Jöjj, Lélek!

„Lett én rajtam az Úrnak keze, és kivitt engem az Úr lélek által, és letett engem a völgynek közepette, mely csontokkal volt rakva. És átvitt engem azok mellett köröskörül, és íme, felette sok volt a völgy színén, és íme, igen megszáradtak. És ezt mondta nekem: Embernek fia! vajon megélednek-é ezek a tetemek? és ezt mondtam: Uram Isten, te tudod! És mondta nekem: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nekik: Ti megszáradt tetemek, halljátok meg az Úr beszédét! Így szól az Úr Isten ezeknek a tetemeknek: Íme, én bocsátok ti belétek lelket, hogy megéledjetek. És adok reátok inakat, és hozok reátok húst, és bőrrel beborítlak titeket, és adok belétek lelket, hogy megéledjetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. És prófétáltam, amint parancsolva volt nekem. És mikor prófétálnék, zúgás lett és íme, zörgés, és egybementek a tetemek, mindenik tetem az ő teteméhez. És láttamm, és íme, inak voltak rajtok, és hús növekedett, és felül bőr borította be őket; de lélek nem volt még bennük. És mondta nekem: Prófétálj a léleknek, prófétálj embernek fia, és mondjad a léleknek: Ezt mondja az Úr Isten: A négy szelek felől jőjj elő lélek, és lehelj ezekbe a megölettekbe, hogy megéledjenek! És prófétáltam, amint parancsolta. És beléjük ment a lélek s megéledtek, s lábaikra álltak, felette nagy sereg. És mondta nekem: Embernek fia! ezek a tetemek az Izráel egész háza. Íme, ezt mondják: Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a mi reménységünk; kivágattunk! Annakokáért prófétálj, és mondjad nekik: Így szól az Úr Isten: Íme, én megnyitom a ti sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! s beviszlek titeket Izráel földjére. És megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, mikor majd megnyitom sírjaitokat és kihozlak titeket sírjaitokból, én népem! És adom az én lelkemet belétek, hogy megéledjetek, és leteszlek titeket a ti földetekre, és megtudjátok, hogy én, az Úr, szóltam és megcselekedtem, ezt mondja az Úr Isten.” (Ezékiel könyve 37,1-14)

Szeretet, gyülekezet, kedves testvérek! Vörösmarty Szózatának híres sorait mindannyian fejből tudjuk, és sokszor idézzük is:

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, melly után
Buzgó imádság epedez
Száz ezrek' ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A' nagyszerű halál,
Hol a' temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

'S a' sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körűl,
'S az ember' millióinak
Szemében gyászköny ül.

De ne legyél romantikus, mint volt Vörösmarty! Mert tudnod kell, hogy a sírt hol nemzet süllyed el, igen, népek veszik körül, de bizony, szemükben gyászkönny nem ül! A világháborúk katonasírjai, vagy a tömegsírok nem messze, Boszniában, a középkori nagy nemzettemetők mind-mind azt mondják, hogy a győztesek szemében nem ül gyászkönny. Ráadásul, a csataterek és a katonatemetők azt sem igazolják, hogy lett volna valaha is romantikus háború. A háború iszonyatos dolog. Vörösmarty mondja egy másik versében: „az ember sárkányfogvetemény, nincsen remény, nincsen remény!” Ilyen az ember.

A próféta látomása is félelmetes, szinte felfoghatatlan. Csatamezőt lát egy völgyben. A „völgy” szó ebben a formájában ritka kifejezés. Zakariás próféta egy esetben használja, a megiddói csatatérre (Zak 12,11), ahol a krónikák szerint négyezer éve folyton nagy csatákat vívnak. Itt csapott össze Babilon és Egyiptom. Itt küzdöttek meg a kánaáni felszabadításért küzdő népek a törökökkel. Itt vívtak csatát az első világháborúban az angolok és a németek. És a jövendölés szerint ott lesz majd a végső nagy apokaliptikus harc is. Régen a győztes temetetlenül hagyta a lekaszabolt ellenség tetemeit, a megszáradt csontok évtizedekig hirdették diadalát. Ilyen helyen jár most Ezékiel.  A Lélek vitte oda, de ő nem mert a szétdobált csontok közé bemenni, csak körbejárta völgyet, mint amikor illedelmesen járunk egy sírkertben a kijelölt úton, s nem gázolunk át a sírok között. Ez itt a próféta népének a temetője. Talán azoknak a szétszórt csontjait látja, akiket tízegynéhány éve Jósiás királlyal együtt kaszaboltak le itt, mikor kiszálltak, hogy föltartóztassák Egyiptomot (2Királyok 24,29). De lehet, hogy azoknak a menekülőknek a tetemei ezek, akiket akkor mészároltak le, mikor Babilon a földdel egyenlővé tette Jeruzsálemet. Így is, úgy is, megrendítő a próféta helyzete.

 
Ezékiel igen különös alak, láttuk már. A származása, neveltetése, szolgálati rendje szerint a papok közé tartozik. A papok többségét, a királlyal, a nép elitjével, értelmiségiekkel, gazdasági szakemberekkel, legkiválóbb szakmunkásokkal, mintegy tízezer embert elhurcoltak Babilóniába. Köztük volt Ezékiel próféta is, aki immár tíz éve várja, hogy hazatérhessenek. És tíz éve várja, hogy egyáltalán papi szolgálatot végezhessen. A dátumok egyeztetéséből kiderül, hogy éppen harminc esztendős volt, amikor fogságba vitték. Márpedig a mózesi törvények szerint a templomi szolgálatot pap csak 30 esztendős korában kezdhetett. Tehát Ezékiel éppen elkezdte volna szolgálatát, mikor fogságba vitték. Ott pedig prófétai elhívást kapott, vagyis bizonyos értelemben papi hivatásával került ellentmondásba. Ugyanis a papok és a próféták között mindig volt (van) valami különös feszültség. Igen, olykor papokból is lett próféta, ám a próféták üzenete magába foglalta a papi rend bírálatát is, a papi szolgálat meghamisítása miatt. Olvassuk csak el Jeremiás templomi prédikációját! És kapcsoljuk hozzá Krisztus szavait, mikor megtisztította a jeruzsálemi templomot: latrok barlangjává tettétek az Úr házát! (Jeremiás 7,11; Máté 21,13) Becsapjátok a népet, mondja a próféta a papoknak, mert az emberek feljönnek ide, a szent helyre, bemutatják az áldozatot, és így kiáltanak: ez az Úr háza, ez az Úr háza, bemutattuk az áldozatot, eleget tettünk a bűneinkért, megszabadultunk! Aztán ki-ki hazamegy, és folytatja tovább addigi életét. Előbb tegyétek rendbe otthon a dolgaitokat! Ne nyomjátok el a szegényeket, hagyjátok abba a csalást, a hamiskodást, a házasságtörést, a bálványimádást, aztán gyertek ide! Jézus szavait még jobban ismerjük: előbb békélj meg a te felebarátoddal, aztán menj el a templomba és mutasd be áldozatodat!  (Máté 5,24) A próféták ítélete szerint a papok az elnyomók cinkosai voltak. Fönntartották a rend látszatát, de ezzel csak afféle szent baldachint tartottak az igazságtalanságok világa fölé, szenteltvízzel behintették az elfogadhatatlant, és azt a tévhitet táplálták, hogy az oltáron végzett áldozatért cserébe a kegyelem Ura mindent elrendez majd. Olcsó kegyelem!

De nézzük meg fordítva is mindezt, mert enélkül nem érthető papok és próféták konfliktusa. Lám, a próféták milyen keveset beszélnek isteni kegyelemről, könyörületről! Ezékiel prófétánál is fantasztikus leírásokat olvasni arról, hogy miképpen hozta ki Isten Egyiptomból a népét, hogyan vezette át őket a pusztaságon, hogyan adta nekik az ígéret földjét, s hogy a nép viszont folyton elfordult Istentől, fellázadt ellene. Hát hogyan szólhatna ezek után kegyelemről? Korábban olvastuk, hogy megkeresték az otthon maradt vezetők és tanácsot kértek tőle a birodalom elleni lázadás ügyében. Mit szól ehhez az Úr? És nincs üzenet. Illetve, az az üzenet, hogy semmi sem lesz abból, amit elterveztek, az isteni ítélet végbemegy (Ezékiel 20). A papnak viszont az a tiszte, hogy vigasztaljon. A papnak az a tiszte, hogy megértse az embert. A papnak az a tiszte, hogy könyörülettel odahajoljon a szenvedőhöz. A papnak az a tiszte, hogy kimossa az elgennyedt sebeket és meggyógyítsa a sebzett lelket. Hogyan tehetné ezt, ha nincs kegyelem? Roppant feszültség van hát Ezékiel életében – mert pap ő, akit prófétául rendelt az Úr. A részvét és a közbejárás embere, mégis ítéletet kell hirdetnie. Ma is mondják igehirdetőkre: prófétás beszédű. Ha ő prédikál, az emberek, akik mosolyogva mentek be a templomba, sírva jönnek ki onnan. Más prédikátorokra meg azt mondják: lágyszívű, galamb pap, csak szelíden burukkol a fülünkbe. Hozzá menj, ha gyászod van, ő megvigasztal, bátorít, enyhít, csökkenti a fájdalmat, odaáll az Úr elé, és sír népért, hátha megenyhíti Isten a haragját.

Ezékielt tíz esztendeje vitték fogságba. A leírásból kiderül, hogy ez afféle Gulág-rabság volt. Az elhurcoltakat nem messze a birodalom fővárosától  elkülönített helyeken telepítették le, és a tehetségük szerint osztották be őket különféle munkákra. Amúgy békén hagyták őket, élhettek magukban. De hiába. Olvassuk csak a 137. zsoltárt! „Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk, mikor a Sionról megemlékeztünk.” A foglyok folyton hazavágyakoztak, sírtak Jeruzsálem után, és sírtak a szentély után. A sírók között ott volt Ezékiel is, a próféta-pap, vagy pap-próféta, aki egyetlen egy napot nem tölthetett el az Úr házában papi szolgálatban, mert fogságba vitték. És immár tíz esztendeje várja ő is, hogy hazatérhessen és megkezdhesse ezt a papi szolgálatot. Mikor enyhül meg Isten? Mikor oldozza el népe köteleit? Mikor mondja az Úr, hogy elég már a büntetésből? S akkor talán hazatérhetünk. S akkor hazamehetek, és megállhatok az Úr házának tornácán. Mert, bizony, boldog az ember, aki az Úr házában lakozik! Mert jobb egy nap Isten házának tornácaiban, mint ezer nap másutt egyebütt! (Zsoltár 84) Aztán jön a hír, hogy már templom sincs, lerombolták. Tehát sem politikai eszköze, sem lelki vezetése nincs a népnek. Vége mindennek!

Ekkor látja a próféta a csontokkal teleszórt csatamező látomását. Szürreális az, amit lát: ez a völgy a vereség helye, és egyben temető. Mikor az Úr elmagyarázza a prófétának a látomás értelmét, idézi népe panaszát: elszáradtak csontjaink, elveszett a mi reménységünk, kivágattunk (Ezékiel 37,11). Ha visszalapozunk Mózes ötödik könyvéhez, látni fogjuk, hogyan rendelkezik a törvény főben járó bűnök esetén a büntetésről: vágattassék ki! (5Mózes 15,30) Mint amikor az orvos a beteg testből kivágja a rákos daganatot, vagy mint amikor a kertész lefűrészel a fáról egy elkorhadt ágat. Ezt mondja hát a nép, és bizonnyal Ezékiel is a fogság idején: kivágattunk. Rákos daganat lettünk a népek testén. Elkorhadt faág lettünk tele féreggel, kártékony rovarral, levágni és tűzre vetni valók. Ezzé lett Isten népe? Hogy van ez?

Mi több, Ezékiel nyomorúságát csak tovább súlyosbítja, hogy a felesége halálakor elvétetett tőle a prófétai szó. (Ezékiel 24) Kétszeres nyomorúság ez. Gyászba süllyed és nincs üzenet. Nincs látomás. Nincs mit mondani. Mennek hozzá az emberek, üzenetet várnak tőle. Annyit jövendölt, annyi mindent mondott, s ha keményen is, de szólt, és amíg van szó (üzenet), addig van Istennel élő kapcsolat. De most nincs szó, nincs üzenet, éppen most, a gyászban hallgatnia kell. És ebben egyidejűleg éli át a prófétának és a papnak a nyomorúságát. Arra sincs szava, hogy vége a népének (vágattassék ki!), és arra sincs szava, hogy Isten talán mégis megkegyelmez. Elvétetett tőle a szó! Elvétetett tőle az ítélet szava is, és a kegyelem szava is.

S lám, most itt a csontok között újra szólnia kell. Azért szürreális ez, mert a halottakhoz kell szólnia. Nem az élőkhöz, hanem a halottakhoz. Miféle szolgálat ez? Miféle tisztség ez? Láttatok már temetőben, a sír előtt kis lócán ülni mamókát, ahogy beszél. Magában beszél. De magának beszél? Én sokszor láttam ilyet. És tapintatosan mindig elhúzódom onnan. Mert kivel beszél ugyan? A néhai férjével, testvérével, szüleivel? Isten, aki megtiltotta a prófétának, hogy üzenetet mondjon az élőknek, most azt parancsolja: prófétálj e tetemek felől és mondjad nekik... Kiknek? A csontoknak. A halottaknak. Madaraknak prédikálni, mint Szent Ferenc tette, roppant nagy dolog. De halottaknak prédikálni? Isten nagy terve tárul föl itt, és éppen itt, ahol véget érnek az emberi tervek.

Isten teremtő szava szólal meg itt, éppen itt, ahol elhallgat az ember és nem tudja többé belehímezni Isten szavát a maga gondolataiba. Mi sokszor kétségbeesett makacssággal ragadunk meg egy-egy isteni szót, legyen az prófécia, legyen az papi beszéd, és beleszőjük a magunkéba. Szép, nagy lelki szőtteseink vannak. De most a prófétának azokhoz kell szólnia, akik már nem szőnek szavakat, nem fonnak egybe üzeneteket. Egy csatatéren vagyunk, szétszórt csontok között. A sírnál, ahol egy nemzet süllyed el... És a prófétának szólnia kell a tetemekhez. Ez Isten nagy terve, hogy ez az ember (Ezékiel), aki már nem őriz magában reményt, ez az ember támassza fel a reményt.

Prófétálj felőlük! - mondja. A próféta pedig azt látja, hogy csontok egymáshoz találnak, inak és hús nő rajtuk, bőr borítja be őket, mintha visszaállna az idő, és éppen abban a pillanatban lennénk, amikor holtan összerogytak; és éppen fordítva is az időben: testek, melyekben nincs már lélek. És ekkor, a prófétai szolgálat után, jön a papi szolgálat. Jöjj, Lélek! – kiált Ezékiel. Ez a hívás, ez a pap szolgálata – epiklészisz, az istentisztelet rendje szerint! A próféta tiszte az, hogy nekünk, neked hozzám, hozzád hozzád szóljon, felőled szóljon, s ha kell, parancsoljon a megszáradt csontoknak is, a csontok pedig összemennek és újra tetemmé lesznek. De a pap az, aki leborul és azt mondja, hogy: jöjj, Lélek, a négy égtáj felől és lehelj lelket ezekbe a megölöttekbe! A próféta arra hív (téged), hogy jöjj Istenhez, a pap a Lelket hívja hozzád!

Mert lehet csontot csonthoz illeszteni, lehet rá húst és bőrt növeszteni, lehet dolgokat, tárgyakat, a világ részeit egymás mellé rakni, igen, mindent össze lehet rakni, úgy szépen, mint a legót. Mindent össze lehet pattintani. Ezt tette a próféta. De azokban a testekben még nem volt lélek...

Sokan úgy magyarázzák ezt a látomást, hogy a próféta itt népének megelevenedéséről jövendöl, ami aztán be is következett, véget ért a babiloni fogság, még ha Ezékiel már nem is érte meg azt. Amikor ledőlt a nagy Babilon, jött a perzsa birodalom és Czirus király hazaengedte a zsidókat, akik újraépítették a templomot is. Úgy lett, ahogy az Úr megjövendölte és Ezékiel továbbította: bevitte őket földjükre. Föltámadt a nép, csont a csonthoz, hús a húshoz, tetem a tetemhez talált, és lélek is adatott nekik. Egyszóval, ez egy szép allegória, mondják sokak, de semmiképpen nem arról a feltámadásról szól, amelyben mi hiszünk, ahogyan Jézus Krisztus feltámadt és általa feltámadunk majd mi is. Sok remek könyvet átolvastam a feltámadásról, Jézus feltámadásáról, a mi feltámadásunkról, „a halottak reménységéről”, ahogy erről Pál apostol beszél (ApCsel 23, 6), vagyis végső reménységünkről, és folyton kertestem, vajon hivatkoznak-e ezek a könyvek Ezékiel látomására. Nem nagyon. Legfeljebb csak utalnak rá, mint afféle allegóriára. Én ezt másképp gondolom, és nyilván a mennyországban is inkább Ezékielt olvassák, mint ezeket a tudós műveket. A próféták ugyanis sok mindent elmondtak, és ebből a sok mindenből sok mindent értettek is, de abban a sok mindenben, amit el kellett mondaniuk, mindig volt és mindig is van egy jelentéstöbblet, ami másban teljesedik, mint a közvetlen értelemben. Hadd mondjak erre egy példát, nem prófétait, hanem főpapit, tele súlyos árnyékokkal! Amikor Lázár feltámasztásának híre futott, összeült a Nagytanács, hogy mit tegyenek Jézussal, aki a csodát tette. Attól féltek ugyanis, hogy a nép nagy lelkesedéséből ribillió lesz, a rómaiak pedig erőszakkal fognak fellépni, leverik a népet, a Nagytanácsot szélnek eresztik, vége lesz az országnak. Ekkor Kajafás, a főpap, aki hivatalból közbejáró Isten és ember között, azt mondta nekik: „Ti semmit sem tudtok. Meg sem gondoljátok, hogy jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen.” János evangélista pedig hozzátoldja: „ezt pedig nem magától mondta: hanem mivel abban az évben ő volt a főpap, jövendőt mondott, hogy Jézus meg fog halni a népért; de nemcsak a népért, hanem azért is, hogy az Isten elszéledt gyermekeit egybegyűjtse.” (János 11,46-52) Kajafás tett egy machiavellista megjegyzést: itt van ez a Jézus, emeljük ki a tömegből, tegyük félre, és csend lesz. Ezt így kell megoldani. Mert jobb, ha egy valaki hal meg, mintsem, hogy elvesszen az egész nép. Ennyi. S mégis: próféciát mondott. Jövendőt mondott, mert az üdvösség titkát mondta ki. Egy ember meghal, hogy senki el ne vesszen. Az egy Jézus hal meg, hogy te ne halj második halált! Egyetlenegy ember törleszt Isten előtt mindenki bűnéért, hogy ne légy adósa Istennek! Jövendőt mondott Kajafás? Gondolta volna? Igen, azt gondolta, remek megoldást kínál a szorongató holnapra. A jelentéstöbblet értelmében azonban az abszolút jövendőt mondta ki!

És íme, a ragyogó példa: jövendőt mond Ezékel próféta. Isten itt jövő időben beszél! Olvasom még egyszer: és megtudjátok majd, hogy én vagyok az Úr, mikor megnyitándom sírjaitokat, vagyis mikor meg fogom nyitni sírjaitokat, akkor fogjátok meg tudni, hogy én vagyok az Úr! (37,13) Isten a jövőről beszél, mert a feltámadás a jövő, mi több, a feltámadásban nyílik meg számunkra a jövő. De most nem akarok sokat vitatkozni sem Augustinus egyházatyával, sem Kálvin Jánossal, sem korunk kiváló prédikátoraival, akik allegóriának nevezik ezt a látomást, hanem inkább csak kérdezem: vajon mit olvasunk itt? Ezt mondja Ezékiel: „és prófétáltam, amint parancsolta, és miután prófétáltam, lett nagy zúgás, zörgés, egybementek a tetemek, mindeddig tetem a maga tetemeihez és láttam, hogy inak voltak rajtuk, hús növekedett, és felül bőr borította őket, de lélek, nem volt még bennük. És akkor ezt mondta nekem az Úr: prófétálj, emberfia, és mondjad a Léleknek: ezt mondja az Úristen, a négy szelek felől jöjj elő, Lélek, és lehelj ezekbe a megölöttekbe, hogy megéledjenek!” Ez teremtés, kedves testvérek. Nem allegória, hanem újrateremtés. Így teremtette Isten az embert. Kiformálta a föld sarából és a maga lelkét lehelte belé. Ezékiel nem könnyed kis allegóriát ad elő, hogy lám, Isten visszaforgatja az idő kerekét: előbb csontokat látunk, egy régi csata ottmaradt tetemeit, aztán visszaérkezünk abba a pillanatba, amikor még emberszerűek voltak, még nem porladtak el, aztán mikor még nem rohadtak el, aztán visszatér beléjük a lélek... Itt nem az idő visszapörgetéséről van szó! Hallottuk végig, nyomatékkal is olvastam: itt jövő időről van szó. Ez teremtés.

Mert Isten az, aki a semmiből teremtette a világot, Ő a semmiket valamikké teheti, és Isten az, aki a holtakat megelevenítheti. Ezért mondja Pál apostol, hogy aki Krisztusban van, az új teremtés (2Kor 5,17), mert a feltámadás boldog ígéretét bírja. A feltámadás: új teremtés.

Ezékiel, láttuk a rettenetes helyzetben van (sem pap nem lehet, sem próféta nem tud lenni), mikor a halottakhoz kell szólnia. Vagyis emberileg elveszett minden, elveszett a nép reménye, és elveszett a saját egyéni reménye. Isten hallgat, immár tíz éve nem ad üzenetet a prófétának. Igen, lehet, hogy ebben a látomásban Ezékiel azt látja, hogy megelevenedik a saját reménye is, és a nép reménye is: mégsem vágattunk ki teljesen. Mégsem veszett el a remény, mégsem száradtak el a csontjaink teljesen? Mégis hazatérünk? Az a feltámadás, hogy hazatérünk.  S kérdem én: hát nem az az igazi jövő, hogy Isten trónusa előtt megállunk? Nem az a mindent meghatározó isteni áldás, hogy megláthatjuk Őt színről színre? S ha megszáradnak a csontjaink, vajon elvész minden reménységünk? Ez az örök sorsunk?
Vagy ideáig hat a próféta kiáltása: jöjj, Lélek a négy szelek felől és lehelj lelket, adj életet ezekbe a megölöttekbe!?  Testvérek, azért hívjuk Isten Szent Lelkét, hogy töltsön be bennünket. Mi, magyarok, különösen mi, reformátusok sokszor szorongva gondoljuk, hogy Vörösmarty látomásának csak az a része teljesül, miszerint elsüllyed a nép... De a próféta látomásában átélhetjük és boldog szívvel magunkhoz is öleljük az újat teremtő Isten kegyelmét. És felébred hitünk. Reményünk akkor van, ha hiszünk. Boldog hitünk pedig akkor van, ha Isten szavára építjük reményünket. Ámen.