Jókedvű adakozó

Szeretett gyülekezet, kedves testvéreim!

Egy amerikai lelkészképző intézetben esett meg, ahol ösztöndíjas voltam, hogy a második Korinthusi levél 8. és 9. részét osztották ki egy diáknak felolvasó gyakorlatra. Ő rögtön bement a dékánhoz és tiltakozott, mondván, hogy ezt a szakaszt nem lehet úgy felolvasni, hogy a gyülekezet figyelni tudjon rá.  Inkább olvasná a Zsidókhoz írt levél 11. részét a hit hőseiről, vagy a Római levél 8. részét az üdvösségről, vagy egy szép zsoltárt ezeket érdeklődéssel fogja a gyülekezet hallgatni. Ami azonban itt a Korinthusi levélben, a 8. és 9. részben áll, az legfeljebb csak technikai útmutatás. Igen, a részlet, amit ma felolvastam, valóban hosszú technikai fejtegetés. Az apostol rögzíti annak a nagy akciónak a részleteit, mely az első keresztyének körében zajlott le, és a célja adománygyűjtés volt a szükségben levő jeruzsálemi gyülekezet számára. Igen, a gyűjtés érdekében szervezni is kellett. Kellett legyen, aki számon tartotta, irányította a mozgósító erőket, értesítette a gyülekezeteket, nyugtázta és továbbította az adományokat, és beszámolt a felhasználásról. Mondhatnánk azonban, hogy ez mindig így volt és így lesz, nincs ebben semmi különös, - mit keres ez itt, a Szentírásban? Végül is a Biblia nem technikai ismeretek gyűjteménye, Isten igéje nem arról szól, hogy egy ilyen akciót hogyan kell megszervezni. Kedves testvérek, erre én is csak azt tudom felelni, amit a méltatlankodó diáknak felelt az amerikai teológia dékánja: fiatalember, arra kérem, hogy ha nem tud elboldogulni ezzel a szöveggel, akkor csak egy verset olvasson fel: a jókedvű adakozót szereti az Isten. Olvassa ezt úgy, hogy mindenki felkapja rá a fejét. Ezzel azt gondolom, igen nehéz feladatot adott annak a diáknak, és kaptam és is a mai igével, hiszen ezt minden vasárnap halljuk, unos-untalan, amikor a lelkipásztor hirdeti a szószékről az adakozást: „a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Ekkor már nyúlunk a zsebünkbe és nézzük, ott van-e az előkészített perselypénz – időnként hallani, hogy kiesett a pénztárcából egy érme, mely gurulva útjára indul. Ez is afféle rutinszerű esemény, sem erre, sem a hirdetésre, sem az igére nem nagyon szoktunk odafigyelni, - úgy véljük, ezt tudjuk, rendben vagyunk vele.

Mindazáltal itt nem pusztán technikai tájékoztatás vagy ismeretközlés áll,. Az apostol ihletetten ír, s lett-légyen szó adakozásról, úrvacsorázásról, templomi ülésrendről, minden esetben elérkezik a mondandó lényegéhez, Istenhez. Ha azt mondjuk, elérkezik Istenhez, rögtön szólnunk kell arról is, hogy miért beszélhetünk ilyen ügyekről. Miért kerül egyáltalán ide, a Biblia lapjaira, az adakozás kérdése. Száz éve már, hogy egy híres egyháztörténész megpróbálta feldolgozni a keresztyénség erejének a titkát. Kutatása során azt állapítja meg, hogy a keresztyénséget éltető forrás három ágon fakad fel, s olykor újraegyesül, s ha ez a három megvan és él, akkor beszélhetünk keresztyénségről. Ez a hármas forrás adja ki a keresztyénség lényegét.

Az első, mondja ez a tudós, a jó hír, az evangélium. Ha nincs evangélium, nincs keresztyénség. Ha nincs vigasztalás, nincs keresztyénség. Ha nincs örömhír arról, hogy Isten szeret és megváltott Jézus Krisztusban, akkor nem marad egyéb, mint kedves altruizmus, nagyszerű emberi jóakarat, mely hol fölsarjad, hol elszikkad. A keresztyénséget ez a jó hír létesíti, azáltal él, hogy mondja ezt a jó hírt. Megkapja Istentől a vigasztalást, és vigasztalja a szomorkodót. Átjárja Isten örömhíre, és ezzel az örömmel vidámít másokat. Egy korábbi szakaszban  azt mondja az apostol: a mi szánk megnyílt néktek, korinthusiak, a mi szívünk kitárult, úgy ismertek minket, mint akik bánkódók, de mindig örvendezők, szegények, de sokakat meggazdagítók, mint semmi nélkül valók, de mindennel bírók.

A másik ága ennek forrásnak: az erő. Ezen elsősorban gyógyító erőket kell érteni. Azt az erőt, mely által a beteg meggyógyul, mely által a kificamított élet visszakerül a helyére, mely által az ember visszatalál életének alapvető rendjéhez. Ezekhez erő kell. Az orvosok tudják, mennyi erő kell egy beteg meggyógyításához. Az nem úgy van, mint a Vészhelyzet című tévésorozatban, hogy hipp-hopp, s minden rendben, mindenki meggyógyul, s az orvosok gyógyítás közben arra is ráérnek, hogy magántermészetű problémákkal traktálják a nézőt. Még csak orvosnak sem kell lenni, elég otthon egy beteget ápolni, s máris tudja mindenki, micsoda erők kellenek ehhez. S milyen hamar elfogynak ezek az erők. Sőt, ma már tudjuk azt is, hogy ha a beteg nem akar együttműködni a gyógyulásban, reménytelen a gyógyulása. A betegnek is mozgósítania kell minden erejét. hatalmas erőösszpontosításra van szükség a gyógyulás érdekében. Ha pedig metaforaként használjuk a betegséget, és kiterjesztjük az élet sokfajta nyomorúságára, akkor elmondhatjuk, hogy ahol az élet jó rendjének a helyreállítására van szükség, ott, erő nélkül hiába minden próbálkozás. A keresztyének abból a boldogító tényből élnek, hogy Isten erői rendelkezésre állnak. Isten szabadon adja az Ő erőit.  Ezek az erők túláradhatnak az egyes keresztyének életén, és elérkezhetnek a másik emberhez. A keresztyénség a szó mindenfajta értelmében gyógyító mozgalom, a gyógyultak gyógyító mozgalma.

Harmad soron a keresztyénség az által létesült és addig van, míg megtaláljuk benne a szeretetet. Szeretet nélkül nincs keresztyénség, a keresztyénség a szeretet által van. Alkothat magának egy gyülekezet, egy egyház, egy egészen világméretű keresztyén közösség sokféle elgondolást, mi több ideológiát, cselekvési rendet, meghatározhatja, hogyan akar a világhoz, a kultúrához, a gazdasághoz, a politikához, a hatalomhoz, az élet nagy szervező erőihez viszonyulni, - de ha letér a szeretet útjáról, elveszíti lényegét.

 Jó hír, erő és szeretet. Nos, amikor az apostol azt mondja, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten, és adakozásra buzdítja a korinthusiakat, talán azon is kell tűnődnünk, hogy hova tegyük ezt a buzdítást, illetve magát az adakozást? A jó hírhez? Azt mondja az apostol: azért buzdítalak benneteket, mert nektek jó híretek van, hiszen ti már előre elkészítettétek adományotokat, s ezért küldöm hozzátok Macedóniából az atyafiakat, hogy amit előre elkészítettetek, azt átadjátok nekik mint adományt s nem mint ragadományt. Ne kelljen nekik úgy odamenni, hogy megérkezvén, kezdjék magyarázni nektek a keresztyénség ábécéjét, és mindenféle módon rávenni titeket arra, hogy mégiscsak adjatok valamit. Továbbá azt mondja az apostol, hogy a korintusiak készségének  jó híre van.  Azért mondom ezt így, mert ez a mai világban önreklámozás nélkül egyetlen segélyszervezet sem maradhat talpon. Egy-egy jótékonysági szervezet gyűjtéseinek 15-20 százaléka saját maga reklámozására megy. Máskülönben nem veszik őket észre.  Én véghetetlenül szomorú vagyok, hogy ilyenné lett a világ, aki nem reklámol, nem plakátol, aki nem harsánykodik, az nincs is. Vajon azért mondja az apostol, hogy várjuk szívetek felajánlását, hogy legyen egy kis reklám a keresztyénségnek? Mai is hallottam, hogy „igen, ezt kéne csinálni”. Nem áll túl jól a keresztyénség szénája – legyünk őszinték. Már azt is felvetik újságcikkekben,  hogy mikor tűnik végre el az egyház Magyarországról? Nos, ilyen világban élünk. S vannak, akik azt mondják: ne vitatkozzunk, ne beszéljünk most arról, hogy mi az igazság, mi a helyes, mi a nem-helyes, alakítsuk át az egyházat egy nagy jótékonysági szervezetté, gyűjtsünk, osztogassunk, legyünk mindig ott, ahol szükség van, és máris növekedni fog a népszerűségünk.

Továbbá megkérdezhetnénk, hogy talán az erő kategóriájába tartozik az adakozás? Mondhatnánk, hogy igen, természetesen oda. Hiszen aki tud adni, megmutatja az erejét. Aki meg tudja nyitni a szívét, oda tud fordulni a másikhoz, az meg tudja mutatni azt, hogy itt még van szusz, és még telik. Nagyon nehéz gondolat ez, de valljuk be, hogy ott van ez sokszor a szívünk mélyén. Egyszer hittanos gyerekkel beszélgettem az imádkozásról. A Heidelbergi Káté úgy magyarázza a Miatyánkot, hogy annak mintájára minden imádságunk hálaadással kezdődik. Kérdeztem a gyerekektől, vajon miért adja szabályul a káténk, hogy hálaadással kezdődjék az imádság? Az egyik gyermek ezt felelte: azért, mert ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy  a sok-sok szegény sorsú országhoz képest nekünk még jól megy. Nos, sok bölcsesség van abban, ha a szegényekhez hasonlítjuk magunkat. Ha ahhoz hasonlítjuk magunkat, hogy a világ hány országában van háború, természeti katasztrófa, csak hálát adhatunk az Istennek. Tovább kérdeztem a gyerekeket: hát akik legalul vannak, akiknek semmijük nincs, mindent elveszítettek, ők vajon kezdhetik hálaadással az imádságot? Erre aztán nem kaptam feleletet.  Sokszor megjelenhet az adakozó adakozásában az a gondolat, hogy adok, mert adhatok, adok, mert telik. De most ebből akar kivezetni bennünket az apostol. Ezért mondja, amikor megemlékezik az adomány gyűjtésről, hogy csodálkozva és ámulattal nézte, hogy a korintusiak először nem adtak, hanem először magukat adták. Majd utána adakoztak. Így esik az erő körébe az adakozás.

Azután azt is megkérdezhetnénk, hogy vajon nem a szeretet körébe esik-e itt minden? Hiszen a szeretetből kell ennek kitelnie. De ha azt mondjuk, hogy ez a szeretetünkből telik, mert mi más lenne mindennek a forrása, mégis oda kell vennünk rögtön az erőt, hiszen ebben erő is van, és oda kell vegyük a jó hírt is, mert mindez a jó hírnek a visszatükrözése. Nagyon egyszerűen úgy lehetne mindezt összefoglalni, ahogy a 15. versben mondja az apostol: az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékaiért.

A „kimondhatatlan” fogalmán nem azt érti, amit a szó elsőre sugall, amit ki sem lehet mondani. Szabatosabb lenne így fordítani: végig-mondhatatlan. Isten ajándéka végére-mehetetlen, végig-mondhatatlan. Mintha azt mondaná, hogy miközben mi, emberek rászorulunk arra, hogy az életünket, keresztyénségünket vagy annak egy részét, így a szívünk megnyitását, a jótékonyságot, az adakozást különböző szempontok szerint nézzük, tehát rászorulunk, hogy megszervezzük, számon tartsuk, önmagunkat emlékeztessük rá, aközben az a forrás, mely mindez fakad, nem részletezhető: kimondhatatlan, végigmondhatatlan. Nemcsak a bősége miatt az, hanem mindent meghatározó valósága miatt. Kimondhatatlan ajándékot ad Isten, és amit mi teszünk, erre a kimondhatatlan ajándékra utal vissza. „Isten hatalmas arra, hogy rátok árassza minden kegyelmét, hogy mindenben, mindenkor teljes elégségetek lévén, minden jótéteményben bőségben legyetek, - mondja az apostol -  a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Előtte elmondja: tudom, korinthusiak, hogy nálatok már ki-ki eltökélte szívében az adakozást, nem szomorúságból és nem is kénytelenségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. Eltökéltségről beszél, s itt azt a görög szót használja mellyel a korabeli görög városállamok önmagukat leírták. Ez a autarkia szó, amit a politika-elmélet mindmáig akkor használ, ha emberi közösségnek mindene megvan, semmilyen külső forrásra nem szorul rá. Az autarkia azt a háztartást jelenti, amely mindennel rendelkezik. Így mondja az apostol: „ti pedig eltökéltétek a szívetekben autotark módon, azaz önként, nem kényszerből és nem szomorúságból, hogy megnyitjátok a szíveteket”. Miért lehetséges ez? Azért lehetséges, mert Isten hatalmasan rájuk árasztotta minden kegyelmét, hogy mindenben, mindenkor teljes elégségük legyen minden jótéteményre bőségesen. Hogyan? Nem valamiféle illúzióról beszél itt az apostol? Nem mond ennek ellene a tapasztalat?  Azt sugallná, hogy ha összehasonlítjuk magunkat másokkal, akkor rendben is volna minden? Hogy mindenünk megvan mindig, minden körülmények között? Tényleg semmire nem szorulunk rá? Ha csak ennyit mondana az apostol, akkor inkább a brunei szultánról beszélne, mert talán a brunei szultán nem szorul rá semmire. Az emberi gondolkodás törvénye szerint nekünk azonnal összehasonlítást kell tennünk: kihez képest? De valóban csak az az összehasonlítás marad, amit ez a kis hittanos gyerek is mondott?

Ez az a pont, ahol meg kell értenetek nektek is, hogy a keresztyénség lényegéről szólva miért tettem olyan óvatos megjegyzéseket. Nem azért adakozunk, mert „őseinknek fényes kardja a falon függ, rozsda marja” – adakozzunk hát, hogy fényesen csillogjon az a kard, s a keresztyén nevezet szebb legyen. És nem azért adakozunk, hogy megmutassuk végre, mi másokhoz képest erősebbek vagyunk. És nem is azért, hogy bebizonyítsuk magunknak is, hogy nálunk még megvan a szeretet ebben az elfajult világban. Azért tettem az előbb megjegyzéseket, hogy eljussunk oda,  ahova az apostol nagyon gyorsan elvezeti a korinthusiakat: Isten hatalmas arra! A „minden”, ez a „mindenkor, mindenben, minden jótéteményben minden kegyelem” nos ez Isten elé állít minket. Tehát az az autarkia, amiről az apostol beszél, a keresztyénségnek nem saját birtoka, hanem ez az a forrás, melyből mindenkor, mindig, minden körülmények között telik. Mi hát ez a forrás? Ez a forrás maga Isten. Amíg a keresztyénség elhívó kegyelmes urával élő kapcsolatban van, addig mindene megvan, amíg a keresztyén ember Isten által megajándékozottnak tudja magát, mégpedig oly módon, hogy annak a végére sem lehet menni, addig mindenre telik neki.

Miben áll hát a keresztyén adakozás? Mit jelez, ha egy keresztyén ember adományt, segítséget, támogatást ad? Mit jelent, ha a keresztyén ember megnyitja a szívét? Semmi egyebet kedves testvérek, mint azt, hogy ugyanazt teszi, amit Isten tett. Így mondja az apostol a 8. rész egyik legcsodálatosabb mondatában Jézus Krisztusról: Isten Krisztust elküldte érettünk, Ő pedig gazdag lévén, szegénnyé lett érettünk, hogy az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Ez az Isten szívének a megnyitása. Isten mindenkor, mindig, mindenben minden kegyelmét adja – még egyszerűbben szólva – önmagát adja. S amíg a keresztyén ember az ő Istenével valóságos kapcsolatban van imádság által, megszentelt élet által, Isten erőinek elfogadása által, a jó hír befogadása által, Isten szeretetének gyakorlása által, addig mindig telik. Illés próféta Izrael életének egyik legnyomorúságosabb korszakában szolgált. Ezt a korszakot nemcsak természeti katasztrófák, nyomorúságok, bajok, politikai hányattatások jellemezték, hanem az is, ami a miénket is jellemzi, az Istentől való teljes elhanyatlás. Emlékszünk, amikor a Kármel hegyén ítéletre került sor. Ott négyszáz Baal próféta táncolta körbe az oltárokat. Nem túlzok, ha azt mondom, a mai világban ennyit ér a keresztyénség hangja, és ennyit a hitetleneké – ez az arány: egy a négyszázhoz. Ha van egy hiteles percünk, nekik van négyszáz percünk, nekünk van egy decibelünk, nekik van négyszáz. Van egy igazságunk, nekik van négyszáz hazugságuk.  Nagy éhínség volt akkor. Illés prófétát Isten elküldte Sareptába egy özvegyasszonyhoz. A szegény asszony, kinek egy napi élelme nincs, befogadja az Isten emberét, s amíg a próféta ott van nála, a kosárból nem fogy ki a liszt és a korsóból nem fogy el az olaj. Van. Hogyan? Végigmondhatatlan ez. Van. Hogyan? Kibeszélhetetlen ez. Ugyanis Isten van ott. Aki Istent befogadja, annak mindig, mindenben, mindenkor van, - mert van Istene. Isten bőségéből, Isten szeretetéből, az isteni hatalmából kitelik, amire szükség van.

Végül azzal is buzdítalak most szívetek megnyitására, a szükségben levők meglátására, hogy nézzétek meg, milyenné lett a mi világunk. Az emberiség a modern kortól kezdve azt hirdette, hogy az ember e bolygón betöltött uralma autarkiát eredményez, mindenre, mindig, minden időben telni fog.  Azóta eltelt százötven esztendő s nem tudjuk, megmarad-e körülöttünk a biológiai környezet, immár nem tudjuk, hogy öt vagy tíz év múlva lesz-e mivel fűteni. A mai ember a kétségbeesés világában él, mert ez a csodálatos és véghetetlennek gondolt világ nem autark. A világ az ember hazug rendjében nem marad meg. A világ Teremtője és Gondviselője által fog megmaradni. Mi hát a jó hír? A jó hír az, hogy Isten megnyitotta szívét számodra és számomra Jézus Krisztusban. Mi hát az erő? Az erő az, hogy Isten kegyelme hordozza ezt a világot és benne téged is. Mi hát a szeretet? Az a szeretet, hogy miképpen Isten megnyitotta szívét és életét, melyből végéremehetetlen ajándékai áradnak, úgy lehet a keresztyén ember adománya, önfeláldozása végéremehetetlenül gazdag. A jókedvű adakozót szereti az Isten. Mit akar hát ezzel mondani az apostol? Az adomány nem kényszerből, nem szomorúságból fakad, nem azért van,  mert tűzet oltunk vele, vagy mert valamit meg akarunk mutatni, vagy a nyugtalan lelkiismeretünket csillapítjuk vele. Az adomány jókedvből van. Megértettük, átéltük, hogy Isten szeret bennünket, s ez az Ő szeretete örökkévaló. Akit megragadott, elhívott, újjászült, azt örökkévalóságra hívta meg – a jó-kedvű Isten.

Ámen