennie, hagyomány ide, hagyomány oda, tapasztalat ide, tapasztalat oda! Hiszen az Úr küld. A Lélek adja a látást, Isten adja az áldást, Isten nyit ajtót a hitre - és ha belépsz azon az ajtón, az ajtón túl az út magához Istenhez vezet. Isten Lelke adja a megtérést. Mózes ezt mondta egykor: a szíveteket metéljétek körül! Ezt mondták egykor a próféták is (Jeremiás 4). Vagyis Isten a megtérést szent és istenes életre adja.

Jól tetted, hogy eljöttél - mondja Kornéliusz Péternek. Köszönthetjük egymás így Mátraházán is, és itt, ma a gyülekezetben is: jól tettétek, hogy eljöttetek. Jól tettétek, hogy eljöttetek, mindenki jól tette, hogy eljött. De most hadd fordítsam meg. Jól teszed, ha elmész, akihez az Úr küld. Ámen.